| Ha nincs meg az a ház, minek |
| De itt lakott!… Itt rázta az a láz, |
| a földi és amely az ujja közt |
| s oly biztosan kapcsolta át, |
| ha fölsercent a Lilla név!… |
| Lilla, a soha el nem ért… |
| Se rév… se ház… de minden szárnya |
| átépült csillag-fizikába. |
|
| Aludtam, hogyha tudtam volna… |
| Széthullt a bárddal összemért |
| a medvekörmű csillagokba… |
| Elszállt és épp ezért írom, |
| mint asztrális jelét a csillagász, |
| hogy megmaradjon egy konstelláció, |
| mint tüske, csillagközi láz! |
| Jel, a kékenégő líra lapján |
| ott fönt… S itt lent a mappán |
| e földi nincs meredjen égnek |
| és higgyem: |
hogy fölénk feszül, |
| a maradás szerkezetének!… |
| S hogy lássam: |
nincs semmi egyedül! |
| De minden keményen összecsapolva |
| fénylik, mint rend, mint gravitáció |
| s a kárhozat szavával szembeállva, |
| amikor nem volt se Lilla, se tóga, |
| így csapott eléd e ház az útra. |
|
| Eléd s föléd feszült, mint csillag |
| torony – tengely fölé s alatta |
| nyűtt bundán, vén dikóra vetve, |
| a láztól és nyájból kiverve |
| nézted e tölgyfa gerendákat, |
| mint foszfor az öreg fákban |
| visszafénylett rám, hogy lássam |
| én is a rendet, mely tovább csapolja |
| tölgynél és bárdnál biztosabban, |
| amit bemértek abba a rajzba… |
| S hogy tudjam, jön utánam is |
| ki csekély, de szólított jelemre |
| – mert nincsen semmi egyedül – |
| hozzáméri és tovább emelje |
| azt is, ami nincs már, csak így, |
| s a legnagyobb magány is tűzre lelve, |
| – nemcsak a kékenizzó líra lapján, |
| de mindenütt és mindenekben – |
| beáll egy hűvös, tiszta szerkezetbe. |
|
|