Tízéves tűzhelyünk körül

– Nekem remetecella jutott? – … Igen, de ezt a cellát én építettem! Abba költöztem bele, amit kedvem szerint helyeztem el a hegyen. Nem is terveztem és szerkesztettem nagyobbra, mint egy bárkát, amelyben elfér egy vaságy, asztal és az a néhány szükséges könyv… A többi, egyszóval minden, ami nagy, úgyis kint van, de így is beleférne ebbe a remetecellába, ha… – De, hát ekkora kerülővel kezdeni egy folyóirat tíz évéről? –

Csak az mondhatja ezt, aki nem tudja, mit jelent ez a tíz év, egy olyan szellemi és fizikai fix pont építése az írásnál és az alakuló szerkesztésnél, amelyek például az én esetemben is több szálukkal találkoztak össze itt is, ott is cellám építésének tizenhárom évével.

Mert nagy dolog az, ha a tűnődés és a munka cellájában úgy dolgozik az ember a hegyen, hogy közben érzi és tudja, nem hiába világít kezénél a lámpa vagy sokszor csak a hold, amelynek fénye kéken sugárzik vissza a meszelt falról a papírra. És a tűnődés betűkbe csavarodik, mint a szőlő kapaszkodó bajsza a nap, az élet után… Szóval nagy dolog az, ha a betű hazatalál… A családba kerül a hegyről, mint a bor…

Ilyen család a Jelenkor e hegy körül, melyről szinte belátom a hazámat. Éjjel, ha a csillagokat vallatom, akkor is. Vagy a ragyogásban, ha rája vagy túlnézek azon, amit a tóból és a hegyekből a seregélyek hálója fog össze. S ha szólok róla, világos, hogy az hallja meg a szavamat először, aki közelebb van, aki a szomszédom. A Jelenkor pedig közelebb van a cellámhoz, amely alatt évről évre kitartóbban túrom tovább és művelem két kezemmel is a földet, hogy emberibb és gazdagabb legyen. Egyre ügyelve arra, hogy munkám közben a szerszám és a föld is tiszta legyen. Ez a meszes sziklaföld, a fullasztó, a szaharai, a kemény és mégis édes erejű, amelyből az utóbbi tíz évben nemcsak őszről őszre a jelen gyümölcse, de a múltja is előkerül, akárcsak a jól szerkesztett folyóirat lapjairól az a világ, amelyben és amelyért dolgozik…

A forgatásból egyre több emlékkel és öreg tárggyal jövök föl üvegkonyhámba, amely egyben a kilátóm is. Télen a kivénült mandulafák, nyáron a villanytűzhely parazsa mellett nézem a papírt, vagy azt, ami előkerült.

Minap például egy rozsdás kulccsal jöttem föl a forgatásból. Kovácsmunka. Lehet százötven éves a típusáról ítélve. Egyszerű arányos kulcsa annak a pincének, amely itt állt valamikor az új Ford – korai telepítésem közepén. Jelképnek is szép, hogy meszelt falamra kerüljön. Persze restaurálás, a legmaibb vegyi eljárások után. Lám csak, így találkozik korunk műhelye a múlt műhelyével! És így lesz ez a piros – izzásban megmunkált öreg vas, most, amikor már ledobta testéről a rozsdát, a fehér oszlopok előtt egy kicsit a jövendőnek kulcsa is. Mert mi más reménnyel írnék vagy szerkesztenének Pécsen, ha nem azzal, hogy amit csinálunk legalábbis addig munkál és nyit, mint ameddig ez a kulcs bírta a mandula- és szőlőgyökerek, az egyre oldódó mészkövek, a szerves és szervetlen trágyák pusztító és életadó kémiáját?…

Nagyon fontos és hasznos dolog, hogy itt van kéznél, akárcsak ez a kulcs, ez a folyóirat. Nélküle, mármint a Jelenkor nélkül pincétlen lenne ez a mának és jövendőnek szüretelő dunántúli kert. Az a pannóniai légkör, melyen majd negyven éve munkálok. Dolgozom egy olyan emberi klíma kialakításán, melyről ugyan régebben – egyre inkább mondhatjuk, hogy régebben – igen kurtán-furcsán nyilatkoztak néhanapján… Ám egyre nagyobb örömmel láthatjuk és hallhatjuk is, hogy mind többen és többen húzódnak a most ismét jelképesen leírt szelídgesztenyefái és művelt homlokú hegyei alá. És mintha másképp durrogna az a seregélyriasztó ostor is, mióta ilyenképp gyarapodunk, szaporodnak szőlőink lakói. Ezen a klímán munkál meggyőző erővel a Jelenkor tíz éve. Persze úgy, hogy náluk messzebbre nyisson a múlt és a jövendő századok felé is a kulcs…

Valahogy úgy, ahogy itt a kulcs mögött remetelakom téglafalán ez az ajtólapok nélküli négyszög tárul ki. Amelynek távlatában elfér az első itt vésett latin betű kétezer éves értelmétől a Kabhegy adótornyának szerkezetéig minden…

Ennek a négyszögnek szemöldökfalára került – alatta lépek asztalomhoz – az a kétaraszos tölgyajtó-vasalás, amely véleményem szerint egyike a legszebbeknek, melyet ezen a tájon egy magyar paraszti Hephaistos készített. Így függ fölöttünk kitárt szárnyaival. Ajtó nincs alatta, akárcsak az előtte nyíló világ jövendőjének kapuján sem lehet, mégpedig azért, nehogy kizárhassanak belőle valaha is népeket és nemzeteket. Így áll fölöttem vasszárnyú, fekete parasztangyalként ez a páratlan sarokvas. Most látom csak, kicsit mintha halfarkú lenne. Talán azért, hogy versenyt úszhasson gépeinkkel századunk égi óceánjain is ez a mézes és juhfarkú-szőlők talpa alól előkerült szárny?… Mint a vers a lapnyitó első fehér oldalon! Mint a Jelenkor fehér lapjának homlokán. Igen, mert a szépet jómagam elsősorban a verssel és csak azután azonosítom a képpel. Legyen az akár élő vagy – majdnem így folytattam –, hogy holt… Pedig ilyen nincs! A mesteri szép mindig él. Nemcsak él, de mindig hasznos is. Amint írtam A tó, a rózsa és a hársfa c. versemben a hasznos szépről.

A szárny alatt, a fal négyszögén, balról egy karcsú, majdnem gótikus pecsenyevilla. Milyen betyári realitást kapott e gazdag kertben ez az éteri stílus. Köröttünk, a borágak árnyékában a hurokkal elejtett őzek, szarvasok és disznók tetemei között. Karcsú, kovácsoltvas ez is. Már-már kecsesnek mondhatnám. És villájának hegye? Mint két egymásra hajló, hosszú női ujj… – Jelkép lenne ez is? – Ki hogyan veszi, nézi… Így lóg a hófehér falon… Hozzá se nyúlok… A villás szár másik vége laposan élesre vert, mint a véső, hogy az a pecsenye oda ne égjen.

A jobb oldalon pedig egy szépen hajtogatott, háromszögű vasláb. Parázs fölé való, s mellette ott van az a kovácsolt hosszú kés, amely mintha átmenet lenne a sarlóból. A vért és búzát egyszerre idézi ősi formája. Régi szokás volt a törött sarló pilingáját késsé átmenteni. De ahogy nézegetem, ez sarló sohasem volt. Drasztikus, célratörő megmunkálása bizonyít… Lassan egy egész agyagpadkás tűzhely 150-200 éves vasgarnitúrája tanyázik már itt a falamon.

Ilyen tűzhely minden szerkesztőség. Akárcsak ez itt a hegyemen. Csakhogy a tüze is ég, és körülötte élet mozog. Ilyen a Jelenkor tíz éve is, amely szerkesztésével és életével rétegesen egymás fölé vagy egymásba épül, mint ahogy itt a hegyem lábánál erre az öreg pincére ráépült az enyém. Fölemelve nem a cserepet és üvegszilánkokat, de a maradandót.

És a vastartó falak végtelenre nyitott négyszögén, akár a folyóirat fehér lapjain túl itt áll most előttem ez a futózáportól kimosdott még szebb kert. A mandulák, mintha a tó vizéből nyújtanák föl a kezemhez, szétnyílt kagylóikból kínálva gyümölcseiket… Minap egy csont- és mandulatörő ősi követ is adott… Hány ezer éves?… A föld vagy az idő nyújtotta?… Szüleink, akik itt állnak rendületlen cellám és hegyem, pontosabban közös hegyünk és immár tízéves közös tűzhelyünk körül…