Fakutyán, fényben

Egy gitárnyakú, nagy barát
repült a malmos völgyön át,
mezítlen lábbal, hosszú karral.
Olyan volt, mint kopasztott angyal.
A dermedt láb aranyló bolyhai
csillogtak, mint a kis-kacsák
pihétől sárga könnyű tollai.
S kezében volt a száraz ág,
amelyre mint a vadgalamb
leszállhatott – ha kedve hozta volna –,
de ő csak szállt az égi porba.
A nagy kerék alatt a molnár
a pengő égre bámult.
Szeme kiállt a koponyából.
Piros száján a mosolya
világított, akár a réten
a sás szokott a nádból,
mikor a könnyű nyárfacsónak
kendert szállít a békés tónak…
Lángolt a rendház méhese
s a fényes jégcsapokra szállt
tizenkét zümmögő család.
A kis patak eloldta íjját,
megeredt s a kéklő nagy garat
őrölni kezdte lassan a havat.
A jégen át siklottam épp borért…
Ilyen volt s az volt ám a tél!
– Ki látott engem? –
Se föld, se víz alattam.
Akár a fény, akként suhantam.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]