Vágják a berket

Térd fölé tűrt nadrágja alól a sötét gesztenyebarnára égett izmos lába meztelenkedett ki. Így törtetett mindig a berekben, mert nem szerette, ha a zsombékból, iszapból reászörtyög nadrágjára a víz, meg a sötétfeketére mállott csigástőzeg. Aztán így, ha kiért a süppedősből, a szélbarázdálta balatoni homok nem ragadt a nedves nadrágszárra, de lepergett apránként a lábaszáráról is.

Fütyülve iparkodott Péter a bozótos berken át az ordai majorvégnek, ahova most kora tavaszban szerződött napibérre a Tisza vidékéről. Mindig fütyörészett, talán azért is, mivel igen tetszett neki ez a vidék…

Sok volt itt is a fűzfa, nádas, totyogó, akár a Tisza kiöntéseiben. És a lassan kezdő esti szél épp oly sátorba porozta ezen a tájon is a homokot a tóról, akárcsak odahaza a Nyírség pusztájáról a kárpáti szél. A legény az óriás, érintetlen nádban apránként eltűnt és tovább egy mozduló lelket se lehetett látni a forró berekben.

Csak késősen gomolygott fel egy nagy porfelhő, jelezve, hogy kocsi közeleg a tóti hát felől. A nyárfák alatt megállt. Fiatal, gyűrött, fehérruhás férfi ugrott le. Kiterített egy óriás fehér lapot és tájékozni kezdett. Összetűrte, aztán megindult a falu felé vivő csapáson.

Sokáig maga kutyagolt. Egyetlen szórakozása volt, hogy a meleg, sárga vízből kikandító óriás, fehérszirmú lótuszokat nézegette. Csak később vette észre, hogy egy asszony iparkodik utána. Bevárta és együtt beszélgettek tovább.

– Aztá hová igyeközik az úr?

– Csak előre.

– A falunak… – csodálkozott el az asszony, mivel Ordát a hazatérő gólyákon kívül senki se szokta látogatni. Itt, a berek közepében, ugyancsak kiesett a világ sorából.

– Mi járatba iparkodik?

– Emberek kellenének, néném.

– Oszt minek?

– Bizony, jó sok legény, meg izmos embernépre lenne szükség a munkához.

– Milyen munkához? – ámuldozott az asszony.

– Lecsapoljuk a berket, a vizet, néném.

– Mit?

– Hát árkot vágunk a bozótban. Kiássuk a víznek az utat, aztán hadd folyjon a Balatonnak Isten hírivel – magyarázta a fiatal mérnök.

Az asszony nem értette egészen a dolgot, csak csodálkozott és ámuldozott a fehérruhás beszédén.

– Jó lesz ez maguknak, több lesz a legelő, a rét.

– Oszt minek? – értelmetlenkedett az asszony.

– Hát, hogy legelhessen a marha.

– Iszen az legelhet… Bekószálja, beússza az egész határt, hajnalkeltétől alkonyatig, tavasztul tavaszig, mivelhogy ridegjószág.

– No, nem baj – mosolygott a mérnök –, de arra feleljen, – lemasináltak-e már a férfiak?

– Le bizony.

– Akkor jó. Lesz legalább ember – okoskodott a fehérruhás. Az asszony meg hitetlenül bólogatta a fejét.

A mérnök egyszercsak hirtelen megállt.

– Ej! Ott felejtettem a kocsin – bosszankodott magában. Azzal hirtelen meg is fordult és visszaindult. A pirosruhás ámuldozott. A mérnök még visszaszólt.

– Isten áldja. Holnap hajnalban már itt leszünk – ezzel nagy kíváncsiságában otthagyta az asszonyt.

Az asszony és a mérnök is gyorsan aprítottak a zsombékosban. A pirosruhás feje fölött gólyák vitorláztak gyors suhanással. Most igazán szeretett volna Kádárné madárrá válni. Ezt a nagy hírt de hamarább megvinné a falunak. Azért igen elkezdett sietni az apró, világtól elzárt falu felé, melyet úgy ölelt körül az óriás berek bujazöld nádasaival, pirosló fűzfás bozótosaival és szárazra égett homokos rétjeivel, mintha ellenség elől rejtegetné.

De nemcsak Ordára vigyázott az ingoványos, totyogós berek. Zöld kendőjével még vagy tíz községet takart el a világ szeme elől ez a mélyölű ingovány, mely a tóti és marcali hátságok között uralkodott. Kegyetlen hálóként fogta ölébe népeit, de jószívvel táplálta is azokat. A szárnyasok és halak bő fészke volt. A hálók, szigonyok, csapdák bőven adták az ízletes pecsenyének valót. A marha, bivaly és ember boldogan kószált benne, és a zaklatások, csapások elől kétféle népét már évszázadok óta anyásan óvta a Nagyberek.

Az ordai magyarok alig hitték el Kádárné beszédjét. Amolyan asszonybeszédnek tartották. Mert kinek is lenne kedve Ordába jönni a vizen, nádon át. A falu olykor esztendőkön át itt élt csendesen, látogatók nélkül. A házak, öregapákrakta vén, kontyos, üstökös fészkek voltak. A tűzfalukat fűzfából fonogatták és sásos habarccsal rakták. Békés, megrekedt élet volt itt a világ háta mögött. Tíz községnek egy jegyzője volt s a jegyzőné kora reggelen együtt járt a lányokkal ruhát döngölni a vándorvízben, ott teregettek együtt a rét füvén, és este jöttek csak haza a falu ezernyi libájával. De másnap hajnalban a falu aljából izzadva szaladt haza a libapásztorlány.

– Ej, na bizony, igaza volt a Kádárnénak – mondogatták az öregek. Azzal megindult a falu népsége a falualjba.

Ott, a fűzfák vékony árnyékában, ahova nem sütött oly hevesen a berket forraló nap, ott állt két óriás tábla, fínomvonalas rajzokkal, oly élesen villogó műszerekkel, hogy még az egerésző vércse is ijedten került a távoli tőzegszárító felé.

– Ejha, ezek bizony hogy mérnökök – döbbent meg a pirosképű Kövér Mihály.

– De má mi bajuk a vízze. Hát má azt is irigylik a néptű – pöfögött egy szikár magyar.

– Há ha eviszik a tónak a vizét, hát kutyagúhatunk a halér.

– Oszt a kert végibe szárad a ladik. A szigony is köcsögakasztó lesz – morgott egy öreg halász.

De a fehérruhás, nagykalapú emberek csak ott sürögtek a mérőasztal körül és nem kérdeztek semmit a vizes rétjeit féltő ősi halásznéptől. Aztán megvillant síró zengéssel az acél mérőszalag és kezdték mérni a falualját. Az ordaiak ümmögős szótlansággal bámulták a jövevényeket. Egyszer odalép közéjük egy amolyan cövektartogató.

– Merre van a jegyző?

– Mit kéván tőle? – pipázott rá egy öreg.

– A csatornáról beszélnék vele.

Erre felvillant az ordai magyarok szeme. Akkor csak gyerünk a jegyző úrhoz. Ő bizonnyal nem engedi a csatornát kivágni, mert ha elviszik a vizet, vele együtt elröpül a kacsa, szárcsa, bíbic, gém és kiúszik a tóra a hal. Pedig a jegyző úr igen szeret vadászgatni.

Megálltak a községháza előtt. Összecsődült a fél falu, nagy izgatott várakozással. A gyerekek még az akácokra is felkapaszkodtak. A nap erősen tűzött és a vastag bokáig érő por már átmelegedett, amikor kilépett a sárgaruhás, meg a kisbíró.

– Emberek, aki a csatornához ásási munkába akar lépni, az jelentkezzék itt estélig a jegyző úr irodájában. – Elhallgatott egy kicsit. – Az ordaiak kezdtek fészkelődni. Egyenként hazafelé indultak. Péter a major felől akkor érkezett kocsival. Visszafogta a lovakat, hogy jobban hallja a szavakat.

– Naponta a bér egy korona hetven fillér! – Alig akarta elhinni, de hogy mégegyszer hallotta, egész nekivadult. Örömében odacsördített a lovak nyakába és meg is fordította vissza a majornak a kocsit. Egész harsogva kezdett fütyörészni, hogy még utána is néztek az ordaiak. De mit törődött most velük Péter. Úgy érezte, hogy agyonnyomja az óriási szerencse. Korona hetven fillér – és azzal odasuhintott egy óriásit a poros akáclevelek közé, hogy azok csak úgy szálltak szerteszét… Így ni – számítgatott magában Péter –, most van egy koronám a grófi majorban, most meg egy nap csaknem kétszerannyit fogok keresni. – Gyí te, ne – nógatta sietésnek a lovakat. Már egész azt hitte, hogy a Rózsival a házasságát sietteti. Mert Péter minden fillért a Rózsiért rakott félre. Úgy egyeztek meg a lány apjával, hogy amint Péter ötszáz forintot rakosgat össze, mindjárt megkapja a lányt. Valami kis házat raknak az öregek házához hosszában és ott éldegélnek majd.

Péter újra zavarni kezdte a major felé a lovakat. Azt gondolta, ha nem nógatja trappba a lovakat, még valahogy megelőzi a szerencse.

Egyenesen a gazdához állított be és bejelentette, hogy átszegődik a berektársaság munkájához.

– A csatornához? – förmedt rá a gazda.

– Oda bizony – kiáltott vissza az istálló felé szaladó legény. A gazda ott állt villával a kezében és csak lóbálta a fejét, amint a Péter után nézett.

Az pedig csaknem úgy esett be az istálló ajtaján. Odalépett a pajtalétrához és föliparkodott a széna közé. Utat csinált magának a hársgerendához és ahol a nádzsup és a gerenda kis rejteket csinál, belenyúlt. Kivett egy zacskót. Máskor mindig olyan csendben, körülpislogva rejtette el a pénzét, most pedig nagy fütyörészve rázta meg a csörgő filléreket. Aztán madzaggal összekötötte az ásót, kapát, lapátot, vette a tarisznyát, kabátot és megindult a falufelvégnek. Útközben mégegyszer belenyúlt a pénzeszacskóba, s megcsillogtatta a krajcárokat, ezüst koronákat a délelőtti napnak.

Egyenesen Kósa Rózsiék portájára fordult be. Az öreg Kósa ott üldögélt a szép símára kent agyagpitvaron és valami lőcsöt baltázott. A cifrára faragott pitvaroszlop odavetette árnyékát az öreg lába elé.

Péter minden szó nélkül odatartotta az öregnek a pénzeszacskót.

– Vegye ked, oszt őrizze, amíg én vágom a berket.

– Há mér nem te vigyázod? – de azzal már az öreg kezében is volt a zacskó.

– Én kimegyek a csatornavágókhó. Nincs há rejtenem.

Az öreg magyar képe egész megnyúlt.

– Hát csak nem akarod te is segíteni?

– Ugyan ne bolondozzék maga is – rándította meg a vállát Péter és igen a szemébe nézett az öregnek azokkal az értelmes bogárszemeivel.

– Jó tuggya ked, miér csinálom… Há korona hetven fillér…

– Oszt mátú a Rózsi hozzon ebédet ki az ásáshó, mert hogy most jobban lesz péz. Jövő őszre egybe lesz az egész.

– Rózsi! Te, hallod – horkantott az öreg.

Egy pirosszoknyás, fehér vászonblúzos leány iparkodott ki a füstös-konyhából.

– Hallod, aszondi a Péter, hogy eztán ebédet vígy a berekbe.

A lány nem ellenkezett.

– Hát ha Péter mongya.

– Jó van – azzal a legény fölbillentette a szerszámokat a hátára és odafordult az öregnek.

– Száz korona, oszt csak jól vigyázza, a többit majd kiásom a gyöpbű – nevetett a legény a leányra. Azzal meg is indult.

Az öreg Kósa is, akár a gazda, csak hintálta a fejét, mert nem tudta sehogy öreg koponyájába venni, minek akarják a mézsárga compók, barnaezüst potykák, nyiszogó csíkok kákás, szörtyögős birodalmát kivezetni az öreg orvhalászok kertjei alól.

Rózsi meg jókedvűen húzta fel az alacsonyvizű kútból a gémesvödröt és arra gondolt, hogy mától már kijár a nádas útra, s hogy megnézi azt a fene nagy gépet, amit a gróf bivalyai vontatnak keservesen a fonyódi part turzásain a falujuk alá.

Péter a jegyzőségről egyenesen lement a kertvégeken át a rétaljba. Az ordaiak ott álldogáltak az alacsony, különös hajlású kis homokhullámokon, melyeken sárga, száraz fű és igénytelen ezerjófű tengődött. Aztán a homokhátak alatt megkezdődött a Nagy-Berek nád, sás és szittyós végtelen tengere. Péter odaigyekezett az egyik mérőasztalhoz, mely mellett két nagykarimájú fehérkalapos mérnök beszélgetett.

– Na, csak nem a munkához jön? – nevetett rá a selymesképű fiatalabbik.

– De igen – hökkent meg Péter, mivel azt hitte, talán már későn érkezett.

Egy idősebb, fehérszakállas, nyilttekintetű ember közeledett feléjük. A vállán vadászfegyver lógott és szép fiatal vizslája folyton ott csellengett a lába alatt. A selymesképű Péterre mutatott.

– Tanácsos úr, megjött az első.

Az ordai magyarok gőgös nyugalommal pipáztak és nagy megelégedéssel nézték a sárgaruhás erőlködését, aki szép szóval akarta az embereket a napszámnak megnyerni. Méltóságos, elégedett öröm hízott ki a szikár halásznép arcára és rendíthetetlen nyugalommal nézték a sikertelenül magyarázó ember erőlködését.

– Halló Rác! – kiáltott a miniszteri tanácsos. A sokat beszélő sárgaruhás, vörösképű ember alázattal odaiparkodott a szólítója elé.

– Bolond maga annyit prédikálni. Itt a kocsi, aztán be a szomszéd falvakba.

Azzal odafordult a másik két mérnökhöz:

– Cövekeljétek ki a belcsatornairányt a majornak, aztán holnap már indulhat az ásás. – Oly biztosan mondta ezt, mintha rég elintézett s már előre szerződött munkások várnák munkavezetőjét a szomszéd községekben.

A tanácsos utolsó szavait szinte elnyomta egy nyurga, félig részeg, szeplősképű legény éles, repedthangú rikoltása.

– Megkeserülitek parasztok!

– Ni, a Jóska – Jóska – vihogtak az éktelen hangú berekbolondja felé az ordaiak, aki felháborodva üvöltözött és rázta a falu pár legénye felé az öklét.

A Jóska pepitanadrágos félkótya legény, aki egy lukas, letört karimájú szalmakalapban kódorgott faluról-falura itt a berek környékén. Szalmakalapja színes madzagokkal volt összetákolva. Kékcsíkos gyerektrikója erősizmú testén egész összeugrott. Derék táján fölcsúszott és hasa széles körben kikandított, karjain könyékig ért és hónaljban ezer ráncba szaladt.

– A kis gróftól jövök – rikácsolta magából kikelt dühhel – és ezek a parasztok vernek pofon. Most kaptam a kis méltóságostól a trikót, tavaly a nagy méltóságostól a nadrágot! – hadarta tízesztendős meséjét. – De megkeserülitek, büdösök – és óriás öklét az ordaiakra rázta.

Azzal vigyázba vágta magát a miniszteri tanácsos előtt és félkarimájú szalmakalapját elegáns mozdulattal levette. A falusiak harsány röhejjel kísérték a berekbolond mozdulatait.

– Nagyságos uram – kezdte édeskés mosollyal a képén. – Nekem, a Jóskának – és mélyen meghajolt – a tótok mind jó barátaim. Csak egy szavam és a falvak népe itt terem. – Éktelen grimasszal újra meghajolt.

A berekbolond szavait most csak a gyerekek csilingelő kacagása követte, az öreg ordaiak képe kerekre komolyodott.

Rác, a munkafelügyelő, hogy véget vessen a kínos helyzetnek, melybe a vadászpuskás öregúr keveredett, leszólt a bakról.

– Na, csak föl ide mellém, aztán majd eligazít a falvakban.

Jóska bolond fölpattant a kocsira, gavallérosan meglóbálta kalapját a méltóságos úr felé, aztán dühösen megrázta öklét az ordaiakra. A kocsi nyikorogva indult neki a homokos libalegelőn. A homok fölgomolygott és az ordaiak nem láttak mást, csak amint a Jóska kárörvendő tánccal ugrál, integet feléjük.

Péter leheveredett egy kisárnyékú törpeakác alá és egész beleizzadt a tervezgetésbe. Látta magát, amint ássa az árkot, aztán minden ezredik ásónyomnál lehajol és fölvesz egy villogó hatost, azt azután a Rózsi kötényébe dobja. Egész nekividult a gondolataitól. Látta, amint leszalad a piszkos, sárga víz a tónak és körbe-körbe a berek olyan óriás smaragzöld vetés lesz, mint egy óriás tenger. A Rózsi kötényében pedig szaporodik-szaporodik a sok csilingelő fényes hatos.

Távolról halk, ütemes kopácsolással hallatszott ide a mérnökök és munkások cövekelése. Péter fölnézett. Látta, amint hideg, kegyetlen kígyózással sistereg az acél mérőszalag a berek zöld szittyója között. Egyenesen nekifeszült az Ordaberek kákás rengetegének, az Öreg-tó gémtanyás nádasai felé, s odamutat hideg, villogó acélcsíkban egyenesen a fonyódi bozót fölé karcsún ívelő várhegynek. A csúcsról szélritkította koronájú szilfák integettek. Alattuk szép tölgyerdő borította a kúpalakú hegy oldalát s ahol a sor jegenye látszott, ott kezdődött a Balaton széles tükre. A jegenyék töve olykor-olykor elszakadt a látóhatártól. A forró levegő vibrálása emelgette. Fölöttük pedig a zalai vulkánok ötvösmunkájú körrajzai zárták le a tájat.

Másnap, alighogy az augusztusi nap fölszárította a millió harmatot, a távolból valami halk énekszó hallatszott. Amolyan messzi zümmögés. Aztán két kocsi kepesztett elő a homokon, mellette kisebb-nagyobb csomókban emberek közeledtek.

– Gyünnek a tótok – ijedezett a kis libapásztorlány.

– Két szekérre, oszt négy csomóba – dühösködött az egyik ordai magyar.

– Tuttam, e lesz a vége!

– Há a mi berkünket szívesen ássák.

– Még akár ingyen is – hördült föl egy igen szikár falusi halász.

Elcsöndesedve érkeztek. A szekéren buzsáki fejkötős menyecskék ültek, ott feszített közöttük Rác úr is, a munkavezető. A menyecskék ruhája papagájtarka volt. Piros, kék, lila, zöld és tarka-barka szövöttes. Igen cifraszeretők a bereki tótok. Az emberek magyar gatyát viseltek, nagy sárga szalmakalapot, olyan csúcsos parasztosat. Leraktak ételt, italt a szekérről és szép egyesivel nekiláttak a munkának, ahogy eligazították őket.

A homokot csak úgy lapáttal szórták a fehérruhások és Rác úr parancsa szerint. Péter arra hátrább nagy iparkodással feszült neki. Az ingét is levetette. Fiatal izmai szinte ropogva aprították a munkát. A nap kegyetlen égetéssel pörkölt a felhőtlen égről. Csak úgy szédültek belé a szorgalmas tótok.

Lassan a homok mind kifordult és a milliárd darabra tört csigaházak apró, fehér, villogó, világító roncsaitól színesedő fekete tőzeges agyagra került a sor. Aztán pár ásónyomás után ereszteni kezdett a sárga bereki víz. Péter és a tótok szinte felvidulva álltak benne.

Az ordai magyarok mind belézengtek a falunak. A nap pedig mind tüzesebben kezdte égetni a csatornavágókat és talán a legforróbban pörkölt, amikor a homokturzás tetején a távolból, a rekkenő melegben idevibrált egy kék szoknya és fehér blúz. A kolopa a déli pihenőt zengte.

Péter megindult a turzás felé. Körülötte a fáradt tót legények pihenték a déli nyugodalmat. A sáscsomóknál találkoztak össze Péter és Rózsi.

– Acce ide – kivette mosolyogva Péter a Rózsi kezéből a szatyrot.

– Jókor gyüttem?

– Mikor ne gyünné jókor.

Azzal szép egymás mellett odébb mentek a fűzfák alá. Péter kibontotta a kendőből az ebédet és evés közben a lányt nézte. Az erős barnára égett mezítelen lábaszárának karcsúságát és szinte észre se vette, hogy a szivattyú mellől Rác úr is a Rózsin felejti a tekintetét… De lehetett is mit a lányon nézni. A szeme barna volt, nagy és ragyogó, mint a szarvasbogár szárnya, a fogai még a blúzánál is fehérebbek. A blúzát pedig meleg ruganyossággal párnázták ki a Rózsi telt, rezgő keblei.

A lány kíváncsian nézte a bivalyvontatta nagy szivattyút. Ilyet még nem látott Ordán. A Rác munkavezető meg csak annál jobban meregette a Rózsira a szemét. A lány csak most vette észre és ijedten kapta el a fejét a masináról. Péter jóízűen falatozott.

– Te máskor is csak ide gyüjj.

– Jó. Majd integetek. Oszt te is ide gyüssz?

– Jó – bólintott Péter és mindkettőjük képin az egymással megelégedés nyugodt boldogsága ömlött el. Így ültek egymást nézegetve, aztán a Rózsi kíváncsian emelte tekintetét a legény szemébe.

– Há nem vót jobb a grófná?

Péter különös szemmel nézett a leány szép barna szemébe és valami bizseregni kezdett benne… Biztos az öreg… Mindjárt pedzeni is kezdte.

– Rózsi – de a hangjában mintha szemrehányás lenne –, oszt, mondd, igazán mérges az öreg?

– Az öreg – gondolkozott el a lány, szemét a sok újdonságon jártatva. – Hát az öreg aszongya, disznóság, hogy mán a berket is sajnálják a falutú. Oszt igen dühöngött, amikor a tótokat meglátta. Mondogatta: lőccsel kőne valamennyit az ördögbe verni.

Péter hallgatott. Most már tudta, miért kezdte Rózsi az előbbi beszédet. Újra kezdeni akarta, amikor észrevette, hogy a vörösképű, hosszú munkavezető ahogy elmegy mellettük, erősen ránéz a Rózsira. Az elpirul még talán a haja alatt is.

Pétert nem bántotta a dolog. Büszke volt igen a lányra. Mindjárt át is vágott a beszédben.

– Te, már tavaszra egybe lesz egy része, mire a seregélyek vágják a szőlőt, tán az egész. Oszt akkor tudod? – nevetett fel csiklandósan Péter.

Rózsi újra elpirult, de nem annyira, mint az előbb. Aztán elbúcsúztak. Péter visszasietett a munkához.

Már egész mélyen ásták a csatornát. A fekete berekvíz bokáig szörtyögte körül a lábszárukat. Szívesen álltak benne, mert az óriás forróságban hűsített.

Másnap padlókat fektettek le, azon talicskázták a málós csigástőzeget. Péternek a tiszai kubikosok jutottak eszébe, valahányszor megpillantotta a vesződő, kínlódó, szorgalmas tótokat. Verejtékesek, piszkosak voltak valamennyien. A frissen kiforgatott berekföldből pedig állott, poshadt bűz terjengett szét. Péter ásója nyelén végigcsurgott a fekete iszap és egész a derekáig berondította. Mint komor gyászszalag mállott szét a fekete iszap valamennyiükön.

Péter lemosta magát és alighogy fölkászolódott az árokból, mindjárt meglátta, amint a falu felől idevibrál a Rózsi ruhája. Ma piros blúz volt rajta. Gyors iparkodással indult a lány elé. Amint a szivattyúhoz ért, meghökkenve vette észre, hogy Rác, mintha csak már várta volna, hosszú lábaival megiramodik a Rózsi felé. Péternek a düh megnyujtotta a lépéseit, aztán hirtelen megtorpant. Erre a munkavezető is megállt és mintha valamit ottfelejtett volna, visszaballagott a masinához. Péter pedig lassú, dühös lépésekkel hátat fordított a falunak és az árnyékba kullogott. Rózsi is ott volt mindjárt. Különös szótlansággal nézte a levest. Nem merte szemét a lányra emelni. Félt, hogy a lány a gépet bámulja, aztán talán még elönti az epe.

– Péter, mér vagy olyan csöndes?

– Csöndes a fene – azzal valahányszor a levesért nyúlt, kanalával dühösen belecsobbantott a köcsögébe, mintha csak a csendességit akarná palástolni.

Másnap Péter újra lemosta magáról a fekete csigás agyagot, aztán kiállt a napsütésbe, de nem a Rózsit figyelte, hanem a Rác munkavezető sárga ruháját kereste. Ott beszélt a selymesképű Földes mérnökkel, vörös képit időnkint a falunak fordította.

Péterben valami igen zakatolni kezdett és a forróság kerülgette.

– Rózsi, te – kicsit rekedt volt a hangja –, hónaptú arra a libalegelőnek gyere. Ott jobbra, a sáskazalhó.

– Az jobb is, ott símább a fű, oszt süpped. Nem vág a sás… – És Rózsi megértő jóakarattal nézett a Péter szemeibe. A legénynek jól estek a szavak.

– Ej na, derék lány vagy te – azzal jókedvűen derékon nyalábolta a lányt. Megropogtatta viháncolva, aztán haza indította.

Péter füttyös kedvvel szivattyúzta a vizet az árokból. Olykor bele-beledanázott a szivattyú prüsszögő, csobogó ritmusába. A tőzegpiszkos víz öblögve folyt a száraz legelőre. Egyrészét hamar fölitta a homok, a többi meg ahol fölszáradt, barna foltokat hagyott a fű között, mintha valami óriás bereki madár rondította volna el a kiszikkadt síkot.

Rózsi gyors iparkodással, mindig rendes időben jött keresztül a libalegelőn. Péter óriás étvággyal, jókedvűen evett.

De egyik déltájt, ahogy kilépett csupa izzadtan, fekete piszokkal összekenve, azon vette észre Péter, hogy a munkavezető a falunak indult a libalegelőn át. Péter csak meregette a szemit… Összetalálkoztak. Megálltak. A Rózsi letette a szatyrot és a hosszú munkavezetőnek adta a korsót. Az nem is nagyon ivott, hanem ráloccsantotta a vizet a lányra. A Rózsi erre nekiiramodott gyorsan az árok felé. A korsót is otthagyta a sárgaruhás kezében.

Péter, mintha nem is látta volna, nem kérdezősködött. Amolyan magába rágódó, szótalan legény volt. De azért evés közben annál többet forgott a korsó az agyában. Ahogy végzett az ebéddel, mintha keresgélne, körüljártatta a szemét a népeken. De Rác urat nem találta. Ahogy a lány nekiindult, csöndesen utána szólt:

– Rózsi, te csak igyekezz haza.

– Há persze.

– Én majd utána nézek a bögrének. – Rózsi ijedten látta, hogy a legény szeme dühösen csillan.

– Ne bolondozz Péter. Tudod, hogy őszre kő a péz – és a leány arca olyan könyörgően kedves volt, hogy Péter csak rányögte:

– Há jó van na.

Rác urat Péter csak úgy szürkület táján látta a berekből jönni. Messziről, a fonyódi bozót felől. Körülötte az esteledő nádasokból lilaszínű, kesernyés, émelyítő pára terpeszkedett szét és betakarta körbe-körbe az egész zsombékos birodalmat.

Másnap kora délután Földes mérnök úr a bért osztotta ki. Tizenkét ezüstkorona volt. Péter markában csak úgy csillogott a pénz. Fölöltözött a rendesebb ruhájába, aztán az ezüstöket a mellény zsebébe csúsztatta és megindult a Rózsiék felé. A megelégedettség öröme tükrözött a legény szemében. Nyugodtak és biztosak voltak lépései. Messziről lehetett látni a magabízást, ami belőle sugárzott. Csak, aki biztos dolgában és céljában, az szokott így járni.

A kapuban megállt egy kicsit. Az udvar szép rendesre volt söpörve. A fehérre meszelt falon vakítva fénylett a nap és a sárga, símára sikált pitvar olyan volt, mint a nyers arany. A konyhából kimustrált kék, zöld fazekakban, mint kis tűzcsomók pirosodtak a muskátlik és a leánderek karcsú kék árnyékereket futtattak a falra.

– Ott hátul lesz a ház. Rendes kis konyha, szoba – gondolkodott el… Aztán, amint az egyik oszlophoz ért, csak úgy rámerevedik a szeme a sárga korsóra.

– Hé Rózsi te!

Az öreg lépett ki. Péter rekedten dadogta:

– Hát e hogy kerűt vissza?

– Az egyik úr hozta.

– A vörösképű?

– Az.

– A betyár fattyát! – hördült a legény. – Aztán mit keres az itten?

– Higgaggy te. Aszonta, a lánytú kért vizet, az meg csak eszalatt. Ide tette, oszt aszondi – köszönöm.

Péternek bizsergett a füle töve, mintha őszi darázs dönögne körülötte. Győzte hessegetni.

– Oszt aszondi, dógos legény vagy te is.

Péter higgadni kezdett. Belenyúlt a mellényzsebébe és hogy látta, amint a Rózsi meg az öreg kíváncsian nézi, egyenkint kezdte szedegetni. Mindenegyesnél derültebb lett a képe. Az utolsónál elkapta a Rózsi kezét, kinyitotta a leány tenyerit és belecsapta a pénzt jókedvűen, csak úgy csattant.

– Ne, oszt ragd e.

Az öreg Kósa betopogott a szobába. Zörgés, nyikorgás hallatszott ki, mintha a mestergerendát akarná valaki a sublatról elérni. Kezében a zacskóval jött ki. Hárman leültek a padra, az öreg a pénzt kezdte rakosgatni.

– Má száznyolc. Meg még ez a tizenkettő.

– Őszre, mire a szüret kezdődik, mán kétszáz körül lesz – számította a legény.

– Tavaszra, mire újra zöldül a berek, mán több is – ragyogott a leány Péterre. Pétert elöntötte a vadság, szinte kiabálta a boldogságtól:

– Őszre ötszáz!

Csak kései szürkületben indult haza jókedvűen, de a kapunál megállt.

– Te Rózsi, aggy vizet.

A Rózsi sietve hozta. Péter a kezibe vette. A sárga korsó volt. Valami belemarkolt a legénybe. Szinte keserű lett a víz a gondolattól, hogy a Rác úr ivott belőle. Aztán, amint megindult a bereknek, újra csak folyton a korsó járt az eszében.

– Minek vitte azt a korsót vissza. Aztán honnan is tudta, hogy a Rózsiék ott a faluvégen, a berekaljban laknak?… Pétert emésztően rágták a gondolatok. A Rózsi féltése, mint szú a fát, úgy rágta a legényt keservesen. Az éjtszaka pedig vígasztalan sötéten borult köréje. A távoli faluból kutya csahított hosszan elnyúló tutulással. Péter komoran baktatott. A szivattyú sötét vonalai lassan rajzolódtak ki. Csöndesen kerülte el, de így is meglátta Rác összekuporodott alakját, amint ott alszik erős zihálással a szénaágyon. Péternek komorfeketén tolult az agyára a gondolat. – Mit keresett ez a Rózsiék táján? – Megállt. Erőltetni kellett, hogy föl ne ordítson dühében és az éjjel csak forgolódott a szalmán. A munka is alig ment, olyan fáradt volt olykor.

A tót legényeket irígyelte, akik jókedvű szorgalommal túrták a földet. Egy-egy valamikor a lápba fulladt ökör vagy bivaly csontjait víg kurjongatással hajigálták egymáshoz…

Lassacskán a délutánok se voltak olyan forrók. A vénasszonyok nyarának langyos napsugara teregette be a nádas határt. A szőlő is érni kezdett és ilyenkor itt a somogyi parton mintha a zalai szélben a badacsonyi borospincék csiklandó szaga terjengene. Az ordai szőlőpásztor is figyelmesebben járkált a szőlők között.

Pétert is, mióta a sárga korsó miatt úgy nekivadult, a leányféltés minden este a Rózsiékhoz hajtotta. A hűvöses szeptemberi estéken szorgalmasan ott üldögélt a lánnyal a padkán, a kert végiben, akárcsak a duzzadó szőlőtőgyeket féltő falusiak a hegyben. Péter különös meséket mondott a Tiszaszabályozó kubikosokról, de a mesék mögött mindig ott rejtőzött az arcán a leselkedő várakozás. Mintha valakit várna. És Pétert a méla békabrummogásos esték, a berek monoton zenéje mindig nyugtalanabbá tették. Ilyenkor valami hidegség borzongatta és hogy elhessegesse, mindjobban belemelegedett, de olykor bele is kavarodott egy-egy történetébe. A távolból olykor tompa durranás hallatszott, utána vízi szárnyasok ijedt rikoltása. Az öreg miniszteri tanácsos puffogtatta az árpavetésekre húzó kacsákat.

– Na, talált-e az öreg? – kérdezte halkan.

Egy csillagos este, amint csendesen üldögéltek a Rózsival ott a berek széliben, a nagy csendességben távolról a sás ütemes ropogása hallatszik. Péter vadul kapta fel a fejét. – Megvan! Most rajtakapja! – villant át az agyán. A Rózsi ijedten simult a legényhez… Aztán hirtelen mintha kettévágták volna a csörtetést. A lány megkönnyebbülve suttogta:

– Biztos a méltóságos gyün a nádasbú.

Péter csak állt, mint a szobor.

– Ha az gyünne, a kutyája mán csahintana – dünnyögte. Kis idő mulva rekedt susogással, mintha magának mondaná:

– A tótok is alusznak mán.

A Rózsi szíve igen kalimpált. Most a zizegő csörtetésféle újra hallatszott. Egyenesen a faluvégnek. Rózsi reszketett. Péter, mint a szobor, belebámult a sásrengetegbe. A zaj egyre távolodott. Egy nyurga alak körvonalai rajzolódtak az acélkék égre. Rózsi érezte, hogy a derekán pihenő Péter kezén az inak megrándulnak.

A hosszú munkavezető egy pillanatra megállt, aztán még erősebb zörgéssel nekivágott a falunak vivő úton.

Péter csak állt. A leányt keményen fogta és a tüdeje óriás hullámzással fujtatott. Aztán megindult, de a lánnyal együtt. Rózsi ijedősen ment a hallgatag legény mellett. A kapuhoz értek. Máskor itt szoktak elválni, de Péter betaszította a léckaput.

Ott a pitvarnál megállt, mintha magával küzködne. De újra megindult, mint aki nincs magánál, be a konyhába. A lányt a kezénél fogva húzta. Rózsi erre, mintha csak megértette volna a legény gondolatát, villanó szemmel odafeszült Péter elé:

– Hát mit gondúsz?

Kinyilt a szobaajtó. A Rózsi észrevette, amint a legény kutatva a petróleumlámpa halvány világával beöntött szobába néz. Péter a hirtelen világosságtól kijózanodott.

– Jó éccakát Rózsi – és a hangja bocsánatotkérő volt.

A végtelen nádasok fölött semmibevesző kurjantás hallatszott. Rekedt, elnyujtott válasz felelt messziről. Az ordai hálóhúzók jeleztek a csehi ladikosoknak a sötét éjtszakában. A tutuló hangok kísértetiesen vesztek el a halas berken.

Az öreg miniszteri tanácsos másnap megállította a munkát. A térképen piros ceruzájával új részt jelölt meg a tervezett csatorna halvány kék vonalán. Földes mérnök, meg a többi a saját lapjukon szintén berajzolták a helyet és a szorgalmas tótokkal megindultak.

Másnap már új árok indult a tóti hideggulya-hálás irányában. Rózsi most korábban indult a berekbe és mindig pontosan érkezett a Péter ebédje. De esténként hiába várta a lány kint, a faluvégen Pétert. Mióta a hosszú munkavezetőt a mult éjjel kint kapta a falualjban, azóta különösen viselkedett a legény. Rózsi noszogatta is olykor, de az csak dörmögött és mentegetődzött. Pedig Péter ugyancsak jól látta, hogy a lánynak nem tetszik a bizalmatlansága.

A hegyekben mindjobban pirult a szőlő és a gazdák is mindjobban őrizték. Csakhogy Péter is úgy volt, mint az a szőlőgazda, aki a szomszédját lesi, aztán ha a szomszéd hegynek indul, ő is kinéz a szőlő körül. Rác úr is észrevette a Péter különös szemevillanását, amint utána kutat. A munkát se úgy bírta a legény, mint eddig. A minap is, ahogy észrevette, hogy a munkavezető a szeptember bágyadt sugarában a falunak indul, nagy bizonytalanságában csakúgy tib-lábolt a tótok között. A szőke Földes mérnök rá is szólt.

Aztán este, amikor a csatornaparton a náddal födött munkásakol szalmáján pihenőre tértek, Pétert úgy mardosta a Rózsi-féltés, hogy ki akart rohanni, egyenesen a szivattyúhoz, aztán fölrázni az ott horkoló munkavezetőt. És erős markával addig cibálni, amíg csak ki nem nyögi, hogy többet nem néz a Rózsira. Akkor aztán újra csak ropogtatni, amíg félholtan nem nyöszörgi, hogy másnap elkotródik a berekből… A keserves gondolatok úgy rátolódtak a Péter agyára, hogy kiizzadt belé és azon vette észre magát, hogy az izmai remegve táncolnak. A homlokán csorog a víz.

Nem tudott aludni. Fölült. Körülötte mély szuszogással aludtak az elfáradt emberek. A nádból a dobosgémek rekedt búgása riasztott és akkor csöndes ropogást hallott. Egyenesen a szivattyú irányából. A hold megvilágította az alakot, amint föltápászkodik óvatosan. Aztán csendesen lábujjhegyen megindult… Péter fölhördült. A hold sápadtan tapasztotta a képire viaszsárga sugarait.

Erre várt már régóta… A hosszú alak a falunak tartott. Péter keze ideges remegéssel mozgott a szalma között. Megállt. Erősen megszorította és halkan megindult. A kezében sötéten hintált a csigástőzeg gyászfekete színétől mocskos csákány. A Rác úr elől a nádban ropogott. Péter magánkívül követte.

– Most rajtakapja. Most végez vele – lüktetett a legény halántéka. A berek mint sötét kísértés lapult köréje. Péter ijedten vette észre, hogy néma csend van körülötte. Megáll. Fülel. Csend. A nádak sisegve-susogva csapódnak össze, mintha rajta viháncolnának:

– Na most már nem találod. Nem találod. Elnyelte a berek. – Péter kínos ijedtséggel várt. Akkor nem messze vízcsobogás hallatszott, mintha ember csobogna benne. Aztán újra erős csobogás, ijedt kacsasápogás és szárnycsattogás, mintha a vízben valamit locsolnának, mozgatnának.

Péter azt sem tudta, mióta áll itt. Csak állt megdelejezve. A sápogás mindjobban erősödött és a magas nádban szinte ott csörtetett mellette valaki. Erős szívdobogással lapult le. Közvetlen előtte lépett ki a munkavezető. Kezében két vadkacsa barnállott, baljában pedig egy madárfogó nádfonásos vejsz. A bereki népek borítják ki a kertek alatt a zsombékba, aztán ha a kacsa beleúszik, abból már ki nem kerül.

Péter ámultan nézett utána, amíg el nem tűnt. Akkor a legény különös tétovázással megindult. A munkás depó alig hogy idelátszott a tejes holdsugárban. A legény lekuporodott. Sokáig várt, aztán óvatosan a helyéig csúszott. A csákányt szorongatva szédülő fejjel aludt el. Még álmában is csakúgy csorgott róla a hideg verejték. A hold bámulóra kerekedett képpel nézte a verejtékező legényt.

Rózsi korábban jött másnap, mint szokott. Odébb egy jegenyénél ült le, melynek naptüzéses tövére zöld, zománcos kék gyíkok szoktak kisurranni. Péter az ásástól nézegette. A lány a keszkenőjét szorongatta, csavargatta, mint aki nagy zavarban van. A Rác úr felé is nézegetett.

– Ej na, mi bajod, Rózsi?

A lány egy kicsit megremegett és kényszeredetten nevetett.

– Há semmi. Csak azt hittem, mán ide se gyüssz. Olyan különös vagy.

Különös – botlott a szó Péterbe és ahogy evés közben elgondolkodott rajta, igazat is adott a Rózsinak. Különös persze. De csak amióta ideszegődött a csatornásokhoz. Csak azóta. Aztán ahogy a mult estéli dologra gondolt, szinte zavarba jött. Akkor igazán megbántotta a Rózsit. Biztos az fáj még a lánynak. Aztán még meg se követte érte. Péter elpirult. Félve nézett a lányra, hogy nem vette-e észre. De a Rózsi nem is oda figyelt, hanem csak ropogtatta a kezét.

– Ej Rózsi, mit izegsz mán. Üjj békibe.

Aztán megbánóan kezdett neki.

– Te Rózsi, oszt ne haraguggy – de abbahagyta a beszédet, mert a Rác úr közeledett kezében a két kacsával. Szép illedelmesen odaült melléjük. Az állatokat letette a Rózsi elé.

– Vidd haza, süssétek meg. Jó lesz vacsorára.

Péter rábámult a munkavezetőjére. Szinte nem ismert rá, olyan illedelmeskedő volt. Ez is de megváltozott, villant belé. És amint csöndesen nézte, mindjobban kezdett újra benne berzenkedni a düh. Mintha valami képmutatást látna a képén.

Rózsi is igen zavarban volt. A kacsákat hol megfogta, de aztán a Péterre nézett és eleresztette. Az ijedt szárnyasok nyakán hideg csillogással ragyogtak zöld opálos gyűrűik. A szárnyukon is hidegen ragyogtak a színes tollak. Péter véget akart vetni ennek a kínos helyzetnek. Gyorsan fölállt. A Rózsi erre szatyorba tette a két sápogó jószágot. Hazaindult.

Péter meg nekifeküdt keservesen a munkának és amint ott a szeptemberi, párolgó berket hasogatta, odaállít melléje a Rác úr.

– Jöjjön a Földes mérnök úrhoz.

A legény megindult a munkavezető után. Nem tudta elképzelni, miért hívják. De megesküdött volna rá, hogy Rác úr keze benne van a dologban. A nap már a zalai hegyekhez közelített és a tó csendes vízét tündöklő tükörré varázsolta.

– Péter, ide figyeljen – kezdte a mérnök. – Most bemegy Boglárra.

– Igenis.

– Tudja, hol van a fakereskedő?

– Igenis.

– Átadja neki ezt az írást. És még szóban is meghagyja, hogy sürgősen, még holnap itt legyenek a padlók.

– Igenis.

– Most azonnal menjen. Estére még visszatérhet.

Péter ahogy megfordult, mindjárt a Rác úrra csapódott a tekintete és maga se tudta miért, de újra neki szeretett volna menni. Azzal, hogy a dühét elnyomja, hosszú lépéseit neki irányozta az idekéklő boglári hegynek, melynek tetejéről olyan szépen idevilágított a templom napfürdette meszelt oromfala. Péter iparkodott. A templomot figyelte, mert tudta, mihelyt a keresztet megpillantja, máris feleúton van. A többi már semmi.

– Hej, Szűzanyám – sóhajtott fel a legény és szedte a lábait. De akárhogy is akarta elhessegetni a gondolatait, nem sikerült. Mindig előmotozott a fejében a Rác szava.

– Jó lesz az vacsorára.

Aztán a Rózsi el is vitte haza a kacsákat. Őt meg biztosan az a vörösképű küldte el.

– Ej na, bolondság – motyogta a legény és a templomot figyelte, de hiába erőltette a szemeit, az este lassan beködözte halvány homályával. És ahogy a sötét kezdett letelepedni, Pétert annál jobban piszkálta a dolog. – Hej, még utóbb a Rác elmegy Rózsiékhoz – acsarkodott neki a legény. Szinte már futott, hogy minél előbb ott lehessen.

Péter mire átadta a levelet, a teli hold már magasan járt. Hiába iparkodott. Késő este lett, mire visszafelé vehette útját. A faluból pár pisla fény vetődött a nádrengetegbe. Péter megállt. Küzködött magával. Hirtelen elhatározással a depónak sietett. Már előre remegett a gondolattól.

A rohanástól zihálva torpant meg. A Rác munkavezető helye üres volt.

A legény a homlokához kapott. Aztán csörtetve, akár a hajtott toportyán vetette magát a falunak. Az első házaknál megcsillapodott. Mint a tolvaj, lüktető halántékkal kerülte meg a Rózsiék házát. Sötét volt.

Péter ott állt a kert végiben. Kutyák csahítottak. Két kezét görcsösen ökölbe szorította. Be akart rohanni a házba, de a sötét kedvesen csendes udvar lecsillapította. A nagy rohanástól fáradtan ballagott vissza.

És újra csak megtorpant. A Rác úr ágya üresen ásított rája. Péter vad kétségekkel állt ott. Aztán, mint akit a hold delejezett meg, a munkavezető fekhelyére telepedett. Várt marcangoló keserűséggel. Maga se tudta, mire.

Kimerült, barázdált képpel indult a csatornához. Térdig járt a fekete iszapban. A mély árok fenekén, a szörtyögő tőzegbe süppedve dolgozott. A tótok különös szemmel nézték, hogy a legény, aki máskor mindig úgy vigyázott, hogy mocskos ne legyen, most elkerülve a padlót, mind mélyebben szörtyög bele a feltörő posványos berekvíz iszamós levébe. Egyszercsak megáll. Fölfigyel. A csatorna tetején a két mérnök beszélgetett. A fiatal Földes hangját vette ki:

– Tudja Isten, hol mászkálhat.

– Nem jó szemmel néztem én ezt az embert. A pénz körül is volt már vele baj régebben.

Erre a legény fölszökött a töltés tetejére. Vészjósló képpel elkanyarodott. A mérnökök értelmetlenül néztek össze. De egyik sem kiáltott utána. Hiába is tették volna.

Péter recsegve vágta be a kaput. Száraz, kifulladt hanggal bődült el:

– Ró-ózsi!

Csönd. Csak a Rózsi anyjának halk siránkozása hallatszott az istálló felől. Péter fölrohant a pitvarra. Újra elkiáltotta magát:

– Rózsi!

Senki se felelt. A szobából halk piszmogás, rakosgatás hallatszott ki. Péter a konyhán át a szobában termett… Fölfordítva az ágy. A sublatból minden kirakva. A fölkutatott fiókok ott hevertek a padlón. Hegyén-hátán minden. Az öreg Kósa öreges, rémült remegéssel keresgélt. Nem mert a legényre nézni.

– Hol van? – hördült a legény.

– Elvitte – ijedt föl keservesen az öreg.

– Kit?!

Az öreg becsületes arca ráncokba torzult, a legény feldúlt ábrázatától és a szörnyű szégyentől.

– Kit? – hördült újra Péter.

– A pénzt, meg a Rózsit.

– Ki?

És ekkor Péter úgy érezte, hogy egy vörös arc egész odatapad a képihez. Ekkor az éjjeli virrasztástól s a Rózsi-féltés vad marcangolásától kimerült legény körül megfordult a szoba. Megbillent alatta a padló. Az öreg támogatta ki a levegőre és hogy magához tért, nem kérdezett többet egy szót sem, csak gőgös léptekkel megindult.

A falu fölött, a barátságosan füstölgő kémények körül költözködő gólyák keringőztek. Suhanó árnyékuk ott siklott el a földön, mint sötét gondolatok a legény lábai előtt. A berek fölött pedig kárörvendő zajongással rikácsoltak a sirályok és a bíbicek…

A Kósa Rózsi eltüntének híre, mint az ökörnyál, behálózta az egész berket. Kikötött a falvak házainak nádtetőin, a gulyahálások gémeskútjain és a piruló nádszálakra is rátekergőzött, hogy az ordai magyar pákászok még itt is róla beszéljenek.

Mindenki Péterről, meg róla beszélt. Ahányszor a tótok nagy beszélgetésbe keveredtek, aztán ha ő arra igyekezett, rögtön elhallgattak. Ilyenkor tudta jól, hogy róluk esett a szó.

Ebéd táján félrevonult, elkerülte a régi ebédhelyeket, még a jegenyéknek is hátat fordított, hogy eszébe ne juttassák azt a napot, amikor a Rác úr odahozta a kacsáit. De valahányszor így dél tájban süttette magát a déli nappal, mindig körülzsongták a Rózsi beszédei, a ruhája, akár a vadméhek a berek őszi virágait… Még a Rózsi mondta, mikor a korsó a munkavezetőnél maradt…

– Ej, ne bolondozz, Péter. Tudod, köll őszre a pénz. – Aztán milyen kedvesen nézett rá és mikor bérkiosztás után együtt számolták, hogy ragyogott a képe.

Valahányszor mindez eszébe jutott, úgy össze keseredett a torka, mintha vadkörtébe harapott volna. Már akkor is áltatta ez a lány. Kellett a pénz. De nem nekik, hanem annak. És hihetetlen mennyiségű keserű düh gyűlt ilyenkor föl a legényben. Aztán a vad keserűség lassacskán engesztelhetetlen megvetéssé merevedett Péterben. Még csak azt sem érdemli, hogy rája gondoljon és nagy biztos gőggel úgy kiverte magából a leány emlékét, akár a tótok a pipát.

Egy vasárnap fölöltözött feketébe és óriás nyugalommal még utóljára beállított az öreg Kósához.

– Na, meg lett a pénz?

Az öreg magyar hibbantformán hallgatott. Péter kegyetlen örömmel nézte az öreg vergődését. Aztán csak annyit mondott szárazan:

– Na akkor aggy Isten kednek is. – És meg se billentette a kalapját. A bereknek visszamenet fütyörészett is. Útközben összetalálkozott a miniszteri tanácsossal, aki a társaság csatornamunkálatait irányította. Ez, amint észrevette a fütyörésző legényt, már messziről elébe kiáltott:

– Na, végre te is megszólaltál. Úgy látom, tavaszodik végre nálad.

– Ilyen embernek, fiam, akad különb is. – És tényleg a jószívű tótok derült képpel nézték a hazatérő legényt. Péter pedig közéjük keveredett. A vasárnapi látogatóra jött pirosblúzos, zöldpruszlis, kéklilaszoknyás, ciframáslis, tarkaharisnyakötős, tutyis, fejkötős barnaképű tót menyecskékkel, lányokkal jókedvű viháncolással, sikítozással játszadozott el.

Ilyen kedvvel állt másnap a horasi rét selyemfüvének irányzott csatornatöltés rakásához. Ropogtak feketére égett bőre alatt izmai. És a pihenő alatt lusta megelégedéssel kifeküdt a töltés árnyékába és kerek nyugalom lopakodott újra a szívébe. Hosszan elnézegette az opálos kettős csúcsú fonyódi hegyet. Egyik forró déltájt, ilyen tikkadt semmittevésben vetődött a szeme az ordai libafalkára.

– Hogy is kerülnek ezek ide?

Most vette csak először észre, hogy az ezer libájú falka mindig a csatornaásókat követi. Ott fulladozott a nagy hőségtől a falka a ritkaárnyékú csenevész akácok alatt, pár kőhajításnyira a csatornától. Amint így nézegeti, csak a biztos szem vehette észre, hogy egy tenyérnyi árnyék suhant el a homok fölött s a nagy, fehér gyolcsként heverő libafalkából vad össze-vissza gágogás, szárnycsattogó csapkodás és rémült gunárok zűrzavara lett. A pásztorgyerek legyezős fűzágával nyargalt a falka széliben. Ijedten nézett a szétszéledő jószágon végig, majd a szemébe liffegő kalapkarimáját tűrögetve, az eget szemlélte. A réti sas akkor már magasan ívelt a nádas fölé, s amint távolodott sima csapásokkal, úgy ült el a zaj a szétrebbent falkában. Péter jót nevetett a kölyök ijedelmén.

– Csak vigyázz, mer még lekaptya fejedrű a kalapot, ha így ebámusz mégecer.

A gyerek sértett önérzettel nézett rá. Félszegül kezdte egyik lábával a másikat sikálni. A legény faggatóra fogta:

– Oszt miféle falka ez?

– Ordáé – sümmögte bizalmatlanul a gyerek.

– Hát akkor hogy kerűsz így el falutú? Még szétszéled eccer a szárnyasjószágod. – A gyerek leült és úgy nézett a legényre, mint akinek köze van hozzá. Aztán, amint újra kérdezni akart, a gyerek hirtelen csak felugrott és elszaladt a bozótos felé. Péter a fészkekre gondolt, amelyek bőven akadnak a berki füzesek táján. A gyerek visszakiáltott:

– Tuggya meg, ke is oka, hogy ide járok – és röhögve beugrott a bozótosba. Péter nem értette, miért kell ezt eliszkolva mondani, s miért nevet olyan kárörvendőn a bozóti út felé.

– Na, megáj szemtelennye – kiáltott onnan egy szikár leány. Azzal ledobta, amit hozott és zavarában a gyerek után vetette magát félig mérgesen, félig meg játékosan. Erős csörtetés hallatszott, és a kölyök kötekedő rikkantása.

– Inkább fuss a babád után, engem úgy sem érsz e. – Szavait a nádas sustorgó csapkodása követte, mint mikor két fiatal csikó kergeti egymást.

– No, megájj – fulladozott az egyik.

– Jobb itt a fű, mi – gúnyolódott a másik, akinek itt-ott kivillant legyezős botja a nád fölül. Aztán csönd lett. Úgy látszik, mindketten ráúntak.

Péter értelmetlenül nézett utánuk. Furcsa volt számára, amit lát, de kíváncsivá is tette. Hasra fordulva várt és nézte a széles bozótot. Végre kilopakodott a libapásztor. Körüllesett és az útra dobott kendős batyúhoz settenkedett, mely ott hevert nem messzire. Fölkapta és elinalt vele. Leült odébb és jóízűen falatozott. Közben füttyentgetett, evett, meg újra kiáltott csúfondárosan. – Maris, gyere má elű. Itt vagyunk.

Végre a lány is előkerült.

Péter elhűlve ismert rá a Marisra. Szőkés, vékony, kékszemű lány volt. Régóta hordta az ebédet a libapásztornak, aki mindig a csatornavágókat követte. Ott laktak a Kósáékkal szemben, és haragosok voltak. Már akkor sokszor nézegetett a legényre, mikor a Rózsiékhoz járt. Most is a töltés felé lesett.

Péter nekinógatta magát. Odaballagott a Kósáék haragosának lányához. Zavarában, hogy valamit mondjon, a Maris öccsének, a libapásztornak szavaira tért. A Maris erre úgy elpirult, hogy a vékony szőkés haja halovány rózsaszínt kapott a bőrétől. Igen szép volt, amint átütött a rózsapiros bőre és a szőke meg a rózsaszín különös színben olvadt össze. A lány kék szeme is kiizzott, akár a felhőtlen ég.

Péter észrevétlen szokott össze a lánnyal. Egy délben elkezdte nehézkesen:

– Maris te, emegyek…

– Há?

– Há hozzátok.

A lány lüktető zavarából tréfásan csillantak ki kötekedő csíkszemei.

– Há nem a Kósáékho igyekszik? – és elkapta a szemét a legényről, akit zavarba hozott az Ács Mari szépsége. Aztán, hogy a legény szólni se tudott, újra kezdte:

– Há csak viccűtem. Gyűjjék.

Péter vasárnapján állított be ünneplősen. Hadd lássa a falu, hogy nem sokba veszi a Rózsit. Örült, hogy az Ácsék udvarán is éppoly mézszagú volt a leánderek illata, mint a Kósáékén. A ház, igaz, szegényesebb, de nagyon tetszett, tán mert szegény gyerek volt, azért. A kert elejében méhes álldogált az almafák között. Az öreg Ácsnak egy kis pénzt hoz ez is, mert nyáron a nyaraló vendégeknek szokott eladogatni pár kilót, mint afféle ügyes szegényember. Most is Péter ahogy beállított, hálókötés közepett érte.

– A szegény vasárnap is dógozzék – mondogatta és az erős lenzsineget a kötőfával ördöngős ügyességgel bogozta hálóvá. Jó áron szokta értékesíteni a hálókat is a bereki falvak népe közt.

– Röndös az udvar – dícsérte a legény az öreg mellől a lányt.

Aztán meg a halakról, a csatornavágásról esett a szó. Szép biztosan folytak a mondatok. A Kósáék közelsége sehol sem vetett árnyékot a beszélgetés meghitt mesgyéjére. Pedig ott állt szemközt az Ácsék egyszerű házával átellenben a Kósa-ház s két nyitott ablakszemével kitartóan bámult közéjük. Pétert édes melegség járta át. Csak későn engedték haza. Akkor is a kalapja mellett egy mézillatú leándervirággal.

A hajnalok egyre hűvösödtek. A Nagy-Berek fölött sűrű ködök páráztak. Ráfeküdtek lomhán a nádra és csaknem a vízig hajtották azokat. Máskor meg mint tiszta hófehér pólya tapasztotta be a berek testén a tótoktól vágott hosszú csatornájú sebet. Péter a hűvös estéken boldogan ballagott be, hacsak tehette, az Ácsék portájára.

És a hűvös idővel a csatornavágás munkája is lassabban ment. Az árkok már jól bent a tót falvak felé húzódtak. A mérnökök is észrevették, hogy delente a tótok búsan nézegetnek a falvaik felé. Egymásra is olyan szemrehányón pislognak, mintha valami fájna nekik. És egy szombati napon zsebrevágták a bért és csomagolni kezdtek. Szótlan makacsul rakták össze az ásót, kapát és elköszöntek. A mérnökök hiába kérdezték az okát. Azok csak hallgattak, hümmögtek és haza indultak. Üresen álltak a fadepók. Pár legény ácsorgott csak, akik nem e vidékről szegődtek a csatornavágáshoz. Megállt a munka.

Most Péter állt elő.

– Mérnök úr. Hozok én embert, amennyi kell… Mégpedig magyart.

– Mért épp azt?

– Há mer a tót nem vágja a tót berket, de az ordai magyarok majd nekiesnek.

A mérnököknek csak most jutott eszükbe, hogy az ordai magyarok hogy pöfögtek, amikor meglátták a tótokat az ő berkükben. Jót nevettek és tisztán láttak. Hát így versenyeznek ezek. A tót vágja a magyar berket, magyar meg a tótét, s mindegyik arra gondol minden ásónyomnál, hogy ezzel megmenti a saját halas vizét, zsombékos legelőjét. Alig gondolnak arra a nagy versenygésben, hogy a csatornák egyaránt elviszik a vizet s a falvak aljába gazdag földeket varázsolnak, s ráadásul nem is nekik, de a grófi uradalomnak. Csak sejtik a közös veszedelmet. Jól tudják, hogy a berek szabad vadászterület. Nagy hal- és vadorzóvilág, melyben a csendőrszem hamar eltévedt. És azt is érzik, hogy a kezük alól születő új világ már csak a kastélyé lesz, egyedül és kizárólagosan.

Péter a falunak indult. Feketében. A jó levegő igen egészséges barnára fogta a képét és a szél is kicsillogtatta a szemét, amely a Marisék kapuja előtt még jobban kezdett tüzelni az októberi szüreti napsugárban. Az öreghez ment, és hogy minél előbb végezzen, belevágott:

– Bátyám. A Marist evenném. Ideaggya?

Az öreg a tükörháló vezérszálát kiejtette a kezéből. Lassan megbogozta. Megindultak a konyhának. Ilyen nem a pajta elé való.

– Lányom – nyitottak be a szobába. A Maris ijedten a falnak fordult.

– Te, a Péter aszondi – és az öregnek reszelni kezdett a hangja. A lány ahogy észrevette, odatámasztotta szőkefürtös fejét a szekrényhez, félig a fához, félig a karjára és amint küzködött, remegni kezdett a válla. A Péter a derekát megfogta óvatosan, mint a madárfiókot.

– Hát akarod?

A lány feje mintha igent intene, lassan a legény vállára billent. Örömében vagy zavarában kisziporkázott pár reszkető könnycsepp a szeméből. Az öreg Ács kidöcögött a szobából… Péter úgy érezte, amint a lány pilláiról az a pár langyos kis kerek cseppecske odagördült a szélszítta képére, hogy a világ legnagyobb kincsét találta meg a zizegő berekben…

Aztán elvágtatott a magyar falvaknak és másnap nagy zajjal, ásó-kapa csillogással a vállukon Péter egy banda legénnyel és egy lánnyal a szívében a Jés és Drenavári szigetek irányába törtettek a tótok berkei felé. Ropogott a nád a lábuk alatt és valami harsogó bakanótát ordítottak, amit még a kaposi kaszárnyában tanultak.

Még az este nekiestek bosszúállóan a bereknek és úgy szórták a fekete csigástőzeget, hogy szinte elborította az alacsonyan kódorgó napot.

A kései ködök bepermetezték opálos ragyogással a berket. Nyirkos hideg levegő feküdt rá a nádasokra, zsombékokra, rétekre és a bágyadt őszi napocskának csak itt-ott sikerült keservesen fölmelegíteni. A magyarok nagy erővel behasították az árkot a horasi rét irányában és a tótszentpáli meg táskai tótok Szlivány-berkeire is jutott belőle. A szőlős dombjaikról bánatosan nézték a tótok. Egyszercsak megállt a munka és ezüst koronákkal és nagy megelégedéssel hazaindultak a magyarok.

Péter is összekötötte szerszámait. Tudta jól, hová megy a tél elől és az Ács Marisék kis üstökös házára gondolt. Aztán a nótázók után indulna, a tanácsos állította meg.

– Hova mész most Péter a tél elől?

A legény hálásan felelt a kérdésre:

– Bemék Ordába.

– A grófhoz szegődsz újra?

– Nem a… esküvőre mennék – és hangjában a megtalált boldogság biztos lejtése volt.

– Ez derék – lepődött meg a tanácsos.

– Hanem megállj te, ne siess. Menj most föl Pestre, itt az írás. Már én eligazítottam az utat. A vízműtelepre a lakatos- meg gépészmesterséget tanulni.

Péternek csudálkozásra állt a képe. Csak nézett és szó alig kívánkozott a szájába. Akadozva kezdte:

– Gépészmesterséget?… Kérem… Há az vót az apám, míg élt.

– Az volt az apád, na akkor meg a kötelességed is az apád mesterségét folytatni, vagy jobb szereted már a kubikolást?

– Azt nem. De kell a pénz. Itt meg jól fizetnek. Há nem várhattam, amíg egy lakatos megszán.

A tanácsos hitetlenkedett, mintha valami mesét hallgatna:

– Te lakatos vagy, Péter?

– A vónék és úgy gondútam, ha má nem lesz más, a vasúthó kérném a fővételt, ha vége lesz a vágásnak itt, mert hogy erre a lakatosok megvannak legény nékű is. Há maj csak találok munkát a szakmában is.

– Még sose mondtad ezt. Akkor csak menj a faluba. Lesz munka, gondoskodom majd. Sok szerencsét – kezet szorított a húzódozó legénnyel. Még a kezét fogta, mikor beszélt. A legény pedig a megtiszteltetéstől igen fészkelődött.

– Aztán tavasszal majd megnézlek benneteket. Majd gondolok addig valamit.

Péter a zavarból alig tudott kikászmálódni. A kalapját még mindig ott szorongatta a kezében, pedig már messze mögötte maradt a tanácsos meg a mérnökök. A legény fölvágta a fejére a kalapját és alig tudta csak összeszedni a gondolatait. De csak a kíváncsiság piszkálta. Nem értette, mit akar azzal a lakatos- meg gépészmesterséggel a tanácsos úr. A viaskodásának egyszeriben vége lett, amint megpillantotta a faluvégen a Kósáék meg az Ácsék házát. A legény szeme hidegen siklott le a Kósáék házáról és ragyogóan állt meg azon a kis fűzfatűzfalas házon ott szemben.

De hirtelen belesötétedett a legénybe. – Százhúsz korona!… Most köllene igazán. Bitang keservit! – és a keze görcsösen ökölbe szorult. Most történt először, hogy csak az összekuporgatott százhúsz forint jutott az eszébe. Sajnálta igazán. Eddig csak olyan okot látott benne, hogy kérdezősködjön a Rózsi után, de most már eszébe se jutott a lány, csak a pénz. Százhúsz ezüst.

Szinte véletlen az esküvőjük napja volt az utolsó verőfényes nap az ősszel, aztán lezuhant a nagycsöppű zuhogós őszi eső. Péter alig tudta behordani a télire vágott, gúlákba rakott tüzelőtőzeget a kertek végéből, úgy csobogott. Pedig erre vigyázni kell nagyon. A tőzeg kényes dolog. Lassan szárad, de úgy issza a vizet, mint a szivacs. Aztán ha esőt kap, vége a téli tüzelőnek a szegény embernél. A téli meleget a tőzeg, a keserves munkával kiásott kockák jelentik a berek táján, mert fa alig akad. Sás a papír, nád a forgács és tőzeg a fa e vidéken. Csak az utolsó percben sikerült a rétről bementeni ezt a kincset. Kétharmadot a plébánosnak, egyharmadot meg az Ácsékhoz, mert hogy a plébánia berkéből vágta harmados munkával.

Aztán a nagy esőzésben csak nézték a falu végéről a berket, amely nem messze a ház végétől a vastag homokturzások alatt bugyborékolt, sárgállott, kavargott nekiduzzadva. A nádasok tompa zúgása fonta be a vidéket. A szél pedig cibálta, az eső bugyborékoltatta a dagadó rétet.

Péter a forgatagos, visongó őszi zuhogóban gőggel nézte az Ácsék haragosát, a szemközti Kósa-portát, amint cibálja a szél. Végtelen boldognak érezte magát itt az Ács Maris mellett.

De, ahogy nőtt a boldogsága, az idő annál komiszabbra fordult. A nyugtalanság megülte a falut. Türelmetlenül jártak, keltek a bereklapban. Senki sem szólt a másiknak, de mindenki tudta, hogy baj lesz a vízzel. Az alsó gazdák karókat vertek a földbe, mások fűzfavesszőnyalábokat talicskáztak a kertek végéhez. Az öreg Ács is nyugtalanul mászkált. Éjjel is kétszer kelt, de az eső csak szakadt. Másnap aztán már egymás tekintetét is kerülte a két ember az Ács portán. Végre az öregből kiszakadt a szó:

– Vége a vetésnek… – A hangja hidegen kongott el a konyha falai között. Kifordult az öreg a pitvarról a bereknek. A sáros, kóválygó víz már emelgette, magasan ingatta a nádakat, és a szélső gyümölcsfák lábát nyalogatta.

– Kimossa a csirázó magot. – Tehetetlenség kongott az öreg hangjából. Péter fülében szinte csattant a három szó, mely a nyár kalászainak, a kenyérmagnak pusztulását jósolta. Egy darabig rémülten nézett a zúduló szélben küzködő berekre, aztán kifordult a pajtának.

– Gyün?! – és szilárd, bizakodó volt a tekintete.

– Há gyerünk.

Kikanyarodtak a berek lapjának. A vállukon ott hintázott a lapát, ásó. A ködöző eső befedte őket.

Ahogy a latyakos dülőn kiértek a berekre támaszkodó földekhez, a csizmát fölakasztották egy nyeszlett akácra. A neki-nekizúduló szél furcsán kalimpálta azokat. Szörtyögő cuppogással kerülgették a csipetnyi földdarabot. Még két hold se volt. Ebben az apró szántóban lapuló magokért odaadták volna a lelküket is. Izmaikban a szegény ember kenyerét féltő vadsága lüktetett. A berek fekete sistergő vize már emelkedett, hogy elmossa kegyetlen hullámával a föld alját. Odébb is dolgoztak kapkodva és irányítás nélkül. Ami készült, alig lehetett látni. A szél és a víz elhordta, az eső és a nád eltakarta a szomszédok szeme elől. Fejetlen munka folyt.

Péter a hosszú esőtől nekilatyakosodott földet nézve megpillantotta az öreg Kósát. Ott állt fölül, ahonnan erős sodrással hömpölygött a reménységük derekának a víz.

– Ott a! Kimossa mind a magot.

Péter irigy keserűséggel emelte szemét a Kósáék derék táblájára, amely úgy látszott, nekizúdítja vörösen, agyagosan a barázdáló vizet, a lankás oldalból is kimossa, minden búzaszemüket széles, lassú árjával.

Már ki is kezdte a földet, mire nekifeszültek. Arcuk, kezük, lábuk ragadt az agyagtól. Derékszakító, nehéz volt az ásás és töltésrakás. Az erőlködéstől szédülve, gyűlölettel kapkodták tekintetüket a birkabőrkucsmája alól hegyibük bámuló Kósára. Az öreg gazda tanácstalan nézett vissza egy darabig, aztán meghintáztatta a kapáját és odaállt melléjük. Egy szót se szóltak, csak szörtyögtek, izzadtak a csúszós agyagban. A szél dézsaszám verte hegyibük az esőt. A nádasok pedig süketítően zúgtak mögöttük. A víz végre kikanyarodott a gátszéle mellett vörös barázdával a bereknek.

Az pedig mindjobban nekiduzzadt. Nekidűlt, s keservesen dülöngő nádasok fölött kódorgott a sűrű fekete, másutt vörösen, sárgán színesedő víz. Az egész berek vándorolt. A megindult vizek szeszélyes utakat hömpölygettek maguknak a nádasokban. Szétzilálta az egész nádtengert.

Péter pedig nap-nap után elkeseredetten küzdött a két holdért. Nádkévékből rakott gátat, majd a nádkévéket földdel, tőzegkockákkal rakta be, s fölöttük az öreg Kósa a süketítő zúgásban ott kószált a földjei körül, mintha valamit akarna. Mint egy fekete madár, olyan volt a széltépte ember.

Egyszer aztán, hogy elcsitult az esőzés és a legény is kifújhatta magát, odatartott egy lapot a Péter elé.

– A Rózsi írta.

A legénybe jobban belemarkolt a beszéd, mint a nekiszaladó szélroham. Úgy érezte, hogy minden fölkavarodik benne, akár a szélvonítás után a bozót. De megemberelte magát. Úgy csinált, mintha nem hallotta volna.

– Há nem óvasod e?

A legény nekiháborodott.

– Mit gondú ked, érdekű engem a maga… – de nem fejezte be, mert olyat akart mondani, hogy maga is megizzadt bele. Az öreg nekifeszült. Aztán sarkon fordult.

Péter másnap, amikor a kapujukhoz ért, egy fehér papírt talált az útjában. Ráismert. Körülnézett, mint aki lopni akar, aztán hirtelen fölkapta és besietett az istállóba. Itt még egy darabig csak markolta kezében a levelet, de aztán a kíváncsiság rávitte. Kibontotta. A Rózsi írása volt.

Péter szeme érzéktelenül ugrált az ákom-bákom betűk között. Hideg kapkodással betűzte a Rózsi vergődését. De egyszercsak kipirosodott a képe.

„Nem én vótam az oka. Én nem tuttam, mit csinálok, hogy a szegény Péter pézit is ehoztam. De apám megeskütem a szent Józsefre, hogy visszahozom. Hazakűdöm egy fillérig. Még többet is kűdök, csak odaérkezzünk.”

A legény fanyarul elhúzta az ajkát, aztán hitetlenül hintáztatta meg a fejét. – Hát csak ezt akarta a vén Kósa. Megmondhatta vóna szóba is, – dünnyögte Péter. Aztán, hogy a nevét hallotta kiáltani, összerezzent, mint akit tilosban kapnak. Zsebébe gyűrte a levelet, aztán újra előkapta és apró darabokban szórta ki a szélnek.

A tél megfékezte a duzzadó berket. Jégbe dermedt a kóválygó víz a földek alatt és a Marisék két holdnyi búzája biztosan nézett farkasszemet a szürke, hóporozta síksággal és óriás, vörhenyes nádasokkal, melyeket most csak a nádaratók sarlója és a téli szél zörgetett kegyetlenül.

Amint tavaszodni kezdett, mindjobban erőt vett Péteren is a kíváncsiság. A napsugár, meg a fölengedő berek is a tanácsos úr beszédét juttatta eszébe. Egy reggel kocsi állt meg az Ácsék háza előtt.

– Ácsék laknak itt?

– Azok.

– Hunnan gyün ked?

– Az épüléstül. A csatornavégbül. Oszt mongya, itthun van-e Pétör, vagy hogy híják?

– Én vónék – dülleszkedett a legény.

– Akkor, hát csak igyekezzön, szeggye össze a cók-móktyát, oszt indujjunk, míg fő nem enged az út.

– Há indujjunk? – lepődött meg Péter.

– Csak ide ki a tóparthó, az épüléshő. Tuggya mán. A tanácsos úrhó.

– Ej na. – Azzal sarkon fordult, nagy sietséggel mindent összekapkodott, aztán fölült a kocsira.

Gyorsan zavarták a lovakat a reggeli hidegben összegöbörödött útfélén. Itt-ott a berek vizén, a rossz, kátyús csapás mellett, vékony, zöld jégleplek úszkáltak. Körben a köd foszladozott.

– Oszt merre épűnek? – kezdte a legény a hajnali marós levegőtől kitüzelt képpel.

– Arra ni, az árokvégben – az ostorral végigmutatta az ősszel vágott csatornairányt.

De Péter hiába erőlködött, a lila köd eltakarta a látást.

– Mi épül?

– Vízház – döccentette ki a kocsi a szavat.

– Víz… há-áz? – vontatta meg Péter olyan hosszasan, hogy belereszelt mélyen a tüdejébe a kora tavaszi levegő.

– Há. Oszt majd szivattyúzni foggyák a berket, ha kész lösz. Lehúzzák a vizet az árkon át a tónak.

Péterben valami fölújjongott, mint a tavaszi ébredés, de maga se tudta, mi. Talán a rügyeket hívogató koraébredés okozta.

Ott szálltak le a vörös, friss téglarakásoknál, ahol a földbe ásott nyurga fenyőállásfák büszkén szúrtak a kék égre. A nagy vaslemezeken kevert kavicsok hangja csikorogva hasított az üde levegőben. Már javában állt az építkezés.

– Na, Péter, előkászálódtál? – üdvözölte a tanácsos.

– Igenis.

– Akkorcsak gyerünk, legalább egy magyarral több van – és különösen mosolygott. – Csak aztán becsülettel. Még hasznodra válhat.

A baranyai sváb kőművesek között meggémberedett újjakkal dolgozott, de becsülettel. Hatalmas öllel hordta a téglát a malteros kanál alá. És ahogy a napsugár kicsalogatta a fűszálakat, és ahogy zsendülni kezdett a berek, úgy nőttek a vízház falai.

Nőtt, nőtt a szivattyúház, mint egy büszke erőd a berek széliben, a fővízlevezető-csatorna derekán. Az állás tetejéről végig lehetett látni a berki csatornák hálózatán, melyek egyre hosszabbodtak, mert szorgalmas csoportok dolgoztak a csatornák végében. Mintha egy csillogó ezüstgereblyét fektettek volna a zöldnádas berekbe, fogaival a domboknak támaszkodva, olyan volt ez a csatornahálózat. A gereblye nyelénél, középütt épült a szivattyúház. Ez fog uralkodni a berek sárga vizén, mint a mesebeli békakirály vára a madár, kígyó és halas lápországban.

Egy napon a meleggulya-hálásokból nekivadult bőgéssel iramodtak a tehenek az üdezöld legelőknek. A március pattogtatta a csírákat, rügyeket és Pétert a tanácsos úr leszólította az állásokról.

– Na, gyere legény – pár piros jelzőkarót nyomott a markába. Méricsgélni kezdték a vízház környékét. Aztán kicövekelték.

– Itt van, ni – és a legény szemébe nézett a tanácsos. – Itt a kerti munka ideje. Hívjad az asszonyt. Ültessétek be a gépház-kertet. Te leszel a gépész, ha belejössz a mester mellett.

Péternek belekondult a szíve, de olyan tavaszi kongással, hogy azt hitte, szétvágja a hirtelen örömtől fűtött gépezet a mellkasát. A nagy boldogságban nem tudta, mit csináljon, csak mozgott jobbra-balra, aztán dadogott.

– Csak becsülettel! – szakította félbe a tanácsos és a hangja katonás kemény volt.

Mint akinek az öröm elvette az eszét, rohant a legény a falunak. Nem bírt a boldogságával:

– Hé, Maris, na – rohant a konyhaajtóba. – Hé! Nem cserénék a vén Kósa húsz hódjával. Mongya meg neki maga…

– Hajja, mongya meg a Kósának – ordítozott az örömtől. – Há nem mögy?

– Na, mi ért téged? – ijedt meg a szőkefejű Ács Maris. De Péter csak alig akart csitulni.

– Csendbe, Péter. Baj van – a legény arca hirtelen elsötétült… – Hun?

– A Kósáéknál… Az öreg megbomult.

– Meg?

– Valami levelet kapott idegen országbul, aztán amint óvasta, egyszercsak ordítani kezdett, oszt dühibe berohant az istállóba, csak kicsin múlt, hogy fő ne kösse magát.

A legény szeme kerekre nyílt. Erőt vett a szánalom a boldogságán. Az asszonya derekát átfogta, mintha valami veszély elől ölelné el, s a szeme előtt ott látta a Rózsit is, aztán valami hullámféle beborított óriás zúgással mindent. A legény képzelete tarajos hánykódással csapkodott. Aztán egy vörösképű fej ingott eléje. Borzongás futott végig rajta.

A kékszemű Ács Maris derekát még jobban átkarolta, amint befelé indultak.

– Öreg Kósa… Öreg Kósa… – motyogta a legény. És megesett a szíve valakin, tán a Rózsin, tán az apján és olyan érzés öntötte el szívét-lelkét, mint mikor halottat kísér az ember.

A május aztán a március-áprilisban ültetett gyümölcsfákra zöld lombokat húzott. Sőt egy kis buzgó cseresznyén már apró porcellánfehér virágok is hintáztak. A vetemények is szépen iperedtek. Péter az épülő vízház meszes állásán sokszor büszkén állt meg és innen a magasból örömmel szemlélte kertecskéjét.

A Maris megérezte sokszor a Péter nézését. Abbahagyta a gyomlálgatást vagy letette a viráglocsolót és sugárzó képpel kereste a Péter tekintetét. Aztán, ha összekapcsolódott, delejes boldogság lobbant egymás felé.

Ha esteledett, Maris volt az első, aki a kertből hívogatni kezdte.

– Péter… Péter.

– Hé gyüvök.

Aztán összekapaszkodva egymás mellett lassú léptekkel a falunak indultak az alkonyodó berekben.

– Ni, de szép – szólalt meg minden este a Maris.

– Ehen – bólogatott rá Péter, akiben, akár csak a menyecskében, ilyenkor mindig a mult nyárvégi csatornavágás emlékei zümmögtek elő, akár a berki szúnyogok. Ott ismerkedtek össze… És a távolban kis apró tüzek lobbantak. A csatornavágó népek tüzei.

Tavaszi fényes volt az ég, mintha világító alkonyat terült volna szét a határon. Előttük valaki botorkált a homokban. Fejét hol a földre, hol meg különösen felfelé kapkodta a csillagokra. A Maris összeremegett. Az öreg Kósa volt. A Rózsi levele óta hibbantféle lett az öreg. A lánya szökése, meg a lopás, a Péter pénze, megrendítette. Aztán már csak a föld sóvár gazda reménykedése tartotta benne a lelket, egy amerikai útról ábrándozott. De az utolsó levél összeroppantotta és azóta a csillagokra fordított képpel úgy sétál félkótyán a faluvégben, mintha valakit várna.

Megállt. Várakozón feléjük nézett. A Maris citerázni kezdett, a legényben pedig a nagy szánalom hangot adott.

– Aggy Isten.

Az öreg csak bólintott és Péter érezte, hogy akármint is akarja, a hangja csak tavaszi hidegséggel cseng, közvetlenséget akart beleerőszakolni.

– Mi van vele?

Az öreg megremegett, mint a hideglelős, aztán fölkapta a szemét a Tejútra.

– Gyün – motyogta.

Visszajövet sokszor kora hajnalban is itt találták, amikor a vízházhoz iparkodtak, mert ez volt a legközelebbi út az új vasúthoz. Ilyenkor mindig valami értelmetlen idegesség vett erőt rajtuk. Csak amint beljebb igyekeztek a nekizsendülő berekben, a nádak beszéde, a millió szárnyas éktelen kiabálása, a bozótosok sejtelmes zsongása ringatta vissza őket nyugodt boldogságukba. Ahogy közeledtek, kibontakozott a vízház vöröstéglás négyszöge. Pétert ilyenkor öntudatos büszkeség kerítette hatalmába. Az asszony is tüzelő szemmel nézett az urára. A vízház pedig ott állt előttük a tavaszi olvadástól csordultig duzzadt csatorna mindkét oldalára támaszkodva, mint a holland partok vízgátjain egy dölyfös őrtorony.

– Rendes, derék dolog – nézegette a tanácsos is a szivattyúházat, melynek tetejére a fölpántlikázott örömfát tarka szalagjaival most tűzte föl az egyik kőműves.

– Péter, segíts. – Azzal kiteregették az óriás térképlapot a bársonyos fűre.

– Így, ni – és piros ceruzájával a vízház helyén, mint aki fárasztó munkájának utolsó sorához ért, megelégedéssel rajzolt be egy szép kerek pontot.

Kiegyenesedett, katonása végigjártatta a szemét a lecsapoló csatornák kék, barna vonalhálózatán, aztán a győzelem arckifejezésével fölvette a térképlapról a tekintetét és végignézett a nekiduzzadt óriási berken.

– Na, Péter, holnap költözködhettek a gépészlakásba.

– Igenis, – a szó az új birodalom honfoglalása volt.

A tanácsos lassú léptekkel sétált a vízház végéhez, ahol a fekete, zavaros víz a csatornában óriás erővel feküdt neki a szivattyúház vasbeton töltésének. Pálcájával belekotorászott játékosan a vízbe.

– Holnap érkeznek a szívógázmótorok. – Úgy mondta, mintha nem is Péternek, hanem a vízmérce tetejét nyaldosó víznek beszélne.

A berek sűrű vize pedig csak dagadt és május végével áttörte sok helyen a töltéseket. Nagy víztükrök csillogtak szanaszét az azúrkék égre. Az öreg Ács, ahogy közeledett zörgő szekerével és gyenge lovával a berken át a gépészlakáshoz, mindenütt belenézegetett az óriás égi tükrökbe, melyekben oly elégedeten nézegette a maga parányi boldogságát.

Aztán büszkén fordult be a gépészház udvarára. Kocsiján virágzó leánderek, kerítésfák és minden lim-lom volt, ami otthon fölösleges. A Marissal közösen rendezgették az udvart, lakást, mert a Péter igen belemerült a mótorok szerelésébe a sok szakmunkás között.

Idegen mérnökök és munkások izzadtak a júliusi forróságban. Az olaj és a verejték csak úgy csorgott rajtuk. A gróf bivalyosai keserves lassúsággal vontatták óriás porfelhőbe gomolyodva az állandóan érkező lendítő kerekeket, acéldugattyúkat, nagy vascsöveket. Az alacsonyan vitorlázó gólyák és csapkodó sirályok rémülten kerülték el a vaskalapácsoktól csattogó, csengő, reszelőktől síró, fölfordultan zakatoló vízház környékét.

A tanácsos úr kis keskenyvágányú sineket fektetett le, amelyeken állandóan tólták be a tüzelő tőzeget a berekből.

Egy augusztusvégi napon a faluból hosszú sorokban jöttek a kíváncsi emberek. A vízház feketére festett kéményén barnán gomolygott a füst és a szél ráfektette a forróságtól bugyborékoló berekre. Péter örömtől duzzadón állt lent a vashídon és betelhetetlen büszkeséggel nézte az olajtól ragyogó óriás két szivattyút.

A tanácsos többször kinézett a gépház ajtaján és szeme elé tenyeréből ernyőt csinálva nézett a halványan remegő lengyeltóti hát felé.

– Na, Péter, nemsokára ideér.

– A gróf úr?

– Az. Megígérte, hogy itt lesz, megnézni az első szivattyúzást.

Péter izgatott örömmel nézett a közeledő porfelhő irányába. Egy magaskerekű homokfutó bricska közeledett. Fehér vadászruhás férfi ült benne, szűk nadrágja hosszú gólyalábait kirajzolta.

A Maris ott állt a kertajtóban, a színes virágtenger előtt és kipirult arccal nézte az ura boldogságát, meg a suttogó, irigykedő falusiakat. Egyszercsak megrogynak a térdei. A vízház gőzsípja süketítő sistergéssel, ki-kihagyó keserves sivítással szólalt meg. A bereki szárnyasok, kacsák, bibicek, sirályok, gémek, gólyák és apró bozóti madarak ijedt rémülettel kavarodtak fel a levegőbe. A szivattyúház fölött dühös csapkodással, harcos kiáltozással keringtek, mintha csak el akarnák ijeszteni a nádi birodalmukra törő ellenséget. De a szivattyúház ablakai hideg csillogással néztek a kóválygó berekre.

Péter nézte, mint húzza meg az egyik mérnök az indítókart. A kitóduló gőz síró nekifeszüléssel mozdította lassú lomhasággal a ragyogó szivattyú óriás olajos dugattyúját. Aztán hirtelen fölkavarodott piszkos öblögéssel, zajos fortyogással a csatorna állott vize a vízház mögött. És a vízház másik oldalán bugyborékoló, blüffögő indulással ömlött át a poshadt bereki víz.

Péter a vízház üvegablakán át nézte a sárgaiszapos vizet, amint lassú keservesen megindul a Balaton felé. A tanácsos a parton magyarázott a grófnak. A falusi halásznépek ijedt csodálattal néztek a berek vizére. Az pedig a szivattyúház ütemes, betonfalakat remegtető, kegyetlen ritmusára takarodott hosszú, gyászos folyással a tó irányába.

Maris odafutott a kertjük alatt elballagó csatornapartra és úgy nézett a vízre, mint az ura diadalára, s amint így elfogódott örömmel nézte, hirtelen azon vette észre magát, hogy a falusi asszonyok nyelvére kerültek.

– Ni, a berekkirály felesége – csúfolódtak.

– Há ez, csak egyedül ez örűlhet neki.

Az ősi halásznép berkétféltő gyűlölete lobbant ellene. Ijedten iparkodott be a kertjébe. Aztán leült félszegűl és tünődve a padkára. Így keresztelték hát el az urát. Gúnyból berekkirálynak. De amint gondolkodott ezen a néven, a büszkeség fogta el. Berek-király, – nem is olyan csúnya. Király, akinek egy kézmozdulatára engedelmeskedik a messzi táj, mint egy valódi király intésére a birodalma. Most is, lám, hogyan takarodik a víz. És ott az új kert virágos bokrai alatt megbújva nézte a szivattyúházat, melynek ütemes, kegyetlen ritmusa behálózta az egész berket. Sokáig leste a füstös épületet, mikor egyszercsak látja, hogy az ura, meg a tanácsos úr közeledik.

– Jól sikerült… Minden rendben.

Péter csak szótlanul ment mellette és a maga boldogságának végtelenjén ringatódzott.

– Ej na, de szép.

Péter fölkapta a szemét és tényleg most vette csak észre igazán a kis kertjét. Tikkasztó, forró napsugár szikrázott a háza fehér, újmeszelt falán. Csakúgy világított. A homok tüzelt, mikor benne léptek és mégis a kertjében a petúniák lila-fehér virágai, a muskátlik piros tüze, a kukacvirágok, csillagvirágok rózsaszín, sárga, zöld üdesége tarkállott a kék vibráló égre.

– Péter, de rendben tartod.

– Nem én.

Péter ekkor látta meg a feleségét ott a padon.

– Ő öntözi.

– Derék menyecske. Aztán megbecsüld.

A Maris elpirult a beszédre és mégjobban zavarba jött, amikor látta, hogy a tanácsos egyenesen a kertbe jön és helyet foglal. Kinyujtóztatta tagjait. Hanyatt dűlt, mintha otthon a saját kertjében érezné magát. Szivarra gyújtott és ahogy kifújta az illatos füstöt, megszólalt.

– Ez aztán olyan királynak való hely, amilyen te lettél – nevetett a tanácsos.

Péter elcsodálkozott.

– Hát nem hallottad még, hogy hívnak a falusiak?

A Marisnak fölvidult a képe és puha száján büszkén perdült a mondat, belevágva a tanácsos szavába:

– Há berekkirálynak… Nem is tuggya… Hát ke a király.

Péter megütközött. A tanácsos nevetésbe kezdett.

Az öreg Kósán mintha türelmetlenség vett volna erőt. Most már nemcsak a falu végén várakozott, hanem többször látta Péter is, amint a nyárvégi éjtszakákon a csillagok és a föld között rángatott képpel elsétált a vízház mellett. Késő este jön csak visszafelé a csatornaparton. Sokszor megállt a parton Péterék háza táján, aztán belehajolt a vízbe, mintha a holdat akarná kimerni az árokból.

Péteren, valahányszor látta, mindig nyugtalanító érzés vett erőt. Sokszor a munkájában is megzavarta, ha eszébe jutott. A Maris előtt is titkolnia kellett, mert az, szegény, szinte belereszketett, ha az öreget látta.

A szivattyúház monotón ritmussal húzta a vizet az őszi esőt váró berekből. Megelégedetten néztek a vízháziak az ősz elé. Most is, mielőtt elhagyta volna Péter a kertjét, még odaszólt:

– Csak úgy iparkodj Maris, hogy délután benézünk az apádhoz.

– A meglesz. Csak ked e ne süjjedjék a gépházná – nevetett vissza a felesége.

Azzal nekiállt a mosásnak. Ezzel akart előbb végezni. A tiszta ruhákat kiteregette a csatornapartra, magas, zöld fűre, a szeptemberi napsugárnak. Piros, kék, fehér ruhák tarkállottak óriás, színes foltokban a selyemfüvön. A tőzegtalicskázók szeme szinte fölvidult a színes vízházkörnyéken, mert ez volt az egyetlen tarka folt az óriás, naptól kiégett, barna nádasoktól ringó vidéken.

Maris, ahogy végzett, a két kannáját vette és a csatornához ment a vízház mögé. Innen hordta a vizet a virágaira, melyeket egy nap sem hagyott öntözés nélkül.

Láb közé vett szoknyával ott állt a szittyós cupogós parton, aztán belehajolt és belemerítette a kannát. Akkor vette észre valakinek a tükörképét a vizen és ahogy föl akarta kapni a fejét, megcsúszott. Hirtelen csobbanással fordult bele a sárga, szivattyúzástól felkavart vízbe.

Bugyborékoló sikítás hallatszott. A víz óriás karikákat gurított a felületén. A Maris eltorzult arccal csapkodott és hirtelen elmerült.

– Segítség! Segítség!!

Kétségbeesett borzalommal tördelte a kezét egy kékszoknyás, sápadt arcú asszony a töltésen. Ijedten rohant le a töltésről a partra. Mintha bele akarná magát vetni a vízbe. De tehetetlenül torpant meg. A sárga víz akkor vetette föl a halálfélelemtől és a szájába ömlött víztől éktelen hangokat adó másik asszonyt.

A parton álló, segítségért kiáltozó asszony, amint látta, hogy a szivattyúktól fölhömpölygő fekete vízben újra elmerült a másik, halálos rémülettel rohant föl újra a töltésre és a haját rángatva kiabált.

– Segítség! Segítség!!

Lerántott piros fejkendőjével a túlsó oldalon kis tőzeges kocsit toló férfinak integetett. A gépek csattogása, a szivattyú zuhogó prüszkölése elnyomta minden szavát. De most észrevette az egyik ember a rémülettől zsibbadtan összegörnyedő asszonyt a töltésen. Otthagyta a kocsit, amely a keskeny sineken virgonc csikószaladással indult vissza a bereknek.

– Segítség! Gyorsan…

Tördelte a kezét a sápadt, beesett szemű asszony, akin hosszú út pora látszott. A kimerültséget fölfokozta még a hirtelen rémület és úgy remegett, mint a nyárfalevél.

– Gyorsan. Vége van. Belefulladt!

Az ember odaszaladt a vízhez. Nem látott már semmit, csak egy nyugodtan úszó kannát. De erről is ráismert. A gépházhoz akart rohanni. Akkor lépett ki olajosan Péter.

– Gépész úr! Gépész úr!

– Segítség! Segítség… – hallatszott a töltésen ide-oda tébolyultan szaladgáló asszony kiáltozása. Péter, ahogy fölkapta a tekintetét a töltésre, beledermedt a lába a homokba.

A Kósa Rózsi volt, aki jajveszékelve tördelte a kezét. A kékszoknyásba is belérekedt a szó. Aztán esztelen rémülettel kiáltozott a vízre mutatva.

– Megfullad! Vége…

Péter a vízre kapta a szemét. A tőzegvágó éppen akkor vetette magát bele. Nagy csobbanással merült el. A feltörő vízkarikák megtáncoltatták a Maris piros kannáját. Péter agyán átvillant a rémület. A tőzegvágó keservesen küszködött a szivattyúk ereje ellen. Alig tudott a parton egy fűcsomót elkapni. Rémülten kiáltotta:

– A gépeket…

Péter mint az őrült rohant be a vízházba. A tőzegvágó keservesen kapaszkodott ki. A nadrágja rátapadt a combjára. A kerítéshez szaladt, ahol két kampós karó volt letűzve. A tűzszerszámok. Azokkal száguldott vissza. Belekotort mélyen a duzzadt csatornába. Kétségbeesett gyorsasággal keresett a csatorna fenekén.

Aztán szinte meghökkentek, olyan hirtelen csönd lett. A szivattyúk öblögő blüffögése megállt. Mintha kettévágták volna. Péter fordult ki a gépház üvegajtaján feldúlt képpel. A Kósa Rózsi ott a töltés tetején összegörnyedten, tágranyílt, száraz szemekkel nézte Pétert. A kék szeptemberi égen alacsonyan gólyák keringtek el a vízház fölött és az árnyékuk, amint elsuhantak az árok fölött, olyan volt, mintha a fekete vízből suhanna valami testetlenül a vízfelületre.

Rózsi csak rákerekítette a vízre a szemét. Kimondhatatlan keserűség markolt beléje. Fölijedt.

– Hó itt! Itt!

A tőzegvágó becsobbant újra a vízbe és Péter nyurga póznája mellett a víz alá bukott. Péter zavaros tekintettel tapadt a vízre, melynek fölkavart felületén a szivattyúház üvegablakai hintáztak.

Hirtelen kibukkant a tőzegvágó. Szemébecsapott hajjal, erős fújtatással. Belekapaszkodott a Péter póznájába és akadozva nyögött.

– Húzni…

Péter nekifeszült. Pattantak nyakán az inak. A férfi már kint volt, a kezében görcsösen szorítva húzta a másikat a partra. A fehér blúzon szétömlött a sár.

A Kósa Rózsi szemében a könny fényesen ragyogott. Megismerte. Az Ács Maris volt.

Péter rávetette magát az asszonyra. Esztelen nyalábolta át, aztán fölszaladt vele a zöld fűre. Ott gyengéden eleresztette. Az ádámcsutkája gyorsan mozgott.

Maris pedig ott feküdt kiterítve, fölpuffadt testtel, duzzadt ajakkal a kiteregetett tarka ruhák mellett. A szeme fehérje szemrehányóan mintha a vízházra nézne. A ruha és a haja összecibálva, sárral becsavarva rátapadt a testére.

Péter remegve állt. A szeptemberi napsugár egy selymes hálót tekert a vállára. A berekkirály szeme rámerevedett a sárból itt-ott kicsillanó hajfürtökre és úgy nézett arra, mint egy hullott király veszett birodalmának összetört koronájára.

A csatorna másik partján mocorgás hallatszott. A Kósa Rózsi állt föl. A blúzában kotorászott. Kivett egy zacskót, meglódította. Csörögve repült át az árok fölött, aztán mintha hirtelen kibomlott volna, a napsugárban sziporkázva ezüstpénzek repültek ki belőle. A Szent József-védte százhúsz ezüst csillogva, csörögve hullt a Péterék csatornaoldalán a zöld fű közé.

Péter látta, amint a Rózsi elfordul. A zokogás rázza. A falunak indult bizonytalan lépésekkel, vissza sem tekintve. Ha hátranéz, látta volna, hogy Péter csupasz öklével félőrülten döngeti a vízház betonfalát. A szivattyúház meg konok némasággal állt a csatorna fölött szétvetett lábbal, a föltépett berek szélében. A gépek pihentek, s így kettősen szörnyű volt a némasága. Olyan volt, akár egy bosszúvágyó kormos bika. Két füstös kéményszarvát sötéten vágta az égre, mintha a szikkadó nádasokból kiűzésre szánt csordák áldozatot követelő vezére lenne. Három napig így állt visszafojtott dühhel a csatornák felett. Némán, mintha meghalt volna minden körülötte. Aztán a negyedik nap, mint a kivert állat, saját csordája ellen fordult. Pusztító haraggal kavartak a szivattyúk a berek vizébe. Szikráztak a vízház üvegszemei. Reszketett egész teste, míg a tél jéggel nem padlózta a csatornákat. Azután csak állt a fehérségben. Még nyomokat sem lehetett körülötte látni.

De egy tavaszi vasárnap, mintha valaki elindult volna a csatorna mellett. A gépész lehetett. Olyan volt, mint egy gyászszalag az árok. A falu irányából a homoki nyíresek integettek. Fehér kérgük hívogató kendője a legény felé lengett, de Péter maga sem tudta, hogy Ácsékhoz vagy Kósáékhoz hívogatják azok a szomorú nyírfák.