Így emel

Ott, ahol én járok, tőzeg szaga foszlik a tájon. Lábam alatt ruganyos mindig a berki határ. Mint a szivacs, teleszívta magát zöld, hűvös erővel. Nád gyökerén puha sár rejti a barna nadályt. Barna nadályt és zöld kukacot, mit kedvel a compó: tömzsi, pirosszemü. Nincs nála különb a vizen. Hullámzó susogásba merülve, akárcsak a kagyló tenger alatt, egyedül járom a berki határt. Nincsen öröm tisztább, mint pávaszin alkonyidőben szedni horogra a jó tátogató halakat. Lomha a víz a hinártól. Fürge a nád susogása. Harmadikul fölibém hajlik az ég terebélye s itt lakik ő, a fehér tündér, aki útrabocsát, ha gerle szavával az est csillaga kél a vizen. Így emel engem a barna mocsár a magasba naponkint, mint a fuvallat az ég könnyü, erős madarát.