Rajz és líra

Gyerekkorom óta máig rajztáblán írok, és mindig is hittem, hogy köztem és a természet és a tárgyak között nemcsak kézzelfogható, de szellemi, animisztikus kapcsolat van. És azt is, hogy a természet világának és életünk teremtett dolgainak, tárgyainak nyelve van. Ez a kísértő tudat és vágy és indulat kényszerít a líra mellett, vagy vele együtt a rajzolásra. Valami érzékeny tudásnak sejtése bíztat. Annak rögzítésének reménye, hogy keressek és valljak a világ, azaz a Rejtett Egész és a magunk természetének titkairól is, mert ennek a Rejtett Egésznek a szeme és a nyelve is mi vagyunk. Így aztán, ha a versről vagy a versekből épülő költészetről beszélek, akkor ezek a szavak a versekbe épült képekről és rajzokról is vallanak. Rajz és vers, ha már megtestesült, akkor arról a jelenésről, világkeresésről és üdvözletről is jelez, amellyel környezetünk és tárgyaink, egyszóval a valóság szavát és lényegét kutatja. „Helyettük szóljál” volt egyik verseskötetem címe, mert kép és vers nálam helyettük szól. Így világot teremtenek a világban, amelynek szerves valónkkal és ráérző, kereső szellemünkkel mi is részei vagyunk. Így vallanak és vallunk az Egészről, amelyben és amellyel együtt hajózunk, és amely szólít minket. Hamvas Bélával sokszor beszéltünk ezekről. Ő ezt a világba bele- és ráérző állapotot, ezt a teremtő közvetlenséget Egry képeiről és „Se ég se föld” kötetemről írva „múzsai létnek” nevezte. Most, hogy itt néhány rajzom és versem így együtt szerepel, szóljanak ők erről és e világról, amelynek terében és tükreiben mozgok, élek.

Ez az érzés tette értelmessé és széppé, és úgy vélem, ez viszi ma is az életemet az útján… Ez a múzsai világkapcsolat… Ez a beszédes viszony az égitestekkel, a tóval és öbleivel, hegyi rengetegeivel, történelmével és szőlőivel. Úgy mondom ki Pannónia és Drangalag nevét, mintha Argolisz vagy Attika nevét mondanám. Így ez a világ bennem egyszerre kozmikus, európai és magyar is. Soha nem is lehet más, hiszen ebben a mediterrán világban élek. Ez a környezet mozgatja nyelvem és ceruzám. És hiszem, hogy másokat is ihlet és szólít…

Mindent ez a kettőségében is egy világ ad nekem versben és verseim között a színes kréta- és tollrajzaimban is, melyek kiegészítik egymást. A világ ezeket és ilyen megjelenési formákat ad.

Persze a tökéletes kiteljesedése ennek a létnek versen, rajzon túl maga az az eszményi, múzsai érzés és „érzékeny tudás” lenne, amely úgy teremt, mint a természet. Fehér leveleken érezhető, olvasható, látható valóságokat. Hamvas Béla idézett írása szerint ez lenne a világ-megismerés „titka és varázsa”. Ez a „poetikus temperamentum”…

– És én ilyetén igyekeztem volna élni?… – Nem hiszem, mert gyermekkorom óta rajzaimmal és képeimmel csak ösztönösen jegyzeteltem a világról. Iskolamesterek nélkül, belső indításra a világ arcát és szavát és vonásait így rögzítettem és színeztem, s mert belső parancsra, így ez a napló olajjal, vízfestékkel és tollal úgy érzem, csak az enyém volt. Úgyannyira, hogy szemlélőinek első kérdése mindig ez volt: – De mi ez, és hol ez a Drangalag? – Az hiszem, azért, mert a formás világ mögöttit már igen korán sejtettem. De belső lényegére csak később éreztem rá. Arra a különbségre, amellyel a meghúzott vonal egyre-másra ütközik a valóval… A szín természetével… A forma a rejtett, de mindig jelen való mintával. Így adva és így keresve magamat és azt, aki vagy ami a szerves és szervetlen valóság mögött él. Így ez lassan egyre inkább a költészet felé irányította az utamat. De úgy, hogy ma is egyre tovább jegyzetelek rajzaimmal az asztal sarkán, szobazugban, mindinkább magamba figyelve. Magamat és emlékeimet a valóról… Vagy talán csak a rajzolás örömét?… A változások, a szellemi áttűnések megjelenését?… Így élek verseim között a rajzolással és rajzaimmal. Már-már csak ők a fizikai valóság a költészetemben. Az én teremtettem természet a talpam alattiról, amely most is tanít írni e tüzes és keserű mészkövön.

Így lett e föld és kemény világával e kert és a karszt a világról és a világra felnyitott könyvemben az a második oldal, amelyre írni vagy rajzolni kell, hogy „kopár és üres” ne maradjon, mert értünk van a toll és a világ…

Takáts Gyula

1911-ben született Tabon. Középiskoláit Kaposváron végezte. Egyetemi tanulmányait a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen, ahol bölcsészdoktori és tanári oklevelet szerzett. Munkácson, Kaposváron tanított 1939–1949 között. 1949-től 1971-ig a Rippl-Rónai Múzeum, majd a Somogy Megyei Múzeumok igazgatója volt. Tab és Kaposvár díszpolgára (1971, 1973). A Berzsenyi Társaság elnöke, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja (1992). 1941-ben Baumgarten-, 1960- és 1975-ben József Attila- és 1991-ben Kossuth-díjat kapott. A Magyar Köztársaság Babérkoszorúval ékesített Zászlórendje (1991) birtokosa. Első verskötete 1935-ben Kút címmel jelent meg. Összegyűjtött verseinek kötetei, a Felhők Árkádiából 1986-ban és a Más távlat 1987-ben jelentek meg. Új verskötetei: Kövül az idő (1989); Szonettek a Styxen túlra (1990); Versek Drangalagból (1991); Csu és Drangalag (1995). Az innen és túl – a szerző válogatása életművéből – 1994-ben jelent meg az Örökségünk sorozatban.

A kiállításon látható képek címei