1867 a pusztán*

Erdő alatt állt a csárda.
Szilaj-pásztorok tanyája.
Pipagyújtó tisztes neve.
Ismerte jól a fél megye.
Mint a pusztán sátor körül
a nomád nép, akképpen gyűlt,
úgy tanyázott ide körbe,
lovon, gyalog seregelve
a sok kanász, juhász, gulyás
s velük együtt birka, bogrács.
Mint az urak vármegyére,
úgy jöttek szabad-gyűlésre.
Középen a Pipagyújtó
füstölt, mint a tanácsosztó
öreg kondás, a had feje,
ezernyolcszázhatvanhétbe.
Így mesélte öregapám,
aki sokat járt a pusztán
szekerezve… Így került be
az igazi parlamentbe.
Kupolája volt a mennybolt.
Nyárfa állta az oszlopsort.
Csárdaküszöbnek eleje
volt a pásztorgyűlés helye.
Mint Pusztaszer idejébe
egy vér csordult egy edénybe,
akképpen a beszéd és had
összegyűlt a mennybolt alatt.
Pipagyújtó csárda körül
vagy száz szutykos pipa füstölt.
Száruk mellől magyar beszéd
feszítette az eget szét.
A megyére, majd a grófra
rádörrentett, mint a puska
egy kanásznak ostorhegye,
szinte szikrázott a keze.
Föllángolt a Pipagyújtó.
Vörös vért sercent a hordó.
A bográcsban, mint pokolba…
Fortyogott a népnek gondja.
Pedig ott állt – intő példa –
csárdánál az akasztófa.
Kanász volt, de katonának
fogták… hát beállt betyárnak,
urak ellen! – Föl is húzták. –
Fája alatt a furulyák
most azért is… És a csizmák
a zöld gyepet égig vágják.
Csattog a len-gatyák széle.
Villan fokos, balta éle,
csakúgy repít, zeng a duda,
recegteti a citora.
Így járta ez hatvanhétbe.
Öregapám így mesélte.
Összegyűltek és vasárnap
szinte rengették a tájat.
Belerengett ez az ország.
Mint a hajó, de vitorlát
nem húztak az árbocfára.
Állt az ország délibábba.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]