A magyar Waste Land-ek
Hegyközségeink pusztulására
T. S. Eliot emlékének
Eldobott korsók,
kidőlt hegyi szolgák
itt-ott a gazból
arcukat kidugják.
A gálic szép színét,
mint most a lányok…
Zöld karikákban
pislog szempillájuk.
Tört prések… Elmaradt
küllők az útba.
Rom mögött a szilvát
örökzöld befutja.
A pince-szellőző
gyep torzsát kiütve,
elsüllyedt világ
teleszkóp tükre.
Kémlel?… Vagy bennem?…
Csöbrök, kulcsok, zárak
s betyárok fái
karók közt állnak.
Lyukas a törzsük,
de nyáron még körte…
A lovak kantárral
ide voltak kötve.
Micsoda kegyetlen
expedícióba
vonulok, ropogok
e hegyi bozótba.
A táblák: – Eladó –,
jelzik… Sivatag!…
Dermesztő magányba
beljebb és magam.
Kedvem lelem ebbe?
Vagy csak rendületlen
szólít, hogy ne hagyjam,
se itt, se szívemben
e sivatag valót
s megesve rajta,
itt állok, zörög
füzetem lapja.
Beszél… Nem égből
üzen ez a szalag.
Borok kriptáin
dőlt vályogfalak,
beszakadt ajtók…
Tragédiákba
áll így a színfal,
hozzánk kiáltva
s az elnyűtt szerszámok
némán kilépnek,
mint régen a gazdák
fogadni vendéget.
Koszos macska, ha…
S tündérek helyett
bagoly nyergeli
a tört gerinceket.
Hegyi sivatag…
Remete gesztenyék
jelzik csak, mi volt:
oázis-vidék!
Disznók, félvad ebek
embernyi gazba.
Ki sem látszik már
szarvas agancsa.
Szinte már szép is
ez a rettenet,
ahogyan kivonult,
hagyva háta megett
pincét, forrást, hegyet
s égre kiáltva
néz a kivert föld
rám mint Batu kánra.
Kapátlan, sürögve
keresztül-kasul
inda, tüske, tarack
nekiszabadult.
Gazzal tomboló
éhes Szahara.
Fölordít ujjam közt
a csonka ceruza
s fölrebben a sármány.
Közéjük vágva
villan éles szablya.
Az ölyű szárnya.
Lélekig hasítva
rí és csöppnyi vére
hull a galagonya
mérges tüskéjére.
Sír, sikolt, ne hagyjam
s megesve rajta,
vetem, hogy lássad
ide e lapra,
mivé lett… Pörjés,
magyar sivatag.
Ki sem kell nyitni
az ablakokat,
bele látsz és ki is…
Itt rom és szegek
s az, ott kint, az sem kell
már soha senkinek?
Méhesét fejsze!
És mézét és borát?…
Mi hozta ide
ezt a Szaharát,
hogy ahol a legszebb,
gőggel terülve,
dombok szent hajlatát
rom és gaz felüsse
s ahonnan messze
kellene látni,
kutak öblébe
a halál rí…
Rothadt szalmazsákok…
Szuvas pad… Cserép…
Szétesett tűzhely,
rajta a semmi ég.
Elvadult puszta már
dőlt egérfogókkal.
Trágyázza, ami rossz,
ronggyal, töklopókkal.
Mint Tróját az idő!
Készíti elő
ezt is rétegesen,
ahogy a földbe nő.
– De megássa-e még?
Lesz-e valaki
szívét és titkát
egyszer kibontani.
Vagy pontosan süllyed,
pusztulva tovább
s tágítja szívünkben
is a Szaharát?!
[
Digitális Irodalmi Akadémia
]