Két Petőfi-versről

Petőfi életműve kettős forradalom. A tett és a vers nála, mint együtt világító fényszóró ragyog még napjainkon át a jövőbe is. Ilyen versei közül is az Adorján Boldizsárhoz írt kiemelkedő alkotás…

Költői levél?… Nem! Még az ő költői forradalmából is a stílus forradalmával kicsengő, az újért szólító izenet. Példa, de rajta túl szólítás is, mert nem elégszik meg csak a megmutatással. Izen a magyar és a világ költőinek, a ma irodalmi vajúdásának is. Stílusormot emel, és csúcsáról ars poeticát mutat fel! Izen a test „jobb részének”, a léleknek teremtő erejébe vetett hitével… Izen a pusztuló földnek a költő éltető mosolyába és könnyeibe vetett hitével. A vers ember- és társadalom- és világteremtő erejébe vetett reményével… Szólít, nem a nép-nemzeti, a világköltő szólít, a líra jövő stílusának hangján. A vers virágával, a shakespeare-i és a shelleyi képzelettel árnyalt „Érzékeny Plánta”, a „Sensitive Plant” magyar párjával…

Mert ő sohasem alföldi vándor. Mint tettei forradalmában a világszabadság, úgy stílusában is zsenikkel mérkőző, világhorizontú… Nem vadzsenik, szeráfok és próféták társa ma is… Íme e versében az emberi lélek és a költői képzelet olyan távlatával indít, melynek partjain a realitás „a mozdulatlan gránitbércek” „ezen vasnál vasabb falak” is „szédülni látszanak”… Olyan tájról szólít, hová a napsugár is „fél-feketén” jut el…

Több mint száz éve ragyognak literatúránkban ezek az újat szólító sorok. A megszólaltatott Shelley „Szenzitiv Plántájá”-tól érintett Petőfi-érzékenység. De az öt érzékszervet és értelmet egyszerre mozdító Petőfi plántavirága „a bódítóan édes illatú”, levelén az „örökkévaló könnyel” sem maradhatott nála „a fájdalom virága”… Egyetlen merész képvágással e virág a magyar költő lelkének, a lantnak, jelképe lesz… Nem az angyali zseni földet sem érintő felhő nyargalása parkok és tengeri vitorlások árnyain… Ebből a szívvéréből táplálkozó virágból röppent lant hangja a történelem villámló országútját idézi. A lant a már gőzölgő csataterek közép-európai költőjének szerszáma lett!… Eszköz a küldetéshez!… Napjainkig zengő szólítás!… Szeráfiból földet és zsarnokságot tipró realitás!… A gyilkos kézre sújtó kardélű lelkiismeret!… E tájon a költőket szólító parancs!…

Az érzékenység angyali romantikájából íme a Petőfi Sándor-i reális romantika… Nem a végtelen időben sóhajtó némaság lantja… Petőfi a lélek szerint zengő dal idejéről beszél… A test ilyetén „jobb része” a világ lelkének és az életnek izen, amely nála „a semmi fény” völgyében és az emberi „vérző seb” felett is piros virág!… Az élet jelképe… A reménytelenségben is harsogó remény… Lelkiismeret, küldetés és felelősség idézője ez a gránitot kicsiny virághoz hajlító stílus… A szívbe gyökerező virág lanttá, lélekké szökkent szárnyával izen Adorján Boldizsáron túl a magyar és a világ költőinek… Soha semmilyen izmus kertjében el nem halványuló példával ő izen, akit minden a megsemmisítésére vett körül… Szólít suhogó reménnyel a halálraítélt, a kivetett, az elhagyott, a szegény és az árva, mert hisz a költők küldetésében. A költészet hullatta könnyben és mosolyban, melytől a „pusztuló föld” is fölvirul…

Egyetemes szólítású vers… Himnuszi ars poetica a világ költőihez!… A társat, a fegyvertársat kereső magyar vers. Nem a byroni dicsőségittas egyéniség lobogtatás, mely dalra egy szóval sem buzdította akkor Shelleyt! Akinek Keats is csak „Jancsi” volt… A némaság és zsarnokság „hosszú sivataga” ellen a megművelhető világ hitével a világ költőit életteremtő stílusra szólító magyar vers ez… A ne késs, de most és majdan is tedd verse ez a pusztuló földön „melynek futócsillagjai vagyunk”… És a felelni kell verse!… A föld idézésével tágítja a csillagokig egyetemessé a befejezést. A hazáról a világra, az elhallgatott magyar költőről az emberi nem sorsára és költőire fordítja szavát…

Így emelkedik e költemény új képsorán túl, a költői alkotás, az újító tett himnuszává. Oly ars poeticává, mely nyolc szóba sűríti képletét: „Minden hang, amely ajkadon kijő / lelked darabja légyen”… Íme, a némaság és a némítás pusztasága ellen, íme, a teremtés jövőbe hasító Petőfi-fényű igéi. Így alkotni és ezért: még a mártíromság minden „kínja és gyönyöre” is kevés.

Szendrey Júlia megismerése óta költőnk lelkileg már mindig Szatmárban él. Hosszabb-rövidebb megszakításokkal a valóságban is. Erdőd, Szatmár, Nagybánya és Koltó vidéke 1847 májusától szerelmük tündérkertje. E szó nem véletlen és erőltetett romantikával kerül ide. Nem azért, hogy ékesítsük a szöveget. Maga Petőfi írta le az akkor nagyon is nyers politikai és a szorító szatmári társadalmi és gazdasági valóságban. E szép táj májustól október végéig szerelmének érzékeny ragyogásától világít, derül és borul. Magát ezt a verset Koltón írta. Egyidőben a Szeptember végén ihletével.

Egyidőben, két ellentétes vonású szerelmes vers. Egyiket az „elhull a virág, eliramlik az élet” melankóliájában, a másikat az emberi boldogság beteljesülésének ihletében írta. A vers címének rövid kijelentő mondata tömören rögzíti a szerelmes forradalmár hitvallását az ifjú élet értelméről, céljáról és az emberi boldogságról. Az ember szót már a címben külön is kihangsúlyozta: „Elértem, amit ember érhet el”. – Amint beteljesült szerelmében, úgy természetesen e versében is egyesül a világalkotó teremtette emberi és a költő teremtette tündéri természet és valóság. A talpas hétköznapi múlt és a röpködő jelen. Az alföldi és a történelmi sár a lángolón világító romantikával. Ilyen vonásokkal alakulnak verssé a Júliával való megismerkedés képei és a visszafojtott bosszúval és keserű iróniával parázsló tavaszi lánykérés emlékei. A vándorszínészi kocsmaemlékek és Teleki mecénási barátsága. És így, e szerelem helyzetében, az öreg erdődi várkastély hátterével Júlia apja, az ipam uram, maga lesz a politikai és a társadalmi múlt… A szerelméből is tettre és lázadásra hívó.

A költemény már-már kispolgári ízű kiegyensúlyozottsága mögött, „a nem továbbat már elértem én” mögött a valóságban nemcsak a békés remény, de valóban a „nagy munka” áll: társadalmi élű harc! És ott áll a huszonhat éves költő iszonyú múltja is. A Kutyakaparó vándorútjainak csárdavilága és élete. A vándorszínész nyomora, vissza egészen a szegény diákból lett beteg „kiskatona” sorsáig. A kritikától és pénztől üldözött költő sorsa és szenvedése. Szatmáron és környékén szeptember 8-áig a Pestről is kiszorult és a hajtóvadászat hurkába került plebejus forradalmár így várt és remélt az eljegyzésre és az esküvőre. Itt várt az emberhez méltó jövőre. Szeretve, de mégis kétségek között. Egymás mellett és mégis eltiltva, egymástól távol, szinte egészen versünk megírásáig.

Ebben a helyzetben és ezek között az akadályok között költőnk magát méltán az ő kegyetlen múltú szelleme martalékának érzi. Kitaszítottnak… „Elűztek tőled, szép paradicsomkertem”… A társadalomból is kitaszítottnak érzi magát – hiszen a gazdag és gőgös apától kapja a kosarat. És az ábrándok világából is kiűzöttnek. Attól eltaszítottnak, akit Térey Mari angyalnak nevez. Attól, aki költőnk szerint egyedül képes követni „lelke röpülését”. Akiben és aki körül már költői világot teremtett: tündérországot, szebbet, mint a föld.

Pedig Júlia földi környezete is az volt. A magyar 19. századi képírás és érzésvilág minden romantikus vonásával ékes. A festői Nagybánya és Erdőd… Kerektornyú várkastély, öreg parkok, csónakázó tó… A sétányokon vágtató hátaslovak, suhogó fasorok és ostorok. És e vastag és mégis lengő környezetben Petőfi Júliát már-már nem is emberi vonásokkal ruházta fel. Ezt írja Kazinczy Gábornak menyasszonyáról: „Menyasszonyomról csak annyit mondok, hogy ő lesz az összes magyar írók feleségeinek koronája. George Sand esze s Shakespeare Júliájának szíve egyesül az én Juliskámban, úgy biz ecsém. Engem már megáldott az Isten, ezt kívánom, hogy téged is áldjon meg.” És ezt fokozva a lányka keble versében Isten lakhelye lesz:

 

Igen, te vagy az Isten lakhelye!… Hogy érdemeltem én, meglátni Őt? e Boldogság éppen engemet hogy ért…

 

És a földiek, nemcsak itt Szatmáron, de ott fönt, Pesten is mindent megtettek, hogy nemcsak e paradicsomból, de az irodalomból is kitaszíthassák. A jövendő boldogság reményében élet a reménytelen jelenbe. Hogy széttörjék életét és azt a szerelmet is, melyről a tündéri és az emberi, az ábránd és a realitás lobogásában vallja „hogy oltár fölött is méltó állam”. És a vad és mindig őszinte, mindig a pillanat tüzében lobogó Petőfi-ihlet ezt is leíratja vele: „Lemondok érted minden vágyaimról – Reményeimről… – Ha úgy kívánod, elveimről is – Lemondok érted…” – Az elnyerendő szerelemért? – Igen, egyszerre így csattan össze e szerelemben, mint a villámcsapásban, a föld és az ég, hogy fényük egymást kihívó ragyogásával e versben mérkőzzenek…

És e koltói vers ihletében e rettenetek után már az elért boldogság és szerelem győzelme fénylik. A beteljesült szerelem Petőfije írja e verset a koltói kastély szobájában, melyet „druszája”, Teleki Sándor adott át az ifjú párnak. Úgy, ahogy a költő kérte. A magány békességével, csak egyetlen szakácsnéval és egy lovásszal. A „keserű élet után” az annyira várt „édes szerelem” tanyája lett Koltó. A csárdamúlt a kastély fényes és nyugodt jelenébe emelkedik. Már mögötte van a széltől kotorászott üres zseb emléke. A „tegnap ettem utoljára” kujtorgójának álma a „kis műhely”-ről már gyönyörű jelen. Mars uram és Thália kisasszony szolgasorsa után Venus hetei ezek itt a gyönyörű „bérci tetők” és erdők között.

Csoda-e, ha itt végre a feleség ölén az emberi teljes boldogság érzésének hangütésével kezdi a versét? – „Boldogsággal csordultig e kebel!” Mert itt van minden, az ember számára itt a nem tovább. A nincs több paradicsomkertjében ezekkel a kezdő sorokkal felelt az augusztusi várakozás reményében írt „– megjövendöltem én – Hogy boldog leszek még –” soraira… És Szendrey Ignác „hat-vágása” és az asszonyszerzés nagy munkája, és a nem épp az atyai áldás súlyától összetört kocsikerék kalandja után már nem a romantika ragyogása, de a realitás fénye veszi körül. A tündér már feleség. A költő ifjú férj már nemcsak pegazusán, de hátaslovon – mint később katonai futár – száguldoz Koltó és Nagybánya között. Nem a Szeptember végén sírontúli árny szerelmese, de a földi boldog ember írja a verset. Aki oly teli örömmel, hogy széles e hazában szebbre már több reménye sem lehet…

Csak az kísért. – Azok. – Csak róluk kellene még elfeledkezni. Róluk lemondani!… Az emberiség és a haza gondjáról… Róluk, hogy teljes legyen a test és a lélek koltói boldogsága. Semmi több! Lelkéből kiűzni ezt a kísértetet, „s magamnak szedni, mit az óra ád – Istenre bizván más buját, baját”… És e sorok után versünk egyszerre egyre komorlóbb és indulatosabb lobogással fordul át egy másik érzelemvilágba, mert a „legborzasztóbb és legvadabb alak”, a Petőfi-múlt, a mézeshetek koltói üdvében ugyan eltűnt, de a „honszerelem” szelleme mellőle egy pillanatra sem tágított.

Már két szerelem néz össze e versben. És az elért emberi boldogságból egyszerre szikrázik ki Petőfi emberi és honfiúi lelkiismerete. A Szeptember végén szerelmesének ihletét a mulandóság könnye, az Elértem, amit ember érhet el versét a hazafi aggodalom és indulat könnye fátyolozza. Mindkét költeményben, ritka véletlennel, pontosan a tizenharmadik sorban föltett kérdéssel fordul a vers. – „Óh mondd: ha előbb halok el… –” kérdésével ott és e versünkben – „Mi volna könnyebb? mint lemondanom” – fölvetésével.

A lelkiismeret parancsára e tündérkertből a boldog ifjú férj a szerelmi vallomás után egyszerre lép a politikai vallomás porondjára. Sötét tüzű, fájdalmas és vádló ragyogásba csapnak át a meghitt szerelmes verssorok. A lágy lírából már-már torokszorító hangokba. És a „Kedves levelére” kimondja a „lemondok érted”-re a „Szabadság, szerelem” versének szellemében az egyértelmű „sohát”… A lemondani – „terólad, kínos hazaszeretet, – Ki mindörökre téped a szivet?”… – kérdésére a választ: „El nem hagylak, hazám, tégedet”!… És a boldogság tengerözönéből a haza oltára emelkedik! A vers második felében már egymást fokozó és váltó igék – sóhajtok, sírok, szégyenlem – szenvedélyében ragyog ez a másik szerelem. A hazát szülőanyává személyesíti. Előtte a legszentebbel, hiszen oly példamutató költészetének szülőtisztelete. Arany Jánost is azért vallotta egyszerre barátjának, mert aki „illy dicsően festette a gyermeki szeretetet, annak magának is jó fiúnak kell vagy kellett lennie, s aki jó fiú, az nem lehet rossz ember, az szép, tiszta, nemes lélek”.

Költőnk ilyen tiszta reménnyel és nemes lélekkel állt a szegény haza szebb jövője, szebb „ideje” elé. Így emeli Petőfi ezt az első pillanatra igen egyszerűnek látszó verset, már-már a polgári boldogság eszményi nyugalmából egyszerre, a feleség és az anya idézésével, a szerelem és a honszerelem nagy költeményévé. Így sűríti a Petőfi jellemtulajdonságait és lírai jegyeit e harmincnyolc sorban. Utolsó sorában egyetlen szóban mint kardvillanással vágja oda az álforradalmárok és az álhazafiak, a szájhősök szemébe a cselekvő hazaszeretet lényegét: a tettet. És a regényes, szerelmes koltói magányból távozva, mint minden szavát, ezt „a tett” szavát is beváltotta. Azokon a szép „kék hegyeken” túli hegyek közé ment. Mert versének utolsó sora – „érted teszek majd, hogyha tenni kell” – így parancsolta. Meghozta a férfi és a gyermek áldozatát a feleségnek és az anyának, mert szíve nem volt se gyáva, se önző, de a „szabadság számára kardvasat termő” bánya volt… Barátainak, mint Byronnak Shelleyé, még szíve sem maradt, hogy elégethessék, mint versében kérte tőlük.