Vers a magányból

Fejem fölött egy faggyúszál, a zsírját égetem. Repkedő lángja úgy lobog, akár az életem. Ködös homályban élek itt egy horpadt domb ölén, s míg csillagok közt száll a vers, a gazban fekszem én. A völgyet árvíz lepte meg. Bedőlt a régi kút. Fénylik már minden ösvényünk, s e tájról nincs kiút. S míg ágyam szélin tespedek, és lábam lógatom, öregapámnak szelleme elvonul a falon. Ő is így élt itt egykoron! Ma mégis messze jár… Mögöttem az órainga, mint kivont kard, kaszál.