Merengő
Hátam mögött kozákok járnak. |
Előttem áll egy néma vár. |
Hová léphetnék önmagamból, |
egyre szűkül már a határ. |
|
Mint őrségen a sivatagban, |
csak áll és néz a katona, |
ily értelmetlenül vigyázok: |
|
Mit kutattam, megnyúlt fölöttem, |
de tartalma lassan szűkül |
– az ég –, mint cső végén a tájék; |
s vonzó, nagy rendje egyre hűl. |
|
Könyvtárak sűrű őszi csendje, |
s a versszülő présházszoba |
ledőlt és nem maradt belőlük, |
|
meg az, hogy enni s inni kell még, |
hogy éhen ne vesszen a rab! |
S a költőt őrző régi vár áll, |
|
|
|