A Heszperidák kertjén innen
13 A kavicslejtőt elöntötte
|
A KAVICSLEJTŐT ELÖNTÖTTE a peremizs |
| sárga virága… Két fehér oszlopom |
| – És benne és vele árad az emberiség?… |
| A burjánzó zölddel a piros? – |
| Ahogy nézem, a szirttől a tükörig |
|
a szirmok és levelek hegyén, |
| az áradás fölött, mintha vibrálva |
| Mert a fű, a virág, a lomb |
| Csak felel!… Mintha az lengene |
| Sybilla ...... és ...... Pythia |
|
pincénk és szívünk előtt a |
| A teljes… és nem más szavával |
|
és ködével, a maga szavaival |
|
Homlokunkra fénylik szálkás jeleivel |
|
a lejtőn a sárga peremizs. |
|
14 Az üresbe, hogy kitöltsd
|
AZ ÜRESBE, HOGY KITÖLTSD, a forró |
| karszton, ahol a semmi fehérlett, |
| cellát már raktál magadnak… |
| De érted-e azt, |
mely kulcs nélkül is, |
| mint a bilincs, |
úgy zár körül? |
| A kék..... A zöld..... A fekete… |
| Az idő… A tenyészet… És a történések |
| Hogy papírra rakd, ami szólít |
| és súg, hogy üres ne maradj te sem, |
| Fehér falaid között fehér a papirod. |
| És amit sejtesz a sóskafa nyelvén |
| s amit a jura mész ábráiból |
| a lejtő kvarc-kristálysora üzen; |
|
Nyisd ki cellád négy ablakát, |
|
és felépülhet a Teljesebb… |
|
15 A valóságból a valót…
| Amihez így kezdesz, reménye már |
még tavaszában sem élünk… |
csak most kezd pirkadozni! |
Nem úgy, mint – szőlőnk körül |
borókás itatógödreik körül |
a barackillatú rókagombát |
|
17 Két angyal őrködik
KÉT ANGYAL ŐRKÖDIK pincém előtt; |
Kiégett szárnyuk most is mintha |
S ahogy belépsz, a kapum előtt, |
– A hegyközségi Delphi volt e hely? – |
Makacsul most is itt állanak… |
Körülállják… Nem fehér, de zöld |
talárban… És várják a szavát… |
Dani Jánosét… Aki e pincerom közül, |
mikor már csak akkora volt, |
E rom alól, most is, mert Ő |
az a hegyi, barlangi Pap, aki |
hordóba tévedt részeg kígyóról |
– A hegyközségi Delphi zeng |
Diófa padon ülve hallgatom. |
akár a tüske, szúrnak, mint a kén… |
És reménytelenül édesek, akár a méz… |
– Arról a földről… amelyik volt? |
Vagy arról ........ amelyik lesz? – |
Mintha lefutó csillag cseppentené |
Érzem kortyából a Kert ízét… |
És itt beszél e rom és pincénk, |
e két angyal és kapunk között… |
|
20 Már a kő
MÁR A KŐ és a fa is mintha beszélne… |
És e karszt és e gyík is mintha értené egymást… |
E zöld kis hüllő hozzám szokott. |
Kezemből eszi a szöcskét és a lepkét… |
Évmilliók görcse oldódik a Hegyen?… |
Rajta át, mint háziállatot, |
táplálom a Sárkány-Időt?… – |
Élet és idő kapcsoló-sejtjei vagyunk. |
Rajtunk át nő, szól és beszél. |
Előre és vissza a végtelenbe… |
És visszaérez bennünk és ránk is |
visszaérez évmilliók múlva is |
az idő ..... és ...... az élet… |
Születés előtti lényünk és |
halálunk utáni arcunk együtt fénylik… |
És e szép közegben őseink álmai, |
utódaink vágyai teljesülnek!… |
Egyszerre voltunk és vagyunk |
és majd a kései utód, ha egykor |
földünk csiszolt testén ásványt |
keres és növényt s a biztos pontokat |
veri, Zöld Gyíkom, egyszerre |
És ránk talál e máslelkű lény, |
mert érintette a kéz és az értelem a követ. |
A mindent összefoglaló Valóság e nyártól |
és így sugárzik tovább velünk |
|
|