Téltemető

A nyolcrészes kötet-kompozícióban egy hatsoros verssel nyitja Rónay György a Téltemető-t. Egy sziget idézésével… Igen, mert minden költő szigeten él. A saját világának szigetén, amely a jeles és jó költőknél úgy lesz mégis egész és összefüggően egy a világgal, hogy „partjai”, ahogy pontosan maga a költő szól: „Partjaim a világra nyitnak”… És így fejezi be: „Vidd világgá érett gyümölcseimet”… Bátran mondhatja, mert mint a Nyugat utáni harmadik költőnemzedék nem egy jeles képviselője, életével és művészetével úgy Rónay is beért e szavakra. Ez az esztendő nemcsak Jékelynek és Weöres Sándornak évfordulója – mégpedig a hatvanadik –, de a „Téltemető” költőjének életében is határkő.

Rónay hatvanévesen ezzel a kötettel állt oda a „Közelítő tél” kapujába. Egy olyan nyolcrészes művel, amelynek egyes ciklusait, lírai vallomásait a „Szélcsend” és a „Szárszó” – a verskötet első és utolsó tételeinek – elmúlást idéző „szeptemberi ragyogása” és „őszi sugárzásai” közé szerkesztette… Olyan így együtt az egész kötet, mint egy lírai zenemű, beért költői szövegekkel. És e harmóniában sehol harsona, és sehol szívbe, fülbe és lélekbe cseppenő érzelmesség vagy felcsavart hang. A már nemcsak kísértő, de ránk szakadt „vajákos” őszben vagy másik szép képével idézve, a „halálunk kortyolása kék kehelyből” hangulatában is e versek hangja mindenütt „a mozdulatlan kristály kondulás” zengése.

Rónay „közelítő telének” hangja más, mint a „száműzött szentek” közül, „a tankönyvekből kinyírtak” közül, a sokszor idézett Berzsenyi zokogástól elcsukló szomorú „belenyugvása”. Az ő „Közelítő tele”: „belül a csönd, – s mindennél erősebb – béke és bizalom”. Költészetét első verseitől ez egyensúlyozza. A hittel átélt teli érzésvilág és látásmód. Akkor is ez békíti, ha a „bukott szeráf ájult kőzuhanással” vagy ha a „Nagy Tél fehér lángjai” közt „szikrázó angyalok” kísértenek is a József Attilát idéző szárszói hegyéleken… És ebben a nyitányban színesen villan egy-egy Kosztolányit idéző játékos rím. A melankóliában a derű kísért: „egy láthatatlan áron… csónakját oldja Káron”. Mert Rónay azok között tanult és azok közül a mesterek közül való, akinek a lírában a zene, a rím, a dallam még a költők öröme. Úgy, hogy a miénk is legyen ez az egyre inkább hiányzó bölcs mosolyú öröm, Így: „Majális – ebben az utcában, még a halál is”. Így veszi közre az „Őszi napló” négysorosainak színes, párás, éles és el-eltűnődő kis akkordjaival együtt és az „Október Szárszón” nagy „Vallatójának” szívszorító kérdéseivel a „Téltemető” tételeit. „Nem félek tőled, Vallató” – szólítással hordja be az utóbbi évek „beért gyümölcseit”. És biztatóan szól, mint „a szűnhetetlen csobogás a nád között”. Pedig tudja, látja, mi a jég: „a dermedés, amint elharapódzik, – a halál hártyája az életen.” – Mégis, épp ezért rendületlen bizalommal komponálja bele napjaiba és a világba a művet, mert hiszi, hogy ha „a hullámok halandók” is, de maga az élet és az ének, „a hullámzás halhatatlan”.

Így folytatnám tovább a kötet ismertetését. Kísérletet téve, hogy együtt és egyszerre szóljak a verskötet komponálásának egészéről és a ciklusain belül egyszerre – e tételeken és pannókon belül – az egyes verseknek e részeket felépítő szerepéről is. Egyszerre használom tehát e szót zenei és festői értelemben, mert ezeknek a dallam- és képi elemeknek a csoportosítása végül is a kötet egészének gondolati fölépítését mutatja be. A költő az egyes verseken túl éppígy fokozta az esztétikai és lírai összhatás versélményét. Arra a többletre gondolva, amelyet a szerkesztéssel ért el.

Ilyen indítással váltja a „Szélcsend” borongó hangját a „Kislány virággal” ciklus „mégis érdemes élni” lírai betétje… És utána az „Őrség” ciklussal úgy, hogy egyszerre váltson át a kötet a legegyénibbről, a privát hangról a mindent átfogó egyetemesre. Az emberről az emberiségre. Mégpedig a hívő ember és költő világába. Ennek képeiből, jelképeiből és vallástörténeti elemeiből, gondolatköréből épített világra, amelyben a költői állásfoglalás sarkpontjait az „Őrség” ciklus első két versében rögzíti. „Káin és Ábel” verséből az ábeli hang és a Thermopylében pedig a helytállás hangsúlyozásának éles kicsengésével. A történelemből ezt a kettőt emeli ki. Lírájának hangját itt keményre váltja. A hegedű elúszó tónusa után szaggatott zengésre. A mondatok lakonikus rövidsége szinte üt. A kiélezett helyzetek metszetszerű vágásai szólítanak:

És utána egy képsor következik. A Téli temető, Szakítás, A vakon született, A katona, Bujj, bujj zöldág és a Századvégi fénykép, hatos képsorának csontkopogású futama. A szemlélő szellem hangulatával választott lelki és életbál kivágott fotográfiák. A Századvégi fénykép-en a szülők, „a töltöttgalamb asszonyka” és a „tartalékos káplár”… „hősi póza” előtt úgy áll a „satnya kisfiu és a lányka”:

Utánuk néhány tömör, alig pár soros vers „A semmit” és „A mindent” szólítják. Azt a semmit, amely oly óriásan mély és nagy és az egészet befogadó, mint az embert körülölelő minden. És épp ezért e kettős vetületben ilyenek ezek a versek. Jegyzetelők, szín, kép és jelző nélkül mélyek, ködként határtalanok, és a „torokszorító csöndben” mégis mindig szólítók és mondók, elgondolkodtatók és a „történelmi őszben” kielégülést és utat sürgetők.

Így érkezik el az olvasó a kötet fő tételéhez, annak a belső és külső hangnak a szólításához és megidézéséhez, amelyre így vagy úgy válaszolandó, de minden művész szólítást kap… – „A van-e értelme?”…-kérdése… A szellem és a lélek, az ember és a közösség e világi és történelmi helytállására felelni… Rónay költészete itt tágul ki… Itt lesz oly egyetemes, mint a bizalma és a hite. Nem démoni és varázsló költő ő. Nem külsőségekkel elragadó. A lelkes és a remélő értelem költője. A csiszolt, a már-már legegyszerűbb mondatok, a tiszta érzelem, világos képáttételek laikusa. A gondolat költője, úgy, mint más kegyelmi adottságokkal Vas István, Kálnoky vagy Csorba Győző tömören gazdag költészete.

A Nyugat utáni harmadik nemzedékből hozzá közel állónak érzem sokszor Toldalagi Pál líráját is. De az ő versei érzelmibbek. A poétika klasszikus értelemben vett kellékeihez és igényeihez jobban idomulók. Rónay hangja itt is, A tékozló fiú hazatérése zengésében is mélyebb. És nem oly érzelmesen heves, még akkor sem, ha itt e ciklusban a legfőbb értelem és a szeretet megidézésére vállalkozik. Mert erről van szó e ciklusában. A „Mindenütt láthatatlan – Mindenben látható” megidézéséről. A „Szellem” sorsáról a teremtett világban. A valóságban a nélküle és vele vitájáról. Ilyen értelemben szól a világról és az ábeli-káini hang mérkőzéséről a történelmi és társadalmi „futásokban” és „mérkőzésekben”.

Szükség van erre a hangra, mert az értelem csak közös erőfeszítéssel menthet. Épp ma, amikor az emberi tudomány az emberiséget és a világot „a pribék halál” kezére oly könnyen adhatja. A szellem és a szeretet szólításai ezek. De cseppet sem moralizálók. A költészet zsákjából kibújó szög hegyével sürgetők. A hétköznapi valóságért, a szükségességért az egyetemes igény értelmével egyszerre freskói és kórusi méretekkel szólók. Az Annunciáció, Mária éneke és a Betlehem hármas freskója fölött az Olajfák éjszakája, úgy vélem, még e mű legelfogultabb szemlélőjét is úgy elégíti ki, hogy legjobb versei közé sorolja. Nemcsak a katolikus, de az egyetemes mai magyar lírában is. – Vallásos költemény? – Igen, azok is! De úgy, hogy a világ és ember, a természet (emberi és egyetemes) történelmi tragédiájáról szól. Egyszerre arról a históriai tanulságról, hogy évezredek óta – az Olajfák éjszakája előtt és után is – az ember megfeszíti önmagát. Hogy egyre-másra, a legnagyobb erőfeszítések között is akadozik a világ szívverése. Mintha a „parva sapientia” elve pecsételné meg sorsát… „Mert magunk sem vagyunk irgalmasok magunkhoz?”… Mert magunkban az ábelit ritkán tudjuk azonosítani az emberiség egészével?… És mert közismert a római provinciában történt história, mindenkihez szóló e vers… Az értelemhez és az érzelemhez egyaránt… A hithez és a tagadáshoz… És mert kitűnően megkomponált, drámai feszültségű lírai mű, épp ez emeli ki az egyoldalú megvilágítás leszűkíthetőségének területéről. Esztétikai értéke emeli tovább. Hétköznapian emberivé, hogy utána a „Pótlás a passióhoz” című rövid vers tömör zengése még csak kitágítsa az említett három freskó közötti távlatot. És épp azért, hogy az „Őrség” – az emberi szellem – el ne aludjék „a strázsán”.

E drámai és egyben himnikus hang után „A sírok őre” tétel válogatásával és a „mögötted zúg a tenger, előtted vár az Angyal” szellemében és hangvételével enged a feszült zengésen. E versek a Téltemető ráolvasó dallama és az „Istenek rokonát”, Agamemnont is lesújtó bárd suhintása között kísértenek. – Lehangoló versek lennének ezek? – Inkább reális szembenézések a kikerülhetetlennel, miközben egymás után a látott és átélt emlékeket idézi fel A megfáradt Odyssesus. A mai hajós „A speyeri császársíroktól” az „Opel Művek rüsselsheimi” szerelőcsarnokán át, Rilke sírját érintve Tasso római tölgyfájáig. De ma is nyitott ablak mellett, mert „Bármely pillanatban – szólhat a tengerről a hívás”…

A Téltemető kötet másik szárnya most villan föl. Mert „A tékozló fiú hazatérése” és az itt következő „Ars poetica” ciklus Rónay könyvének két szárnya. Mondhatnám fizikailag is. Velük és bennük repül e verses kompozíció egésszé. E versek szárnyaival villog össze itt, közöttünk, művé az égi és a földi igaz… Ott „kegyetlen kőtenyéren – olajfalomb – ezüstben”, itt pedig a szatírák tükörtiszta serpenyőjén mérve le az emberi és az ige, mely együtt a mű éles humorral metsző lírai hangok lazítják föl, de föl nem oldják Rónay verseinek és kötetének kritikai feszültségét. Mert költőnkkel olyan törököt fogott irodalmunk, aki meg is írta, nemcsak költeményeit, de e „perzsa-magyar” leveleket is. A jó költő és ember a jobbakról és a rosszabbakról egyaránt… Épp irodalmunk érdekében hangsúlyozva az írói helytállást „keblünk istene” parancsára és nem pedig a Második szatíra „császárának” igénye szerint… Megírta derűvel és tiszta csengéssel fejezve be a könyvet az „új erkölcsbírákról”, „a széljárást kémlelőkről”, „a csörgősipkás kóklerek, – kamerákkal futkosók közt kamerák – elé illengő pojácák, a szajha mód – faruk riszálók, pódiumra, mikrofon – előtt tülekvők”-ről. Emberi és görög mód igazul az életről, műről és boldogságról. Mert tudja, hogy az igaz mű: „egységbe áll – s mint a Természet belső törvények szerint – nőtt dolgai, teljes létével válaszol”… És az igaz boldogság az: „Ki művet alkotott s magát – művé alkotta”…

Könyve így együtt lírai jegyzeteivel, verseivel, széljegyzeteivel, himnuszaival, verstüskéivel, szatíráival és az 1944- és 1961-ből előkerült „papiruszaival” olyan, mint egy korszak lírai Anabázisa. Napi hangulatait és bölcsességét, helytállását és szeretetét dicsérni és vádolni is lehet. De csak azok írhatnak így, akik a „numen adest” hitével megszokták, hogy

Csak az írhat így, aki tud látszatra nem mutatóst, de belemerülést igénylő művet alkotni… És tud így szerkeszteni, mint ő a nemzedék jeles költője, sokszínű alkotója, akinek keze alól naponta kerülnek ki a hasznos dolgok. „A közelítő tél” kapujában, mint a nemes ipar mesterei, fejük fölött a cégérükkel, ő is létezésével, hatvan évével jelzi a mesterséget és a tudást… Köszöntsük őt így e sorokkal…