Két oszlop
Mindennap ugyanaz… És szívgörcs… Hivatal… |
Magány és harc közt zsongó őrület |
egy tört szökőkút lezárt csapja áll. |
Csöve fölé anyám, mint kis halottra |
faládát tett s bodzákat ültetett… |
belengi szívem s udvarunkat… |
Mindennap ugyanaz… És epegörcs… Hivatal… |
Magány és harc közt zsongó őrület |
hogy újra lássam szép Velencét, |
a vágyaim s a tenger kedvesét… |
Tíz éve láttalak! – Tíz éve már |
és lassan itt lesz a halál… |
lehántott tűzfalak repkénye |
hervad mosófazékba tépve, |
s melyről lehullt az élő ábra, |
üresen áll a vakolt tábla, |
s hozzá, mint árnyék szaletlink tapad. |
Rajta mint kátrány-szemfedő, |
még leng a lyuggatott tető, |
melyet egy láthatatlan kéz |
hogy álljon kopott négy oszlopán. |
Alatta ábrándos levegőkocka |
néz üveg nélkül a jázmin lugasra, |
melyből az idő kicsapolta |
a kártyázók kékbajszú mosolyát |
s csak nézi, nézi a téli körtefát, |
a két kivénült harkály-létra, |
mintha Philemon és Baucis volna, |
úgy tartja egymást féltő gondba. |
Törzsükön a sárga és zöld gomba |
ernyője, mint apró balkonok… |
És újra ugyanaz és görcs és hivatal… |
Harc és magány, mely lassan őrület |
s nem integettem kék hajómnak |
a teraszunkról Fra Angeliconak. |
Nem küldtem palack-postát |
az áradó-zúgású Styxen át, |
pedig ajtómra néz a párkány, |
melyről apám a mélybe hullt. |
Cementjén rozsdás néma folt |
antennák keresztje s a ruhaszárítók |
drótjának puha ábrái úsznak, |
s nem küldtem verset T. S. Eliotnak, |
hogy Velencét lássam újra. |
harangjai már jönnek értem. |
s az ég halikrás ultramarinján |
nem csillagok, de lüktető magok |
úsznak és rajzanak, akár a sejtek |
átsüt az ingen és a nyáron. |
|
Nem én emeltem… Hány isten? |
Azt sem tudom, de Poseidon |
izzadhatott ezen a parton |
mint a görcs ormot vetett |
elérve négy alacsony felleget. |
Lyukacsos lett a hegy… Tufa-szivacs… |
És vér üt át a szömörcék lombján. |
Ki erre hajt, rőt lesz a nyája |
e Bacchus és tószagú sugárba… |
két oszlopot rakattam oldalába. |
Ragyognak messze az öblök fölött. |
Rajtuk a háromszög galamb nélkül |
csupán tető, nem timpanon, |
Betyár-barlangok… Bor-lyukak… Kan-tanyák… |
Gálic és réz és rőt parcellák |
és körben mandulák és mandulák |
és édes bogyóktól szikrázó karók… |
Két fehér oszlopot emeltem föléjük. |
Ragyognak messze az öblök fölött. |
Egy-pár rím; húsz forint az ára! |
Egy lépcső kétszázba kerül. |
lépcsősort rímekkel vulkán-tetőre |
e kettős hattyú-oszlopig… |
itt töltenék már minden délutánt. |
Egy töltőtollal jönnék csupán, |
s akár a juhar magházas propellere |
versek magjával szállanék |
De mire enyém lesz e gép, |
Az eszmei bért egy perselybe teszem. |
és én e földön már églakó, |
s melyet a téesz kovácsa vert, |
a menny kékajkú perselyébe, |
nem, mint csaló a bér helyett, |
még egy-egy verset is teszek… |
a Szentlélek és a kápolnán, |
Te szép borszűrő mésztufás, |
édes bogyókkal fürtözött, |
hogy hozzád nem tercinák, |
se nyájfutású pentaméterek, |
Hát így írom s mert itt írom, |
hát ez lett a tett és vers hegye. |
Ezért áll itt, mint üvegtorony, |
|
A kert s a két oszlop között |
a koronátlan téli körtefán, |
úgy él s belőle, mint a cinke |
Száll… Száll és mindig visszaszól: |
– Hol vagy te cinkeház? – |
– Oly messze hozzád visszatérni… – |
– Ó az epegörcs… És a hivatal, – |
sóhajt a cinkeház és fújtat, |
és baktat és izzad és siet. |
Hunyorgat utána… Alig látja… |
a követő-idegnek nylon szála. |
Mintha egy sasszárnyú hattyút |
fogott volna, mely vadul körözve |
húz mind szélesebb körökbe. |
Úgy száll a képzeletnek szárnya |
tavak, csillagok és tengerek, |
apró kő és faházak felett… |
S a kert és a két oszlop között |
csak áll, mint a cinkeház |
a test, amelybe, mint a cinke |
mely mint a zsarnok hattyú |
szavát az idő fölé kiáltja, |
s a kéz csak dermedten rakja |
dalát a csontszínű papírra. |
|
|
|