Láttál-e szilvafát repülni?… |
Mikor kitágult őszi gömbje |
lágyan billeg törzsén a fűben |
és páros, kis kék gömbjeivel |
följebb és még följebb ível… |
Oly hamvasan és oly harmóniával, |
hogy az idő kitárja mellét |
s a tér e szép dimenziója |
És szállt és szállt a szilvafa. |
Árnyéka lábunk és szemünk előtt |
fölszította az őszi legelőt… |
S ahol a repkény zöldjét sose váltja, |
a rejtett források között |
a ludak – csőrük égbe mártva – |
álltak, mint behavazott hárfa! |
Hárfák, melyeket elvesztett a dél, |
mert sorra fagyott mind, aki |
e tájon hárfát szokott hordani… |
S a kristálytiszta madarak |
nézték a türkisz gömb alatt, |
hogy szállt és szállt a szilvafa… |
Mint hajnalra emlékezem. – |
…Mert így!… Nem én!… Te mondd tovább! |
Nem álom… Szólj!… Te légy tanúm! |
Szavad gyémántja – kedvesem –, |
hogy így láttuk, mi ketten!… Igy! |
zöld forrás hárfái fölött |
tavaszból átnyílt őszi szerelem. |
S nem ritka – szólj –, hogy mindig így, |
hogy így jön itt e páros őszi hónap, |
a szárnytól és aranytól oly csodás |
szeptember-októberi villanás. – |
Aztán, csak annyi még, hogy itt a tél! |
Közénk vág, mint egy lezuhant, |
És itt marad dermedten, feketén, |
mint vadkörtefa hosszú hóban… |
De addig is, te légy tanúm, |
hogy hamvasan és fényesen, |
mint harminc év előtt a szerelem, |
úgy szállt fölöttünk az a fa. |
Oly fényesen és oly harmóniával, |
hogy az idő kitárta mellét |
és akkor, hogy el ne hidd, hogy elszáll, |
bemérte és ledobta horgonyát, |
s megállította fönt a fát!… |
S már minden mértannál az a több, |
hogy ott ragyog s hogy látjuk odafönt… |
|