Betűm tövén ott régtől

Hegyek pajzsán zöld pikkelyek élő zománcként fénylenek… Csak ők maradtak itt velem, mint antik házban sok-sok régi tárgy s köztük amikre még emlékezem: kövek… Száraz források ágya… Kihalt csőszök venyige sátra… A végtelen szirmán a semmi vanja, ahol a völgy elnémult folyosó… És szárnytalan kalitkák, pincesor. Ajtón, tetőn ki-be a zöld s oszlopként dől a tél hava. Alszik moszatban a malom. Kereke áll s forog-forog a föld… Fölöttük áll a nap… A víz és hal siet… S egy tépett hattyúszárny alól a langyos berki séd megkerülve két szentmisét, szittyók közül, mint inda márvány-erdőt fon át, ahol a cirkusz foltos sátra eget freskóz a temető falára. Lábtól kifénylenek a csontok s a hüllős rét kígyós tavába fürdik a lángnyelő s tudós kutyája… Csak ők maradtak s így nekem: malmok, kövek, a hattyú, vár, halak s a nagy foltos sátor alatt köztük amikre még emlékezem… Hálózz közéjük templomkerülő! Betűm tövén ott régtől az a kő… És ott a tó és az öböl, melyben minden hajó kiköt. Már jártam ott s e zord botanika könyvéből egy préselt virág mintha jönne a hegyközségen át. Méhei gombostűkre szúrva gyűjtenek dúlt emlék-azúrba.