Epigrammák

Egy izmos költőre* Csánki a disznót csak kolbászból ismeri, mégsincs   akkora kondás, mint ő maga verseiben. Füttyöget és durrog, hogy zeng az olymposi tájék!   Futnak a Múzsák! Hejj, Csánki utánuk ered! Mit neki, hogyha lesántul szépdalu Pallas Athene!   Csánki derék kondás. Fütyköse karnyi babér.   Egy kritikusra* Orditozott Dongó és ölte a méhet a tájon,   mígnem a Múzsa dühös nyelve hegyére repült. Jót nevetett Pán s míg a fulánk villant, furulyázott.   – Dongó! – zengte a táj – végre te néma maradsz!   Könyörgő egy költőhöz* Rum, kacsasült, bor, hózivatar, langyosszemü kályha,   szebb farsangnapokat küldeni sem lehetett. Csillog a téli tükörben a trágya. Vidámlovu szánkón   trottyos-banda recseg… Most viszi Márton a lányt. Csánki te is nősülj! Inkább szüljön feleséged,   mint te derék költőnk szüljed a verseidet. Ám nosza! Itt az idő, szép farsang napja ragadjon.   Hájas Panni eped! Hagyjad a Múzsa-leányt, s lesz bőven zsirod, enni se kell és böjtbe husod lesz.   Panni a földi gyönyör… Hagyjad az égi-hazát.   Vasárnapi költő panasza* Elment a mai nap… Semmi eredmény. Úgy éltem, lustán, mint kövön a repkény. Havas táj… Havas fürt… Mi lesz velem? Ceruzám helyett a bort szeretem. Hosszú sort írtam szűzfehér hóra. Kint lakik a kedves, kint, a hordóba.   Csánki* Csánki derék költő s bátorszavu dalnok a honban!   Szidja, mi rég eluszott. Zengi, mi jól fizető.   Egy opportunistára* Ballagi nem gyürüjén, de szerényen a zsebjibe hordja   címeres oklevelét s mit neki romfalu vár, páncél, mult és hősi családfák! Kardja a nyelve!   Rozsda sosem lepi azt! S mit szerezett, oda nézz! Még a cigányra se költ. Neki dzsessz kell. Kék autón jár,   mert lovas ösztöne jó! Mindig a jó lovon ül.   Hattyú helyett* Nincs még itt az idő, – hallgattál lesve, lapulva.   És mi babért fontunk, lesve zenéd s az időt. Végre kipirkadt! Zöld kerted ligetébe szaladtunk   s hattyu helyett a szamár-orditozás fogadott!   Kalitka-költő* Könnyű neked, te a Mester víg csalogánya vagy, ámde   van, ki a szíve szerint tudja csak írni a dalt.   Juszuf* Szorgos iró Jóskánk, mindent belegyúr a regénybe,   mint a vezércikk úgy röffen a műve elénk. S mért – hogy bár agyaras – mégis mint pelyva-kazal hull?   Mész is kéne Juszuf! Falba csak így merevül!   Öngúny* Máma sem írtam, csak szeretőmet öleltem egész nap!   Nyert irodalmunk és jó magam is valamit.   Megvirradt verselő* Korán lefekszem… Mécsem a versem. Őszi barlangban égek magamnak. Táblám papírján lusta lángok. Mint kócsag jár a hajnal a tintán. S a piros napnak jóreggelt kivánok.   Egy nap pihenő* Ép egy hete írtam… Mit írjak máma? Elszállt a vasárnap… Nézek utána,   s maradt a faiga   lantvégű ága.   A költő és múzsája* Álmot ölelget a költő. Messzi, aranyhabu tájat.   Igy képzelte el őt Dalnoki, a nyenyerés. Ám, amikor meglátta ölelni az esti ligetben,   mégpedig úgy, ahogyan Dalnoki szokta a lányt, egyszeriben hirdette: – nem is költő ez a fickó,   s Róza se Múzsa, hanem csalfa lotyó csak e lány! –   Egy festetthajú nimfára* Dalnoki szőke napot látott a hajadba ragyogni,   s mint a faun nimfát, istenitett hajadért. Ám amidőn meglátta a kunkori éj-feketécskét,   csalva, de boldogan, ő, kunkori rádtelepült.