Figyelmeztető^*

Régen írtam verset. Nem állt szívemre, számra. Egyre rágondoltam, a leskelő halálra. Mert az ember gyáva, és igen tehetetlen. Eldobná parancsát és futna már veszetten. De lám, az angyalkéz, mint titkos vesszőjű ág, csendes suhintással megint a szívemre vág. – Állj helyedre újra! Légy bátor, mint a tárgyak. Légy jel és légy szava a megkínzott világnak. Mi mulandó, vesd meg! Gyűrd le undorod s kezed. Hirdesd, mit tőled vár az örök emlékezet. Mit tőled vár a sziv. Vérző hazád s az ember. A nyári lomb alá havat fú már december.