Mint a gyökeret vert sejtelem

Itt, de mégsem úgy, ahogy a forráson a nap, kútban moha-virág, vason a rozsda vére, de mint a gyökeret vert sejtelem élek holt pincék, várak és templomok között, akár időtlenül a csönd… Mint akit közéjük vezetett zászlók és nagy szavak helyett egy ezüstkérgű füge-bot… És mindig ott és úgy, ahol sohase híd, se föld, sziget. Arasszal csak döngölt utak, eltűnt kulcsok, bezárt kapuk s a berki tőzeg-láp hűslángú jelei fölött… A sok formás minden között kezemben mindig ott az a pohár!… Érzékeny tág körével a mindig szomjúság, mely kövön, ostyán és papíron át zöld térben rajzol kerteket… És szól az éber, nagy kakas, hogy hol és mért áll ott a ház? A kéményén miért a vár?… Kié a bádog, csöngető kereszt és csonkolt lábával Krisztus hová vezet?… Elém, ha jön, kriptákon át mindig a mai gazda jön. Soha a régi pergament s kezében tartja versemet… Együtt írtuk: a ház, a park, az ezüstkérgű füge-bot s talán az a pohár s amit szomjas körén hozott…