Ferrara és Padova és Janus

Amit Janus Pannonius alkotott, azt aligha érthetjük meg Ferrara, Padova és Velence nélkül. Nemcsak a környezet, de elsősorban a szellemi tűz volt az, amely fölnevelte, és be is érlelte. Ez teremtette meg a dunai–drávai legényben a reneszánsz egyéniséget, az északolasz quattrocento világából a készen hazaérkező magyar költőt. Maga vall erről az el nem felejthető, mindent meghatározó, több mint 10 esztendőről. A városok neve mellett Guarino, Galeotto, Mantegna és Marcello nemcsak elégiákban, dicsőítő énekekben szereplő nevek – mint az antik mestereké is –, de szinte a testi és szellemtestvériség élő alakjai. A nagyszerű mindennapok, a szerencsésen ritka élmények teremtői és átadói a török elől, a „szkíta pusztaságból” átmentett ifjúnak. Közvetlen ihletők. Egyben olyan reneszánsz egyéniségek is, akik nemcsak művészetükkel és műveikkel, de jellemükkel és életformájukkal, egyszóval kettős stílussal hatottak Janus Pannoniusra. Így hatott rá a három város. Az élet, művészet, nyelv, stílus, színek és kövek, melyek között felnőtt líránk első nagy költője. Nézzük csak meg egy kicsit alaposabban ezt a szellemi környezetet, amely Janus szavaival akkor valóban a „Helikon közepe” volt. A helynek és egének jelentőségét – hogy jobban megértsük az ő költészetét is –, nem én, de a legilletékesebb maga Janus hangsúlyozza ki, a barátjához, Galeottóhoz írt epigrammájában.

 

Szítja vagy oltja a lángelmét a hely, érzik a versen. Benne a dalban az ég, amely alatt született.

 

Ez a világ egész környezetével valóban hevíthette a csupa parázs, hamar lobbanó és fejlődő ifjút. A férfi és a költő, de maga a város is – itt és így született szinte Guarino keze alatt. „Ferrara így született, Guarino, minap általad újjá.” Akkor jobb iskolába aligha kerülhetett volna magyar költő. Szigorú latin és görög alapozású műveltséget kapott. Óriási tárgyi tudást, de költői ihlettel magyarázottat. A tiszta beszéd és stílus tudományát. Biztatást az új szenvedélyes kutatására és a régi megbecsülésére. Példát mindennek beépítésére a kor reneszánsz szellemébe és életébe. Első parancsnak a szorgalmat és áldozatvállalást, mert:

 

Nem születik nagyság, csak kínzó áldozatokból. Roppant fáradozás kellett a tudáshoz, amely majd Elhessenti a földünkről a ködöt s a homályt, és Díszt ad az új szerzőknek, a régieket beragyogja.

 

Nem éppen magyar erényekre biztat. Munkára és szorgalomra és általuk a látókör fáradságot nem ismerő állandó szélesítésére. Mindezt Guarino nevelte belé. Így lett iskolázott elme és tudós költő. Ezért rajongott és ragaszkodott haláláig „versei atyjához”. Tudta, mit köszönhet neki. Mi a különbség a szkítaföldi „álnokvisszhangú bércek” és Ferrara között. Mesteréről úgy vall, hogy egyúttal meg is rajzolja azt a költőeszményt, amely követendő példája. Természetesen vele együtt a megírandó szép és tökéletes vers típusát is. A reneszánsz nagy festőinek és szobrászainak környezetében történik mindez. Így az alkotásban nem az ihletet, lelkesültséget, a lírai tüzet, nem a révült, de a tiszta eszű és festőszemű költő típusát dicséri a hálás tanítvány.

 

Téged nem hamis álom s nem nyáj-étke borostyán Tett költővé: bölcs szorgalmad s fáradozásod.

 

A reneszánsz szobrok és freskók ésszel kimért biztos arányai, távlatai és titoktalan szépsége fénylik a humanisták verseiben is. Ezek a distichonok nem a tűz, de az ész, nem annyira a lírikus, inkább az elbeszélő, ábrázoló, leíró költők versformái. S mert előbbre volt akkor és nagyobb a képzőművészet, tehát hasonló biztatással, indítással a magyar reneszánsz költő is elsősorban észköltő. Líránk történetében Janus tollából így elsőnek e típusnak rajza jelenik meg Guarino és Galeotto alakjában és egyéniségük leírásában. Az a költő, aki versével és munkájával – mint a közterek művészi kútja, a kertek, a paloták szép szobra és képe – a közé. Az a költő, aki a fölébresztendő görög, helikoni világgal is e földi mindennapok valóságának a teremtője. Amiről sokszor írtam már, „a hasznos szép”-nek megtestesítője.

 

Arra ügyelj, Guarinóm, nagy kincseidet ne csupán te Élvezd, és ne ragyogjon csak temagadnak a fényed! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Értetted, mit rendel: mindened oszd meg azonnal, Nyisd meg a szent tudomány forrását, öntsd ki magadból.

 

Mesteréről, de önmagát is biztatva és figyelmeztetve írja ezeket. E felrajzolt típusú és eszményű, tudósan kritikus költő és esztéta nyargal mindenütt hexametereinek sorain. Ésszel ír, mértékkel vágtat, irányítja a pegazus kantárját. Költeményeit így futtatja a célig. Tolla helyett bátran mondhatunk sokszor ecsetet is. Amit vázol, abban okos aránnyal válogatja a tudós emelkedettségét, a természet árkádjait, rusztikus képeivel. Épp Guarinóhoz írt verse kitűnő példa erre. Szűz Pallas, Bacchus thyrsusa, Phoebus lantja után a nyáj, jószág, karám és pásztor képeivel teszi költőibbé és mindennapibbá a tudásra éhes tanítványok hadának leírását, hogy azt mindig és a ma is oly időszerűen „műveltségre kapassa, csiszolt életszeretetre”. Epigrammáiban is ilyen. Martialis késével hegyezett tolla világos, logikus és villámló. Guarino mellett neki Martialis, a római mester, „a költők legnagyobbja”. A rómaiak közül őt választotta, de úgy, hogy velük és vele nyíltan kimondott versenyre is kel. A klasszikus költőkkel és a klasszikus latinnal a humanista latin nyelvű költő. Akárcsak a reneszánsz nagy festői és szobrászai a görög szobrokkal tették. Mint a régészek, gyűjtötték – mint Andrea Mantegna is –, mint a tudósok mérték, csodálták és ébresztették, de egyben mérkőztek is velük a reneszánsz szellemében. A költők a festőkhöz hasonlítva, éppúgy ismerték is a mesterség csínját-bínját – mint ahogy a ferrarai diákról, „ágy és asztaltársáról” Galeottóról mondja –, az ördöngös tudású verselést, szavak helyét, igék súlyát és erejét.

 

Édesen írod a hasznost és kurtán a velőset,   Fenséges tárgyról szólj, vagy a köznapiról. És amiként – mondják – bocsait nyalogatja a medve,   Úgy csiszolod te, olyan gonddal a verseidet. Éppen azért folynak gyönyörűen, zengenek épen.   S nem tudom én: bennük honnan az isteni íz?

 

És e sorok közül is kibújik egyszerre a versenyzőt dicsérő mondata:

 

S oly tartalmat is adsz különös figyelemmel azoknak,   Mint aminőt sohasem adtak a régi atyák.

 

Tudás, költészet, mesterség, művészet, erő és ihlet, szerkesztés úgy a tulajdona, mint a festőknek az anatómia, mértan, a távlat és a tér titka.

Ismerték jól egymást és módszereiket és műveiket is. És mert szerette az újat, azt hiszem, nem véletlen, hogy épp a quattrocento későbbi legnagyobb mesterét, az ifjú Mantegnát kérte fel arra, hogy Galeottóval együtt fesse meg arcképét. – Miért jelentős ez? – Mert közelebb visz és más oldalról is megvilágítja Janus érzékét, szellemét, művészi látását. Műveinek szépségéhez is közelebb visz. Írjam, hogy…, de inkább kisebb szavakkal is többet jelentően csak azt mondom, hogy a rokonlélek megérzi a másikban a rokont, a nagyot. Tehát Mantegnát tartotta méltónak Janus és Galeotto képmásának és barátságának megörökítésére.

 

Ugy áll Janusszal most egy vásznon Galeotto,   Szét nem tépheti már semmi erő frigyüket.

 

Mantegna műveit ugyancsak jól ismerhette. – Padovában ki ne ismerte volna? – Szinte egyidősek. A hírnév mindkettőt koszorúzta. A patrícius körökben jártasak, hiszen Padova podesztája Giacomo Antonio, Marcello, Janus és Mantegna művészetének egyként barátja. Mantegna a magyar poéta érkezésekor már befejezte a Sant Antonióban Szent Antal és Benedek freskóit. A város polgársága büszke volt az ifjú festő-színeire. Janus látta és gyönyörködhetett is bennük, és sarkallta is, mert becsvágyó természetű és jószeműen okos is volt. Mindenből és mindenkitől tanult, aki nála különb. Mantegna ott dolgozott a szeme előtt, és így készült el az Overati-kápolna Szent Jakab és Kristóf életéből vett jelenetek freskósorozatával. Ám, ha eddig csak a klasszikusok betűiből, most itt a két szemével olvashatta a kortárs zseni keze vonásaiban mindazt, ami a poézis rokonművészetét naggyá és az abból való tanulás épp az ő mesterségét, a költészetet emelhette. Egyszerre szemlélhette a trecentóból kiemelkedő, vérbő reneszánsz jelenlétét és a művész egyéniségének sugárzását is. Mantegnában Donatellót is, aki épp 10 évet élt Padovában, s bár nemrég távozott, de itt élt Mantegna szobor-plasztikus teljes alakú freskóiban. Így festette meg Janusékat is. Teljes alakú képen. Donatello ott élt Padovában az Il Santo szobraiban és a Szent Antal csodáiról készült relief-sorának remekeiben.

Janus Galeottóhoz írt híres epigrammájából, ahol a versre és a poétára a hely és az ég hatásáról beszél, a harmadik szót, a lángelmét is ki kell emelnünk. Itt Padovában a magyar költő közvetlen érintkezett velük, és sorolt közéjük. Úgy vélem, leíró, ábrázoló verseinek éppen nem kis hasznára. E freskókról és szobrokról és ha hozzávesszük még Mantegna apósának, Jacopo Bellininek lírai hangulatú képfogalmazásait is, világosan látjuk szerepüket Janus verseiben. Átvitt gyakorlattal a téma pontosan összefogott és racionális szerkesztését. Elsősorban 40-50 soros elégiáira gondolok. Verseiben a festői-szobrászi, jól körülírt ábrázolást, ha nézzük. A táj és lírai hangulat és történés költői, festői egymást erősítő összevágásait. A fogalmazásban a költőien színes realizmust. Igen szép példa erre s egyben költészetünk egyik nagyszerű vadászképe „a nyírfalevél koszorús” győztes vadásszal a szarvas és a vadkan leírása. Életteli reneszánsz kép. Háttérrészlet is lehetne Mantegna freskójában.

 

Nézd hosszú agyarát, – két villám görbül elő ott!   Nézd a sürű sörték dárdaszerű begyeit! Hány csapdán kifogott! Ferdén álló agyarával   Fölhasitott hányat, ráuszitott ebet is!

 

De hasonló erejű képeinek se szeri, se száma. Így jelenik meg egyszerre a költői önarckép elsőnek líránkban. A mantegnai jellemábrázoló és mozgó, cselekvő portré formájában, klasszikus vagy korabeli magyar–olasz hátterekkel. Janusnak festői látása elmélyült és nemesedett a páduai tanulás idején. Önarcképeinek igen változatos, lírai képeit sorolhatjuk fel a hősitől a tüdőbajos, beteg poétáig.

 

És én mégis vas lábvérttel öveztem a lábam,   Bölcs intelmük elől eldugaszolva fülem, S testem olasz földön vert páncéllal boritottam,   Vértben vért ellen vívni vitéz viadalt.

 

A másikon már a toll egyszerre vált át e tábori környezetről az idilli képre.

 

Mily jó volt csacsogó csermely partján heverészni   Hűs árnyékot adó tölgy terebélye alatt, Válogatott könyvek szépségein elgyönyörödni   S almát szedni a fák roskatag ágairól.

 

Mantegnának, a festőnek, a freskói szóra nyitják az ajkukat. Janus, a költő, megszólal a képről. A testi és a gondolati, a külső és a lelki állapot pontos kifejezője. A legreálisabb költőink egyike. Már-már orvosi diagnózis pontosságával ír és fest.

 

Mintha vad, éles nyíl verné át, oldalam úgy fáj,   Számban sűrüsödik s véresen ömlik a nyál. Méghozzá: lélekzet alig jön gyenge tüdőmből,   S közben a száraz láz rossz tüze perzsel, emészt.

 

És így áll előttünk Csokonai, Reviczky, Tóth Árpád beteg poéta elődje:

 

Ládd, mi a testem volt, az most csontokra tapadt bőr,   És mi az arcom volt, fancsali lárva csupán. Gyakran szempillám lehunyom, hivogatva az álmot,   Fekszem húnyt szemmel, várva reménytelenül;

 

A kép megjelenése szobrászian tragikus, úgy hat, mint Donatello vagy mint Mantegna Pietájának leterített, kiszenvedett emberábrázolásának költői realizmussal festett változata. A kortársként hiányzó magyar reneszánsz festő helyett íme egy nagy magyar reneszánsz költői mű festői részletei ezek.

Festői látása, szavainak színereje és fénye végigkíséri egész költészetét, de legszínesebben mégis, mintha itáliai tanulóéveinek idejében írt elégiáiból fénylenének. – Velence, Ferrara, Padova iskolájának és földjének ragyogása lenne? – Egy biztos. Ebből a korból a Szelek versenye című, hosszú költeménye remek négyrészes természeti freskó. Az Eurus vihara ezüst-arany; az Austeré sárga; a Zephirusé tavaszi zöld, és a Boreásé a sötét, kék-lilák komor harsogásával festett. És bennük táncol, kínlódik és zeng az egész mindenség a kakukkfűtől a villámig, a csermelytől a viharban beleőrült „vén Óceánig”. Mesterek, lángelmék szava és szeme és barátsága neveli, szítja a mestert. Közülük, a saját arcképét nézve Janus úgy dicséri Mantegnát, hogy szavaiban a művészi teremtés lényegét is kimondja. És ezt, a kor divatja „az élethűségen” túl, épp a művészi újrateremtésben látja. A reneszánsz szellemében, annak szavával mondja ki.

 

Szüljön a természet bár száz meg száz csudadolgot,   Száz meg száz remekét ujjaid ujraszülik. Első vagy te a festészetben, mint ahogyan más   Történészek előtt Titusodé a babér.

 

Tömören ragadja meg a lényeges jegyet. És Andrea Mantegna nagyságát abban látja, amelyre maga is tört, hogy ne csak „másolja”, mint a tükör az arcot, a tárgyat vagy a témát – például a klasszikus mestereket is –, de ezen felül is emelkedjék, és így túlnőjön a mű és a művész és velük és vele a ma is a régin. Az ő arcképük alkotója, aki vásznán mintegy barátságuk megörökítője is, ilyen „műremekek” teremtője.

 

Lánglelkű művek készültek az antik időkben,   Lánglelkű műved mindezeket leveri.

 

Úgy vélem, elsőként mondta Mantegnát elsőnek az észak-itáliai quattrocento művészei között. És a 24 éves magyar költő jóslata a 27 éves ifjúról a művészettörténetben is beigazolódott. Jó ítélőképességű, mélyen látó és jól körülnéző és mint verseiben mondta „hü fia volt a jelennek”, azaz korának.

És a legfontosabb most az, hogy életművét végre a mi jelenünk is mindannyiunk hasznára, magyarul is a kezébe veheti. Leróttuk kötelességünket első költőnknek, aki ezt vallotta „nemcsak magadért vagy… az emberiségért is jöttél a világra”.