Itt hagyta, hogy majd megtaláljam

Lilába mennek át a fák és koronájuk az ég hajlítja meg, ahogy a völgyre dől az óriási kék… Hamvas és héjas csillagokkal kering a szilva, az óriás diófa is az égő nap körül s az angyal aranyló, terhes ág alatt hallgatta s látta is a fuvolát… Hegyes, zöld szárnyaik között éneklő törökfecskék hozták s a völgy mély öble úgy adta tovább, hogy megkoccintotta az angyal poharát, s ahogy a fecskéknek mutatta, kezében össze s eggyé ragyogott a völgy, az ég, az ág és a kapák sarával együtt kő és a levél úgy fénylett már, mint élő ötvözet és rajta, mint egy eltűnt költemény a régholt hegypásztor szava… Mert ő is látta, mint e körtefa, hogy itt volt és a terhes ág alatt itt hagyta, hogy majd megtaláljam azt a fénylő, őszi poharat, melyet akkor az angyal ott fűnél sűrűbb titkok között az éneklő törökfecskéknek mutatott…