Egyre fényesebben

1 A hajnal itt van, int nekem, s az alkony árnya elsuhan. Lobogva bont a szerelem jó fényt és tükrözi utam. Amerre fordul most e sor, zománcba öntve meglelem; nem veszhet el, mint a csokort, mi elmúlik, örökbe fektetem.   2 Hálóval vontál be engemet, mint Diána hajdan a vadat, mégis fürgébbek lábaim, minden lépésem víg, szabad. Járok, kelek szép ligetedben. Házam lett tested temploma. Szépséged hűvös kék tavában telik meg vágyam korsaja. A hold sem szebb a homlokodnál. Boltján mint felhő csüngök én. A céljaim ott keresgetem szemednek tükröző egén.   3 Esztendeje, hogy iszapban éltem. Nád, berek és fullasztó hínárba. Gond és a munka széjjeláztatott. A halálhoz jártam iskolába. S mint hullócsillag, egyre fényesebben ragyogtad által fátylas kárpitom. Örvényből húztál illatos öledre. A szárnyamat napodban szárítom.   4 Vidéki parkban, a színház körül, hol lant és pálma áll az ormon, sokszor megálltunk magasba nézve, s szemed tüzét magamban hordom, amint a vers kinyílt az ajkadon, szép papnő, s a büszke timpanon Somogy egére szétterülve hasalt, mint Vénusz kék habon.   5 A bazalt rózsaszín. Gálicos a szőlő, s a réten álló karcsú jegenyék úgy osztják részekre útmentin a tájat, mint bányánk kövét az éles ék. A borhasú vulkán víg, kótyagos fején ülök egy várnak ablakán. Mily jó lenne, Eszter, ha itt lennél velem! Arcom öledbe hajtanám. Térdeid öblében, mint jó kikötőben pihenne elfáradt hajóm. Édes bort kortyolva fonott üvegünkből, egy bölcsődalt dúdolnál altatón. Itt-ott szigetekbe kerekül a nádas. Tornyos házunk alig látszik ide. A világ, mint gémeskút durva kölönce, elmerül az alkonyi semmibe.   6 Levelet írtál. Vidékre jönnél.   De hogy hívnálak én ide? Egy vándorló berek és furcsa hegy   homokba-hajló végibe. Tüzes bor és cigány talán akad,   és részegszemű alkonyat, de jól tudom, megátkoznád nagyon   várhegyszerű magányomat. Hol lenne kádad? Szép zománcfehér,   fürdetni fényes testedet. Vizünk kevés. Hordóba gyűjtjük azt   egy száraz, vén dió megett. Maradj! Ne lásd, hogy nékem ez a szép!   S csalódva fordulj tőlem el. Ha elhagynál te is, már nem tudom,   mi lenne, ami fölemel.   7 Fogadjad, Eszter, most e verseket. Tűnő kedvem tán újra elborul, s szakállt növesztve, mint a remeték, egy új szerzetbe lépek jámborul. Vagy tán Zalában hegypásztor leszek. Vándorló árnyék völgybe s hegyre föl. Egy gerle lesz a földi kincsem és vágyam hívón az égi kék öböl. S ha hallanád, hogy népe sorsa mint kötél nyakára hullt és függ a fán, tedd verseit szívedre csendesen, tűnődj el arcán, ennyit kér csupán. Magányos volt és te is az leszel, ha hangod és a bőröd meglazul, de szépséged az űrben tovaszáll s örök anyagba omlik hanyagul.