Egy kikötésre használt fűzfánál*

 

1

Nem volt a kezében ragyogó dárda,
a hajók mégis csak jártak alája.
Itt állt, ahol e nádfedelű malom
vizet lapozgat a berki patakon.
Gergely is mesélte, az öreg halász:
– A lápon erre állt minden csónakorr. –
Szent volt ez a fűzfa, mint szentelt kalász,
mint Attikában az Athenae szobor.
Aki a hegybe jött, kikötője volt.
Hordókra, hajókra subásan hajolt.
Törzsében szigony ült. Ágán meg háló.
A nád fölött állt, mint kerek kaszáló…
 

2

E képeket miért idézgetem?
 
Ne kérdezd hűvös értelem!
Bolyongok kagylófényű vízeken,
 
izzítva zsongó idegem.
Mint tölgyvödör, mit égbe, vízbe márt
 
a zengő kar fényes íve,
akként merem az elsüllyedt határt,
 
mit rejt a szittyók sűrűje.
 

3

Itt állt a kút… Ma már tudom.
A hegylakók mind idejártak.
Csacsik jöttek a zöld úton,
vizet hordva a kis tanyáknak.
– Szamár-út. – Így hívja a nép.
Hűs árnyán magam mendegélek,
s kitárul lassan a vidék,
mint telt határ a csősz szemének.
Visznek a szentelt állatok…
Hátuk még most is, mintha ringna.
Egy messzi hegyre gondolok,
talán a felhős, szép Olympra.
 

4

De hol a vén akol s a birkák nyája?
 
E tüskés gyapjuktól ragyog?
A nagy juhász helyett a lenge holdfény
 
a fák közt némán andalog.
Ó, hajdanán, de más volt, őszelőbe,
 
midőn a vasbogrács előtt
a pásztorok, a csőszök és a gazdák
 
együtt főzték a birkafőt.
Az újmust édes szénsava belengte
 
a nádas émelygő szagát.
És csónakján a zöldlidércű tündér
 
tüzükre bámult és megállt.
 

5

Elitta már a láp emléküket.
De visszajárnak ők, a régiek.
Eloldja láncait a karcsú hegy,
ki hajdanán volt tündöklő sziget.
Mint ingólápon köztük lengek én.
Minden csillagszem fényes dárdavég,
s mint hajdanán a jó görög hajóst,
kísért e messze-vándorolt vidék.
Athenae fényes lándzsája kísért.
Az eltűnt táj s egy örök arc íve,
amely a tünde, égi honba leng
s hunyó csillaggal lüktet a szíve.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]