A Dorottya háza mellett*

 

1

Tudod, mi az, hogy környezet?
Ha nem, hát olvasd versemet,
s valót találsz minden során,
mint díszt a lepke hímporán.
 

2

Ez itt az inasiskola.
Szinte megroggyan vén fala,
és összeépült már vele
a szomszéd kastély teteje,
hol hajdan Múzsa furulyált,
s fogadták fényes Karnevált.
Ma is, ha holdas este van,
cincogva, majd meg hangosan,
hallod, mint zeng a bál dala,
s a vén kastély empire fala
ábrándosan a mennyre néz,
hol felhő-fodron ül Vitéz,
s játékos, kedves szelleme
a parkba libben, mint zene.
 

3

Balról laknak a jó papok.
Élnek dús égi abrakon,
de inkább sültön és boron.
Ruhájuk olyan, mint korom,
s arcukba pulykaszín vegyül,
ha néha labda átrepül,
s szegény inaskánk sírdogál,
játéka vissza sose száll.
 

4

Mert kert van ott és drága fák.
Szemezgetik szűz apácák,
s a rózsák közt úgy lengenek,
mint lepkeszárny vagy fellegek…
Ily kertben élni, jaj, de szép!
De nézz odébb és más a kép!
A kastély és torony között
megannyi rosszulöltözött
hentes, kádár, kovácsinas
izzik sűrűn, mint rozsdavas.
Arcuk sápadt, körmük kopott,
agyukra munka köt bogot,
s hol vagytok, tollas szép szavak
felkölteni, kik alszanak?
De a fodrászlányok haja,
mint porcelántál pamacsa,
úgy illatoz s csípőjük ring,
gyümölcsükön sok szem kering.
Tarkább már ennél nincs bazár,
mit udvarunk magábazár.
 

5

Én három évet éltem itt,
csiszolva sok legény eszit.
Szagolva jól kevert csirízt.
Ismerve minden földi ízt.
 

6

A vers volt csak a zöld bokor,
hogy nem takart el sárga por,
s nem lettem csont e Szaharán.
Kivitt a könyves karaván!
Byron és Dante, mint sziget
vettek berkükbe engemet.
És Berzsenyi, az ős rokon,
velem sétált e dombokon.
S ti tengert járó angolok,
hálával rátok gondolok,
mert Shakespeare lelke, mint galamb
búgott fölöttem, mint a lant.
S ki itt járt árván hajdanán,
mint példa állt a kert zugán,
s fülembe zengve jóslata,
szárnyat kapott az  Iskola;
s míg szállt a szárnyas épület,
szórván a csillagbetűket
Somogynak hányódó egén,
Vitéz vezette könnyedén!
 

7

S ki itt jártam az elemit,
a  Gondolat  szárnyalva vitt,
s miként az eszme mestere
törtem az égő cél fele.
De most, hogy egyre itt vagyok,
s izmomban három év ragyog,
mint rossz színész az arcokat,
úgy faggatom e padokat:
mi lesz velem? mi lesz velünk?
Hová siet az életünk?
Örökre itt, vagy egykoron,
mint fecske, szállunk szabadon,
s az érdem márvány homlokán
még fészket rakhatunk talán?
Mert fogynak lám a téreink,
és száguldó-legényeink,
és omlanak a véghelyek,
zászlóink itt-ott lengenek.
Segítsetek, egy lélek esd,
kit omló porba zárt a test!
 

8

A templom és kastély közén
sötét kétség borul fölém.
Odva süket és fénytelen,
állok sután, reménytelen.
– Torony, küldj zengő szárnyakat! –
szólnék, de nyelvem elakad.
Szívem és lábam nehezül,
csizmámban mázsás ólom ül.
S az ég kemény, a láp puha!
De zeng az égi furulya,
s kit tenni hív, az indul már.
Sorsa babér, vagy mély hínár.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]