Kijózanult borkóstolók

November, köd és kóstolás hava.
Cefrék és erjedő borok szaga,
s – kinek jobb? – kérdi egyre a pohár:
 
rizling, kadarka, dinka
 
fénylik poharainkba.
Levél sincs, mégis csupa üzenet
járja körbe a szőlős hegyeket,
s magasra tartva a butykos üveg:
 
rizling, kadarka, dinka
 
csorog poharainkba.
Csorog s míg fölöttünk eső csapdos,
idebent fénylő butykos a nap most.
Mindenki rája emeli szemét.
 
Rizling, kadarka, dinka
 
fürdünk sugaraidba.
Egy szál hegedű s bent a hordóba
morog a bőgő, szól a gordonka.
Húzza a barna pincei banda.
 
Rizling, kadarka, dinka!
 
Sír egy klarinét sípja.
S falról az öreg katona képe
rákacsint szépen Kis Szent Terézre:
– Ez kell szentem! Ez kell a magyarnak!
 
Rizling, kadarka, dinka.
 
Repülj a karjaimba!
– Ez kell babám! Nem golyó verése,
mint a zápor, sáros fedezékre.
Ez voltam én! S ki maradt belőlem?
 
Rizling, kadarka, dinka
 
emlékszel sorainkra? –
Cseppen a kadar tűzpiros vére.
Mint nap tágul asztalterítőnkbe.
Nem rizling… Se dinka… Józanítva
 
vérpiros kadarka
 
néz a kóstolókra.
Rásüt a képre, présre, határra.
Világít az őszi magyar tájba…
Nem is isznak. Már csak néznek s nézik
 
s rizling, kadarka, dinka
 
világít, mint a stigma.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]