Vágy

Úritök, gesztenye, dió nyakába must és könnyű bor… Melléje bágyadt őszi fény, melytől a hegy zamatja forr, pezseg borókás oldalon… E táj, e nép az én hazám! Itt járok józan-részegen dünnyögve, mint fűtött kazán. Október fűt! Az isteni hegypásztor lángoló tüze. Izzik, tisztul a vér, az ész, mint bor, ha gyűl a seprűje. Kopog a könnyű tök-lopó. Keres és hordóba merül. Szippant a gazda… Körmiről édes bor sercegése dűl. Gyöngyöt ver és tűzkoszorút körít a pohár öblibe. Kigyúl a víz… Az esti tó tűzcsóvát ringat kedvire. Lángolnak mind a nádasok. Keresztúr tornya rőt parázs. Forrók a bárdolt asztalok. Kancsónk száján a láva már kifordult, mint tüzes lepény. Pendül a présház, mint a szén. És körben égni kezdenek a falvak tájunk peremén. Szinte a tölgyhöz sülve már, ülök a négylábú bakon. A tűz a vízre ért. A gőz párája ing az ablakon, melyen kinézve már csupán nyelved érzi a táj ízét. És sistergő népek hada vonul zöld pintekkel feléd. Kopognak kint… S te hallgatod a nép ki nem mondott szavát. Koccintasz és mint vészharang csendül agyból szivedbe át a sommal visszavert: a vágy! Izzadva és már feketén hallgatod és hallgatsz velük a máglya izzó közepén.