Két oszlop

 

1

Mindennap ugyanaz… És szívgörcs… Hivatal…
Magány és harc közt zsongó őrület
s nem írtam levelet
sem T. S. Eliotnak,
nem írtam senkinek…
Köröttem kert és közepén
egy tört szökőkút lezárt csapja áll.
Csöve fölé anyám, mint kis halottra
faládát tett s bodzákat ültetett…
Néma a kút… A bodzaillat
belengi szívem s udvarunkat…
Mindennap ugyanaz… És epegörcs… Hivatal…
Magány és harc közt zsongó őrület
s nem szálltam hajóra,
hogy újra lássam szép Velencét,
a vágyaim s a tenger kedvesét…
Tíz éve láttalak! – Tíz éve már
és lassan itt lesz a halál…
Vitorláid helyett
lehántott tűzfalak repkénye
hervad mosófazékba tépve,
s melyről lehullt az élő ábra,
üresen áll a vakolt tábla,
s hozzá, mint árnyék szaletlink tapad.
Rajta mint kátrány-szemfedő,
még leng a lyuggatott tető,
melyet egy láthatatlan kéz
lebegtet csupán,
hogy álljon kopott négy oszlopán.
Alatta ábrándos levegőkocka
néz üveg nélkül a jázmin lugasra,
mint összetört aquarium,
melyből az idő kicsapolta
a kártyázók kékbajszú mosolyát
s csak nézi, nézi a téli körtefát,
melyről a cinkeház
visszanéz és rám vigyáz…
S az eltört kút fölött
a két öreg diófa,
a két kivénült harkály-létra,
mintha Philemon és Baucis volna,
úgy tartja egymást féltő gondba.
Törzsükön a sárga és zöld gomba
ernyője, mint apró balkonok…
És újra ugyanaz és görcs és hivatal…
Harc és magány, mely lassan őrület
s nem integettem kék hajómnak
a teraszunkról Fra Angeliconak.
Nem küldtem palack-postát
az áradó-zúgású Styxen át,
pedig ajtómra néz a párkány,
mint kőmellű hullámtörő,
melyről apám a mélybe hullt.
Cementjén rozsdás néma folt
stigmája és fölöttünk
antennák keresztje s a ruhaszárítók
drótjának puha ábrái úsznak,
s nem küldtem verset T. S. Eliotnak,
nem szálltam hajóra,
hogy Velencét lássam újra.
Csak állok és érzem
Szalonta, Nikla és Sümeg
harangjai már jönnek értem.
Lila rög lesz a vérem
s az ég halikrás ultramarinján
nem csillagok, de lüktető magok
úsznak és rajzanak, akár a sejtek
a tavaszi sárga tócsán,
s e kalarábészínű hályog
átsüt az ingen és a nyáron.
 

2

Nem én emeltem… Hány isten?
Azt sem tudom, de Poseidon
izzadhatott ezen a parton
és Vulcan izma itt,
mint a görcs ormot vetett
elérve négy alacsony felleget.
A test kiizzadt könnye
itt csöppent ép a kőre!
Lyukacsos lett a hegy… Tufa-szivacs…
És vér üt át a szömörcék lombján.
Ki erre hajt, rőt lesz a nyája
e Bacchus és tószagú sugárba…
Ez nem az Olympos s én
két oszlopot rakattam oldalába.
Ragyognak messze az öblök fölött.
Rajtuk a háromszög galamb nélkül
csupán tető, nem timpanon,
sem a Szentlélek jele,
csupán remete Gyulának
költői ketrece…
Betyár-barlangok… Bor-lyukak… Kan-tanyák…
Gálic és réz és rőt parcellák
és körben mandulák és mandulák
és édes bogyóktól szikrázó karók…
Két fehér oszlopot emeltem föléjük.
Ragyognak messze az öblök fölött.
Egy-pár rím; húsz forint az ára!
Egy lépcső kétszázba kerül.
Így raktam én Árkádiába
lépcsősort rímekkel vulkán-tetőre
e kettős hattyú-oszlopig…
Ha lenne helikopterem,
itt töltenék már minden délutánt.
Egy töltőtollal jönnék csupán,
s akár a juhar magházas propellere
versek magjával szállanék
hegyem csúcsára le.
A szocializmus sejtem,
megadná nékem ezt!
De mire enyém lesz e gép,
a kettős szép oszlop
a kommunizmusba lép.
És akkor a hegyközség
kápolnáját kibérlem én.
Az eszmei bért egy perselybe teszem.
A tulaj az ég lesz
és én e földön már églakó,
s melyet a téesz kovácsa vert,
a menny kékajkú perselyébe,
nem, mint csaló a bér helyett,
de ép a bérhez én
még egy-egy verset is teszek…
Lám Poseidon, Vulcan,
a Szentlélek és a kápolnán,
meg a szocializmuson át
Te szép borszűrő mésztufás,
édes bogyókkal fürtözött,
oly sokrétű a te tájad,
hogy hozzád nem tercinák,
se nyájfutású pentaméterek,
de szabadon szedett
sorok és képek illenek…
Hát így írom s mert itt írom,
hát ez lett a tett és vers hegye.
Ezért áll itt, mint üvegtorony,
remete Gyulának ketrece.
 

3

A kert s a két oszlop között
a test akár egy cinkeház
a koronátlan téli körtefán,
úgy él s belőle, mint a cinke
ki-be-száll lakója
az álom és a képzelet…
Száll… Száll és mindig visszaszól:
– Miért nem sietsz!? –
– Hol vagy te cinkeház? –
– Miért maradsz el? –
– Oly messze hozzád visszatérni… –
– Ó az epegörcs… És a hivatal, –
sóhajt a cinkeház és fújtat,
és baktat és izzad és siet.
Előtte száll a cinke…
Hunyorgat utána… Alig látja…
Egyre vékonyabbra nyúlik
a követő-idegnek nylon szála.
Mintha egy sasszárnyú hattyút
fogott volna, mely vadul körözve
húz mind szélesebb körökbe.
Úgy száll a képzeletnek szárnya
tavak, csillagok és tengerek,
apró kő és faházak felett…
S a kert és a két oszlop között
csak áll, mint a cinkeház
a test, amelybe, mint a cinke
ki-be száll lakója
az ábránd és a képzelet,
mely mint a zsarnok hattyú
éneklő szája
szavát az idő fölé kiáltja,
s a kéz csak dermedten rakja
dalát a csontszínű papírra.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]