Fölöttem át nem üt

– Hogyan?… Már soha többet
a Via Appián, soha veled?…
És Minosz trónjára sem ülsz?
– Ki adta ezt a zord hatalmat,
hol van az a vad minotaurusz,
hogy Delphiben sem hallhatom szavad
a jósnők most is suttogó
kétélű versei között…
– Örökké már csak így
valami csonton-túli izenés…
És jaj a Szűz!… A szerelem…
Nem dőlhetek le térdre
gödrös combjai előtt…
– Kitől e zordon hatalom!
Beszögezett ég rései alatt
állok vén diófám tövén…
Repedeznek az oszlopos falak
és Knósszosz rózsás vöröse
akár a pillangók… És illatoznak…
Ott… tovább… de itt
zordul a másik fa is.
Aranyló gévagombák terraszán,
mint toronyból néz a volt.
A tulipánok aranylándzsás hada
zöld páfrányok erdején elvonul.
Utánuk völgyi televény szaga
söpör… Émelygő és nehéz,
ahol már nem levél a levél.
A szirmon pillangó sem ül
és szép fejek közt nem dönög a méh…
Ahol a nap hűvös, itt állok én
és fölöttem át nem üt a fény
biztos hegye… Nem szúr belém…
A végtelen sugár nem üt szíven,
a homlokom hiába emelem.
E lombon át nem látja már a szem
Pinturicchiónk veled közös egét…
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]