Az olasz líra egy magyar ága

A Szökőár Paolo Santarcangeli fiumei születésű olasz költő kötete saját és Weöres Sándor fordításaival kettős meglepetés. Külső formájával egy hiányzó lírai sorozatunk megindítója lehetne. A franciáknál van ilyen, de láttam kanadai versköteteket is, amelyek úgy ismertetik költőiket, ahogy ezt a Santarcangeli-kötet teszi. A szokás az, ezeknél a sorozatoknál, hogy a költő kiválasztja 50–100 legjobb versét, aztán ír hozzá maga egy előszót, és utószónak egy másik költőt kér meg a kiadó, aki alaposan érti és érzi, sőt mi több, szereti is a kiadott költő líráját.

Szóval az így elképzelt magyar „Száz versem”-sorozat, ma líránk olvasottságának és a Szép versek hódításának idején, igen érdekes és azt hiszem, sikeres vállalkozása lenne bármelyik magyar kiadónak. A példa a külső és a belsőre is itt van a kezünkben. Csak az volt a kár, hogy a kis példányszámú kötet megjelenése előtt Paolo Santarcangeli Vallomás és önbírálat című előszava nem jelent meg egyik folyóiratunkban sem. Mondjuk a Nagyvilág lapjain. Így biztos, a visszhangja is más lenne ennek a kötetnek, és Santarcangeli is jobban bekerült volna költőink, igen, a magyar költők és verskedvelők tudatába, mert bárhogy is forgatom a Szökőár-t, csak azt a címet adhatom ismertetésemnek és művének is, hogy íme, itt e fordításokban az olasz líra egy magyar ágában gyönyörködhetünk. – Vagy címezzük megfordítva? – Nem, ennyire legyünk tárgyilagosak. Még akkor is, ha költőnk úgy beszél és ír magyarul – ha latin világosságával nem tisztábban –, mint egy magyar és akkor is, ha mint olasz költő valóban magyar lírai jegyeket és hatásokat hordoz is költészetében. Ez nem is csoda, inkább gyönyörködtető, hogy 20-ik századi líránk legjobb tolmácsolójának verseiből ezt érezzük ki.

De először röviden a versek előtt a „Vallomásról” szólnék, amely életrajzi adatok helyett, a különös mutogatásával hivalkodó magyar divat helyett nála egy életfilozófia alapjait körvonalazza. Ilyen sarkalatos tétellel pl.: „Ha tisztességesen summázom az emberiséggel vagy akárcsak az emberekkel vezetett folyószámlámat, alázattal kell megvallanom, hogy becslésem szerint, minden üldöztetést stb. beleszámítva, adósságom van. Többet kaptam, mint amennyit adtam, azaz amennyit adnom lehetett”… És a közönyről, a „zártszekrény-szemű emberek” lélekre mért „pofozásáról” mondott véleménye, nem ilyen megszívlelendő-e?… És a „saját pokoljárásának” tanulságaiból, épp az ember és társadalom érdekében álló csak azért is tételéről mit mondhatnánk, hogy „a jót azért kell tenni, mert jó, punktum!” És mindezt azért ajánlja, hogy az ember „önmagában legyen szabad”. A jó és a rossz választására képes lény. Latin gyakorlatiassággal íme egy „előszó-filozófia” a zavartalan társadalmi és lelki boldogság, az eudemónia elérésének érdekében. A mítoszkutató professzor, a Labirintusok könyve és A betű mágiája írójának szavai „a mítosszal szemben” az „élet praxisának” érdekében. Íme egy nagy műveltségű, több nyelvű, kicsit magyar költő logikája, tudása épp az okos létezés érdekében. Lényegre törő vallomása annak, aki szerényen vallja be, hogy „minél többet foglalkozom a magyar irodalommal, úgy magyarosodom vissza mindinkább”.

Az ilyen horizontú magyarul írt tanulmányán túl most már nézzük verseit, amelyekben éppúgy, mint előszavában, itt is az egész érdekli. Ebben lényegül át és nem a külső és a belső stilizálások formaiságában, de épp a megfogalmazásban és a mondásban.

A versek első csoportjának A sokszoros szív-nek idején, 1949-ben, épp negyedszázada ismertem meg Rómában. S ha most kérdem az ő szavával: – „Partodon milyen a kagyló?” –, vagy egyszerűbben és röviden: a tenger, a szél, a hullám, a sirály, háló, hajó és hívás és csoda és fecske szavainak köréből is csak azt mondhatom, hogy olyan és még inkább olyanabb az ő lírája, mint az egykor tengert is birtokló Zrínyié vagy mint a tengert sohasem látott Berzsenyié, akik egyaránt érezték magukénak a dagadó fehér és a beszédes dunántúli tölgyesek zöld vitorláit és nádasait vagy a pegazus lovát is ugrató és futtató drávai síkságot.

A magyar költészet mediterrán ágának élő kapcsa a személye. Dedikációja sem véletlen „régi mediterrán és latin szeretettel”. Kiegészíteném ezt az életszemlélettel, mert természetesen ez sugárzik költeményeiből. A legelvontabbakból is, melyekhez igen szükséges lett volna a helyzetmagyarázatok és művelődéstörténeti vonatkozások miatt is egy jegyzetanyag közlése. Ez különben a francia, angol költőknél régi szokás. Épp a könnyen megértés miatt, mert verseinek művelődéstörténeti rétegzése egyiptomi, görög, trák, kínai, hindu, zsidó és tibeti vonatkozásokban is gazdag. Ám a valóság testi és szellemi arca mindig latinul tiszta és törvényegyszerűségűen világos.

E versek lírai logikájával és filozófiájával együtt csillog a fölszított értelem. Semmit se bíz a véletlenre és az ösztönös sikerülés lehetőségére. Természetesen lírája végső kicsengésének „carpe diem”-jében is mindig mai fogalmazású:

– Berzsenyinek hangja lenne ez? – Igen, másutt is találkozunk vele, de az átvett ihlet sorrendje nála nem Berzsenyi és Horátius, hanem természetesen előbb Horátius és aztán Berzsenyin át Santarcangeli-i… – És ez mire is hívja fel a figyelmünket? – Arra, hogy bátran mondjuk ki, Berzsenyi költészetének igazi megértése egyre időszerűbb feladat, mert költészetének egész ihletvilága mindenkorra állandó napállású. Íme, egy olasz költő művében ma is ihlető és újraéledő. Azért, mert Berzsenyi lírájának gondolat- és érzésköre annyira emberi ma is! És a végső kérdések feszegetésével és örökítésével, az idő és az állandó értékek költői megfogalmazásával, személyesítésével ma és mindig is a költői világ és emberi világ teljes egészére utaltak és utalnak.

Mai fogalmazású Berzsenyi-hang! Itt kellene a kötetben a kétnyelvű kiadás, hogy az olaszból kiérezzük teljes „biztonsággal”, hogy mennyire az övé és mennyire a fordító Weöres Sándoré ez a berzsenyis hangütés… Szóval Róma–Torinó–Nikla–Csönge tornyainak összekondulása… Mert ugyanebben az Eljövendő c. versben a teljes élet értelmét ekként is megfogalmazza:

E két utolsó sorban szereplő „boldog biztonság” és a „teljesülés fensőbbsége” gondolatok végigkísértik költőnk egész líráját. Fókuszai költészetének, mint a mediterrán embert kísértő és szellemet is sarkalló életértelem és élet értelme megragadásának vágya és testet és szellemet zaklató kísértése… A Hölderlint idéző „iszonyú misztérium”… „tisztánlátó őrülete” visz-e közelebb ennek az élet- és költészeti titok értelmének lényegéhez vagy a világ egyre szebb értelméhez a „végtelenség és a vesztett éden vágya”? Lírája végig e gondolatkörben szív és ész összeszikrázása. Mint a végtelen tenger kimosta köveké vagy mint a „lélek és testre” esküvő ellenséges hadak harcosainak állandó összeszikrázó viadala.

Az Egy harcos halála címen 1966-ban írt versei, mintha valóban korunk kínlódó Marcus Auréliusának versbe szedett vallomásai lennének. Az idő meg nem álló lován, a nagy út előtti gondolatok. Bronzragyogás és némán legyintett, jelzőtlen gondolatok ciklusa ez. A pillanatélet gondolatai versben. És ez szíven üt, mert hisz mind azok vagyunk. A világ és az emberiség táborába sorozott harcosok. Az antik szomorúság és a klasszikus derű reménye együtt sugárzik e mai valóságú és ízű költői műből.

Verseinek jelentős része ezen túl világirodalmi és filozófiai olvasmányélményekből is táplálkozik. Ám az is igaz, hogy itt egy igen jól válogatott és ácsolt világkép és költészet olvasói vagyunk. Stílusa szinte végig a fénylő komorság ragyogása. Olyan, mint az „Egészen” átfolyó végtelen és kérdező idő fénye és szava, de azzal a komor reménnyel, hogy „…ránk derül az istenek kegyelme, /tán látunk egy kerítést,/ mögötte kertet, /nagy fényt a messzeségben”/.

Gyakori szavai a tengert idézők mellett a gyászos, az árny, a fekete, az álom, a dob, a semmi és a minden. Íme így idézve és szólítva a létezés és világ közös egészét: „Vagy tán már minden voltam /a széles kék semmiben,/ mely magába zárja a világot./” A Habokkal övezett című háromstrófás versét idézni kellene a jövőben magyar antológiáinknak. Tömörsége Weöres költői művészetével párosulva a kötet egyik legzártabb, gondolatilag legfeszesebb, múlt és jelen érzésvilágát legszebben tömörítő verse lett. Itt kell áttérni, azt hiszem e versnél a Paolo Santarcangeli-versek „műfordításainak” kérdésére.

Weöres Sándor mondja a kötet utószavában, hogy Santarcangeli nyersfordításainak „némelyikén csak néhány szót kellett változtatni vagy annyit sem: ezek a szerző saját fordításai”. Az olasz költő, olasz nyelvű verseinek ilyetén magyarra „fordításának” ezzel az érdekes esetével itt vagyunk a műfordítás kérdésének lényegénél, az átlényegítésnél. – Mert hogy is nevezzem másképp? – Mert lehet-e még ebben az esetben is egy és ugyanaz? Azaz egy Santarcangeli-vers ugyanaz az eredetivel? Nem, de talán a fordítás szó mégis nyers az ilyen esetben. Én legalábbis annak érzem, hiszen minden csínját, ízét, hangulatát és ihletét és érzelmi irányulását ki ismerhetné jobban annak a versnek, mint ő maga, a saját versének?… És a vers mégsem ugyanaz… Ha kétnyelvű lenne a kötet, jobban végig követhetnénk ezt a jelen esetben azt hiszem igen tanulságos műfordítói folyamatot vagy átlényegítést. Talán a fordítás ilyen ritka példájú esetével itt-ott közelebb is juthatnánk, ha jutni lehet, a versfordítások műhely- és lényegi titkához is.

Vele épp erről beszélgettünk hosszan az „ő Astoriájának” fehér asztalánál ennek az ismertetésnek a megírása előtt. Ugyanis épp az ő saját és Weöres fordításai között a fordított versek összhangulatában lényeges különbség és hangulat mutatkozik. Még a fülnek is más az a Santarcangeli-vers, amelyet ő maga fordít vagy hogy úgy mondjam, „idézett” magyarra. Sokkal egyszerűbb… – A kisebb nyelvi szókincs lenne az oka? – Szó sincs róla. Inkább egy logikus, szinte prózai, mint költői világosságú szépség formálásban való megjelenéssel van a kettő között a különbség. De épp így és ezzel szerencsés Santarcangeli, hogy ilyen kivételes gazdagsággal lett magyar verssé az olasz–magyar költő verse. Azzal, amit ő és Weöres Sándor adott a verseinek.

A fordítás, átlényegítés és megidézés lehetőségeiről beszélgetve végül is oda jutottunk vele, a műfordítóval, a saját verseiről is, „hogy bizony végső fokon alaposan más magyar költemények lettek azok a verseim, amelyekről eddig úgy tudtam, hogy az enyémek”…Írjad meg mégis, ennek ellenére is, de így: – hogy verset fordítani nemhogy nem szabad, de kötelező. –

Így nézve már, ha most a Kérdezlek vagy az erősen szívem szerinti Kardhal, vagy a Dodona verseket olvasom magyarul, akkor úgy érzem, hogyha nem is jutottam közelebb a fordítás titkához, de abban már biztos vagyok, hogy e saját fordítások verseivel így kettősen is, ha új verset is írt Santarcangeli a régiből, így még inkább is mondhatjuk már, hogy a magyar költészet egy sajátos mediterrán ágát nevelte. Líránkat tárgyi és témagazdagítással, világlátásával és új ízekkel még inkább gazdagította.