Sziklából kihajló

Hatvan versért vettem hatvan mandulafát.
Mint az izmos szüzek, amazon katonák
suhogó görcsösen, telt hadrendbe szállva,
nádak távcsövein néznek át a tájba.
Lábukról a mészkő, mint a szobor talpa,
pereg a húszfokos ostorívű partra.
Széleset kanyarít… Aztán visszarántja
öblös ágyékaik szirén suhogása.
Zöld-arany tüdővel hínár és felhő közt
homlokukon lüktet fenyőből örökzöld.
Hajuk ezüst háló… S eltűnt három évem
sugárzik a szirmok kék lombik csecsében.
Mint a virág, hogyha megtermékenyülve,
kerekül citromról pozsgás rózsaszínre,
én úgy nézem már e hatvan mandulafát:
telt húsuk, görcseik, gerincük sudarát,
rózsaszín hűs testük napba feszülését,
nagy bika-alkonyok mézes csepegését…
Tavaszi rózsából csontkeményre válva,
ráfeszül szívemre a sok őszi dárda,
mint a csont, bordázva, éles termésükkel,
s bársonyuk lehántva, játszom e szűzekkel.
Sziklából kihajló hatvan déli virág!
Szép csavart derekú édes mandulafák.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]