Kettős pályán hátrál

A régi házak járnak az eszemben.
Belenőnek lassan az időbe,
mint kiszáradt hársfa fekete
ága lépcsőnkről az égbe…
Gerle is szól a kitömött bernáthegyi
fölött… A pávák gyönyörű sátrat
fújnak rozsdás kaszák közül.
Seregélytrágya festi a padot
s egy láthatatlan tüll uszályát.
A mogyorók gyökere közt a macskák
hófehér csontváza hűsel.
Zeng a kakukk a pörjés kertből
és Kossuth szól az előszobából.
Összebeszél a kép a madárral
s a téglák lombot, a lombok téglát
bontanak… Magasan a tornyon
orgona erőlködik habarcs között.
Hozna virágot is, de valaki
ott fönt minden tavasszal leszedi.
– Ki megy föl érte?… Van-e szárnya
s kinek hozza, sehol egy váza?!…
Lépcső se föl, pincébe se.
Betömve és régen lezárva,
mint elfelejtett esküvői
palackok szája és az ablak,
amely csak volt, de félíve mégis
nyugattól északig bolttá feszül,
mint pókhálós és egérrágta ég…
Alatta két ló, a Piros és Szedres
csalánból ég havára fölnyerít.
S lovak helyett már hattyúk húzzák
tovább a csézát… Az ég
erősebb és fehérebb az idő is…
A napóra szára letörött.
Számok kopott sora mit se számol.
Áll a tüzes gömb!… Hiába áll a ház is.
Árnyakat sem mér az óralap.
Kettős pályán hátrál a világból
a ló, a kút, kutya és pince,
pad, macskák, torony és orgona!
Csak nevük világít… Még meg sem kérdezik:
– Hová pókhálós, egérrágta ég? –
Csillog némán a csillagok pecsétje
és csillog a seregélyürülék…
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]