Késő tanács a hóhatárról

Jönnek a fák közt a sziklás úton.
A sarujuk piros dísze
fénylik a mohán, miként az eper
fénylik a napban messzire.
Réncsordás Lappföld a hátuk mögött.
Elhagyták bőrös sátraik.
Gyalogolnak az illatos őszben
a legelső finn városig.
Megállnak majd a szatócsbolt előtt.
Vásálnak port, srétet, szeget,
és leülnek a nagykocsma kövén,
s nézik a hófelhős eget…
Imígyen nézték, húsz őssel előbb
Volgánál egymást őseink,
aztán vonultak északnak, délnek…
S egy vén lapp most ekképpen int:
– Néked is kéne, kalandos rokon,
vásálni port, srétet, szeget,
s futni haza, mert úgy jó, ha télen
a gazda ül nyája megett. – …
De ki védi már karámunk falát?
Betörtek rég a farkasok!
Lábuknál vér és méz csorog… S amott
két éhes medve andalog.
 

Oulu

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]