Barbár szimpozion

Nincs és nem is volt szolgahad.
Szedted és iszod is magad…
Sem amforák… Maguk a hegyek,
– mint kehely ölén a csepp –
a hordódig lejtenek.
És csapolva, itt a szomszéd:
tűzoltó, kőműves, tudor,
ki lepkét ivartalanit,
Ők emelik föl poharaid
s a szakállas legbölcsebb szobor
felhős fürtjével asztalodra forr!
Velünk iszik a fönt és a lent
s már el sem hagy az ég…
Könyökre dőlve kőlapon
vitázik barbár szimpozion.
Goethe szavával maga a világ
a költészet éden-fátyolát
önnön kezéből nyujtja át…
Így a nemrég hamvas fürt maga
biztos képekkel mintha szólítana,
tisztán, és lényege – akár Platon, ha szólt –
köztünk ragyog az élő idea!…
S a szerkezet?… – Mint felelet
rácsattan a roppant mechanika
s már új holdakról új méheket
jelez a hamvas és okos viasz
s fut körbe-körbe a szalag,
mint tengelye és napja körül…
És oly simán, hogy észre sem veszed
talpad és fejed felett
a lét ívébe fogva
a legnagyobb is parányok foglya…
Nyelvünk kóstolja, vagy csak a pohár
az anyag kemény és nyers ízét? –…
E törzs, mint Arisztotelész
tartja az igék és ágak csupasz lényegét!?
S kiöntve itt, mint egykoron
a mindig és egyre tovább osztható
ujjad között úgy átsuhog,
akárcsak ott e csillag-fényű tó.
Köved fölött teremtő szárnya
fénylik a tűzoltó poharába…
Csepeg a rizling… Csillag csillag után,
s míg áll a fejünk fölött a láng,
előttünk, mint piacon kofa-viták,
harsog barbárul a világ…
A vad piros adú, az ősz
szívünkig üt, mint tiszta kártya…
Kosárral karján most barna lány.
És táncol, mint hajdan meztelen
járta a flótás kurtizán…
Körbe a szobrok… És köztük a flóta…
Hangját és testét viszi egy madár…
Nézi a kőműves, tűzoltó, tudor,
mint nagyító-lencse ragyog a bor
és benne és rajta át
tágul és teremt a szárny…
A kőlapon tündöklő kócsag áll,
mintha csak véletlen ideszállt volna.
Élő mikroszkóp e barbár szimpozionba.
Lába borban… Csőre csillagokba verve,
állnak a csapdák kegyetlen kivetve…
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]