A múzsák kavics-kemények
Aztán jött a festéktubus, amelynek |
színe, illata már-már szobor… |
És bátyám szabadkézzel sólymot fogott… |
Lehull a kép és benne ébredek. |
A semmit tündöklőre gyújtja |
az a könyv, amelynek verse |
a könyvesboltban lábamra esett… |
Csak rend van… Nincsenek véletlenek |
s a múzsák kaviccsal játszanak. |
Az egyik tükrünket bevágta |
s kilépett meztelen a legszebb, |
akit azóta sem és sose láttam… |
s még odafönn zsebembe tettem. |
Az utcán néztek, hogy ketyeg, |
ahogy a gimnáziumba megyek, |
mert könnyű úgy, ahogy az ábra, |
de szabad kézzel sólymot fogni |
s nem kőből, illatból a szobrot |
és benne ébredek… A múzsák, |
azóta tudom, kavics-kemények |
és mint a valóság, kegyetlenek. |
|
|