Az innen és a túl

A szerző válogatása életművéből

Magány

Az én arcomba jégszemű sikló nem lesett.

Csobogó léptemre széthajlott a berek.

A vizitök kelyhe kék italt kinált,

s a nád cirmán felejtett emelőhálómba

várt reám a magány ezüstlábú pókja.

Árva szöcske sírt kajla kalapomba…

Oly békén éltem itten egykoron,

mint kék vizek mellén a napkorong…

Most iszapos kezemmel csak a vizet merem,

s míg hálóm sarkain négy bölcs lótusz terem,

a parázs nap előtt estig gém kering,

és én vígan halászok árnyas szárnya alatt,

s hálóm, ha fulladt bivaly szarvára akad,

kibontják szépen a jószívű halak…

Egyetlen gondom, hogy bölcsen megvagyok.

És arcomnak vízből szobrot faragok…

Lápi remete-zsoltár

Kék nádasban élek… Sátram a nádi csend…

Lent, szittyók résein békák brummogása zeng.

Lábam sár-vízbe lóg. Takaróm a zöld bozót.

Szent-könyvem a méla, kígyószemű holt-berek.

Lidércek fényinél öreg bölcsesség brekeg.

Mély áhítat tesped e lencsés hínár ölén.

A zöld vizek álma némán szenderül fölém.

Ölemben hal forog… Szájába nádméz csorog,

s egy liliomnál majd ha földugom fejem,

ajkamra koccint a kristályszín holdkehely.

Balatonparton^*

Kosztolányi Dezsőnek

Cseresznyefa. Kezemre permetez sok fehér szirom,

és én játékosan a vízre hullatom.

S a kék vizen, mint vén rizsbárka ring

a badacsonyi kőszállító hajó,

s fölöttünk halkan egy gém kering.

Zöld szittyó, színes vadkacsák.

A tóról halkritmusú zenék,

mintha Po Csüi verset hallanék.

Szemközt az üvegégre karcsún

a Gulács finoman ível,

mint kis Fuzsijáma, lila lepleivel.

Napalkonyán a tó Sárga Tenger.

S a pókháló, mint szűz japáni selyem

kopott ruhámra akad a kócsaglesen.

Fehér szirmok, sárga csodák,

fekete bárkák, bordó nádasok,

s az alkonyat rám úgy oson,

mint sárkányt leső gyerekre

egy kínai mese…

Reggeli szendergés

Mint süllyedt hajó imbolyog az ágyam.

Fölötte tíz láb magasan a reggel,

ezüst iszappal befoly mindent lágyan,

s langyos vizétől piroslik a talpam.

A lila álom csörgedez alattam.

Valaki suhan az előszobába.

Karcsú lakk sarka üveghangra pattog,

s mint kígyó sziszeg selymének uszálya…

A konyha forgácsán kékes láng lobog,

s huzat tereli be a gyantás füstszagot.

A rézcsőrű ajtó nyitott szárnya mögött,

a néma órát valaki tekeri,

szegény beteg halkan ötvenet ütött,

s mindegyik koccanva szememre csöppen.

Ébredés vibrál rajt piros körökben.

Az udvar-lépcsőn konyhakést reszelnek.

Utolsót rikolt a sarkantyús kakas,

s a füvön táncol kínjában fejetlen.

Nyakéke megszaladt, szárnya leesett.

Kék tálba folynak a kármin gyöngyszemek.

S szememből az álom itt benn úgy pereg,

mint kék zománc az ébredés falára,

s míg kristály pohárból napfény issza meg,

addig hűvös fák alatt szorgos kezek

már illatos reggelit terítenek.

Szülőföldem^*

Ez itt még Somogy, hol születtem én,

de odébb ki megy, már Tolnába jár,

hol, mint két lány setten egymás elől,

bújósdit játszva, Sió és a Sár.

De itt nálunk, ahány a zsenge völgy,

annyi sok fürge kis patak szalad.

S a nyír és rekettyés sások között

ravaszul fognak szárcsát és halat.

A dombok sárga földje szépívű,

erdőfogta hullámzó sok halom,

vagy eke-bodrozta fodros tenger,

mely fáradt szemnek zsongó nyugalom.

De kék estén dombok, erdők árnyán,

nemrég a fák közt nagy zsivány lapult:

vásáros kasznár és füttyös tyúkász

vére és bankója eléje hullt.

Ma kopott címer árnyán csendesen

fát hordanak vagy némán szántanak,

s a legények vasárnap délután

a szilvafák közt lánnyal játszanak.

És ott, hová a szem aligha lát,

a tónál állnak néma, kék hegyek,

az égnek arcát tartják mellükön,

s hajukban dísznek felhőt rejtenek.

E parton, véled szemben zöld Zala,

itt hevertem át annyi sok nyarat,

indián bőrrel, mezítlen lánnyal

sütkérezvén a tűző nap alatt.

A víz fölött halászsirály kering.

A berken meg gomolygó vak homok,

s e nyárnapok ma úgy állnak körül,

mint Szent Jakabnál omló kőromok,

honnan láthatod a szökő Kapost,

mint nyalja inalva rétek ízét,

megforgatván pár malom kerekén

rémült halacskák süket seregét.

S kis nyegle városomtól délre

az ezeréves vén Zselic remeg.

Makkoló kondák, kanászkirályok

szállták e földet ősidőkben meg.

A vadon alja, mint barlang, setét.

A kan ős oltárnak dönti nyakát.

Szökellő szarvas agancsa tartja

nagy villájában a holdat magát.

S e lomb alól kocsid homokra fut,

hol dohányvetések táblája áll,

de zöldje közül szép magyar fajtám

füstölgő bánata már egyre száll.

És utad végit a Dráva állja,

tölgyes medre, mint ezüst csík hasít,

falutornyok, mint nagy-nyakú gémek

ködben ülnek innen-onnan hasig.

A vén csárda némán áll a révnél.

A pandúrleső nyárfa bólogat.

Agg csapláros fenn a hold az égen,

angyalbutykosból jó bort szopogat.

Szeme villog a horvát hegyeken.

Folyónk jegén néha farkas fut át,

s a fegyveres, fázó őrök fölött

új vetésre szállnak a vadlibák.

Széptájú Somogy! Szívemre nőttél!

S ha lódulok, a lelked visszaránt!

Tölgyeid lombja, mint méhes dönög:

sok emléked hívó kakuk-madár.

Esti látomások^*

Holdtól világít a kemence fala.

Gazból a tücskök dicsérik fényit,

s halk danájuk, mint a kék homály úgy leng,

elrejtve az est táruló mélyit.

A présház mögött a végtelen guggol.

Vágyától fénylik a baglyok szeme,

s titka kilóg a zöldes éji zugból.

Már csak köd mintázza a konok valót.

Test nélkül lengnek dombok és a fák,

s mint kit az óra egy új elembe szült,

anyagán, mint üvegen nézek át.

A távol, mint hű kutya közelbe jött,

s a sok titok, mint tarka csirkeraj,

tenyeremből eszik a palánk mögött.

Vers a magányból

Fejem fölött egy faggyúszál,

a zsírját égetem.

Repkedő lángja úgy lobog,

akár az életem.

Ködös homályban élek itt

egy horpadt domb ölén,

s míg csillagok közt száll a vers,

a gazban fekszem én.

A völgyet árvíz lepte meg.

Bedőlt a régi kút.

Fénylik már minden ösvényünk,

s e tájról nincs kiút.

S míg ágyam szélin tespedek,

és lábam lógatom,

öregapámnak szelleme

elvonul a falon.

Ő is így élt itt egykoron!

Ma mégis messze jár…

Mögöttem az órainga,

mint kivont kard, kaszál.

A pécsi Flórián kocsmában

Jó szent Flórián, büszke égi szent,

neved kocsmánk cégére volt:

római díszben, ős rangod szerint,

védted a káptalani bort.

Dús köpenyed, mint kotlós szárnya

fölöttünk hűsen szétszaladt,

s néma bánatunkat halkan nyeltük

e szentfényű cégér alatt.

Úgy néztük félőn poharunk alját,

hogy uram, van-e benne még?

mint rémült útjainkon a Sárköz

kiömlő szittya szögletét.

Köröttünk svábok és büszke rácok

épp számlálták hányan vagyunk,

s mi mint fuldoklók a sűrű árban,

kaptuk meg fenyőasztalunk.

Fölöttünk fojtó, nagy füst gomolygott,

mint hajdan az azóvi köd;

és szemünk, mint hat keleti madár,

benne ijedten röpködött.

Előttünk az éj vad steppéje szállt.

A holdból sós patak szaladt,

s szikes vizével folyta be a lelkünk,

s villánkon az oroszhalat.

Távol a fák, vagy tán ezüst agancs

rontó koronája égett,

mint e vaspántú magyar kelepcén

rossz-isten küldte csalétek…

Almazöld lett kint az égnek alja.

Hajnal tündére virrogat,

de pejszín réten már a vakondnép

ásta az apró sírokat.

S mit a sváb püspökről zengtünk fennen,

dermedt szívünkre visszaszállt,

és a korcsmaőrző szobor előtt

így kértük hárman Flóriánt:

„Majd, ha kigyúl fölöttünk a sorsunk,

s bennünket már senkise szán,

Te öntsd ránk az első csöbör vizet

tűzoltó égi Flórián!”

Csöngei emlék^*

Jékely Zoltánnak és Weöres Sándornak

A Lánka sása közt liliomok ültek.

Kacsák csőre csergett vizének vánkosán,

kék gyíkok körme szólt a száraz nádtorzsán,

s mint ezüst pohárban, halak hegedültek.

S mint költő, ha szavait tüzére rakja;

ujjunkon zenélve pattogtak az ágak.

Tejfehér tengerit nyújtottunk a lángnak,

s keserűn könnyezett akácnyársunk habja.

A füst az égből csüngött, mint ringó selyem.

Kék díszén át madarak, pásztorok jöttek.

A fűzfa kontya közt leányok fürödtek,

s tüzünk fészkén kikelt a hamvas sejtelem.

Az est, mint rókafark, súrolta a vetés fejét.

S mint gyertya, melyet kivájt tökbe rejtenek,

oly ferde szemmel szálltak ránk a szellemek,

s köd pólyázta orvul a templom tetejét.

Csak nézz reá

Ha jő a csendes alkony,

egy kis tűz gyúl az éren.

Csónakján leng a pákász,

és fenn a hold az égen

bolyongva jő.

Csitulj magányos lelkem!

Békélj az esti tájon,

akár e néma tópart,

és bármiként is fájjon,

e példa szent!

Hisz nincs vattásabb kórház,

mely mint e láp, úgy bódít.

A hold bolyongó orvos

és biztos szerrel gyógyít.

Csak nézz reá!

Fehér ruhája ködből.

A homlokán a tükre.

Az altatói prücskök,

s szavuktól jő szemünkre

az álomír.

A fűre dől a boglya.

A fű fejét lehajtja,

s a szívünk, mint a fürjek,

és fűzfák, sások alja

álomba ring.

Görög cserepek^*

I

Feljött régen a Hold, és Vénusz, a szép üde csillag

járja az égi tekét. Táncol a tóban a táj.

Ég és föld ragyogása között ülök én, a szerelmes,

s várom az órát, mely hozza Ilonka szivét.

II

Félted az arcod. Hűs ligetek árnyába pihensz el.

Ott heverészel a part zöldszinü fűzei közt.

Már késő, ha tekintsz a szemembe, parázs lesz az arcod

s a hűs lombok alatt is csupa tűz a szived.

Lám e levélbe piros tulipán szirmára fölírtad:

– Édesem! – és sírván írtad a többi szavát.

III

Vaj! ki lehet nálamnál már vígabb szivü flótás,

mint a lasponya héja olyan csuda máris a bőröm.

Meztelenül heverészek az ágyban s tónak a partján.

Itt álom feketít, vízparton az égi parázstűz,

s mint az agyagkorsó, oly barna vagyok. Ragyogó szín

tükröz a hátamon és hasamon barnázik az égés.

Hej, de az ágyékom! lásd, győzi csudálni a kedves,

mint hegyek ormán hó, úgy fénylik az arca előtt föl.

Finn tanyán^*

Derék parasztok… Oly nagyok, mint a medvék.

Ujjuk bökésétől bizony hanyattesnék.

Tejen, vajon nőnek és esznek sok halat.

Forró gőzben hetente kétszer mosdanak,

és meztelen járnak az udvaron, miként

a szellő! – Látod a tónál a sok legényt? –

Szégyenük nincs. Meleg gyerekszemmel állnak.

Maguk gazdája mind. Nem csoda, ha bátrak…

Itt még fénylik az ég. Otthon sötét lehet.

Nyársként álló erdők tartják fenn az eget.

Jäppilä

Villámfénynél

Hogy értetek szóljak, szegények,

nem itthon döntöttem én!

Messze kellett szállnom e görbe,

víz, hegy-szabdalta földtekén.

Bejárni a tavas északot.

Látni tiszta kis házakat.

Enni fenyőfa-asztalon,

és nyelni keserű nyálamat…

– Miért? – Mindent megád a földem! –

Szólt s rámnézett a finn rokon.

S úgy fénylett felém e szó,

mint villámcsapás a dombokon.

Jäppilä

Késő tanács a hóhatárról

Jönnek a fák közt a sziklás úton.

A sarujuk piros dísze

fénylik a mohán, miként az eper

fénylik a napban messzire.

Réncsordás Lappföld a hátuk mögött.

Elhagyták bőrös sátraik.

Gyalogolnak az illatos őszben

a legelső finn városig.

Megállnak majd a szatócsbolt előtt.

Vásálnak port, srétet, szeget,

és leülnek a nagykocsma kövén,

s nézik a hófelhős eget…

Imígyen nézték, húsz őssel előbb

Volgánál egymást őseink,

aztán vonultak északnak, délnek…

S egy vén lapp most ekképpen int:

– Néked is kéne, kalandos rokon,

vásálni port, srétet, szeget,

s futni haza, mert úgy jó, ha télen

a gazda ül nyája megett. – …

De ki védi már karámunk falát?

Betörtek rég a farkasok!

Lábuknál vér és méz csorog… S amott

két éhes medve andalog.

Oulu

Hárfások falun

Mikor a széna illatába lágyan

a szilva is belévegyült:

– Hárfások jönnek. – Mesélték a házban,

és minden jó előkerült.

Az ősz pompában állt. Teli gyümölccsel.

Cukros-rétest sütött anyám.

S míg én vitáztam egy merész tücsökkel

az őszi versek dallamán,

addig, akár a gerle olyan búgón,

ha izzítja fehér szívét,

megszólalt a hárfa a poros úton,

megsajdítva mindenkiét.

És ahogy jött a bokron, kerten által

a méla dal s a két olasz,

virág s az ég nagyot döbbent a házzal,

mint lány láttán a kis kamasz…

Hárfások, mily szép lenne mostan is,

ha eljönnétek még közénk

e korba, melyben minden hang hamis,

s pár órát együtt töltenénk!

Ajánlás „A Hold és hárs” elé

Már itt vagytok kalitba zárva mind,

s mint hársfa néz a holdsütésbe halkan,

az arcotok még épp hogy rámtekint,

de szárnyatok már leng az égi habban.

Hát szálljatok s mert vérben áll a föld,

példátok a hársfa és a hold legyen!

Az egyik árnnyal, illattal köszönt,

a másik meg sötétet űz a réteken.

A gazdátok meg dolgozik tovább.

Egy tiszta csűrt ácsol a táj fölött.

Szegények, jóknak meghitt templomát,

hol várra lel s tán enyhet kap az üldözött.

Harmincadik esztendő

Oly árva és olyan szegény

a táj, mint egy kopott legény…

Se bunda rajt, se zöld kabát.

Elmúlt a tél, de nincs tavasz…

Vacog… Érzem s hallom fogát…

Mint kő fekszem hideg szívén,

egy fordulón… Egy út felén,

melyen először ma vagyok.

Előttem hét dühös bika,

mögöttem könnyű angyalok.

Hol éltek?

Hol éltek? Nem tudom, mely barlangok ölén?

S hozzátok szólok én, kiket nem ismerek,

hegyek s kamrám zugán bolyongó szellemek.

Álmot, derűt hozók! Virágot öntözők!

Parázs mellett tűnődve, csendes éjbe

sejtem csupán, amint a messzeségbe

nagy kancsóval mentek és szárnyatok után

kéken sűrül a tej, a vén cser nyögdicsél,

s a változó, a kész álmában fölbeszél!

Hol éltek? – Nem tudom, mely barlangok ölén? –

Négy évszak vagytok?… Vagy csak váltó napszakok?

De lábatok nyoma mindenben ott ragyog!

Egyre fényesebben

1

A hajnal itt van, int nekem,

s az alkony árnya elsuhan.

Lobogva bont a szerelem

jó fényt és tükrözi utam.

Amerre fordul most e sor,

zománcba öntve meglelem;

nem veszhet el, mint a csokort,

mi elmúlik, örökbe fektetem.

2

Hálóval vontál be engemet,

mint Diána hajdan a vadat,

mégis fürgébbek lábaim,

minden lépésem víg, szabad.

Járok, kelek szép ligetedben.

Házam lett tested temploma.

Szépséged hűvös kék tavában

telik meg vágyam korsaja.

A hold sem szebb a homlokodnál.

Boltján mint felhő csüngök én.

A céljaim ott keresgetem

szemednek tükröző egén.

3

Esztendeje, hogy iszapban éltem.

Nád, berek és fullasztó hínárba.

Gond és a munka széjjeláztatott.

A halálhoz jártam iskolába.

S mint hullócsillag, egyre fényesebben

ragyogtad által fátylas kárpitom.

Örvényből húztál illatos öledre.

A szárnyamat napodban szárítom.

4

Vidéki parkban, a színház körül,

hol lant és pálma áll az ormon,

sokszor megálltunk magasba nézve,

s szemed tüzét magamban hordom,

amint a vers kinyílt az ajkadon,

szép papnő, s a büszke timpanon

Somogy egére szétterülve

hasalt, mint Vénusz kék habon.

5

A bazalt rózsaszín. Gálicos a szőlő,

s a réten álló karcsú jegenyék

úgy osztják részekre útmentin a tájat,

mint bányánk kövét az éles ék.

A borhasú vulkán víg, kótyagos fején

ülök egy várnak ablakán.

Mily jó lenne, Eszter, ha itt lennél velem!

Arcom öledbe hajtanám.

Térdeid öblében, mint jó kikötőben

pihenne elfáradt hajóm.

Édes bort kortyolva fonott üvegünkből,

egy bölcsődalt dúdolnál altatón.

Itt-ott szigetekbe kerekül a nádas.

Tornyos házunk alig látszik ide.

A világ, mint gémeskút durva kölönce,

elmerül az alkonyi semmibe.

6

Levelet írtál. Vidékre jönnél.

De hogy hívnálak én ide?

Egy vándorló berek és furcsa hegy

homokba-hajló végibe.

Tüzes bor és cigány talán akad,

és részegszemű alkonyat,

de jól tudom, megátkoznád nagyon

várhegyszerű magányomat.

Hol lenne kádad? Szép zománcfehér,

fürdetni fényes testedet.

Vizünk kevés. Hordóba gyűjtjük azt

egy száraz, vén dió megett.

Maradj! Ne lásd, hogy nékem ez a szép!

S csalódva fordulj tőlem el.

Ha elhagynál te is, már nem tudom,

mi lenne, ami fölemel.

7

Fogadjad, Eszter, most e verseket.

Tűnő kedvem tán újra elborul,

s szakállt növesztve, mint a remeték,

egy új szerzetbe lépek jámborul.

Vagy tán Zalában hegypásztor leszek.

Vándorló árnyék völgybe s hegyre föl.

Egy gerle lesz a földi kincsem és

vágyam hívón az égi kék öböl.

S ha hallanád, hogy népe sorsa mint

kötél nyakára hullt és függ a fán,

tedd verseit szívedre csendesen,

tűnődj el arcán, ennyit kér csupán.

Magányos volt és te is az leszel,

ha hangod és a bőröd meglazul,

de szépséged az űrben tovaszáll

s örök anyagba omlik hanyagul.

Merengő

Hátam mögött kozákok járnak.

Előttem áll egy néma vár.

Hová léphetnék önmagamból,

egyre szűkül már a határ.

Mint őrségen a sivatagban,

csak áll és néz a katona,

ily értelmetlenül vigyázok:

öt lépés ide és oda.

Mit kutattam, megnyúlt fölöttem,

de tartalma lassan szűkül

– az ég –, mint cső végén a tájék;

s vonzó, nagy rendje egyre hűl.

Könyvtárak sűrű őszi csendje,

s a versszülő présházszoba

ledőlt és nem maradt belőlük,

csak a munkácsi iskola,

meg az, hogy enni s inni kell még,

hogy éhen ne vesszen a rab!

S a költőt őrző régi vár áll,

mint síkságon a kődarab.

Munkács

A Dorottya háza mellett^*

1

Tudod, mi az, hogy környezet?

Ha nem, hát olvasd versemet,

s valót találsz minden során,

mint díszt a lepke hímporán.

2

Ez itt az inasiskola.

Szinte megroggyan vén fala,

és összeépült már vele

a szomszéd kastély teteje,

hol hajdan Múzsa furulyált,

s fogadták fényes Karnevált.

Ma is, ha holdas este van,

cincogva, majd meg hangosan,

hallod, mint zeng a bál dala,

s a vén kastély empire fala

ábrándosan a mennyre néz,

hol felhő-fodron ül Vitéz,

s játékos, kedves szelleme

a parkba libben, mint zene.

3

Balról laknak a jó papok.

Élnek dús égi abrakon,

de inkább sültön és boron.

Ruhájuk olyan, mint korom,

s arcukba pulykaszín vegyül,

ha néha labda átrepül,

s szegény inaskánk sírdogál,

játéka vissza sose száll.

4

Mert kert van ott és drága fák.

Szemezgetik szűz apácák,

s a rózsák közt úgy lengenek,

mint lepkeszárny vagy fellegek…

Ily kertben élni, jaj, de szép!

De nézz odébb és más a kép!

A kastély és torony között

megannyi rosszulöltözött

hentes, kádár, kovácsinas

izzik sűrűn, mint rozsdavas.

Arcuk sápadt, körmük kopott,

agyukra munka köt bogot,

s hol vagytok, tollas szép szavak

felkölteni, kik alszanak?

De a fodrászlányok haja,

mint porcelántál pamacsa,

úgy illatoz s csípőjük ring,

gyümölcsükön sok szem kering.

Tarkább már ennél nincs bazár,

mit udvarunk magábazár.

5

Én három évet éltem itt,

csiszolva sok legény eszit.

Szagolva jól kevert csirízt.

Ismerve minden földi ízt.

6

A vers volt csak a zöld bokor,

hogy nem takart el sárga por,

s nem lettem csont e Szaharán.

Kivitt a könyves karaván!

Byron és Dante, mint sziget

vettek berkükbe engemet.

És Berzsenyi, az ős rokon,

velem sétált e dombokon.

S ti tengert járó angolok,

hálával rátok gondolok,

mert Shakespeare lelke, mint galamb

búgott fölöttem, mint a lant.

S ki itt járt árván hajdanán,

mint példa állt a kert zugán,

s fülembe zengve jóslata,

szárnyat kapott az Iskola;

s míg szállt a szárnyas épület,

szórván a csillagbetűket

Somogynak hányódó egén,

Vitéz vezette könnyedén!

7

S ki itt jártam az elemit,

a Gondolat szárnyalva vitt,

s miként az eszme mestere

törtem az égő cél fele.

De most, hogy egyre itt vagyok,

s izmomban három év ragyog,

mint rossz színész az arcokat,

úgy faggatom e padokat:

mi lesz velem? mi lesz velünk?

Hová siet az életünk?

Örökre itt, vagy egykoron,

mint fecske, szállunk szabadon,

s az érdem márvány homlokán

még fészket rakhatunk talán?

Mert fogynak lám a téreink,

és száguldó-legényeink,

és omlanak a véghelyek,

zászlóink itt-ott lengenek.

Segítsetek, egy lélek esd,

kit omló porba zárt a test!

8

A templom és kastély közén

sötét kétség borul fölém.

Odva süket és fénytelen,

állok sután, reménytelen.

– Torony, küldj zengő szárnyakat! –

szólnék, de nyelvem elakad.

Szívem és lábam nehezül,

csizmámban mázsás ólom ül.

S az ég kemény, a láp puha!

De zeng az égi furulya,

s kit tenni hív, az indul már.

Sorsa babér, vagy mély hínár.

Egy kikötésre használt fűzfánál^*

1

Nem volt a kezében ragyogó dárda,

a hajók mégis csak jártak alája.

Itt állt, ahol e nádfedelű malom

vizet lapozgat a berki patakon.

Gergely is mesélte, az öreg halász:

– A lápon erre állt minden csónakorr. –

Szent volt ez a fűzfa, mint szentelt kalász,

mint Attikában az Athenae szobor.

Aki a hegybe jött, kikötője volt.

Hordókra, hajókra subásan hajolt.

Törzsében szigony ült. Ágán meg háló.

A nád fölött állt, mint kerek kaszáló…

2

E képeket miért idézgetem?

Ne kérdezd hűvös értelem!

Bolyongok kagylófényű vízeken,

izzítva zsongó idegem.

Mint tölgyvödör, mit égbe, vízbe márt

a zengő kar fényes íve,

akként merem az elsüllyedt határt,

mit rejt a szittyók sűrűje.

3

Itt állt a kút… Ma már tudom.

A hegylakók mind idejártak.

Csacsik jöttek a zöld úton,

vizet hordva a kis tanyáknak.

– Szamár-út. – Így hívja a nép.

Hűs árnyán magam mendegélek,

s kitárul lassan a vidék,

mint telt határ a csősz szemének.

Visznek a szentelt állatok…

Hátuk még most is, mintha ringna.

Egy messzi hegyre gondolok,

talán a felhős, szép Olympra.

4

De hol a vén akol s a birkák nyája?

E tüskés gyapjuktól ragyog?

A nagy juhász helyett a lenge holdfény

a fák közt némán andalog.

Ó, hajdanán, de más volt, őszelőbe,

midőn a vasbogrács előtt

a pásztorok, a csőszök és a gazdák

együtt főzték a birkafőt.

Az újmust édes szénsava belengte

a nádas émelygő szagát.

És csónakján a zöldlidércű tündér

tüzükre bámult és megállt.

5

Elitta már a láp emléküket.

De visszajárnak ők, a régiek.

Eloldja láncait a karcsú hegy,

ki hajdanán volt tündöklő sziget.

Mint ingólápon köztük lengek én.

Minden csillagszem fényes dárdavég,

s mint hajdanán a jó görög hajóst,

kísért e messze-vándorolt vidék.

Athenae fényes lándzsája kísért.

Az eltűnt táj s egy örök arc íve,

amely a tünde, égi honba leng

s hunyó csillaggal lüktet a szíve.

Vihar előtt^*

Láthatatlan műhelyekben,

melyeknek fény az oszlopuk

ikrás ezüstben fürdenek

a tarkaszárnyú kakaduk.

S midőn a hőség megreked

a száraz mandulák bogán,

villogva szöknek ők elő,

mint kék delej a szürke fán.

A füst leszáll a tó felé

és biztos rend szerint lapul

és gyűlni kezdnek a jelek.

A rét is lassan elfakul.

A vár lilára vál. Csipkés

fokán a gólyák tánca leng.

A hőség ingó áramán

az erdő kígyózva kereng.

És sorra hangot váltanak

a tornyok ércvirágai.

A láthatatlan szellemek

varázsát szinte hallani.

A földműves sietni kezd.

Halász a vízről partra köt.

Tűzszárnyú angyal villogat

a felhő-tölgyesek között.

A lába kagylókon ropog

a nádak érett zátonyán.

Kékcsőrű szárnyasok hada

süvöltve zeng a mandulán.

Egy vers előtt

Egy vers előtt térdeltem én.

Több volt, mint vers. Sugárzó költemény

tündöklött ujjamon és szívemet

emelte, mint a nap a felleget.

– Ki írta?… Nem tudom… Lehet

csak angyalszárny játszott velem.

Magam térdeltem – jól emlékezem –,

akár a búcsúsok a kegyhelyen…

Dél volt. Sugárzó, fülledt, nyári dél.

Az ágakon aludt a sok levél

s e fényes, éber kábulat

úgy fénylett, mint a sárga égi lant.

S éreztem szárnya hűs szelét:

De hát, ki írta azt a költeményt?

Angyali követ

Narancsszín pálcákkal bókol a reggel.

Mézsárga lüktető lapok

suhannak át a zsaluk résein.

Hozzák a pirkadó napot.

Hozzák a gágogást s a mély lilákat

a vén falon átsikló szürke szárnyak,

melyeknek mása néma gyorsan

suhog a tündöklő magosban.

Az ablak jégvirágos mezejében

sétál egy könnycsepp álmatag.

Megbillen, felgyűl, aztán fürge lábbal

elindul. Sírva megakad

ép ujjamon s mint angyali követ

megilleti ajkával gyűrűmet.

Odébb a boglya dombja mozdul.

Zarándok kél a fűszálakból.

Fakutyán, fényben

Egy gitárnyakú, nagy barát

repült a malmos völgyön át,

mezítlen lábbal, hosszú karral.

Olyan volt, mint kopasztott angyal.

A dermedt láb aranyló bolyhai

csillogtak, mint a kis-kacsák

pihétől sárga könnyű tollai.

S kezében volt a száraz ág,

amelyre mint a vadgalamb

leszállhatott – ha kedve hozta volna –,

de ő csak szállt az égi porba.

A nagy kerék alatt a molnár

a pengő égre bámult.

Szeme kiállt a koponyából.

Piros száján a mosolya

világított, akár a réten

a sás szokott a nádból,

mikor a könnyű nyárfacsónak

kendert szállít a békés tónak…

Lángolt a rendház méhese

s a fényes jégcsapokra szállt

tizenkét zümmögő család.

A kis patak eloldta íjját,

megeredt s a kéklő nagy garat

őrölni kezdte lassan a havat.

A jégen át siklottam épp borért…

Ilyen volt s az volt ám a tél!

– Ki látott engem? –

Se föld, se víz alattam.

Akár a fény, akként suhantam.

Házam, világom, hazám^*

1

Így élek

Házam, világom nagyon egyszerű.

Kies határán hársfalomb legyezget.

A kis szobában barnaszín derű

s a zűrzavarban én lelek csak rendet.

Itt hálók, horgok, amott botok,

nagy szalmakalpagok és hátizsákok,

melyekben dinnyét vagy halat hozok,

ha vízparton vagy hegybe botorkálok.

Olyan magányos, elhagyott sziget,

hova hidat csupán a lélek hajthat.

Nem futnak hozzá hajók és sinek

s a kóbor lélek mégis egyre szaggat.

Pedig mi szükség, lassan összeszedtem,

a formás és a lelkes tárgyakat,

hogy bölcs legyen az élet körülöttem

a roppantsúlyú csillagok alatt.

Lám itt a puska, nyél s a többiek,

a hordó és vödör, a bornak, víznek

s ha szólítom, mind kezemhez siet,

kik udvaron s a ház körül pihennek.

Így élek bátor társaimmal én.

S szép Március, mondd, mit hoztál nekem?

Ülök magányom sziklaperemén,

mint tört csupor villámló fergetegben.

2

Aranyszakasztó! dunatáj!

Békét és csöndet álmodunk,

mert béke itt sosem lehet!

Tág rónánk, dombunk, völgy s a bérc

több kincset rejt, mint dús kelet.

Ki jóllakott, megéhezik,

szétnézve asztalunk körül.

Hát még az éhes sok magyar,

ha egyszer nyílként fölröpül!

Mint áldott sziklaölbe, ha

bedobnak tarka sok hadat,

úgy zsonganak a népeink

a nádak közt, fenyők alatt.

Aranyszakasztó! Dunatáj!

Hazám, dús föld, mi lesz veled?

Úgy zúg öledben a világ,

mint hajdan pannon tengered!

Figyelmeztető^*

Régen írtam verset.

Nem állt szívemre, számra.

Egyre rágondoltam,

a leskelő halálra.

Mert az ember gyáva,

és igen tehetetlen.

Eldobná parancsát

és futna már veszetten.

De lám, az angyalkéz,

mint titkos vesszőjű ág,

csendes suhintással

megint a szívemre vág.

– Állj helyedre újra!

Légy bátor, mint a tárgyak.

Légy jel és légy szava

a megkínzott világnak.

Mi mulandó, vesd meg!

Gyűrd le undorod s kezed.

Hirdesd, mit tőled vár

az örök emlékezet.

Mit tőled vár a sziv.

Vérző hazád s az ember.

A nyári lomb alá

havat fú már december.

Egy csatatér árnyékából^*

Ez a reggel olyan bánatos.

A hó csipkéje egy latyak.

A nyírek és füzek ágában

szomorú képek alszanak.

Az udvar oly kihalt s az égből

a kedves áram deleje

elillant, mint a tört üvegből

a szesz bódító ereje.

S ha jő is, itt nem fog tavaszba

az ág s a szétperdült magok

nem szöknek illatos ruhába

köszönteni a víg napot.

Hiába állsz majd hegedűddel

a kékárnyas erdők alatt.

Nem ismernek vidám dalodra

a visszatérő madarak.

És nem lelik a fát s a házat,

melyen ott állt a tört kerék,

ahol a forgandó küllőkön

kikölt vagy harminc nemzedék.

Fekete és fehér jelekkel

a gólyák úgy keringenek,

mint dúlt honára megtért hadnép,

mely dühvel veri az eget:

– Hol vannak hát a házaink? – és

a kócsag tudja csak csupán.

Háromszáz év tudása fénylik

ezüst vértjének oldalán.

– Itt Kéka állt, tömör toronnyal. –

Most róla sóhajt a kökény,

idézve keserű bogyókkal

sorsát, mit kékre szítt a fény.

– És ingóláp lett Ács és Sári. –

A hajdani fonott falak

ott sóhajtoznak, mint a békák

a kócsag lábai alatt.

Ezüst madár, most nézz miránk is!

Ne hajtogasd a múlt szavát.

Tíz egymást szólító faludból,

megint tíz üres néz reád.

És Baglyason, fönt egyre tart még,

még zeng a marcali csata.

Nem borától, ámde drága vértől

piroslik kék berked tava.

Repülj hát innen nádi tündér.

E táj már nem a te hazád.

Ezüst testednek rakjál máshol,

tavasz-vidéken szép tanyát.

Ajánlás

Kócsag, ha egykor visszatérnél,

féllábra állva, szállj ide.

Aszott pusztában ezüst kútként

legyél e tűnt világ jele.

Az emberekhez^*

József Attila emlékének

Rendezni s gyúrni kéne már,

a dolgainkat rendezni bizony.

Találkozni, mint a folyók

egy tündöklő nagy eszmei síkon,

ahol a mélység bánatos,

de ívelő párája mind lehull

s honnan vetéseink fölé

majd új esők hűs szárnya szabadul.

Eszméből hadd szökjön anyag

s valóra-váljék már a gondolat,

mely század éve süpped el

a nagy mocsár vad indái alatt.

Jöjjön a búvár és halász.

Iszapból kincsünk merje már elő!

Jöjjön a mérnök és a gép,

úgy kéne már a zsenge legelő,

a tiszta rét, hol szabadon

fölmérheti dús terveit a szem,

hol lábunk nem köti a gaz,

s nyomunkban majd acélos rend terem.

Az ember lelje végre meg

az eszmék s népek közt az egy utat,

amely a jóság fái közt

ez őrült bolygón igazra mutat.

Új korszak indul^*

A szirmok közt kakasszó villog és

lüktet a kagylófényű hajnal.

Új korszak indul. Im a mesterek

elindultak szerszámaikkal.

A vízmester a könnyű fák között

színes mércével botladozva

méri a légbeszökkent áradást.

Derékig gázol a habokba.

A telt vessző, mint görbén-fújt üveg

fanyar borral koccint az égre.

Ezer kádár kering. Sok zöld kötény

az ágak szűk hajszálcsövébe.

És jönnek mind. Nagy műhelyük köré

rózsás falat borít a hajnal.

Az almafák közt fürge ötvösök

dolgoznak víg szerszámaikkal.

Kettős istenek^*

Harsog az utca. A tűzszinü szekfü az égre dobálja

szirmai mély parazsát s lángol a szépia menny.

Mint a vitorlák úsznak a sátrak. A tornyok ezüstös,

tört-lila zátonyait fénybe borítja a láng.

Pávaszin és papagáj-kék reszket a vázasorok közt,

mintha a trópusi föld izzana talpad alatt.

Szürke kövek sima lapján táncol a tengeri állat.

Kígyózó hasukon lüktet a délszaki nap.

Kagylók és polipok kocsonyás-ragyogásu szinekkel

tarka szivárványként lengnek a földi habon.

Zúg, hullámzik a térség, mint a dagálykor a partok.

Címerek oszlopait vájja a tompa zsivaj.

Érseki ház kapujáról szárnyait oldja a hattyú.

Tiszta, fehér márvány lendül az utca fölé,

és letelepszik a kék obeliszk tetejére pihenni.

Tolla hideg tükrén csillog a tarka piac.

Lácium egyhe babér erdői ragyognak a szárnyán:

citrom, sárga narancs, fűszeresillatu fák.

S mintha a pálmaligetben hajnali nap tüze villan,

füttyögető csacsogás harsog a tűzfalakon.

Cifra barokk s reneszánsz labdáznak a vérizü dallal,

míg a szökőkutakon fátyolos ária zeng.

Köztük az árusnép kordét tologatva rikácsol,

s hálóval boritott stiglicek éneke száll.

Itt van, amit csak küldhet az Appeninektől a partig

Róma vidéke, a szép, itt ragyog arcod előtt.

Büszke lehetsz. Ne huzódjál félre barátom e zajtól.

Kétezer év harsog, lüktet e kőlapokon.

Ezt, ha megérzed, a márvány oszlopos erdei újra

lángbaborulnak a völgy nyájszagu pázsitain

s szilfa tövén derekuk kiemelve a búzamezőből

lányfejü férficsapat hozza az áldozatát.

Szent kupolák mozaikján füstöl a mennyei oltár.

Pásztori víg dalosok nádsipu kórusa zeng.

S hogyha a déli harangszó szárnya kibomlik a felhőn

kettős isteneket ringat a római menny.

Niklai elégia^*

Hádesz ölére is úgy ment, mint ahogy ősi szokás volt.

Tölgyfa-koporsóján megzörrent gyöngyszemü kardja

és ragyogott az a Táj atlasza fényeitől.

És ragyogott nem rég a határ, kék láng boritotta.

Porló csontja fölött érc-csorda csatája viharzott

s mintha szivéből nőtt volna föléje a kő,

izzott és ragyogott, fölvágta fejét a sötétből.

Én, kit a vak véletlen vitt menekülve e berken,

mint próféta jelét, néztem a niklai sírt.

Már nem is azt, de kemény márvány-arcod ragyogását,

melynek a gránát és a serényszavu ágyu sem ártott.

Fénylett, mint az acél, hogyha a tűz foka nő.

Elszabadult a pokol. Fortyogva dobálta salakját.

Aknavetők vad cséphadarója törette a szőlőt

s kriptád torka sötét hádeszi ködkapu lett.

Zengve hasadt mentéd, csizmád sarkantyuja szárnyas

kanca hasába szorult s elvitte örökre e tájról.

Sírtak a lelkek s jajj! hulltak a csontjaik is.

Csak te ragyogtál és lantod olajága világlott.

Hálából ime most kegyelettel adózik a nemzet.

Szétszórt csontjaidat ünnepi urna viszi.

Zászló leng a toronyban. A tört cserepek mosolyognak.

Holt gazdák unokái kerékpáron gyülekeznek

s küllőn, kalpagukon pántlika fodra repül.

Gesztenyefáid alatt gyűlt össze a niklai tábor

s míg maradék poraidra babérkoszorúk sora hullott,

téged idézve, szerény képzeletem szabadult.

Akkor jöttem, a római nap tüze rajtam aranylott

s szinte pirulva szorongtam az ünnepi nagy sokaságban,

látva a pusztai por, mint lepi csontjaidat.

Turcsi lovad nyergébe ha ültél, messze tekintve

s gyertyád fényin is ez lebegett s Rómát sose láttad.

Berki mocsár hídján törted a válladat is.

S itt evez ím koponyád harmadszor a létei vízre.

Gyémánttal faragott fény sodra kiséri az útján.

Hullt csigolyád láncán villog az álomi kéj.

S mely szorította pipád, szép fogsorodon puha füsttel

omlik a túli világ, fodrán rajzolva a titkát

s kripta-virágaidon tükröz a mennyei út.

Fénye behinti zizegve a kert mogyorós ligetét és

onnan a málnabozótra libegve, a rózsalugasnál

elszállt méhesedet fürdeti szárnyai közt.

Itt történt, hogy amíg te a szép Amathusz ligetében

ábrándos utazással időztél, zsongva a méhraj

szürke cilindereden hűs pihenőre talált.

Észre se vetted, a pusztai zsongás nyári dalában

sárga görög templom fala ringott s gombai szőlőd

indás ernyei közt tengeri hab zuhogott.

Úgy, ahogy éltél, árnyad e fákra borulva fölöttünk

úszik azúr-táj bércei közt s a volt csigapásztor

kései sarja sudár nádat emel szabadon.

Tán öregapját látja, amint jó éticsigáid

hajtja utánad az ég sima tükrén s nyáluk ezüstje

fényjeleket rajzol s nézi a niklai nép.

S látja, amit villámriadással Berzsenyi vágott:

– „Nem sokaság!” – de – „Szabad nép tesz csuda dolgokat!” – és ím

májusi záporokat hullat a magra az ég.

Így emel^*

Ott, ahol én járok, tőzeg szaga foszlik a tájon.

Lábam alatt ruganyos mindig a berki határ.

Mint a szivacs, teleszívta magát zöld, hűvös erővel.

Nád gyökerén puha sár rejti a barna nadályt.

Barna nadályt és zöld kukacot, mit kedvel a compó:

tömzsi, pirosszemü. Nincs nála különb a vizen.

Hullámzó susogásba merülve, akárcsak a kagyló

tenger alatt, egyedül járom a berki határt.

Nincsen öröm tisztább, mint pávaszin alkonyidőben

szedni horogra a jó tátogató halakat.

Lomha a víz a hinártól. Fürge a nád susogása.

Harmadikul fölibém hajlik az ég terebélye

s itt lakik ő, a fehér tündér, aki útrabocsát, ha

gerle szavával az est csillaga kél a vizen.

Így emel engem a barna mocsár a magasba naponkint,

mint a fuvallat az ég könnyü, erős madarát.

1867 a pusztán^*

Erdő alatt állt a csárda.

Szilaj-pásztorok tanyája.

Pipagyújtó tisztes neve.

Ismerte jól a fél megye.

Mint a pusztán sátor körül

a nomád nép, akképpen gyűlt,

úgy tanyázott ide körbe,

lovon, gyalog seregelve

a sok kanász, juhász, gulyás

s velük együtt birka, bogrács.

Mint az urak vármegyére,

úgy jöttek szabad-gyűlésre.

Középen a Pipagyújtó

füstölt, mint a tanácsosztó

öreg kondás, a had feje,

ezernyolcszázhatvanhétbe.

Így mesélte öregapám,

aki sokat járt a pusztán

szekerezve… Így került be

az igazi parlamentbe.

Kupolája volt a mennybolt.

Nyárfa állta az oszlopsort.

Csárdaküszöbnek eleje

volt a pásztorgyűlés helye.

Mint Pusztaszer idejébe

egy vér csordult egy edénybe,

akképpen a beszéd és had

összegyűlt a mennybolt alatt.

Pipagyújtó csárda körül

vagy száz szutykos pipa füstölt.

Száruk mellől magyar beszéd

feszítette az eget szét.

A megyére, majd a grófra

rádörrentett, mint a puska

egy kanásznak ostorhegye,

szinte szikrázott a keze.

Föllángolt a Pipagyújtó.

Vörös vért sercent a hordó.

A bográcsban, mint pokolba…

Fortyogott a népnek gondja.

Pedig ott állt – intő példa –

csárdánál az akasztófa.

Kanász volt, de katonának

fogták… hát beállt betyárnak,

urak ellen! – Föl is húzták. –

Fája alatt a furulyák

most azért is… És a csizmák

a zöld gyepet égig vágják.

Csattog a len-gatyák széle.

Villan fokos, balta éle,

csakúgy repít, zeng a duda,

recegteti a citora.

Így járta ez hatvanhétbe.

Öregapám így mesélte.

Összegyűltek és vasárnap

szinte rengették a tájat.

Belerengett ez az ország.

Mint a hajó, de vitorlát

nem húztak az árbocfára.

Állt az ország délibábba.

Mit apám tanított^*

Nevelt vagy tízezer fiút

és mindig tiszta lánggal.

Örökké ellenzéki volt.

Nem alkudott meg a királlyal.

Nem engedett a negyvennyolcból.

Tízezret eképpen nevelt.

Szava kiszállt az iskolából.

Falun, pusztán életrekelt.

S lett tízezer édes fia,

– így szólított, ez volt szava, –

kit mind a szabadságra

oktatott tüzes akarata.

A történelemből vadul

ezt a szót ragadta ki.

– Ember csak véle lesz a nép! –

Ezt szokta tanítani.

Így ötven év alatt maga

verbuvált egész hadat.

Foktól-Fokig ez harsogott

toborzó zászlói alatt.

És mosolygott… tudta jól,

nincs ki legyőzze seregét.

Győzhetetlen, mert szívébe

véste, mit kíván a nép!

És egyszer sem hívta össze.

Még inkább küldte szerteszét.

Veretlen az a had, amely

szétmenve gyűjti erejét.

Mosolygott… tudta, ellene

nem termett fegyver és vezér…

Tízezer szerszám, majd család,

szinte már kisebb néppel felér.

Mint várról-hullt vezér,

úgy vesztette életét.

S faláról ma, hogy körülnézek,

tudom, apám nem hiába élt.

Az egyetlen^*

Egy van!… És benne mindenek:

szépség, jó, gép és képletek.

Egyetlen… Benne nép, világ.

Egyetlenegy: az igazság!

Akár a számum, oly erős.

Júdásnak, Jóbnak ismerős.

Rábotlasz… Hozzá kösd magad,

és fényes lesz mindig szavad,

s mint jólmért gránát, célba vág.

Acélt, rózsát aranyba márt.

Hatalmas… Hozzá vidd hited!

Pusztít?… De ne féltsed híred.

Versedben hogyha ő lakott,

világot alkottál, Napot.

Teremtő fénye, mint növényt

táplál, növeszt, míg tart a lét,

s minden időknek tengerén

ő tart meg biztos tenyerén.

Vágy

Úritök, gesztenye, dió

nyakába must és könnyű bor…

Melléje bágyadt őszi fény,

melytől a hegy zamatja forr,

pezseg borókás oldalon…

E táj, e nép az én hazám!

Itt járok józan-részegen

dünnyögve, mint fűtött kazán.

Október fűt! Az isteni

hegypásztor lángoló tüze.

Izzik, tisztul a vér, az ész,

mint bor, ha gyűl a seprűje.

Kopog a könnyű tök-lopó.

Keres és hordóba merül.

Szippant a gazda… Körmiről

édes bor sercegése dűl.

Gyöngyöt ver és tűzkoszorút

körít a pohár öblibe.

Kigyúl a víz… Az esti tó

tűzcsóvát ringat kedvire.

Lángolnak mind a nádasok.

Keresztúr tornya rőt parázs.

Forrók a bárdolt asztalok.

Kancsónk száján a láva már

kifordult, mint tüzes lepény.

Pendül a présház, mint a szén.

És körben égni kezdenek

a falvak tájunk peremén.

Szinte a tölgyhöz sülve már,

ülök a négylábú bakon.

A tűz a vízre ért. A gőz

párája ing az ablakon,

melyen kinézve már csupán

nyelved érzi a táj ízét.

És sistergő népek hada

vonul zöld pintekkel feléd.

Kopognak kint… S te hallgatod

a nép ki nem mondott szavát.

Koccintasz és mint vészharang

csendül agyból szivedbe át

a sommal visszavert: a vágy!

Izzadva és már feketén

hallgatod és hallgatsz velük

a máglya izzó közepén.

Epigrammák

Egy izmos költőre^*

Csánki a disznót csak kolbászból ismeri, mégsincs

akkora kondás, mint ő maga verseiben.

Füttyöget és durrog, hogy zeng az olymposi tájék!

Futnak a Múzsák! Hejj, Csánki utánuk ered!

Mit neki, hogyha lesántul szépdalu Pallas Athene!

Csánki derék kondás. Fütyköse karnyi babér.

Egy kritikusra^*

Orditozott Dongó és ölte a méhet a tájon,

mígnem a Múzsa dühös nyelve hegyére repült.

Jót nevetett Pán s míg a fulánk villant, furulyázott.

– Dongó! – zengte a táj – végre te néma maradsz!

Könyörgő egy költőhöz^*

Rum, kacsasült, bor, hózivatar, langyosszemü kályha,

szebb farsangnapokat küldeni sem lehetett.

Csillog a téli tükörben a trágya. Vidámlovu szánkón

trottyos-banda recseg… Most viszi Márton a lányt.

Csánki te is nősülj! Inkább szüljön feleséged,

mint te derék költőnk szüljed a verseidet.

Ám nosza! Itt az idő, szép farsang napja ragadjon.

Hájas Panni eped! Hagyjad a Múzsa-leányt,

s lesz bőven zsirod, enni se kell és böjtbe husod lesz.

Panni a földi gyönyör… Hagyjad az égi-hazát.

Vasárnapi költő panasza^*

Elment a mai nap… Semmi eredmény.

Úgy éltem, lustán, mint kövön a repkény.

Havas táj… Havas fürt… Mi lesz velem?

Ceruzám helyett a bort szeretem.

Hosszú sort írtam szűzfehér hóra.

Kint lakik a kedves, kint, a hordóba.

Csánki^*

Csánki derék költő s bátorszavu dalnok a honban!

Szidja, mi rég eluszott. Zengi, mi jól fizető.

Egy opportunistára^*

Ballagi nem gyürüjén, de szerényen a zsebjibe hordja

címeres oklevelét s mit neki romfalu vár,

páncél, mult és hősi családfák! Kardja a nyelve!

Rozsda sosem lepi azt! S mit szerezett, oda nézz!

Még a cigányra se költ. Neki dzsessz kell. Kék autón jár,

mert lovas ösztöne jó! Mindig a jó lovon ül.

Hattyú helyett^*

Nincs még itt az idő, – hallgattál lesve, lapulva.

És mi babért fontunk, lesve zenéd s az időt.

Végre kipirkadt! Zöld kerted ligetébe szaladtunk

s hattyu helyett a szamár-orditozás fogadott!

Kalitka-költő^*

Könnyű neked, te a Mester víg csalogánya vagy, ámde

van, ki a szíve szerint tudja csak írni a dalt.

Juszuf^*

Szorgos iró Jóskánk, mindent belegyúr a regénybe,

mint a vezércikk úgy röffen a műve elénk.

S mért – hogy bár agyaras – mégis mint pelyva-kazal hull?

Mész is kéne Juszuf! Falba csak így merevül!

Öngúny^*

Máma sem írtam, csak szeretőmet öleltem egész nap!

Nyert irodalmunk és jó magam is valamit.

Megvirradt verselő^*

Korán lefekszem… Mécsem a versem.

Őszi barlangban égek magamnak.

Táblám papírján lusta lángok.

Mint kócsag jár a hajnal a tintán.

S a piros napnak jóreggelt kivánok.

Egy nap pihenő^*

Ép egy hete írtam… Mit írjak máma?

Elszállt a vasárnap… Nézek utána,

s maradt a faiga

lantvégű ága.

A költő és múzsája^*

Álmot ölelget a költő. Messzi, aranyhabu tájat.

Igy képzelte el őt Dalnoki, a nyenyerés.

Ám, amikor meglátta ölelni az esti ligetben,

mégpedig úgy, ahogyan Dalnoki szokta a lányt,

egyszeriben hirdette: – nem is költő ez a fickó,

s Róza se Múzsa, hanem csalfa lotyó csak e lány! –

Egy festetthajú nimfára^*

Dalnoki szőke napot látott a hajadba ragyogni,

s mint a faun nimfát, istenitett hajadért.

Ám amidőn meglátta a kunkori éj-feketécskét,

csalva, de boldogan, ő, kunkori rádtelepült.

Mit érne?^*

Időmet kérik számon…

És zöld szemed irigylik.

Rózsáló hamvas bőröd!

Irigylik?… Minden percem

legyen tiéd azért is.

Zsémbeljen csak a szorgos,

és rágja korhadt tollát!

Időm mit érne, hogyha

szemed tavát nem látnám?

Versem mit érne, hogyha

rózsáló hamvas húsod

nem adná hozzá lángját?

Tengelic^*

Szánkók csengője! Édes hatalom,

mint varjak közt a sárga tengelic,

oly fénnyel szállsz s a szűzfehér havon

csengődre ím az ifjúság

vidám szívvel elénkbe vág.

Szánkók csengője! Te hozod felém

a rét tavát… Az éneklő teret!

Gyémánt-ívvel két szív köröz jegén.

Rózsát gőzöl a száj s a kéz

megint csak szárny és cseng a réz,

a sárga tengelic! Ó, ifjúság!

– Hallod? – Még szól … De fut a szán… Szalad!

Kedvesem, figyeld csak csengő dalát.

Nem jég… Egy zöld szánkó dala

olvad, mint arcod szép tava.

Készül már^*

1

Zöld lett az ég… Rózsaszín tollal

játszik a fény felhő-foszlányokkal.

Didereg a pásztor… Hűvös a szél…

Mért járok kint? – Kit keresek én? –

Akit találtam tizenkét éve,

itt lépked az őszi zöld fénybe.

Csipett kökény közt szép egyenes ág!

Kék, deres réten megy az ifjúság.

2

Csillognak szöcskéid Tirréni tenger.

Ragyognak partjaid ékes szerelem.

– Negyven év… Őszülsz… Legyint az ember…

Emlék, szivárvány, sejtelem…

És készen már az őszi líra,

erdőnk fölött kék füsttel írva.

Néz a cigány^*

Piros a bor… Kemény a donga.

Szívemben mintha csárda volna.

Muzsikál benne egy barna cigány.

Hallgatom… Játszik a citerán…

Egy-egy pohárral hegyibe öntve,

recegteti jobban, aztán dől könyökre.

Kinéz az ivó ablakán.

Tűnődik, tűnődik csárdán és magán …

Hallgatok szívemre. – Mit is recegtet

szétfutva a nóta az erekben? –

Mint a részeg, kegyetlen kimondja,

s ujjam tapintja, szemem, agyam tudja:

negyven elmúlott már ez a csárda,

negyvennél több már a cigánya.

Deres üstök borul a homlokra.

Szárad… Szikkad borda, szár és donga.

Rápislog a lámpa… Dideregve látja…

Recegteti s néz a méretlen világba…

Csillag alatt vizek-közti porba

kétmilliárd cigány húzza-húzza.

Villogó hullámon remegve

úszik a sok áradó hang messze:

néma, fényes jég-azúr mezőbe,

csillag-szűrő felhő-gleccserekbe…

Fülelek… Nézek… – Mit, kinek izennek? –

Végtelen vágy száll a végtelennek

s mintha innen üresen maradna,

mintha minden szállna csillagokba,

s kékbehajló parton a sok csárda

kegyetlen szép tenger szélin állna.

Fülelek… Nézek… Vacog bent a cigány!

Keresgél a húron, a jeges citerán.

Szerény hatalommal^*

Átlátszik, zörög,

de nem úgy, mint ősszel.

Játszik a liget

fátyolos felhővel.

Nem is felhővel.

Árammal és fénnyel.

Vagy, mint a vegyészek

tudás erejével.

Szárak és ágak

csöves vezetéke

villámot úsztat

agyagba és égbe.

Robbant… Világít…

Omlik és tárol.

Műhely és bánya

zümmög már a fákból,

s mint omló fátyol

a zöldes áram

pelyhes szikráival

folyik szét a tájban.

Sodrán a madár

kitárja szárnyát…

Csattog, forgatja

tollas vitorláját.

Zümmög a liget

milliárd motorja.

A sötét szervetlent

kék azúrba nyomja,

s mint pillangó nyitja

rügyből a szárnyát.

Ihleti zölddel

megtért csalogányát.

Szikrázik… Zümmög…

Nem halkul, mint ősszel.

Fátyolos a liget

áramos esőkkel.

A sejtek tócsáin

ibolya-virág

hajózik és kiköt

nemsokára már.

S mit a nagyítók

rendszere se láthat,

készen toppan elő

lénye a szabálynak.

Tüdőfű, hóvirág,

kék, fehér ábra

telepszik a pázsit

déli oldalára.

Maga az egyetlen

életté válva,

a nap folyik széjjel

a csöves világba.

Szerény hatalommal

sejti-vizekből

koszorús tavasz

lépked a ligetből.

Hozzák a derű képletét^*

Üres kúpok a kék hegyek.

Nyikorognak a kerekek

és darazsas musttól ragyogva

Juppiter jön

mézes küllőkön forogva.

A deszkák csilló lapjain

nem is hordókat hoznak itt,

hozzák a derű képletit.

Ledöntik fák alá,

s akár e két kis tehenet,

bekötik most a zöld eget!

Amit a kő, a hő adott,

sajtolják már az elfogott napot.

Juppiter nyög.

Ragyogva jön s csobogva

forog a mézízű patakba.

Körötte, mintha kórus zúgna.

A nádzsúpból sok hosszú flóta.

Pásztorok barlang-zenéje.

S ami csak jött arany lovon,

a rezgő fényhullámokon

sörényes tűz szeptemberig,

atyánk présébe fektetik.

És itt csorog… A mandulák

híg lombjában egy lányka áll.

A melle, egyik, hegyesebb,

a másik kerekebb,

mint holdunk íve és hegye

s az évszak bölcs egyenlete

akár egy megoldott feladat,

itt zsong a lábai alatt…

S a cukorfokmérő üvegszára,

mint görög hajó árbocfája

rezeg a pannon éjszakába.

És ott úszik^*

Hunyorgó szilva, fényes macska-szem.

Zöld tükrén ciklámen virág.

A macska néz s a halvány szirmokat

élettel ringatja tovább.

Szemében él… Az asztalon halott…

Gyökértelen… És köztük én,

meglopva őket, félig éberen

tűnődöm lényük képletén.

A falon három arc… Száz éve volt…

Bezárul fönt a mennyezet,

és ránk borul a ház, a ránk szabott,

testünket őrző szerkezet.

Ormáról hull a laska-vakolat.

Gerendáin a darazsak

építik száraz mértanuk jelét

s azontúl már csupán az ég.

Az borítja be lilával, kékkel

szívünk, virágaink s a lét

sugárral pusztulón, belélövi

testének tiszta lényegét.

És ott úszik ragyogva mindahány.

Minden ciklámen és darázs.

Vándorló fény. Fehér időbe tért.

Vidíts örök-szép utazás.

Nem ismersz ilyent

Nem ismersz ilyent a botanikában?

Fönt száll a fényes liliom

és égben-érett langyos hímporával

szívedre hull a tündöklő szirom.

Repül a mindent-áttűző virág.

Hullatja fénysejtű porát

és csontod is kigyúl, akár a nyár.

Mutatja tested csarnokát.

Átlátsz a rózsaszín sűrűn. Vidáman

csipeget szemednek madara.

Járkál a sejtek lépes mértanában,

akár a röntgen sugara.

Fönt száll a fényes liliom. Szerényen

világít még a tél előtt.

Kezed csudálod. Áll a fényes égen.

Nézed s érzed az ébredőt,

s utána nyúlsz… Se kéz, se napsugára…

Már vers az elfogott virág.

Nem ismersz ilyent a botanikába?

Nem ismerem… De oly nagy a világ

s vágyam simítva, néha el is éri,

s előttem és előttetek

így énekel a szárnyasszirmú égi,

kit Linnében nem ismerek.

Sziklából kihajló

Hatvan versért vettem hatvan mandulafát.

Mint az izmos szüzek, amazon katonák

suhogó görcsösen, telt hadrendbe szállva,

nádak távcsövein néznek át a tájba.

Lábukról a mészkő, mint a szobor talpa,

pereg a húszfokos ostorívű partra.

Széleset kanyarít… Aztán visszarántja

öblös ágyékaik szirén suhogása.

Zöld-arany tüdővel hínár és felhő közt

homlokukon lüktet fenyőből örökzöld.

Hajuk ezüst háló… S eltűnt három évem

sugárzik a szirmok kék lombik csecsében.

Mint a virág, hogyha megtermékenyülve,

kerekül citromról pozsgás rózsaszínre,

én úgy nézem már e hatvan mandulafát:

telt húsuk, görcseik, gerincük sudarát,

rózsaszín hűs testük napba feszülését,

nagy bika-alkonyok mézes csepegését…

Tavaszi rózsából csontkeményre válva,

ráfeszül szívemre a sok őszi dárda,

mint a csont, bordázva, éles termésükkel,

s bársonyuk lehántva, játszom e szűzekkel.

Sziklából kihajló hatvan déli virág!

Szép csavart derekú édes mandulafák.

Fénylett, mint új elem

A sercegő, égtükrű jégre

varázslóként, minden ütésre

sikoltó csillagot vágott a szeg.

Repült a könnyű fakutya!

Magamalkotta villogó tejút

szikrázta mögöttem,

kedvem merre fut…

Zöld, dermedt víz fölött hajlott a jég.

Mint hinta lendített a szárnyas út.

Ellipszisek meghajló tünde válla

sercegve lendített

a jégbemártott tájba…

Nádszál és bazalt-hegy közé

feszítve szállt a jég-trapéz,

mely tartott és alattam

minden szeges csapásra,

mint jégre-sújtó villámlásra,

rebbent a vad csapat:

piroslószárnyú gyors halak

cikáztak lent a fakutyám alatt.

Követtek, mint az árnyék!

Nem mellettem, alattam úszva,

jéggel leforrasztott azúrba

kísért az élő némaság:

mint torpedók! S szívemre kötve

feszült az ég kanóca s fent a nap

a hófelhős-fojtás alatt

fölrobbant, mint egy óriás gyutacs,

s köröttem minden szerte-sziporkázva

fénylett, mint új elem

e néma robbanásba.

Kijózanult borkóstolók

November, köd és kóstolás hava.

Cefrék és erjedő borok szaga,

s – kinek jobb? – kérdi egyre a pohár:

rizling, kadarka, dinka

fénylik poharainkba.

Levél sincs, mégis csupa üzenet

járja körbe a szőlős hegyeket,

s magasra tartva a butykos üveg:

rizling, kadarka, dinka

csorog poharainkba.

Csorog s míg fölöttünk eső csapdos,

idebent fénylő butykos a nap most.

Mindenki rája emeli szemét.

Rizling, kadarka, dinka

fürdünk sugaraidba.

Egy szál hegedű s bent a hordóba

morog a bőgő, szól a gordonka.

Húzza a barna pincei banda.

Rizling, kadarka, dinka!

Sír egy klarinét sípja.

S falról az öreg katona képe

rákacsint szépen Kis Szent Terézre:

– Ez kell szentem! Ez kell a magyarnak!

Rizling, kadarka, dinka.

Repülj a karjaimba!

– Ez kell babám! Nem golyó verése,

mint a zápor, sáros fedezékre.

Ez voltam én! S ki maradt belőlem?

Rizling, kadarka, dinka

emlékszel sorainkra? –

Cseppen a kadar tűzpiros vére.

Mint nap tágul asztalterítőnkbe.

Nem rizling… Se dinka… Józanítva

vérpiros kadarka

néz a kóstolókra.

Rásüt a képre, présre, határra.

Világít az őszi magyar tájba…

Nem is isznak. Már csak néznek s nézik

s rizling, kadarka, dinka

világít, mint a stigma.

Két oszlop

1

Mindennap ugyanaz… És szívgörcs… Hivatal…

Magány és harc közt zsongó őrület

s nem írtam levelet

sem T. S. Eliotnak,

nem írtam senkinek…

Köröttem kert és közepén

egy tört szökőkút lezárt csapja áll.

Csöve fölé anyám, mint kis halottra

faládát tett s bodzákat ültetett…

Néma a kút… A bodzaillat

belengi szívem s udvarunkat…

Mindennap ugyanaz… És epegörcs… Hivatal…

Magány és harc közt zsongó őrület

s nem szálltam hajóra,

hogy újra lássam szép Velencét,

a vágyaim s a tenger kedvesét…

Tíz éve láttalak! – Tíz éve már

és lassan itt lesz a halál…

Vitorláid helyett

lehántott tűzfalak repkénye

hervad mosófazékba tépve,

s melyről lehullt az élő ábra,

üresen áll a vakolt tábla,

s hozzá, mint árnyék szaletlink tapad.

Rajta mint kátrány-szemfedő,

még leng a lyuggatott tető,

melyet egy láthatatlan kéz

lebegtet csupán,

hogy álljon kopott négy oszlopán.

Alatta ábrándos levegőkocka

néz üveg nélkül a jázmin lugasra,

mint összetört aquarium,

melyből az idő kicsapolta

a kártyázók kékbajszú mosolyát

s csak nézi, nézi a téli körtefát,

melyről a cinkeház

visszanéz és rám vigyáz…

S az eltört kút fölött

a két öreg diófa,

a két kivénült harkály-létra,

mintha Philemon és Baucis volna,

úgy tartja egymást féltő gondba.

Törzsükön a sárga és zöld gomba

ernyője, mint apró balkonok…

És újra ugyanaz és görcs és hivatal…

Harc és magány, mely lassan őrület

s nem integettem kék hajómnak

a teraszunkról Fra Angeliconak.

Nem küldtem palack-postát

az áradó-zúgású Styxen át,

pedig ajtómra néz a párkány,

mint kőmellű hullámtörő,

melyről apám a mélybe hullt.

Cementjén rozsdás néma folt

stigmája és fölöttünk

antennák keresztje s a ruhaszárítók

drótjának puha ábrái úsznak,

s nem küldtem verset T. S. Eliotnak,

nem szálltam hajóra,

hogy Velencét lássam újra.

Csak állok és érzem

Szalonta, Nikla és Sümeg

harangjai már jönnek értem.

Lila rög lesz a vérem

s az ég halikrás ultramarinján

nem csillagok, de lüktető magok

úsznak és rajzanak, akár a sejtek

a tavaszi sárga tócsán,

s e kalarábészínű hályog

átsüt az ingen és a nyáron.

2

Nem én emeltem… Hány isten?

Azt sem tudom, de Poseidon

izzadhatott ezen a parton

és Vulcan izma itt,

mint a görcs ormot vetett

elérve négy alacsony felleget.

A test kiizzadt könnye

itt csöppent ép a kőre!

Lyukacsos lett a hegy… Tufa-szivacs…

És vér üt át a szömörcék lombján.

Ki erre hajt, rőt lesz a nyája

e Bacchus és tószagú sugárba…

Ez nem az Olympos s én

két oszlopot rakattam oldalába.

Ragyognak messze az öblök fölött.

Rajtuk a háromszög galamb nélkül

csupán tető, nem timpanon,

sem a Szentlélek jele,

csupán remete Gyulának

költői ketrece…

Betyár-barlangok… Bor-lyukak… Kan-tanyák…

Gálic és réz és rőt parcellák

és körben mandulák és mandulák

és édes bogyóktól szikrázó karók…

Két fehér oszlopot emeltem föléjük.

Ragyognak messze az öblök fölött.

Egy-pár rím; húsz forint az ára!

Egy lépcső kétszázba kerül.

Így raktam én Árkádiába

lépcsősort rímekkel vulkán-tetőre

e kettős hattyú-oszlopig…

Ha lenne helikopterem,

itt töltenék már minden délutánt.

Egy töltőtollal jönnék csupán,

s akár a juhar magházas propellere

versek magjával szállanék

hegyem csúcsára le.

A szocializmus sejtem,

megadná nékem ezt!

De mire enyém lesz e gép,

a kettős szép oszlop

a kommunizmusba lép.

És akkor a hegyközség

kápolnáját kibérlem én.

Az eszmei bért egy perselybe teszem.

A tulaj az ég lesz

és én e földön már églakó,

s melyet a téesz kovácsa vert,

a menny kékajkú perselyébe,

nem, mint csaló a bér helyett,

de ép a bérhez én

még egy-egy verset is teszek…

Lám Poseidon, Vulcan,

a Szentlélek és a kápolnán,

meg a szocializmuson át

Te szép borszűrő mésztufás,

édes bogyókkal fürtözött,

oly sokrétű a te tájad,

hogy hozzád nem tercinák,

se nyájfutású pentaméterek,

de szabadon szedett

sorok és képek illenek…

Hát így írom s mert itt írom,

hát ez lett a tett és vers hegye.

Ezért áll itt, mint üvegtorony,

remete Gyulának ketrece.

3

A kert s a két oszlop között

a test akár egy cinkeház

a koronátlan téli körtefán,

úgy él s belőle, mint a cinke

ki-be-száll lakója

az álom és a képzelet…

Száll… Száll és mindig visszaszól:

– Miért nem sietsz!? –

– Hol vagy te cinkeház? –

– Miért maradsz el? –

– Oly messze hozzád visszatérni… –

– Ó az epegörcs… És a hivatal, –

sóhajt a cinkeház és fújtat,

és baktat és izzad és siet.

Előtte száll a cinke…

Hunyorgat utána… Alig látja…

Egyre vékonyabbra nyúlik

a követő-idegnek nylon szála.

Mintha egy sasszárnyú hattyút

fogott volna, mely vadul körözve

húz mind szélesebb körökbe.

Úgy száll a képzeletnek szárnya

tavak, csillagok és tengerek,

apró kő és faházak felett…

S a kert és a két oszlop között

csak áll, mint a cinkeház

a test, amelybe, mint a cinke

ki-be száll lakója

az ábránd és a képzelet,

mely mint a zsarnok hattyú

éneklő szája

szavát az idő fölé kiáltja,

s a kéz csak dermedten rakja

dalát a csontszínű papírra.

Tán ép azért

Itt kint is, e szőlőhegyen

kint van a mikroszkóp velem.

Rózsák, virágok hímporába

kóstol szemem-sugára…

Nem pincénk vegytanát,

apró ábrákon át

nézem e lüktető hegyet

a szervetlen anyag felett…

Átszelt otellók magja,

ábráin visz magasba,

vagy mint az ifjabbik Piccard

én sejtek milliárd

cseppjének tengerébe hullva

lesek hegyünkön így tanulva…

Krumpli, füge, piros bor mellett

értem lassan e rendet,

hogy e sejti apró edények,

mint töltenek föl élet,

s mint van, hogy itt ülök s lencsémen át

verset írok rólad, világ!

Rólad, amelyben állat

és ember és növény

együtt csobog e tenger sejti fény!

Együtt s tán ép azért,

hogy néha egy-egy cseppje

az értelem legszebb tüzét

szórhassa szét az egyetembe…

Ki ötezerben élsz^*

Ha majd az ember hangról olvasgatja már

a verset s hogy mit mond a szép,

s könyveinket, mint lyukas kódexeket

forgatja majd a többcsillagú nép;

mikor már vegytanával tölti testét,

– mint ma benzinnel én motort –,

hogy meddig vigye utasát, a lelkét,

és élni nem lesz ennyi gond,

vajjon még lélek lesz-e az, ami nekünk?…

S megért-e ő, kinek fia

csak önnön szobrát lesi s kinek istene

egy gyógyszeres alkimia?…

Megérti-e dalunk?… És lesz-e násza

az adagolt világba,

honnan tán vissza se tud emlékezni majd

korunk zöld vadonába!

Mikor a nemzés csaknem örököt jelent!

És eltűnnek mind a temetők…

Szép lesz-e majd e kőnélküli sok liget

s megáll-e ő egy ág előtt,

mint én, akit most ép egy rigó szólogat?…

Ötven vagyok s gondolva rád,

neked írom, ki ötezerben élsz, talán

e hattyúdalt ma éjszakán…

Ajánlás:

S mert nyelvünk már akkor alig-alig értik,

nem lesz nagy kincs e pár sorom,

de tán egy nyelvtudós megérzi, mire is

gondolt egy hajdani rokon!

Egy szilfa alatti forrásnál^*

Ha ülsz nyugodtan

s árnyékod mégis

lassan indulni kezd

– nincs szörnyűbb képzet –,

állj föl és kövesd!…

Kövesd e néma szellemet

kezével hogyha int,

kinyítva az ismeretlen

rádvert bilincseit.

Kövesd a törzsig,

amely alatt

a kéklő nyár

forrása fölfakadt…

És nézz belé

s kinek arcát meglátod,

szólítsd, hogy váltsa meg,

mint forrás a felleget,

a szívedet s világod…

Vitéz Mihály Csökölyben^*

Az öreg parókia lebontására

Ha nincs meg az a ház, minek

a ceruza?… A kék füzet…

De itt lakott!… Itt rázta az a láz,

a földi és amely az ujja közt

szikrázta a tüzet

s oly biztosan kapcsolta át,

ha fölsercent a Lilla név!…

Lilla, a soha el nem ért…

Az akkor se volt

s már azóta se rév…

Se rév… se ház… de minden szárnya

átépült csillag-fizikába.

Gerendái alatt feküdtem.

Aludtam, hogyha tudtam volna…

Széthullt a bárddal összemért

a medvekörmű csillagokba…

Elszállt és épp ezért írom,

mint asztrális jelét a csillagász,

hogy megmaradjon egy konstelláció,

mint tüske, csillagközi láz!

Jel, a kékenégő líra lapján

ott fönt… S itt lent a mappán

e földi nincs meredjen égnek

és higgyem:

hogy fölénk feszül,

a maradás szerkezetének!…

S hogy lássam:

nincs semmi egyedül!

De minden keményen összecsapolva

fénylik, mint rend, mint gravitáció

s a kárhozat szavával szembeállva,

amikor nem volt se Lilla, se tóga,

így csapott eléd e ház az útra.

Eléd s föléd feszült, mint csillag

torony – tengely fölé s alatta

nyűtt bundán, vén dikóra vetve,

a láztól és nyájból kiverve

nézted e tölgyfa gerendákat,

és szemed parázs-nyoma,

mint foszfor az öreg fákban

visszafénylett rám, hogy lássam

én is a rendet, mely tovább csapolja

tölgynél és bárdnál biztosabban,

amit bemértek abba a rajzba…

S hogy tudjam, jön utánam is

ki csekély, de szólított jelemre

– mert nincsen semmi egyedül –

hozzáméri és tovább emelje

azt is, ami nincs már, csak így,

s a legnagyobb magány is tűzre lelve,

– nemcsak a kékenizzó líra lapján,

de mindenütt és mindenekben –

beáll egy hűvös, tiszta szerkezetbe.

Tán, hogy ráleltem^*

Sziszeg a falban a kígyó.

Másutt a vályog közt ketyeg.

Zölden villódzó titkokat

beszélnek ki az emberek.

És nem elég a seregély

fürtöt emésztő fellege.

Kígyót-nyelt lánnyal riogat

e szőlők közt egy kék mese:

a szép lányról, akit azért

nem kér meg egyetlen legény,

mert nem babát, de kis kígyót

szül, mondják, azóta szegény.

Bújnak előle… Én bizony

nyomába járok… Keresem…

Éden Évája, már tudom,

gálicruhájú kedvesem.

A vadkanok között magány

szép almafája lett övé.

De tán, hogy ráleltem, lehet

becsentem tündéreink közé.

Ilyenkor szeptemberben^*

Ilyenkor szeptemberben

elalszik az idő.

A füst megáll a kürtön,

s a kettő összenő,

mint márvány-oszlop, melyet

az ég alá feszít

a tűzlopó, hogy védje

konyhája szögletit.

A tornyok meg sorjában

a vízre fekszenek,

mint fehér, soselátott

egyszarvú tehenek…

Fényes lesz a világ szeme.

Nem lát… Nem is emlékezik.

Elszáll mindennek ereje

csupán a must s az elmélkedés:

a szép Meléte

hajlik a szív és soraid fölébe…

Az pedig jósolva kábán,

– a szürke must –

kotlik egy barlang csántérfáján.

És ledobta horgonyát^*

Láttál-e szilvafát repülni?…

Mikor kitágult őszi gömbje

lágyan billeg törzsén a fűben

és páros, kis kék gömbjeivel

följebb és még följebb ível…

Oly hamvasan és oly harmóniával,

hogy az idő kitárja mellét

s a tér e szép dimenziója

– akárcsak anyja volna –

viszi… Igy láttam én!…

És szállt és szállt a szilvafa.

Árnyéka lábunk és szemünk előtt

fölszította az őszi legelőt…

S ahol a repkény zöldjét sose váltja,

a rejtett források között

a ludak – csőrük égbe mártva –

álltak, mint behavazott hárfa!

Hárfák, melyeket elvesztett a dél,

mert sorra fagyott mind, aki

e tájon hárfát szokott hordani…

S a kristálytiszta madarak

nézték a türkisz gömb alatt,

hogy szállt és szállt a szilvafa…

A válladon feküdt kezem.

Mint hajnalra emlékezem. –

…Mert így!… Nem én!… Te mondd tovább!

Nem álom… Szólj!… Te légy tanúm!

Szavad gyémántja – kedvesem –,

hogy így láttuk, mi ketten!… Igy!

Ki ott álltál velem,

zöld forrás hárfái fölött

tavaszból átnyílt őszi szerelem.

– Hogy szállt nagy zöld

és kéklő kis ballonjain…

S nem ritka – szólj –, hogy mindig így,

hogy így jön itt e páros őszi hónap,

a szárnytól és aranytól oly csodás

szeptember-októberi villanás. –

Aztán, csak annyi még, hogy itt a tél!

Közénk vág, mint egy lezuhant,

elégett szén-pilóta.

És itt marad dermedten, feketén,

mint vadkörtefa hosszú hóban…

De addig is, te légy tanúm,

hogy hamvasan és fényesen,

mint harminc év előtt a szerelem,

úgy szállt fölöttünk az a fa.

Oly fényesen és oly harmóniával,

hogy az idő kitárta mellét

és akkor, hogy el ne hidd, hogy elszáll,

bemérte és ledobta horgonyát,

s megállította fönt a fát!…

S már minden mértannál az a több,

hogy ott ragyog s hogy látjuk odafönt…

Emlék Eleusisból^*

Demeter istennő városa

Csak láttalak, de ahhoz már

nem volt meg az!… A legnagyobb,

hogy megszüless, szívem alatt

mintázva legszebb alakod,

hogy úgy legyél enyém s világ,

hogy bennem s általam kinőve

szülessél, mint egy márvány nőbe

akár a vers… Igy hát csak álmaimban

munkálsz, ragyogsz és látlak,

mint Eleusis rom-templomában

az oszlopot és azt a szárnyat…

Jeleit, hogy mindig földön álltak.

Igy kisértesz s én csak hordalak,

enyém ki nem vagy, mint a halált,

akarva, nem, a bordáim alatt…

Tragédia Epidaurus színpadán^*

Bemutató előtt

Itt a királyok és a filozófusok már mind sorba álltak.

Sorba és készen:

hogy milyen legyen a világ!

Amott a próféták és a szegény emberek,

az intézmények és a szemetesek is

fölsorakoztak:

hogy milyen ne legyen a világ!

Kezükben cédulák csigája: a szerepek.

És most, mint hajdan a jelre a kórus

– mert a szinház, mint kagyló a tengerig tárult –,

megszólaltak váratlanul a mindig néma halak

és a kakasülő márványpatkója fölött a ligetben

elhallgattak egyszerre mind az éneklő madarak.

A halak szava, mint a szél:

nincs vizünk!

A madarak némasága, mint a halál:

nincs már egünk!

A szereplők dermedten összenéztek.

És akkor a legnagyobb földi körré tágult e szinpad,

de az abroncs tűrte még a terv s a rendezők kezét!

És az egyet képező le és föl égighajló két félgömb

homorú kupolájának kék kárpitja alatt rendületlenül

álltak a tragédiához készült szinfalak!

Csak szózat volt?^*

Jég és fagylalt közé lejöttek…

Lejöttek minden este a hegyek.

A hátukon templom és istenek,

és alkonytájt Kifissziába

rózsaszínű lett a pálma…

Rózsaszín és birkabőr szagú

s a marathóni bátor szélben

mit mondtam volna?… Rendületlen

Vörösmartyt, Zalánt idéztem,

midőn, hogy nyelvünket csak hallják,

biztattak, körbe-körbe állva,

s magnóra vették!… El ne szállna

s próbálták… Mondták újra,

– nem úgy, mint Nyéken, vagy Somogyba –

de spártai és attikai mód!

S a Parnasszusról jött hegyek tövén

e saját ritmusukra mért,

csak szózat volt?… S talán igaz se

– mert olyan olümpi, hogy az első

tán én voltam, aki

Homérosz földjén magyar verseket

kezdtem tanítani!

Fölnézve lobogódra

Az örökkévalóból át az örökkévalóba

rövid a barlang.

És csillagokkal… és… cseppkövekkel

kivert…

És átmenőben felettünk és bennünk

mégsem ők ragyognak.

Nem a remény csillárai,

sem a könnyek oszlopai.

Csak a szavak…

A vers tüze:

a telitalálatok!

Egy nádszálat végy hát a kezedbe

s e tüzek fényéből szabjad ki rá a zászlód.

És fölnézve lobogódra,

mondd ki a széllel:

– Nem amelyen állok,

melyet fölöttem látsz,

e nádszálon leng,

ami enyém! –

Madách

A sztregovai kertben

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

– néma iskolák

tapossák egymást ezred-éve –

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Megállt egy tölgy tövébe.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

– felelet helyett

kérdések sora

megannyi tízujjas fogás

büszke részlet

pántol fejet és kezet –

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A rácson túlra néz.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

– de Az és az Egész –

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Sztregova nem is látszik.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

– melyet a rendületlen Kéz

a mindig másnak ujja sző

mely vág ha már vagyok –

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Az utolsó szekér zokog.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

– mint trágyát a skarabeuszok

és földi égi parkjaim

sikoltó útjain a csönd –

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A kastélyból kiront az éj!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

– ó tollam csillag-mondata

csak most vezess ma még

kis kerti házamig haza –

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A tölgy s a szerkezet fölötte

mintha papíron betűsor zörögne.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A Heszperidák kertjén innen

13 A kavicslejtőt elöntötte

A KAVICSLEJTŐT ELÖNTÖTTE a peremizs

sárga virága… Két fehér oszlopom

tövét a máriavirág…

Folyik és ömlik

a zöld tenyészet…

– És benne és vele árad az emberiség?…

A burjánzó zölddel a piros? –

Ahogy nézem, a szirttől a tükörig

a szirmok és levelek hegyén,

az áradás fölött, mintha vibrálva

szárny lengene…

Mert a fű, a virág, a lomb

egyik sem kérdez.

Csak felel!… Mintha az lengene

a zöld tenyészet fölött…

A válaszok…

Sybilla ...... és ...... Pythia

nélkül

pincénk és szívünk előtt a

VILÁG…

A teljes… és nem más szavával

és ködével, a maga szavaival

és lényegével felel…

Homlokunkra fénylik szálkás jeleivel

a lejtőn a sárga peremizs.

14 Az üresbe, hogy kitöltsd

AZ ÜRESBE, HOGY KITÖLTSD, a forró

karszton, ahol a semmi fehérlett,

cellát már raktál magadnak…

De érted-e azt,

mely kulcs nélkül is,

mint a bilincs,

úgy zár körül?

A kék..... A zöld..... A fekete…

Az idő… A tenyészet… És a történések

Szavát?

Hogy papírra rakd, ami szólít

és súg, hogy üres ne maradj te sem,

akár e mész volt,

amelyen cellád már áll…

Fehér falaid között fehér a papirod.

És amit sejtesz a sóskafa nyelvén

s amit a jura mész ábráiból

a lejtő kvarc-kristálysora üzen;

dolgozz világodon…

Nyisd ki cellád négy ablakát,

papírod négy oldalát

és felépülhet a Teljesebb…

A VALÓSÁGBÓL A VALÓ!

Nélküle te sem létezel.

Csak tenyészel tovább,

akár a Zöld…

15 A valóságból a valót…

A VALÓSÁGBÓL A VALÓT…

Amihez így kezdesz, reménye már

AZ EGÉSZNEK

mely annyira teljes,

hogy csak két évszaka:

tavasza és nyara lehet…

Négy évszakú életünkkel

még tavaszában sem élünk…

Karsztunk felett

csak most kezd pirkadozni!

Nem úgy, mint – szőlőnk körül

az erdők disznajának –,

ahol a drót mögött

borókás itatógödreik körül

a barackillatú rókagombát

keresik egyre mind…

17 Két angyal őrködik

KÉT ANGYAL ŐRKÖDIK pincém előtt;

két olajos-cserép…

Kiégett szárnyuk most is mintha

egyre világítana.

S ahogy belépsz, a kapum előtt,

a régi pincerom alól

egyre száll a kén bűze…

– A hegyközségi Delphi volt e hely? –

Makacsul most is itt állanak…

Körülállják… Nem fehér, de zöld

talárban… És várják a szavát…

Dani Jánosét… Aki e pincerom közül,

mikor már csak akkora volt,

mint a tücsök – mondják,

akik megállnak –,

még akkor is dalolt.

E rom alól, most is, mert Ő

az a hegyi, barlangi Pap, aki

hordóba tévedt részeg kígyóról

itta le a keserű tudást

és a méhek mámorát…

A rádőlt kő alól dalol.

– A hegyközségi Delphi zeng

kapum, szívem előtt? –

Diófa padon ülve hallgatom.

Kén- és mézízű szavak…

S mikor már értenéd,

akár a tüske, szúrnak, mint a kén…

És reménytelenül édesek, akár a méz…

– Arról a földről… amelyik volt?

Vagy arról ........ amelyik lesz? –

Mintha lefutó csillag cseppentené

talpas poharamba.

Érzem kortyából a Kert ízét…

Itt van a talpam alatt…

És itt beszél e rom és pincénk,

e két angyal és kapunk között…

20 Már a kő

MÁR A KŐ és a fa is mintha beszélne…

És e karszt és e gyík is mintha értené egymást…

E zöld kis hüllő hozzám szokott.

Kezemből eszi a szöcskét és a lepkét…

Évmilliók görcse oldódik a Hegyen?…

Rajta át, mint háziállatot,

táplálom a Sárkány-Időt?… –

Élet és idő kapcsoló-sejtjei vagyunk.

Rajtunk át nő, szól és beszél.

Előre és vissza a végtelenbe…

És visszaérez bennünk és ránk is

visszaérez évmilliók múlva is

az idő ..... és ...... az élet…

Születés előtti lényünk és

halálunk utáni arcunk együtt fénylik…

És e szép közegben őseink álmai,

utódaink vágyai teljesülnek!…

Egyszerre voltunk és vagyunk

és majd a kései utód, ha egykor

földünk csiszolt testén ásványt

keres és növényt s a biztos pontokat

veri, Zöld Gyíkom, egyszerre

téged és engem is kutat…

És ránk talál e máslelkű lény,

mert érintette a kéz és az értelem a követ.

A mindent összefoglaló Valóság e nyártól

már csak így létezik

és így sugárzik tovább velünk

minden időbe-ágyazott!

A forrás

Magyar Hippokréne

Kis, egyre szárazabb Provánsz,

melynek sohase lesz már tengere…

Csak itt, e kövek alatt eltikkadt

milliónyi év emlékibe?…

Egyre magyarabb Provánsz…

Itt élek, s mint kövült halat,

amelyet fölvetett a holocén,

benne és rajta nézem magamat.

És érzem szálkás tüskéink között

a hangtalan pöröly hogyan veri…

A csontig izzított szavak

szikrázva szállnak hozzád:

a lélek s az élet sejtjei!

És csattognak, hogy higgyem, vagyunk

az iszonyú, hosszú-hosszú végén,

mint kis falu során a műhely…

Mely állt… Hol este összejöttek

vasszagú sötétben a világ

s az állat is hallgatta, értve

a szikrát, mely szívünkről kiszállt!

S míg patkóját próbálta,

már pöröly helyett a Perc

s a Húr pendülve össze

cégéren s ódák ormain is túl,

mintha lovunk is repülne!

– Csillag, Szellő, Laci, Madár! –

egyenként is megannyi Pegazus…

Tengertelen Provánszom széliben

hol vagy te műhely?… S hol az a falu?…

De patáját, ahonnan rúgta,

még látjuk!… Látja a kovács

s míg nézi, mint nyárfa

megáll a suttogó idő

s a küszöb hideg kövén kiütve

mintha a forrás szava ülne…

Pali-temető

Erdei Velence?

Fagyöngyök, borókák évadja ez…

Zöld ecsetjeikben kék magok

s a tölgyről a fagyöngy bogyója

átnéz a magyar ciprusok

fölött sárgán a holdra…

Hajósa lomb-habok között

– hogy lent, se fönt se reszket –

zöld gondolán alig evezget. –

– Velence?… Vályog!… Bárdolt oszlopok!

Meszelt-márvány, pincesorok

és nem a San Paolo háta,

fölhányt, kicsiny kupocska zárja,

ki magyar módra volt a szent…

Pásztorok baltás keze

gatyásan itt fektette le,

és lett, nem Pál, de Pali-temető.

A szent helyett betyár!

Ki most is egyre várja

e tölgyfa-paloták sorába

a farkas-pandurok hadát

s mint gerlicét, a kis tyukászt;

hol zöld lagunán énekel a hold

s vizén az átlőtt szívek bánatát

agancs-fészekben szarvas viszi át…

Hozzá, aki e kis halom tövén

késsel és pisztollyal övén

pihen és sírján virág is akad,

míg ki nem irtják a szívet,

a fákat és madarakat.

Élővé zöldülő

Pontosan vándorolunk mi is,

akár a hangyák, a lepkék,

a fák és a virágok is…

Egy szabályhoz kötött jelenlét

rendjében egymásra terítve,

mint tengerfenékre föveny,

rakódunk sulykolt, elhagyott ruhák.

Iszonyú kővel mángorol a menny

s e szervetlen óriás terep

nem is oly szilárd ölén

e holtával élő szőttes

világít… Áramlik tőlünk és felénk…

És az benne a szép, ahogy

körülfog és ragyog minden és

éberré, szebbé is az tesz;

ez élővé zöldülő feledés

hangyákkal, pillangókkal

az irdatlan tér fölött!

A léthez kötött telt lebegés

kisimult szárnyain az a csönd,

amelyben úgy fénylik a képlet,

hogy benne csak minden pontosabb.

Ahogy számolja halhatatlan

mély tengerét a habra omló hab.

Fogadj be, világ

Hieronymus Bosch képe előtt

Azok a lágy, kanyargó folyók…

Felhők közt fénylő madarak!

A ligeten orrszarvú ballag át

s kijönnek a partra a halak.

Így köszöntenek a fényben

mind, akikre csak vadásztam.

A hangok, mint a bíbicszárnyak

és pillangók szállnak a házban.

Te hoztad ide mind s a bárányt

és gyapjában a kis kolibriket…

Kék sással emeli az angyal

és szárnyával repül a sziget.

Patmosz?… Vagy ki tudja már? –

Hisz nékem is volt szigetem,

de föltöltötték az évek

s itt állok remete-meztelen.

Nem úgy, mint János, a szent:

talárban, hattyú-látomásban…

Kezemben sincs se toll és oly üres

az út e téli, feszes nádban…

De földöntúli ez a fény is!…

E rettentő december-hideg

vezet, oly tiszta suhogással,

hogy kigyújtja reményemet,

mint hal alatt a lángot

jégprizmák közt az eszkimó.

Szikrázó barlang!… Itt üss tanyát!…

És te vigyázz, csillaglényű hó.

Nem a zöld!… Valami kristály…

Tündér-ecset helyett új ér

emeljen titkos rendszeredbe,

s mint ásványt fogadjon be a tér.

Építs be, mint a remetét

hajdan megfényesült hite…

Fogadj be egyházadba, világ!

Ne hagyj veszni a semmibe.

Fölöttem át nem üt

– Hogyan?… Már soha többet

a Via Appián, soha veled?…

És Minosz trónjára sem ülsz?

– Ki adta ezt a zord hatalmat,

hol van az a vad minotaurusz,

hogy Delphiben sem hallhatom szavad

a jósnők most is suttogó

kétélű versei között…

– Örökké már csak így

valami csonton-túli izenés…

És jaj a Szűz!… A szerelem…

Nem dőlhetek le térdre

gödrös combjai előtt…

– Kitől e zordon hatalom!

Beszögezett ég rései alatt

állok vén diófám tövén…

Repedeznek az oszlopos falak

és Knósszosz rózsás vöröse

akár a pillangók… És illatoznak…

Ott… tovább… de itt

zordul a másik fa is.

Aranyló gévagombák terraszán,

mint toronyból néz a volt.

A tulipánok aranylándzsás hada

zöld páfrányok erdején elvonul.

Utánuk völgyi televény szaga

söpör… Émelygő és nehéz,

ahol már nem levél a levél.

A szirmon pillangó sem ül

és szép fejek közt nem dönög a méh…

Ahol a nap hűvös, itt állok én

és fölöttem át nem üt a fény

biztos hegye… Nem szúr belém…

A végtelen sugár nem üt szíven,

a homlokom hiába emelem.

E lombon át nem látja már a szem

Pinturicchiónk veled közös egét…

Egy vad vonzás

Az idő tiszta rétegébe

simul be lényed és vele

egyre fénylőbben és nem a mélybe…

A teljesebb leglényege

nő az anyag fölé és rajta

már túl áttetszőbb és arctalan

az évek és a test hatalma

e végtelen arányaiban.

Kutatlak így e kis szonett

végén kisértő tájba.

A szerkezet és dallam megett

egy vad vonzás izma emel,

mint vésőt a márványra,

aki az idővel perel.

Áttetsző és mély szárnyakat

Most lettél az, mely változatlan

s teljes a kegyetlen anyagban.

Áttetsző és mély szárnyakat

bontasz az évszakok alatt.

Föléjük így állsz láthatatlan,

de létező biztos alakban

átlépve már abba a tájba,

amely mindenkinek hazája.

Lényegülve a konok hiány

teljest ragyog, mint a szivárvány

s a nagy ív jegyeit kibontva

ragyogsz ránk, fölénk magasodva,

szinte már fogható jelekkel…

Szavaim közt minek is kereslek?

Mészkőhegyünkre

Hogy rád emlékezik, így benne te

tovább is élsz s mint kegyelem

szólítsz s öt érzékszerven át

a véges máris végtelen

e mészben, melyet a tenger itt hagyott

házunk előtt… A volt idő

felém fordul, veled ragyog,

hegyek nyelvén szólít a kő.

S mert így és ez marad tovább is,

utánam néz majd odaát is

arcod ez óriás egészből,

mert minden változás, s a vágyak

kiteljesítői csak a világnak.

Ezt olvasom most itt e mészből.

Oly kontinens

Egy kontinens térképén utazom.

Az óceánja háromnál nagyobb,

s így partja sincs, s mert parttalan ragyog

lakója, földje te és én vagyok.

Firenzén túl is más Firenze ez.

Munkács várában sem a rab lakik.

Magház és rügy és sejt se zöld ladik.

Tükrén más tervez, más hajó evez.

Egy versnek kezdete talán,

mely elkísért a Gibraltáron át,

más körökön emelve Afrikát.

Az emlék itt oly hosszúsági kör,

amely Rómát Sümeggel metszi át

s Perugia érinti a Tátikát.

Párizs

A Rue Bergernek majd a sarkán,

ott áll a Kis Rougemont Hotel.

Onnan mentünk látni a Szajnát.

Párizs vitt hűs fényeivel.

A folyó csendes volt… Középen

a Notre Dame karjai között,

neon fénnyel sminkelve, kéken

a hold, mint szép kokott öltözködött.

Melle már alig… Épp hogy fénylett

s mögüle kereszttel kezében

a torony sárkánya kilépett.

Jött-jött a Pont St. Luis-on át

velünk és ahogy rája néztem,

Henrik lován nyerített már tovább.

A párizsi szonett folytatása

– Emlékszel? – kérdezem s emlékeid

hol járnak már?… Hányadik szféra

világa élteti?… Minő elem

építő, titkos tartozéka,

mert sok a csillagokon túli táj…

Lakója így s talán magam is

része, mint vers, mely innen sejt oda,

hol álmunkban néha lakunk is.

Ott, hol a földszagú valón túl

az álmok és emlékezet

sző mítoszibb szonetteket.

Abból, mely kicsit közös is talán,

juttass… Egy jelződ is világ!…

S másképp zöldellnek tán a fák!

A delphii jósdánál

– Megkérdezzem? – szóltál és ajkad

valamit suttogott… A kő

fehér szavát némán hallgattad,

mint árnyékát a kék idő…

Nem szóltál róla… És a jósda

az is csak hallgatott tovább.

A Parnasszus felől azóta

kísért az az olajfa-ág,

amely előtt tűnődve álltál

s fénylettél már, mint aki tud.

Azt is, hová vezet innen az út…

Delphi után a szobrok és romok,

mint társukkal szóltak veled.

Titkotok most is verseim felett.

Egy krétai virágra

Kréta, gyönyörű testű nő.

Zöld tenger lánya… Kékben rózsaszín…

Együtt, kerted morajló partjain

láttuk, hogy vállunk napba nő.

Flamingó röpte s az idő

ahogy zengett, szoborrá válva,

úgy álltunk festett palotádba

Kréta, gyönyörű testű nő.

Szonettben ismételni így

szokatlan, ám az emlék elragad,

mint téged a tél és azt a nyarat!

– Hová? – De ragyog az a nap,

s száraz Egyiptom, Afrika pora

virágaink nem fonnyasztja soha.

Iraklion és Somogy

Gyors delfinek követték a hajónk.

Matrózok mondták, egyre ritkább.

Európától mindig távolabb

reszkettek rózsaszínű sziklák.

Mondák virágai s a szerelem

maga úszott Iraklionba.

Egy honi rege-kör veled s velem

Rózákról – Annákról suttogva.

Minosz trónjára ültél akkor.

– A tiltott kő átka fogott? –

S mint szellemek az oszlopok

velünk jöttek át Pireuszba.

Onnan tovább sötét Somogyba

és Orcus, a tolvaj, ellopott.

Érzelmeim, mint geometriát

Látott a Tátika, kopár Csobánc.

A vén kövek már így élnek tovább.

És Sümeg címerpajzsos kapuját

egy régi fénykép veled hagyta rám.

Nem vár-romantika… Csak adalék…

Egy szerelem táját idézgeti

a kő s a hegedűn egy fecske ül.

Csőrével és szárnyával pengeti.

Nagy ívben fölrepült… Tavasz volt:

zöld fák, ecset s a lant-madár hava.

Szobrot faragott a galagonya.

Vitorlákon írtam s nem volt elég!

Érzelmeim, mint geometriát

más távlatú ábrákba tettem át.

Kettős pályán hátrál

A régi házak járnak az eszemben.

Belenőnek lassan az időbe,

mint kiszáradt hársfa fekete

ága lépcsőnkről az égbe…

Gerle is szól a kitömött bernáthegyi

fölött… A pávák gyönyörű sátrat

fújnak rozsdás kaszák közül.

Seregélytrágya festi a padot

s egy láthatatlan tüll uszályát.

A mogyorók gyökere közt a macskák

hófehér csontváza hűsel.

Zeng a kakukk a pörjés kertből

és Kossuth szól az előszobából.

Összebeszél a kép a madárral

s a téglák lombot, a lombok téglát

bontanak… Magasan a tornyon

orgona erőlködik habarcs között.

Hozna virágot is, de valaki

ott fönt minden tavasszal leszedi.

– Ki megy föl érte?… Van-e szárnya

s kinek hozza, sehol egy váza?!…

Lépcső se föl, pincébe se.

Betömve és régen lezárva,

mint elfelejtett esküvői

palackok szája és az ablak,

amely csak volt, de félíve mégis

nyugattól északig bolttá feszül,

mint pókhálós és egérrágta ég…

Alatta két ló, a Piros és Szedres

csalánból ég havára fölnyerít.

S lovak helyett már hattyúk húzzák

tovább a csézát… Az ég

erősebb és fehérebb az idő is…

A napóra szára letörött.

Számok kopott sora mit se számol.

Áll a tüzes gömb!… Hiába áll a ház is.

Árnyakat sem mér az óralap.

Kettős pályán hátrál a világból

a ló, a kút, kutya és pince,

pad, macskák, torony és orgona!

Csak nevük világít… Még meg sem kérdezik:

– Hová pókhálós, egérrágta ég? –

Csillog némán a csillagok pecsétje

és csillog a seregélyürülék…

Berzsenyi végbúcsúja szülőföldjétől

Nikla, junius 5-d. 1811. (A Kazinczynak írt levél után)

Ledőlt a vén ház fejem felett…

Aranyam semmi… üres ól… mező…

Reményem összedőlt, nem térhetek

kies honomba vissza már soha.

Nem fénylik rám a Ság és Kemenes

áldott, tündéri mosolya…

És Róma?… Ifjúság!… Emmi és Dudi?

Szörtyög a berken fekete iszap.

Itt állok, reményem veszve mind:

Feketevíz-Fekete-tenger… Nikla-Tomi…

Harminchat év s az alkony rám szakadt.

A Szerencse szent oszlopai közül

kiűzve álmom, kócsag madaram…

„Édes szerelem, édes poézis

mi is az ember nélkületek”

Házat?… Még rakhatok: szépet, nagyot,

de fölötte nem az a nyájasság ragyog,

mely első könnyeimre szórta sugarát…

A fák?… Majd azt is ültetek… és három gesztenyét…

Csak lombjukban soha thesszáli ég…

Búgnak a gémek, bölömbikák.

Nimfátlan nádas, sötét berek…

– Pegazus? – … Lovamnak nyerge is üres.

Békák és szúnyog… Diófám alatt

tüzemet nincs ami gerjessze

s malmomon zokogva bújva át

kertem alatt styxi folyóm kerít.

Falamra föltettük, íme

somogyi tölgy a gyertyám felett…

Letettem ágyamat, honnan a halál

s hiába nézek, hiába vissza,

elfedi arcodat Somogy, Bakony erdeje…

Isten hozzád hát újra, örökre

tündér Kemenes áldott mosolya,

messze sötétlő Ságom teteje.

Tündöklő forrás

Hölderlin és Berzsenyi emlékének

Már csak a rózsákkal beszélt

a tübingeni kertben néha.

Agyából virágpor szitált,

szirmok közt szavak maradéka

izent és Apolló nyila

átszisszenve repült ragyogva

tovább s egy távoli rokon

fénylett s nagy tűzzel is a boglya…

És nem a kis toronyban szólt,

de pásztorok között a flóta,

ha ködösen fölzizegett

Niklán a berek álmos holdja.

Már ott állt mind a kettő

a kerek és nagyívű térbe,

mit megálmodott a kor

és túl szívünk s szemünkig érve

fénylett és láttam is, magam,

a porzók kristályos porában…

Aludtam, szóltam is velük,

mely oly üres, a sárga házban.

S falat emeltem és tetőt

arany vályogra rálehelve…

A csontjaid ott voltak, – ó,

kimondjam-e? – az én kezembe…

És szóltam, mikor az urna

lassan s az ég tollamig érve

s benne e rózsák és a méhes

forgott az isteni kerékbe,

mely visz, de mindig egy körön!

– Belőle ki? – Egyetlen útja,

hogy teljesebben összehoz,

mint a vizet a forrás kútja.

Tündöklő forrás, így ragyogsz,

világ!… Együtt és visszahozva…

S lejegyzed azt is, ami ott

izzott s ragyog a csillagokba.

Barbár szimpozion

Nincs és nem is volt szolgahad.

Szedted és iszod is magad…

Sem amforák… Maguk a hegyek,

– mint kehely ölén a csepp –

a hordódig lejtenek.

És csapolva, itt a szomszéd:

tűzoltó, kőműves, tudor,

ki lepkét ivartalanit,

Ők emelik föl poharaid

s a szakállas legbölcsebb szobor

felhős fürtjével asztalodra forr!

Velünk iszik a fönt és a lent

s már el sem hagy az ég…

Könyökre dőlve kőlapon

vitázik barbár szimpozion.

Goethe szavával maga a világ

a költészet éden-fátyolát

önnön kezéből nyujtja át…

Így a nemrég hamvas fürt maga

biztos képekkel mintha szólítana,

tisztán, és lényege – akár Platon, ha szólt –

köztünk ragyog az élő idea!…

S a szerkezet?… – Mint felelet

rácsattan a roppant mechanika

s már új holdakról új méheket

jelez a hamvas és okos viasz

s fut körbe-körbe a szalag,

mint tengelye és napja körül…

És oly simán, hogy észre sem veszed

talpad és fejed felett

a lét ívébe fogva

a legnagyobb is parányok foglya…

Nyelvünk kóstolja, vagy csak a pohár

az anyag kemény és nyers ízét? –…

E törzs, mint Arisztotelész

tartja az igék és ágak csupasz lényegét!?

S kiöntve itt, mint egykoron

a mindig és egyre tovább osztható

ujjad között úgy átsuhog,

akárcsak ott e csillag-fényű tó.

Köved fölött teremtő szárnya

fénylik a tűzoltó poharába…

Csepeg a rizling… Csillag csillag után,

s míg áll a fejünk fölött a láng,

előttünk, mint piacon kofa-viták,

harsog barbárul a világ…

A vad piros adú, az ősz

szívünkig üt, mint tiszta kártya…

Kosárral karján most barna lány.

És táncol, mint hajdan meztelen

járta a flótás kurtizán…

Körbe a szobrok… És köztük a flóta…

Hangját és testét viszi egy madár…

Nézi a kőműves, tűzoltó, tudor,

mint nagyító-lencse ragyog a bor

és benne és rajta át

tágul és teremt a szárny…

A kőlapon tündöklő kócsag áll,

mintha csak véletlen ideszállt volna.

Élő mikroszkóp e barbár szimpozionba.

Lába borban… Csőre csillagokba verve,

állnak a csapdák kegyetlen kivetve…

Egy athéni levélre

Ma kaptam levelet,

az Akropoliszról köszöntenek,

hogy Rád gondolnak,

ki nélkül rámcsapott az ég.

Recseg, mint egykor azok

a romjaikban is isten-oszlopok,

melyek tövéről

a tudtomon kívül

– rózsállón fénylik a kezem –

egy szép követ hoztál nekem…

És itt a kő és itt a levél…

De Te?… Talán e szép redőkbe,

melyeket hoztál e kőbe?

Istenek ruhája!… Vagy a tenger?…

Tapintva, érzem a kezed.

Asztalomon nézem a levelet.

Sorai közt a te hajód? –

Egy zöld vitorla suhan ott,

mint egykor Byron kövéről

szemednek smaragdos kékje

suhant a jóni messzeségbe…

A magyar Waste Land-ek

Hegyközségeink pusztulására

T. S. Eliot emlékének

Eldobott korsók,

kidőlt hegyi szolgák

itt-ott a gazból

arcukat kidugják.

A gálic szép színét,

mint most a lányok…

Zöld karikákban

pislog szempillájuk.

Tört prések… Elmaradt

küllők az útba.

Rom mögött a szilvát

örökzöld befutja.

A pince-szellőző

gyep torzsát kiütve,

elsüllyedt világ

teleszkóp tükre.

Kémlel?… Vagy bennem?…

Csöbrök, kulcsok, zárak

s betyárok fái

karók közt állnak.

Lyukas a törzsük,

de nyáron még körte…

A lovak kantárral

ide voltak kötve.

Micsoda kegyetlen

expedícióba

vonulok, ropogok

e hegyi bozótba.

A táblák: – Eladó –,

jelzik… Sivatag!…

Dermesztő magányba

beljebb és magam.

Kedvem lelem ebbe?

Vagy csak rendületlen

szólít, hogy ne hagyjam,

se itt, se szívemben

e sivatag valót

s megesve rajta,

itt állok, zörög

füzetem lapja.

Beszél… Nem égből

üzen ez a szalag.

Borok kriptáin

dőlt vályogfalak,

beszakadt ajtók…

Tragédiákba

áll így a színfal,

hozzánk kiáltva

s az elnyűtt szerszámok

némán kilépnek,

mint régen a gazdák

fogadni vendéget.

Koszos macska, ha…

S tündérek helyett

bagoly nyergeli

a tört gerinceket.

Hegyi sivatag…

Remete gesztenyék

jelzik csak, mi volt:

oázis-vidék!

Disznók, félvad ebek

embernyi gazba.

Ki sem látszik már

szarvas agancsa.

Szinte már szép is

ez a rettenet,

ahogyan kivonult,

hagyva háta megett

pincét, forrást, hegyet

s égre kiáltva

néz a kivert föld

rám mint Batu kánra.

Kapátlan, sürögve

keresztül-kasul

inda, tüske, tarack

nekiszabadult.

Gazzal tomboló

éhes Szahara.

Fölordít ujjam közt

a csonka ceruza

s fölrebben a sármány.

Közéjük vágva

villan éles szablya.

Az ölyű szárnya.

Lélekig hasítva

rí és csöppnyi vére

hull a galagonya

mérges tüskéjére.

Sír, sikolt, ne hagyjam

s megesve rajta,

vetem, hogy lássad

ide e lapra,

mivé lett… Pörjés,

magyar sivatag.

Ki sem kell nyitni

az ablakokat,

bele látsz és ki is…

Itt rom és szegek

s az, ott kint, az sem kell

már soha senkinek?

Méhesét fejsze!

És mézét és borát?…

Mi hozta ide

ezt a Szaharát,

hogy ahol a legszebb,

gőggel terülve,

dombok szent hajlatát

rom és gaz felüsse

s ahonnan messze

kellene látni,

kutak öblébe

a halál rí…

Rothadt szalmazsákok…

Szuvas pad… Cserép…

Szétesett tűzhely,

rajta a semmi ég.

Elvadult puszta már

dőlt egérfogókkal.

Trágyázza, ami rossz,

ronggyal, töklopókkal.

Mint Tróját az idő!

Készíti elő

ezt is rétegesen,

ahogy a földbe nő.

– De megássa-e még?

Lesz-e valaki

szívét és titkát

egyszer kibontani.

Vagy pontosan süllyed,

pusztulva tovább

s tágítja szívünkben

is a Szaharát?!

Farsangi versezet

Csokonai kaposvári szoboravatására

A véletlen úgy hozta,

hogy Somogyban születésnapomra

esett e szoboravatás, így az eset

kettősen is megörvendeztetett…

Meg ám, hogy Vitéz Mihálynak

végre Kaposban szobra áll

s tolla alól már nemcsak poéta-álom,

de maga a való tündére jár.

Itt vonul előtte ím e karnevál…

Előtte, mint vidám hadvezér előtt

nem éles, szerkesztett fegyverek,

de harsány szinpompás sereg,

– mint Velencében a vizen –

csak itt kövön és aszfalton kopog

és ropog a patkó és szekér

a város fő útján és terén.

És e vidám nép fölött és vele

feléd integet Kossuth keze.

A karnevál felett ő

érc-szobor-kezével gratulál

és látom, nyújtanád Te is

a volt hercegi ház tövén,

Te vidám és nagyszívű vezér,

nyújtanád, ha lenne!…

És ez szomorít és kegyetlen,

hogy vidám vezérünk e szemlén,

szóval, hogy épp Neked

nem adtak se lábat

és szent pennaforgatónk,

nem adtak kezet…

Így állsz, csak így Kaposban,

ki, mint a madár

hó papíron és vad tájunkon át

szárnyalva és gyalog a fél megyét

s kinek ösztövér gerince

e kis és nagy hazát itt vitte…

De ragyogsz így is! Akár az ég,

bár csak a melled döntheted felénk!…

Döntsd is, héroszul örökre!

S teszed, szerényen is, mert Vitéz

kéz-láb nélkül is olyan legény…

És hallom – és szavad leint –

mert ha farsangi módra is,

de szavad komolyan vidám.

Hadd hallja hát e karnevál!

– Láb, minek?… Van itt másnak!

Ki is tapossák, amit megkívánnak…

A lényeg, hogy nektek legyen

lábatok is és kezetek

másszívű dámák és hercegek!…

És szemetek is, akár a sas,

hogy lássátok, mint akkor én

a dézsmások szőlőhegyén

merre tündöklik magyarul…

Vagy nálamnál is jobban,

merre vigyen az út e honban!

Rajta álltam és állok

most is és akkor is így akartam

árván a két palota között,

mikor a megye és a herceg

kegyesen vállon veregettek…

Ám a nagyúri karnevál felett

akkor is láttalak titeket

s mely olyan komoran volt vidám,

átírtam pukkasztó eposzba azt,

abba a farsangba is festve tavaszt…

Dorottya!… Hajnallá derülve

azóta és most is itt lebeg.

Maradjon örökre ifjú bennetek.

Fölöttem és nézzétek, fölöttetek

pirosló-gyöngyös szárnya zeng,

s ha nekem nem is adtak lábat,

nem kettővel, de mint a fa,

melynek földje a világ-haza,

„az áldott országba” Somogyba beérve,

ezer gyökérrel, gyümölccsel, levéllel

állok ím köztetek vitéz reménnyel!…

Tudása titkon ehhez nőve

Ami volt, már rég tudom, marad,

csak láthatatlan mappa rendezi.

Csendet sugárzó nagy lapok alatt

élnek leglényegünknek sejtjei.

Magunk, ha alig is, de sejtve,

így épülünk közöttük állva.

Nem is tárgyai, de teljes valónk

oldódik át egy mélyebb tájba,

mert jelek között jár, aki él.

Tudása titkon ehhez nőve

nyílik, mint virág és megérzi

jelenben még, de már jövőbe,

ahogy a legnagyobb csillag alatt

egy érzékeny tudásnak lesz a része,

mely magán át látja azt a tengert,

melynek nincsen se partja, szintje, mélye…

A szépen túli messze

Zöld és csontszín lapok… Én kedvelem

az élő és a holt virágokat.

Ők mindig voltak és vannak velem.

Beszélgetünk a Teljesről sokat…

És követnek, mert mind igen serény

a kérdésben s nem várva feleletre,

csak jönnek és fénylenek felém,

mert bennük a szépen túli messze,

ahonnan valami olyan

s talán ez adja, hogy csak sejtve,

de érzem is e szirmokat kezembe

s e lencsésváltó szép növénytan

mögénk néz, de úgy, hogy megadja tán

kimondani a porzó idő szavát.

A tárgyak közt nem is a szárnyak

Hallom, mikor szólítanak

és visszaválaszolva, látom

a tárgyak közt nem is a szárnyak,

valami fény suhog a kis és nagy világban.

Mindig köztük és már hozzájuk szokva,

ha másolom, a rajzon át

nem Azt, de ami lényegük…

Így nézem tollam vonalát…

Hogy honnan?… És ki adta ezt,

követni, mintha látnám,

minden mögül ahogy kilépnek

egy láthatatlan pályán,

ide e lapra is, hol otthon vannak,

betöltve házam és magányomat.

Akár a halak vagy a lepkék,

a soraim közt ők játszanak…

Visznek tovább és gyűjtenek

1

Velünk telnek a dolgok és a tárgyak

s visznek tovább és gyűjtenek…

Egy teljesebb világnak léte reszket

üres szavunk, hátunk, szemünk megett…

Nyelvük – mert él, ki egyszer élt már –

szótárukba gyűjtik a csillagok.

S nem mérheti a gép, csak kergeti

e Teljeset jegyző lapot…

2

Valami túli-túlon, vagy itt

e porszemen belül e dráma?

Itt döng a padló, csak szavuk

nem csattan át s nem áll a szánkra…

Ezt adni vissza, lennél legnagyobb…

Késsel állnak körül az angyalok.

Áttéve oly tájról

Egy borzolt fény hegyes átlóival

kagylók, halak fölötti éggel

sokszor már majd az asztalomba nőve,

betünk közt húz a messzeségbe…

Ahol márvány partok csillámlanak

és ketyeg egy ismeretlen morze.

Őrtornya tükrén gyémánt –

jelét alig olvashatod le,

áttéve oly tájról a verset,

melynek nem volt s nem is lesz nyelve,

de zeng… S a legkisebben át is

valami szólítást emelve

hív – helyette szóljál –, mert kitárt

és ekképpen mindig feléd

sugározza nyers mértanából

élő és teljes leglényegét.

Egy gondolat sejtrendszere

És mint az üzenet – egy magasabb

és messzi képlet lényege,

ahogy érinti –, kirepül

az anyagból a szerkezet ege.

Együtt ragyog a sok külön,

de oly rövid… S a szajkó hangja,

akárcsak hangszer, látható

a ránk mért aranyló magasba,

ahonnan most pereg az alkonyi

nyugalmas csillagok pora

s a tér, a tönk, a tó, a tölgy

valami másnak lesz az otthona.

Uj formák belső, mély szava,

egy gondolat sejtrendszere

átkapcsol és a létezés

kristálya, mintha fénylene

s e rőt alkonyi némaság

a tárgyakból kibontja a jelet

s mit rejtenek, felénk dereng

vak kezünkből s betüm felett.

Profán triptychon

1

Középső rész, egy még házzal

Iszonyú délután… Szép rettenet…

Két tarka és egy fekete kutya

fogad a már kerítés-sincs megett,

ahol az útnak sincsen útja,

de rajta megyek, ahol a többiek,

akiktől származom s íme

kinyílik… Egy konty fészke libeg

kő szárfa-rámák közt zöld semmibe.

Bosch rakta kép… Madár kisértet,

mögötte tűzorrú valaki.

Az idő nyers vázlata éget.

Tülök szavát bent jól hallani.

A vak tükörre sorba föltapadva,

most egymásután, akár a film

leválnak; egyik, majd a másik arca,

bár üres a velencei sík.

Kerek torony, szép fehér kályha,

tornácról rejtett folyosó.

Az elveszett gyerek csontváza

jegesen fénylik, mint a hó.

A mordály-csőben állatok s egy lélek

vonít zöld puskaállvány plüssén.

A pálcák lovakat cseréltek.

Ágaskodik az idő fürgén.

2

Az egyik szárny, megérinthető talányokkal

Gerendát bikavér?… Attól lehet…

A füstölőből most ki lép elő?

Kiknek talpától reng a mennyezet?

Könnytől a padló és a kő

fehér és másutt csupa lyuk.

Font rácson át gyümölcsös?… Sírkert?…

Törzzsel-lombbal az álmuk

s nem hozza vissza semmi szent.

Hiába… Fejetlen mind a kettő…

Donát és Vendel és e festmény

kiszúrt szemén át dupla cső

és puskaport köp rám a fény.

Ez, vagy ezt sem?… S ki hagyta ezt,

az elvittek, sorba eladtak?

Kié volt és mért, hogy nem ereszt

a volt, e hely, az ablak?…

És újra és vissza és ide

e pincék fölött is dohosba

megjövök. Beállok e semmibe

villogó fogak közt forogva.

3

A másik szárny, csellóval, holddal

Nézem helyét s hiába nézem,

hogy itt volt élő, ami volt.

Gyönyörű cselló bukdácsol az égen.

Száraz belén penget a hold.

Pattog, csúszik a dallam

s a hurkák füstjében megállva

gombát varázsol alattam

és egyre kormosabb a szárnya.

Tatár, ha látná, megesne szíve.

Fekete angyal áll az égen.

Kit és ki őriz?… Nem tudja senki se…

Magam sem – hazám! – réges-régen.

Egy cella-térben

1

A remetéhez járnak néha, de itt

vad szirt, kastély, torony helyett

magyar magány egy cella-térben

s ki számolja a versek szavait?

2

A kastély tornyán valaki sétál.

Ősszel, mindig csak ősszel látom.

Átlép egy tiszafáról s föltűzi

forgóját és csak megy tovább az ágon.

Leírni nincsen rája tinta,

a tornyon át hová megy vissza…

Jelenés?

Kiléptem az édes vízből

s valami föltámadt béke

kupolája vett körül

s átlátszó, rezgő mozaik alatt

valami meghitt várakozás

döngött, mint méh a bika szarván…

És egybe-olvadtak Bizánc és Granada,

törzsek és táborok – virágok, harcterek

s velük az árnyék,

a legősibb testvér

a barlangtól e papírlapig,

melyen most ciklámenek

s mögöttük zebranyáj üget…

Lila – rózsaszín időben

zöld, rezgő mozaik alatt

a hosszulábú történelem…

Spanyol füzetemből

Andalúziában

Kaktusz-karámban narancsliget.

Tüskék mögött az ember, állat.

– Tanya ez itt?… Vagy maga a világ? –

Nem is látom már Andalúziát…

Követ a kép: – Kaktusz-karámba!? –

S szöknél… És átjutsz Afrikába…

A Giralda alatt

Egy sekrestyében több van itt,

mint amit meghagytál nekünk

füstölgő magyar történelem,

szennyezve hazát és egünk.

Kövek?… Csak föld alól… S lókoponya;

cirógatlak, de itt ragyogva

töretlen úszik Krisztus, kagyló;

arany horgonyt vetett a flotta

az óriás tornyok alatt

és fényben tobzódik Sevilla.

Kert-tükrű, kékszemű folyón

a hold nekem kétágú villa

s nem vízre, de szívembe verve!…

És azték-magyar vér csorog

a fényes, hűs márvány-erekbe,

mit ránk mértek a századok.

Állok a pajzsos Szűz alatt.

A mór torony fölött forog…

Most vált a szél!… Nyakat fölszegve

lesem s körben magyar Kolumbuszok…

1979

Levlap Granadából Baranyába

Igen… Ide kellett a pénz!

Templomba, palotákba

fénylett a kereszt s az arany

Madridból átfolyt Flandriába.

Kert és ötvös… Soha egy végvár!

És várhatta Lajos király.

Az folydogált, csak a Csele

s fénylett a baranyai táj.

És lőn!… Bizony, hogy lett csoda!

S melyik nagyobb?… – Hogy itt vagyok,

vagy Granada?… E lorcai

világ, amelyben járok,

mert kelet jött otthon is!

Ragyogva, mint a páva…

Dráván a híd s nagy mozaik

Konstantinápoly álma…

1979. pünkösd

Magyar 17. század

1

Itt állt az erkély… Rajta állt

a Múzsa s míg nézte a tájat,

nem Vénuszt, kérte a halált

s körülfogták másnap a várat…

2

Ha fölnézett, már ő sem látta Őt.

Szíve fölött csak falba lőtt golyót.

Petrarca… Dante?… Kis jobbágy-sereg

s had-mérnökének versbe szólt.

– Úgy rakd a templomot, hogy védje…

Szentélye legyen várunk vértje –

s ahogy kinézett, máris látta,

torony helyett hogy épül bástya.

3

Fegyverkovácsokkal hosszú vita.

Farkasveremben rövid muzsika…

Egy könyv… Egy iskolának terve

és sok arany… A Porta és Velence…

4

– Török?… – Tatárok! – Már repült.

Fürjek fölött patkó és csalogány.

Forgóján harmat s vér nyoma

s mintha hollót vinne a buzogány.

5

Már életével kifaragta azt,

de dalmát mestert hozatott.

– Oroszlán fején legyen a lábam! –

Vésette így a szarkofáglapot.

Egy rom-kertben

Sarokkő volt és szétesett…

Oszlopfej-rózsa?… Elrepült…

Hová vesztek a serlegek?

Hogyan koccintsak veletek,

e parlagi, vad reneszánsz

tüzén fölizzott pávák?

Férjet, tatárt ölő

paráznák s mégis dámák!

És véletek, kódexi had,

akikről egyet-mást tudok.

Sarkantyútok még pengetik

e fal körül a dombsorok…

S e kút?… Mi volt a harc után,

ha véres volt s lyukas a vért?…

Mit nem adnék, ha tükriből

ragyogna az a kép

és az a jel, mely hirdeti:

sarokkő, rózsák, oszlopok,

hogy összeállnak mind

egésszé a romok,

reményt boltozva föl

egy elveszett kor küszöbén…

Deresbe vert halottak,

fölvirrad-e még az a fény?

És benne, mint nagyító alatt

Oly sima és tiszta ez a csend,

mint ablakkeretben az üveg.

És benne, mint nagyító alatt

kitárja titkát a világ,

akár egy metszett óriási sejt.

Világát nem bontják szét

A látomás terében néha

egy út ragyogni kezd

és ismeretlen ismerősök

elérik messziről kezed.

Vezetnek már s ott mész velük,

ahol szerettél volna járni.

A rejtett erkély is ragyog,

melyről még messzebb lehet látni.

S az ott a Nem-Tudom!

Világát nem bontják szét formák;

tökélye így a szép Egész…

Járd körbe!… Biztos visszaérsz…

Megfogni ezt

Ellebben konyhám függönye.

Fehér papírra néz, aki

belépett… Szavát alig hallani,

de ez a hang mintha tündöklene.

Kőrózsás kapu oszlopán

az élő nyárderék aléltan,

mint lélek forró kőszoborban

zihál, majd üvegen, szobán

lebben át, s a hűs vasalt lapon

beszólnak hozzá, akik értik…

A fecskék éles kése fénylik.

Szárny-cikkanások meszelt falon.

Megfogni ezt és mind köszönteni

hogyan?… Verssel, nem várt vendégemet!

Borostyán ág kisért az égen

s betűim mézga-könnyei.

Mintha szólna is erről

A legnagyobb, tudod, itt él veled.

Nyulnál is érte s nincs kezed…

Valami más rejtett szabálya

s hiába nézel ceruzádra.

De itt e szőlőtő úgy áll és némán

mintha szólna is erről és a béke

varázsa és az eljövendő

szótára száll a tiszta égre…

Varázslók vonulása váraink alatt

A gyökerek mélyről hozzák a vizet.

Sápadt varázsló mind.

Láthatatlanok, de látható

tudásuk zöld csónak éneklő vizen

és rendjük szirommá öltözik

s nagy, sárga madarak és gébicsek

bujkálnak köztük, kék mészkőlapon…

Varázsló mind s tudásuk – sokszorozva –,

a nagy mappán: színes toll,

ringó csónak s a győztes koszorúja…

Tört váraink között, ahogy vonulnak

lábunk előtt, ringó berkünk alatt,

oly tiszták és frissek, mint az időtől

s regéktől árnyas – mindig ivott –,

megszentelt, mély kutak…

A múzsák kavics-kemények

Aztán jött a festéktubus, amelynek

színe, illata már-már szobor…

És bátyám szabadkézzel sólymot fogott…

Lehull a kép és benne ébredek.

A semmit tündöklőre gyújtja

az a könyv, amelynek verse

a könyvesboltban lábamra esett…

Csak rend van… Nincsenek véletlenek

s a múzsák kaviccsal játszanak.

Az egyik tükrünket bevágta

s kilépett meztelen a legszebb,

akit azóta sem és sose láttam…

Fölhúztam a toronyórát

s még odafönn zsebembe tettem.

Az utcán néztek, hogy ketyeg,

ahogy a gimnáziumba megyek,

Zeuszt rajzolni görögül,

mert könnyű úgy, ahogy az ábra,

de szabad kézzel sólymot fogni

s nem kőből, illatból a szobrot

és benne ébredek… A múzsák,

azóta tudom, kavics-kemények

és mint a valóság, kegyetlenek.

A magyar orphikus versekből

1

Szép és gyönyörű rettenet

A terv és az anyag iszonyú néma.

– Hogy szóljak róluk, mit építenek? –

De szép és gyönyörű rettenet

az út,

ahogy az Egészhez vezet.

2

A zöld vitorlákból kiszűrt

Ceruzám lehull… Valami

kozmikus szél döngeti

a remete házát… Hallani

a zöld vitorlákból kiszűrt

iszonyú kardú éles űrt…

3

Már néha mintha vallana

És tanulom azt a nyelvet,

amely innen talán, ha átemel,

ahol a tépett álarcok mögött

a Teljes érinti kezem…

Már néha mintha vallana

s fénylik, mint a csillagok mögött

a Kéz s egy Túl… De kinek a szava?

De hol is e hol?

Rajz és vers… Folytatni, hogy lehet,

s kik szólítanak ceruzád megett?

A le nem írt betűk és vonalak

onnan, mint hidegtollú madarak

húznak… De tudod-e hol is ez a hol?

A térképen hazájuk nincs sehol…

Valami másba vetíti mind

Szeretem ezt az őszi fényt nagyon.

Nádzsúpok ezüst mosolyát.

Tört sások rajzát vén tömésfalon

s a préscsavarok bölcs mozdulatát…

Szorít az ív és év – akár szívem –

és egyre több és azért ez a fény?…

Amit nem láttam eddig sohasem,

megszólít, mint egy költemény.

Nem is vers!… Tündöklőn maga

október hava és a rím,

mint választott diófa-bárka

átvisz a hétköznapok tengerén.

A sár szava és fal és pad alig-

ha szólított… Most szíves gazda mind.

Sejtem hallgató titkaik

s amit kutattam, odakint…

Vályogból szól nagy hálónkról a sás…

Áthúz a prés s valami másba

vetíti mind az októberi fény

röntgenkép biztos villogása.

Ezért szeretem ezt az őszi fényt.

Otthont ad és mutat tovább

e zöld világ és vak napok mögé,

ahol a szó tágabb ösvényt talál…

Látó ablakok

Erre az ősz mindennél másabb.

S rom-ablakon át a tér

és benne a van is kitágul…

Zöld szél kehellyel döngeti a tornyot,

s a pincében két itt rekedt barát

nézi a hegy s a rendház angyalát…

Két megmaradt kopasz legény

kámzsája csattog, mint a szél,

s mondják egyre, milyennek látták

a tornyokon… S az út porában

két forrás kéklett két piros rózsában.

Libeg-lebeg a kő s a présbe

új kódexek mustízű lapja…

Olvassák és a csősz csak húzza,

mint bíboros… Csak bora vörösebb,

s fején a nap kerek kalapja.

Közöttük zeng a nagy kehely…

Ez nyúlna is, de most a másik

ujján püspökgyűrű szikrázik.

– Tomori?… Vagy csak Bíró Márton

vesztette el azon a gázlón? – …

Vagy ez a tér, s e van, mely ilyen ősszel

a romok lépcsőjére térdel

és itt marad, amíg csak tart

a fürt és van ki szedje…

Akár e két hajdani kolduló

s e sziklák is, amelyből rom-falak

nyitják a látó ablakokat…

Kinyitják és ezért mindennél másabb!

Libegő léggömb… Benne a vasárnap…

Fölöttem megáll… Kötelet ereszt

s biztatja létrája a kezemet…

Betűm tövén ott régtől

Hegyek pajzsán zöld pikkelyek

élő zománcként fénylenek…

Csak ők maradtak itt velem,

mint antik házban sok-sok régi tárgy

s köztük amikre még emlékezem:

kövek… Száraz források ágya…

Kihalt csőszök venyige sátra…

A végtelen szirmán a semmi vanja,

ahol a völgy elnémult folyosó…

És szárnytalan kalitkák, pincesor.

Ajtón, tetőn ki-be a zöld

s oszlopként dől a tél hava.

Alszik moszatban a malom.

Kereke áll s forog-forog a föld…

Fölöttük áll a nap… A víz és hal siet…

S egy tépett hattyúszárny alól

a langyos berki séd

megkerülve két szentmisét,

szittyók közül, mint inda

márvány-erdőt fon át,

ahol a cirkusz foltos sátra

eget freskóz a temető falára.

Lábtól kifénylenek a csontok

s a hüllős rét kígyós tavába

fürdik a lángnyelő s tudós kutyája…

Csak ők maradtak s így nekem:

malmok, kövek, a hattyú, vár, halak

s a nagy foltos sátor alatt

köztük amikre még emlékezem…

Hálózz közéjük templomkerülő!

Betűm tövén ott régtől az a kő…

És ott a tó és az öböl,

melyben minden hajó kiköt.

Már jártam ott s e zord botanika

könyvéből egy préselt virág

mintha jönne a hegyközségen át.

Méhei gombostűkre szúrva

gyűjtenek dúlt emlék-azúrba.

Csónak, ház, idő és vers

Házam kőrisfák hallgatása

a kihűlt vulkánok között.

Medencék vályúin a pára

és két oszlop időm fölött.

A küszöbön túlcsorduló idő

itt pihen az ágyam elé.

Alvó gyíkkal kedveskedik a kő

a júra-kor álmával dél felé.

Hálók, szigonyok közt lakik velem,

s a vers tűzhányók tükörlapjain

elindítja árnyékként a kezem

és visz, mint utasát egy zöld ladik.

Így élünk: csónak, ház, idő és vers…

S kilépve ajtómon a nyárba,

hallom, hogy jön… Anyám keres…

Fehérrel ír házam falára…

Elolvasom, s hogy dől az alkonyat,

papírra vetem, mit izent.

Sötéten át látom a szavakat,

s ő mellém ül, akár a csend.

Cella-versek

1

A csend és a rózsaszín-sárga

elindul most az éjszakába…

Holdtölte lesz… Az ágon

a levél már ezüstben lángol

és így megy át szeptember útján

hajnalig, amely az ébredő eget

fényporral zöldre festi meg…

Magam, magányban, velük égve,

mint hegyünk remetéje

élek s cellámat sarkig tárva

együtt megyünk az éjszakába…

2

Mihály arkangyal és Gyula

neve kísért… A nagyapám s apám…

A déd meg György… A sárkány ellen

a nevetek megvéd-e engem?

Mert kard helyett micsoda fegyver,

egy bádog toll fénylik kezemben…

3

Ezüst a kérge… Arany a bele…

Fűrész alatt a kifagyott füge.

Fügével fűtök és arany-ezüst

hegyi cellám fölött a füst…

Csu Fu

1

A lexikon se jegyzi kedves költőm.

A lapjait hiába forgatom,

de esténként verseket mond nekem.

Kezében fenyőmag a hatalom.

2

Csu Fut a császár sohasem szerette,

s mert költő volt, érezte ezt Csu Fu.

Egy reggel meggyfa botját vette…

Sarkig tárult előtte a kapu.

3

Csu Fu az őszi fákat kedveli,

csak az hiányzik, az a kis patak…

Cinkéi közt magába néz,

s kimondja, legszebb város Drangalag…

4

Sétál Csu Fu és nem hiányzik

az udvar sem… Kérdezheti a remete:

– Ki a császár? – … A napba néz

s fénylik Csu Fu öreg szeme…

5

A Varázslatok-ból sem a betűk.

A nád maga és nem a rajza!

Ezért kövén becsukva az I-King.

A nád hajló, kemény szavát faggatja…

6

Vendégül lát… Teája sincs,

de mégis mindig megkínál.

Jó gazda ő a költészet

havas, tiszta szikláinál…

Csu Fu Nikla alatt

1

Csu Fu többször találkozott velem,

mikor eső szitált a földeken.

Egy redves tölgy alól, vagy épp a sásból

ejtett néhány szót a világról…

2

Hogy mint került ide?… Kettős titok

a Sárga-Sivatagon át micsoda szél

és hogy?… És itt!… – És hol van az,

ahol eső se hull? – … És szólt, hogy ott

a hónál is fehérebb hó havaz

és sziklákon fénylik örök tavasz…

Két életrajzi adat

1

Csu Fu és a kökénybokrok

Az erdő széle csupa kökény

s ez fényesebb, mint az udvari fény.

Csu Fu csak ment a szirmok után.

Öszvére meg a botja nyomán.

Csu Fu, az öszvér és a Világ

hárman ballagtak s odaát

a Nagy-Kő jelezte, csak tovább:

ott kezdődik és ott sincs odaát…

2

Csu Fu titka

Mikor látta, hogy nincs a házba,

a herceg elindult nyomába.

Sehol se lelte, mégis megtalálta!

Derűvel tért meg udvarába…

Beszélgetés a sziklán Csu Fuval

1

Az egyszerű olyan összetett,

hogy kimondani ritkán lehet,

mert azzal egy, ami tartja

az egészet a semmi-magasba.

2

Magadba nézz!… Magadba nézz!

Kaptár repül… Kaptárban méz

s zümmögve ott a hófehér papír,

valaki rá, nézd, verset ír.

Csu Fu versek emlékezet után

1

Csu Fu a merev nád helyett

egyszer egy hattyútollat hegyezett

és azzal rajzolta föl a napot…

És verse is tisztábban ragyogott.

2

Egy napnál rövidebb az élet.

Tudta, de hallgatott Buddha előtt.

A darvak, teknősök, fenyők

jelképein túl messzebb nézett…

3

Mosolygott, hogyha jött a remete

a hegyre hordozva a könyveket.

– Forgasd –, olvasni már alig tudok,

s így folytatta, ülve a gazba,

– nézd csak, már ezeket is szeretem!

4

Csu Fu a kövekhez szólt, s válaszoltak,

akár ha fölnézett, a vadludak.

Sziklán fénylett az ég… Barátok voltak…

Ludak, kövek is adnak szárnyakat.

5

Csu Fu a fényről sokszor eltűnődött

és nem a nap, a ragyogó sötét

oszlatta el lelkéből a ködöt:

ahogy szívünkből sugárzik a lét.

6

Csu Fut így néha nem is látták.

Kereshették a kövek s követek.

Kedves pókja beszőtte házát

s hálót se tépve sétál köztetek.

Csu Fu tanácsa

– És versekkel emészted magadat,

hogy létrehozz hegyekkel mérhetőt? –

De nézz oda: a kőrisfád alatt

szál fű építkezik nagy kő előtt.

Tanulj tőlük, mert bölcs

mindegyik a maga helyén.

Azt szolgálják és azt növesztik ők, aki

a mindent tudja együtt tartani.

Csu Fu lejött a hegyről

Csu Fu lejött a hegyről… Hívták…

Ott állt a palotában már.

Várta, hogy az ajtót kinyitják,

de csak az arany-sárkányok mögül

hallotta annak hangját,

aki a földet, s eget rendezi…

Hallgatta… Nem értette

egyetlen egy szavát,

s hogy csend lett, már látta tisztán,

miért lakik ott fönt a sziklán.

Palotai fogadáson

– Mindig a nap és csillagok?

– De van-e több? – felelt Csu Fu.

– A szerelem szebben ragyog! –

És arra is csak bólintott Csu Fu,

mert abban is a nap és csillagok…

Aztán a bölcseket faképnél hagyva

haza indult a hóba, fagyba…

Esti beszélgetés

Csu Fu, ha este lett,

nem gyújtott soha mécset

s a kérdésemre így felelt:

– A mécs kis kört világít,

de nézd csak, a sötét

átfényli az egészet… –

Így él Csu Fu

Csu Fu verset már alig ír.

Inkább csak beszélget velem,

s mutatja is, hogy lám, e kertben

nem is vagyunk mi ketten.

Egyetlen árnyék sétál a falon

és mosolyog, hogy ő, vagy én talán?

Nézem s tudom jól látja.

Így él Csu Fu a hegyi házba…

Az egészet tartják

1

Az Egy a Minden lelke,

Ezt jól tudja Csu Fu.

Vele indul, ha útra kel,

de mert a Minden szűkszavú,

alig jut tovább

az útjain Csu Fu…

2

Az Egy és a Van kegyetlen!

Az Egészet tartják rendületlen.

Ezt is tudja Csu Fu,

de egyre csak várja,

mikor jön már barátja.

Pincéje nyitva.

A kövön bora.

Aranyat ér a színe és szava…

3

Aranyat, de hol az a barát,

hogy együtt szólítsák legalább

s a fénylő tükrön át

megosztva hallgassák tovább

az Egy és a Van néma szavát.

4

A Van a kézzel fogható titok.

A megtestesült ige maga,

amelyet Róla és vele

a létezés kimond.

Bár szavai akár a dél

Egy nyugtalan árnyék

szobámon és a kerten át

mintha rejtené és bontaná

a titkodat világ.

E másoló zöld suhanás

a forrásról beszél.

Csak mondatát alig,

bár szavai akár a dél,

úgy fénylenek… Behunyva most

szemem valami más tudás

kísért, akár a tulipán

szirmán a piros realitás…

Zöldebb, egészebb lett

Zöld tömbök, akár a zene

s a fűzfák bokraiból a lila

hangot vált s ott állsz vele

a kábulat suhanó sodraiba,

mely estét hoz kék csónakon

együtt velem, s vele, aki

áthangolja a fényt.

A nádból máris hallani…

Most együtt mind!… És így a több!…

S míg zeng a toll, ahogyan vezeted,

zöldebb, egészebb lett a fűzfa.

Erről szól, aki fogja kezemet.

Így egész

– Egy hajdanvolt délután idézése –

És akkor a kéményünk fölött,

akár a füst ahogy,

egy vérestorkú bárány

legelni kezdte a ködöt

s idézve azt a régi délutánt,

a varjú is ott ült a fán…

A poharak üveg-szoknyáján

átvillogott a voltnak teste

s a záró, izzadó retesz

a karját fölemelve,

átnyílt oda, ahol

ami csak volt, lakott

és átláttam oda,

ahol a pincén túl

egy messzi táj

még azt a délutánt őrizte…

A bárányt, kéményt,

varjút és ahol a poharak

és gyökerük fölött

azok a régi fák…

És mind, akik még ott

csak egyre várták,

elindultak felém,

hogy onnan itt,

megint e tar hegyen,

túl árnyukon és nevükön

– mint akkor –, újra

élők legyenek…

S bár sorban mind együtt,

s már itt, de mégsem az

mi volt a régi ábra,

de gazdagabb és mind!

Nem úgy, ahogy

a régi kémény látta,

mert pincén, füstön át,

a varjú és a bárány lábnyomán,

már velük, rajtuk át

együtt fénylett az itt

és az a túl

s a túlon is tovább…

Hol minden vers

és minden antológiák

világán túl

a tiszta lépték

tág képletében él a volt,

s onnan ide,

most vissza, így

hozták még azt

az istent is talán,

aki kezében tartja azt

és minden hajnalt és napot

és minden délutánt,

hogy lássatok, ahogy

a világból kilát a vers…

S a vérestorkú bárány

legelte egyre a ködöt

tovább, mert vállainkon

mindig több a volt…

És minden kondér

és kémény fölött

a képlet rózsájában

így egész a van!

Velük s velünk csak így,

– ezen az itten át –

teljes az Istent hordozó

és teremtő világ…

Mint a gyökeret vert sejtelem

Itt, de mégsem úgy, ahogy a forráson a nap,

kútban moha-virág,

vason a rozsda vére,

de mint a gyökeret vert sejtelem

élek holt pincék, várak

és templomok között,

akár időtlenül a csönd…

Mint akit közéjük vezetett

zászlók és nagy szavak helyett

egy ezüstkérgű füge-bot…

És mindig ott és úgy, ahol

sohase híd, se föld, sziget.

Arasszal csak döngölt utak,

eltűnt kulcsok, bezárt kapuk

s a berki tőzeg-láp

hűslángú jelei fölött…

A sok formás minden között

kezemben mindig ott az a pohár!…

Érzékeny tág körével

a mindig szomjúság,

mely kövön, ostyán és papíron át

zöld térben rajzol kerteket…

És szól az éber, nagy kakas,

hogy hol és mért áll ott a ház?

A kéményén miért a vár?…

Kié a bádog, csöngető kereszt

és csonkolt lábával

Krisztus hová vezet?…

Elém, ha jön, kriptákon át

mindig a mai gazda jön.

Soha a régi pergament

s kezében tartja versemet…

Együtt írtuk: a ház, a park,

az ezüstkérgű füge-bot

s talán az a pohár

s amit szomjas körén hozott…

Két árnyék szíve alatt

A balkon mögött rózsaszín.

Két árnyék és egy vak tuja

a tóig ér… Lombjának mását,

legelik a fénylő zöld halak.

Két hold között reszket a fal

köve a lábaik alatt.

Beszegve pontosan a tükröző

való, akár Csontváry

holdas fényében az a fogat.

Vászon s parázsló agy helyett

hattyútlan langyos vízű tó

és jegenyék a ciprusok

és poharak a csillagok

s a csillagok hegyeken át

hozzák a kő, s az ég borát,

akár e tónak kelyhe most

együtt és összefogva mind,

hogy lássa pincér, főpap és szakács,

mit tart s hogyan e magyarmódi táj,

melyből némán két árnyék

a rács előtt, a rózsaszín alatt

elindul és viszik a tornyon át

együtt a malmot és az éjszakát.

Dobog az ing-selyem alatt

a tó és benne a halak.

Piros lilában lüktetnek

szívükben fák, oromfalak…

Viszik a hegyre?… Vagy csak a

szobájukba viszik,

de úgy, hogy mégis minden kint marad?

És félúton, vagy annyi se,

a képbe mozdul Csontváry keze…

Előtte nem cédrus… Diófa áll…

Alatta várja ott – ő látja is –,

a kékszemű, a jó király.

Rézgálicálmú mély magyar világ

az lenne most az igazi,

a fa alatt mustos kötélre

tizenhárom helyett

a királyt festeni!…

Bacsányi súgja egyre, de

közöttük az idő már koszorú

s körében minden csak marad,

és pontosan úgy, ahogyan

a két árnyék szíve alatt

balkon mögött a rózsaszín,

csillag helyett a poharak,

s a rács előtt a vizen a tuja

zöld lombjában a legelő halak…

Minden mondatnál gazdagabb

Fekete park fölött a rózsaszín

páva-lilába hajlik át.

Kilép valaki most a zöldből

s némán szedegeti az éjszakát.

A tiszafák közül a csillagot

s az est tüzes felhőivel

behozza fehér oszlopom alá.

Beszélni kezd, de nem velem,

mert messzi nyelv, melyet csak ő ért

s a ceruzám talán és jeleit kirakva,

kit sose láttam – papíromon át

annak ragyog felém az arca

s együtt vele a nap mögötti

kozmoszt elrejtő éjszaka,

mely több és szebb így, mint a föld

és fény naprendszeri viszonylata.

Ezt hozta a fekete park fölött

valami pávakéken lépve át,

s minden mondatnál gazdagabb, nagyobb

e földi végtelent túllépő néma táj…

Papírra adta-e?

1

Ne mondjad, hogy költő vagyok!

Köröttem zárva mind az ablakok

s mögöttük, hogyha van, annak szavát

papírra adta-e az a világ?

2

De vannak-e hozzá szavak,

ha nem tudod, s nem ismered?

Hiába vártad, sose jött

a házadig, hogy szóljon is veled.

3

Ha jött is, pillanatra lett

fénylő a ceruzád hegye.

Keményen áll tág mértanában

a rejtett nagy szerkezete…

4

Falán innen van Drangalag

és mondd, ki lépte át e falakat?

Útjaikról verseim közé

A nyárfáinkra ült a köd…

Eltünt a forma, csak a madarak

jeleztek, merre jár a fa

e sűrű nincs ege alatt.

Sások, szittyók között a senki jár

s az évszakon túl az, ami

lassan kezdi az évvel

már bennem is telét kibontani.

A van s a nincs köde egymást fedi.

A berkeikből jönnek a sorok,

és útjaikról verseim közé

róluk beszélő tájat rajzolok.

És hallom is

Itt jár a szőlőink között.

Üres vödrével tőlem indul

a forrásokhoz hegyre föl

és szárnyát tárva, vissza ahogyan

ereszkedik, a felhők és a fű

között fénylik a hűvös

tiszta víz… Úszik s fejünk felett

ragyog a teli, kék vödör

s a tikkadt nyár örül,

mert lombjaink árnyékát

és a forrást osztja szét

s kinyitva pincénk ajtaját,

küszöbre ül, hogy lássa

a völgy szép mellén mint örül

az ég és combjai között

a simatörzsű bükk

s a töklopót hordóba mártva,

mintha igét pezsdítene…

A néma fürtök és halak

között én hallom is,

mert itt lakik és erre jár

a források, a templom

és a tó között…

És szárnyát amikor kitárta újra,

lélegző fáink homlokára írta,

hogy ez a szép szívünkben

és csak így igaz

e láthatatlan sok-sok vannal

a látható világ

s a létezés pontos szavát

már így vitték tovább a fák…

Átlényegül és vers helyett

A hajnal angyala akár a köd

megáll a karóink között.

Aztán piros szárnyakkal, mint a nap

a vágók lábáig szalad

s amíg a szőlő-alji harmat

útrakész fecskerajt itat,

megtisztítja a hegyi kutakat

s fogát, mellét villantva

pincéink bádog tükreibe néz,

de füzetemet meg se várva,

átlényegül és vers helyett

a hajnal áll a nádban…

Itt hagyta, hogy majd megtaláljam

Lilába mennek át a fák

és koronájuk az ég hajlítja meg,

ahogy a völgyre dől az óriási kék…

Hamvas és héjas csillagokkal

kering a szilva, az óriás

diófa is az égő nap körül

s az angyal aranyló, terhes ág alatt

hallgatta s látta is a fuvolát…

Hegyes, zöld szárnyaik között

éneklő törökfecskék hozták

s a völgy mély öble úgy adta tovább,

hogy megkoccintotta az angyal poharát,

s ahogy a fecskéknek mutatta,

kezében össze s eggyé ragyogott

a völgy, az ég, az ág és a kapák

sarával együtt kő és a levél

úgy fénylett már, mint élő ötvözet

és rajta, mint egy eltűnt költemény

a régholt hegypásztor szava…

Mert ő is látta, mint e körtefa,

hogy itt volt és a terhes ág alatt

itt hagyta, hogy majd megtaláljam

azt a fénylő, őszi poharat,

melyet akkor az angyal ott

fűnél sűrűbb titkok között

az éneklő törökfecskéknek mutatott…

Velem teljesebb velük

Csupán csak ennyi volt

és ez maradt… A kert?

És való részei között

a zöld emlékezet

a kezdetig, mikor

benzinnel, motoron

nem is a test, de valami

más, fölpörgetett fokon

vitt és láttam, de még nem

úgy, ahogyan máma

a rostok és a mész

kezemből néz e fákra.

Az ennyi-volt-csupán

völgyéből nézve szét,

ma már tudom, hogy ami indul,

megleli mindig a helyét.

Így áll köröttem és hagyom…

A zöldjével nevel.

Az egész velem teljesebb

velük s így leveleivel

még árnyékot se vet,

mert több… Együtt vagyunk

a teljes részei, akár a gaz,

vagy mint a pipacsok…

És ennél többet ki kíván!

E zöldben ennyi én

művel és visz… Testvérien

jönnek s nőnek belém.

A rendről ejtve néha szót

És rendberaktam itt a cellám.

Fölszállt a fény… Zsalum mögött

fehér hűvösben várhatom,

mit tart a nap órám fölött.

Mind ajándék… Jó és rossz

megannyi jel, mert mind velem.

Sötét grafittal üres lapra

az időt rajzolja velük kezem.

Akár a virág, vagy a tégla

kitöltjük ezt a mély teret.

Bibékkel vagy reszkető zölddel,

miként a pontos ismeretlenek,

melyektől szépül körülöttem

az ismert, végtelenbe nőve

s nem hagy, mert mindenből kilép

a biztosnak ellenkezője.

A csúcsról így lejt égre út

s talpunk alatt csillog a fény.

Köztük a rendről ejtve néha szót

a csillagokba üt egy költemény.

A dór lelke velem

Saru, vaságy és kell-e több?

Körém szoborként áll a szép.

Talpa alatt rózsaszínű a föld,

s ahogy érintem fügefám kezét,

messzi délről adja a hírt.

– Ott voltál… Láttad, és tudod…

Olvastad is ki róla írt… –

Idézzük együtt Marathont.

A dór lelke velem!… Az oszlop

jelképnek itt bazaltra állt,

idézni közvitézt, királyt.

Így állnak itt és néhanap

letépve maszkjuk, fényben úszva

valaki mellém áll fölkoszorúzva.

Az innen és a túl

A szerző válogatása életművéből

Magány

Lápi remete-zsoltár

Balatonparton*

Reggeli szendergés

Szülőföldem*

Esti látomások*

Vers a magányból

A pécsi Flórián kocsmában

Csöngei emlék*

Csak nézz reá

Görög cserepek*

I

II

III

Finn tanyán*

Villámfénynél

Késő tanács a hóhatárról

Hárfások falun

Ajánlás „A Hold és hárs” elé

Harmincadik esztendő

Hol éltek?

Egyre fényesebben

1

2

3

4

5

6

7

Merengő

A Dorottya háza mellett*

1

2

3

4

5

6

7

8

Egy kikötésre használt fűzfánál*

1

2

3

4

5

Vihar előtt*

Egy vers előtt

Angyali követ

Fakutyán, fényben

Házam, világom, hazám*

1

2

Figyelmeztető*

Egy csatatér árnyékából*

Az emberekhez*

Új korszak indul*

Kettős istenek*

Niklai elégia*

Így emel*

1867 a pusztán*

Mit apám tanított*

Az egyetlen*

Vágy

Epigrammák

Egy izmos költőre*

Egy kritikusra*

Könyörgő egy költőhöz*

Vasárnapi költő panasza*

Csánki*

Egy opportunistára*

Hattyú helyett*

Kalitka-költő*

Juszuf*

Öngúny*

Megvirradt verselő*

Egy nap pihenő*

A költő és múzsája*

Egy festetthajú nimfára*

Balatonparton^*

Szülőföldem^*

Esti látomások^*

Csöngei emlék^*

Görög cserepek^*

Finn tanyán^*

A Dorottya háza mellett^*

Egy kikötésre használt fűzfánál^*

Vihar előtt^*

Házam, világom, hazám^*

Figyelmeztető^*

Egy csatatér árnyékából^*

Az emberekhez^*

Új korszak indul^*

Kettős istenek^*

Niklai elégia^*

Így emel^*

1867 a pusztán^*

Mit apám tanított^*

Az egyetlen^*

Egy izmos költőre^*

Egy kritikusra^*

Könyörgő egy költőhöz^*

Vasárnapi költő panasza^*

Csánki^*

Egy opportunistára^*

Hattyú helyett^*

Kalitka-költő^*

Juszuf^*

Öngúny^*

Megvirradt verselő^*

Egy nap pihenő^*

A költő és múzsája^*

Egy festetthajú nimfára^*

Mit érne?^*

Tengelic^*

Készül már^*

Néz a cigány^*

Szerény hatalommal^*

Hozzák a derű képletét^*

És ott úszik^*

Ki ötezerben élsz^*

Egy szilfa alatti forrásnál^*

Vitéz Mihály Csökölyben^*

Tán, hogy ráleltem^*

Ilyenkor szeptemberben^*

És ledobta horgonyát^*

Emlék Eleusisból^*

Tragédia Epidaurus színpadán^*

Csak szózat volt?^*