A pécsi Flórián kocsmában
Jó szent Flórián, büszke égi szent, |
neved kocsmánk cégére volt: |
római díszben, ős rangod szerint, |
Dús köpenyed, mint kotlós szárnya |
fölöttünk hűsen szétszaladt, |
s néma bánatunkat halkan nyeltük |
e szentfényű cégér alatt. |
|
Úgy néztük félőn poharunk alját, |
hogy uram, van-e benne még? |
mint rémült útjainkon a Sárköz |
kiömlő szittya szögletét. |
Köröttünk svábok és büszke rácok |
épp számlálták hányan vagyunk, |
s mi mint fuldoklók a sűrű árban, |
kaptuk meg fenyőasztalunk. |
|
Fölöttünk fojtó, nagy füst gomolygott, |
mint hajdan az azóvi köd; |
és szemünk, mint hat keleti madár, |
Előttünk az éj vad steppéje szállt. |
A holdból sós patak szaladt, |
s szikes vizével folyta be a lelkünk, |
s villánkon az oroszhalat. |
|
Távol a fák, vagy tán ezüst agancs |
mint e vaspántú magyar kelepcén |
rossz-isten küldte csalétek… |
Almazöld lett kint az égnek alja. |
de pejszín réten már a vakondnép |
|
S mit a sváb püspökről zengtünk fennen, |
dermedt szívünkre visszaszállt, |
és a korcsmaőrző szobor előtt |
így kértük hárman Flóriánt: |
„Majd, ha kigyúl fölöttünk a sorsunk, |
s bennünket már senkise szán, |
Te öntsd ránk az első csöbör vizet |
|
|
|