Színház az „Ezüst Kancsó”-ban

Miskovics Valkó, a méhész, este érkezett meg abba a kisvárosba, amelyik ott kotyol délen, az enyhe párájú drávai síkságon. Már tél végére járt az idő. A sáros dombhátakon egyre fogyott a hó, és az utcákon szörtyögtek, fecskendeztek a járdák billegő téglái. A sötét és a köd úgy megült mindent, hogy alig tudott elvergődni a házig, amelyben éjszakai szállást remélt. A folyó túlsó partjáról jött, és nem értesített senkit, így aztán zárt kapu fogadta. Hiába verte a falba épített, hatalmas tölgyfa lapokat és az ablakok zsaluit. Az özvegy füstfaragóné fülét régen betömte a süketség fekete korma. Reménytelenül állt. Egy csillag sem vibrált fölötte. Egyetlen sugár sem biztatta. Messziről zene hangja szűrődött át a sötétben. Elindult arrafelé. Már tudta, szállást csak ott lelhet, ahonnan ez a csendes muzsika szól.

– De lesz-e üres szoba, mert az Ezüst Kancsó a kisváros egyetlen szállodája?

Mintha ismeretlen utast akart volna megelőzni, letért a járdáról. Egyenesen nekivágott a parknak, hogy rövidítse az utat, és megtoldja reményét.

Mennyi rózsatő virágzott itt tavasszal, és milyen olajzöldek voltak a gesztenyefák. Most, hogy valamit is lásson, a méhésznek egyre a magasba kellett néznie, mint a holdkórosnak, mert lent fekete és latyakos volt minden. Fent a fasor ágbogainak rajza átütött az égi szürkeségen. Így tudott csak tájékozódni. Oldalt semmi sem látszott. Még a ferencesek temploma sem. Hogy itt lapult nem messze a fürdő, azt is arról sejthette csupán, hogy langyos pára csapódott az arcára. Ez a meleg gőz még nagyobb vágyat ébresztett benne az Ezüst Kancsó szobái után. Meggyorsította a lépteit. Egyre erősödött a hegedű hangja. A dallamot éles csattanások szakították meg. Egy láthatatlan, nagy üvegtábla citeráló zengése. Az Ezüst Kancsó kilincsét adogatták kézről kézre a barátságtalan éjszakában. Már harmadszor csapódott az ajtó.

– Úgy látszik, sokan vagyunk – rezzent össze mindannyiszor, és valami szomorúságféle lepte meg.

– Még csak az van hátra, hogy leakasszák a szegről azt az óriási kulcsot. Épp az utolsó szoba kulcsát…

Újból csattant az ajtó, és egyszerre igen árvának érezte magát. A kisvárosi szálloda dohos szaga mint elérhetetlen vágy kísértése lebegett előtte.

Sietségében sehol sem lelte a parkból kivezető hidat. Ám, hogy ez a kis árok elválassza a boldogságtól, nem hagyta. Nekiugrott. Nagyot loccsant a havas árokszél, és amint lengő kabátban kivágódott a járdára, majdhogy rosszul lett ijedtében a mélázó természetű Filótás, az éjjeliőr. Az ijedtségtől aztán ezen a reménytelen éjszakán már nem jutott eszébe egyetlen angyali gondolat sem. Fölindultan hátat fordított a méhésznek, és elcsoszogott a vallásháborúk idején máglyán megsütött két prédikátor emlékműve felé. A vörösmárvány oszlop ott állt a park sarkában, a tűzoltók szertára előtt. A lángokban fürdetett vértanúk emléke, melyet kegyelettel őrizett a kisváros, szemrehányó szerénységgel vöröslött a tűzoltók rezes, fényes gépeire. Amint mondják, nem volt véletlen, hogy ide állították. A helykiválasztásban volt valami figyelmeztető intés az utókor felé. Az éjjeliőr hát arra indult. Az átutazó méhész pedig átlépte az Ezüst Kancsó küszöbét.

Most már mögötte csattant az ajtó. Az alacsony, bolthajtásos folyosó végén öblös hordóba ültetett pálma díszelgett. A folyosó ezen a részén amolyan előszobafélébe tágult. A pálma szárnyas leveleit láthatatlan forrású fény táncoltatta a sárgára meszelt falakon. A méhész ott állt a küszöbön, és a kellemes langyosság, a nyirkos sötétség után, valami aggódással vegyes reménységgel telepedett rá. Tisztára súrolt téglapadozaton, melyen keskeny és nyűtt gyékényszőnyeg szaladt, ezzel a szorongó érzéssel igyekezett a pálmás előszoba felé. Amint odaért, ráakadt a különös fény forrására. Az Ezüst Kancsó szíve, a kemencéhez épített, óriás tűzhely világított ide az üveges konyhaajtón át.

Bent fehér kabátos gyerek táplálta serényen a lángokat. Csullag Lajos főpincér pedig keményen perelt Futó Márival, az Ezüst Kancsó megyeszerte híres szakácsnéjával. Fokhagymás pecsenye illata úszkált a levegőben. A sebbel-lobbal igyekvő pincér tálcáján, aki a konyhával szemben levő fehér terembe igyekezett, mint kis kristálycsengettyűk zengtek a poharak.

A szálloda belsejéből mulatozó társaság nevetése hallatszott.

Az új vendég mint a földi boldogság várában, úgy állt a konyha küszöbén. A szakácsné sértett arccal fordított hátat. A főpincér tartózkodó, de egyben kíváncsi pillantással nézte végig. A tűzrakó gyerek kezében megállt a parázs felett a gyertyánág. Szemét kérdően függesztette a vendégre, mintha szakmájának emberismeretét próbálgatta volna.

– Érdemes vendég-e az érkezett?

– Jó estét!

– Á szolgája… Parancsol?– törte meg a csendet Csullag, az Ezüst Kancsó főpincére.

A méhész legyűrte szorongó érzéseit. Már nem volt az elérzékenyült, fészekkereső vendég. Kezét dörzsölgetve, kicsit várakoztatta őket a válasszal. Kis bőröndjét odanyújtotta a pikoló felé, mint aki biztos a dolgában. Jól számított. A gyerek kosárba vágta a fát, és elkapta a bőröndöt. Már két oldalról fogták közre Csullag Lajost, a fekete főurat.

– Elakadtam a városukban – kezdte, és mindjárt látta, hogy szavait jól választotta, mert váratlanul megenyhült a főúr kutató pillantása.

Arca kifényesedett, mintha hájjal kenegették volna.

A városban… Ez igen… – derült a gondolat Csullag fejében, mert a bennszülött bakádiak nagyon, de nagyon igényelték, hogy községüket városnak titulálják az idegenek. Már látszott, hogy nyitott kaput dönget a méhész. Nyugodtan ejtette a szavakat.

– Szobát szeretnék éjszakára.

A pikoló követelő arccal nézett Csullagra, aki ekkorra már újra fontoskodó és tűnődő arccal hümmögött, hogy majd az elszámolásnál annál nagyobbra értékeljék szolgálatát.

– Üres szoba?… Ugyebár csak egy éjszakára?

Matyi, a pikoló, mint aki türelmét vesztette, átugrott a küszöbön, és rohanvást szedte a lábát a lépcsőkön felfelé, amelyek ott fordultak a konyha fölött az emeletre, ahol az Ezüst Kancsó öt szobája sorakozott. Minden ugrás után rikkantott egyet.

– Annus néni!… Annus néni!… – szólongatta a sötét emelet bolthajtásai alól a szobaasszonyt.

A váratlan fordulatra a főúr dühösen felvágta a fejét a magasba a tiszteletlen pincérke után, és ugyanakkor észrevehetően gyorsabbra fogta az észjárását.

– Méltóztatik tudni, nehéz, de szorítunk valahogy… Szorítunk… – Aztán, bizalmasan a vendég fülébe súgva, közölte büszkélkedve. – Méltóztatik tudni, színészeink vannak. A kitűnő Zöldvölgyi-társulat van városunkban.

– Nagyszerű – örvendezett, már kissé erőltetve, hogy annál inkább ügyének hangolja a főpincért. – Szép szálloda, és ráadásul még színészek is. Mondhatnak ezután bármit a szigetváriak, valódi város ez, igazi város ez, uram… – mosolygott ravaszul a méhész.

– Mit parancsol, Csullag úr? – szólalt meg a borjúpörkölt-illatot lehelő konyhaajtó fölött egy érces női hang.

– Annuska, a négyes kellene egy éjszakára az úrnak.

– A négyes? – nézett le a berlinerkendős asszony megütközve. – Hiszen az Károlyi Anikó művésznőé…

Erre mélyen elpirult Csullag, mert épp ő hogy is téveszthette össze a számokat. – Persze – makogta, és zavartan lesütötte a szemét. Mélyen beült ez a szám az idegeibe, s íme, amint a szobákról esik a szó, ilyen leleplező módon bukkan elő. Ahogy fölnézett, a szobaasszony a szemébe vigyorgott. Aztán gyorsan megfordult, s majdhogynem nevetve nyögte a mondókáját.

– Csak bízza rám. Csinálok valamit. Lesz hely. Majd az ötösben teremtek rendet – hadarta a boltívek alatt a távolodó asszony.

E szavakra a pálmaágak déli verővel ölelték körül Miskovics Valkót. A bőgő és a klarinét versenye zsongító meleggel töltötték átfázott testét. Az Ezüst Kancsó vastag tömésfalai között a sör kesernyés és a kadarkák édes illatában meghitt, könnyű világ vette körül. A fehér terem és a konyha között, amint csapódtak az ajtók, úgy érezte, hogy a földi és a lelki boldogság szárnyai legyezgetik. A konyha és a színház szelleme összeölelkezve lebegett körülötte. A ropogós kacsasült és az ismeretlen művésznők parfümjeinek illata jelezte testvéri valóságukat. Épp a sors kegyének hálálkodott, amikor Csullag főpincér bizalmas falusi mozdulatokkal igyekezett betessékelni a belső terem felé, ahonnan vidám mulatás szólt.

A vendég nem mozdult, csak állt. Aztán szó nélkül, mint a lápban sétált gólya, hol egyik, majd a másik lábára állva, Csullag arca elé emelte vizes cipőjét. Megértette menten a vendég állapotát. Matyi már ott is termett a sárkefével. A megbékélt szakácsné pedig a konyhában lábvízzel ajándékozta meg. A vendég, a hátát a kemencének támasztva, a dézsa fölé telepedett. A nyitott konyhaajtón át mindent láthatott.

– Csak türelem, kérem, türelem, azonnal rendben lesz itt minden – sürgött körülötte a pikoló. – Jól fogja érezni nálunk magát – mosolygott, és azzal máris a lehúzott cipőkre vetette magát.

De alig lógatta átfázott lábát a meleg vízbe, váratlanul kicsapódott a fehér terem ajtaja, és egy karcsú, ingerült arcú hölgy perdült ki rajta. A szőke haja a pálmás helyiségben a sárga villanyfény színében még valószínűtlenebbül ragyogott. A sámlin üldögélő méhész, akinek a bundája az ajtófélfán lógott, lába pedig a sajtárban, meglepetten nézett Károlyi Anikóra, a Zöldvölgyi-társulat koloratúrprimadonnájára.

Mint mágnes körül a szögek, egyszerre ott termett mindenki. Ábrándos arccal futott elő Csullag is. Egy pillantás elég volt, máris mindenki tudhatta, hogy itt az Ezüst Kancsóban minden Anikó körül forog. Siettében ideges pillantást vetett a vendég mezítelen lábszárára, s azzal szaladt az emelet felé. Utána egy kipirult arcú fiatalember loholt. Göndörített haja csapzottan lógott. Tüzes arccal kiáltotta.

– Anikó, csak egy szóra!

Csullag pedig hideg gőggel nézte végig Ladilla Józsefet, a színtársulat szerelmes zongoristáját. Úgy állt fekete frakkjában a lépcső második fokán Ladilla fölött, mint akit csillagos magasságok választanak el a kétségbeesett színházi zenésztől.

– Takarodj a szemem elől!… Látni sem akarlak többé!… – toporzékolt a főpincér fölött még magasabban Károlyi Anikó. Azzal eltűnt az emeleten. A poros pálmák alól csillogó szemekkel nézett utána a zongorista. Csak állt, állt egy ideig, aztán, mint aki tisztában van a tervével, sarkon fordult, és visszarohant a fehér terembe.

És amíg a lábát áztató Miskovics Valkó méhész fölött a magasban a legnagyobb odaadással intézte sorsát a szobaasszony, azalatt lent a teremben hangos szóváltások csattantak el. Mintha kardcsörgés is hallatszott volna. A szakácsné közben egyre csak csóválta őszülő fejét. Azzal, mint aki a jó, langyos lábvízért megértő társat keres, odafordult a vendéghez.

– Rosszkor jött uraságod. Rosszkor… Amióta betették a lábukat ide ezek a komédiások, azóta a feje tetején áll itt minden. – Az emeletre meg az ablakon át idelátszó nagyterem felé intett, amely a színházat jelentette Bakádon. – Tessék nézni. Mit keres ez a főúr most is az emeleten?… Mi köze a szobákhoz?… Elintézte ezeket eddig is a szobaasszony. De azóta semmi sem jó neki, még a libasült sem, és tessék, hallgassa csak – fülelt a fehér terem felé, ahonnan egyre nagyobb zaj hallatszott.

– Nem lesz jó vége ennek. De nem ám – aggodalmaskodott Futó Mári, aki huszonöt évig a megye leggazdagabb patikárusánál szolgált. Huszonöt év nagy idő. Azalatt megtanulta, hogy az életben csak két dolog van, amelyet táplálni szent kötelesség. E kettő közül is az első a gyomor, és utána következik a békesség. Futó Mári mindkettőnek alázatos szolgálója volt. Ám a harmadik urat, a patikust, egy hirtelen nyári zivatar villáma agyonsújtotta, és Futó Márit pedig az Ezüst Kancsó konyhájába vetette. A patikusház békessége után a zivatar azóta is dúl körülötte. Most is abbahagyta a beszédet, mert az emeletről lépések hallatszottak.

Csullag mint bálozó lovag, jobbján a primadonnával, közeledett. Anikó amint meghallotta a zajt a teremből, amelynek ajtaján épp az újabb rendelésű borokat vitte be a pincér, gyorsan a pincér után sietett. Eltűnt a csapódó ajtó mögött. Csullag sokáig nézte az ajtót. A szakácsné pedig csak csóválta a fejét a főúr mögött.

– Őrület, kérem… Szegény művésznő… – fordult a főpincér a lábát áztató méhész felé. – Szinte üldözik. Méltóztatott látni… Ez a zongorista, egy ilyen senkiházi is zsarolja őt. Tessék elképzelni, mivel ő a zongorista, hát úgy képzeli, boruljon a nyakába a koloratúr-énekesnő.

Azzal Csullag egy falusi gavallér tapintatával és szakértelmével magyarázni kezdte azt a művészi viszonyt, amely az ének és a zongora között van, különösen egy ilyen kisebb, bár nem győzte hangsúlyozni, hogy nagyszerű színtársulatban.

De, bocsánat, el is feledkeztem. Készen a szoba, és engem hív a kötelesség… Matyi! Mátyás! – kiáltotta. – Vezesd a vendéget… És ugyebár – szólt utánuk – azonnal jön uraságod. Addig teríttetek a vacsorához.

Az ötös szobában a vaskályhában már pattogott a tűz. Meghitt meleg és hevenyészett rend fogadta.

– Sajnos, csak így tudtuk megoldani – mentegetőzött a kis pikoló. – Ez a társulat raktára, de, kérem, kitűnő ágyat vetettünk.

Valóban, az ablak előtt több láda állt. Azokon üres bőröndök. A sarokban és a szegeken jelmezek lógtak. Birkabunda, angyalszárny és egy hegyvidék fél falat beborító, keménypapír díszlete, amelyen varázslatosan csillogott a hó. A fogas mellett az esernyők közül aranyozott alabárd kandikált ki.

– Jól fogja magát érezni. Nagyszerűen. Vidám élet folyik mostanában nálunk. Mit lehet itt nevetni, kérem. Tetszett látni a Csullag urat is – lelkendezett a kis pincértanonc. – Hát még Ladilla úr. Kérem, tessék csak lejönni a fehér terembe… Mi van ott… Kérem, olyan szerelmes a művésznőbe – csak legyintett. – Hát még a hadnagy úr… Az is lent van… Azért verekszenek… Itt aztán nem lehet unatkozni. Tessék csak sietni. Tessék, tessék… – És nem tágított a fiú. Hunyorgott, készségeskedett a vendég körül. Vizet öntött, a nadrág szárát fogta, amíg öltözött, hogy a poros padlóra ne érjen az, és sürgető izgalommal forgott körülötte, amíg elindultak le, a fehér terem felé.

Épp idejében érkeztek, és Miskovics Valkónak nagy hasznára vált az előzmények ismerete is, mert másképp, tudja Isten, minek nem nézte volna a történteket, amelyek itt játszódtak le. Tanú erre Zöldvölgyi Alfonz színigazgató és neje, akik az Ezüst Kancsó sárgára meszelt fehér termének egyik asztalánál üldögéltek, és az az ismeretlen is, aki kivirult, vörös képpel iddogált a szomszédjukban.

Zöldvölgyiék és Miskovics között hosszú, terített asztal állt. Az asztalfőn Anikó ült. Halványkék, kivágott selyemruhájából a nyaka olyan szépen emelkedett ki, mint a régi szobroké. Vállán fehér pelerinje csillogott. Jobbján Bendy Iván hadnagy feszített, gyanúsan kemény arcán oly kifejezéssel, melyről nehéz volt leolvasni, vajon hódításának ünnepi maszkja-e, vagy kínos küzdelem tükre az valami láthatatlan, de szorongató érzéssel. Szúró tekintetét időnként az asztalvégre villogtatta, ahol Anikóval szemben Ladilla József ült, érzelmeinek váltakozó hullámzásában. Arcán hol a csüggedés, hol meg a szenvedély tükröződött. Az asztalnál még két férfi ült, akik, úgy látszik, azzal szórakoztak, hogy hol a hadnagyot, hol meg a színházi zongoristát ugratták. Anikó épp a szerelemtől vagy tán a bortól felcsukló hadnagyot csitítgatta, amikor a zongorista fölpattant.

– Inkább a poharat vennéd el az orra elől. Már a szagát sem bírja!… Vigyázz, még beleszédül – rikácsolta az érzelmeiben sértett zongorista.

– Arcátlan ripacs! – emelkedett fel, mint a kakas, Bendy Iván, de sokat levont szavai súlyából az, hogy támasztania kellett az asztalt. A csuklás is szétdarabolta a szavait.

– Hogy… jön ehhez… a… hanghoz?

– Vigyázz, elesik! – sziszegte Anikó felé a zongorista.

A pikoló ott cikázott körülöttük, és a banda a nagy figyelemtől inni is elfelejtett. A hadnagy lefejtette válláról a primadonna segítő kezét. Egyenesre húzta magát, és Ladilla arcába vágta az egyenruha minden polgárit lenéző, két szóba tömörített megvetését:

– Koszos civil!

A zongorista félrerántotta az asztalt. Bendy Iván elvesztette tekintélyének támaszát, és arccal az asztalra esett. A cigányokból kitört a röhögés. A véletlen pedig úgy hozta, hogy épp akkor jelent meg a katonai készültség, amikor a hadnagy az asztalról is lefordult Károlyi Anikó koloratúrprimadonna lábai elé. Ladilla József dühöngve rohant oda. A katonák tartóztatták föl.

– Vigyék el! Vigyék! – sikoltozott a rémülettől és a szégyentől zavart arccal a művésznő.

A katonák már húzták volna kifelé a szerelmes zongoristát, de a hadnagy a padlón egyre csak Anikó szoknyája után kapkodott. Végre markában volt. Arca átszellemült, karja megfeszült, és már úgy látszott, lerántja szerelméről a selymet. A készültségvezető tizedes végső kísérletet tett a becsületért. Homloka gyöngyözött az erőlködéstől, de a hadnagy a részegség bódulatában mint a fuldokló a szalmaszálhoz, úgy ragaszkodott a szoknyaszélhez. A selyem kettéhasadt, és Anikó ott állt félmeztelenül a tomboló cigányok között.

Egy pillanatra e látványra néma csend lett. Károlyi Anikó dermedten nézett körül, aztán a lehasadt selyem után kapva, görcsös zokogással kezdte sikoltozni:

– Vigyék már!… Vigyék!…

Ladilla József szemében, miközben a katonák egyre taszigálták kifelé az Ezüst Kancsó fehér terméből, bosszú és a megrémült szerelem lobogott. A botrány a tetőfokára hágott. A szállodában a feje tetejére állt minden. Még az utcai pinceivó cigányai és vásárosai is fölszaladtak a folyosóra. A csődületben a zongorista mindent túlharsogva ordított:

– Megállj csak, megkeserülöd. Esküszöm, tönkreteszlek… Megállj csak! Esküszöm. – Mérhetetlen zűrzavar támadt. Kiabálás, nevetés, kérdezősködés. Szakácsné, szobalány, pincér és a mindeneslány egy gomolyban zajongott. Csullag alig tudott utat törni a botrány elől menekülő koloratúrprimadonnának.

A terem üresen ásított. A cimbalmon és a bőgőn kívül csak a méhész üldögélt ott az élők közül. Várt egy ideig, s hogy senki sem jött, lassan fölballagott az emeletre. Az óriási kulccsal kinyitotta az ajtót, és ahogy kitárta, az ajtóval együtt, úgy érezte, egy teljesen új világ nyílik meg előtte.

Igaza volt a pikolónak. E világvégi kis szállodában, íme, mibe pottyant? Állt a szobácska közepén, és azon kapta rajt magát Miskovics Valkó, hogy egyszerre kétfelé hallgatózik. A szomszéd négyes szobából halk női sírás szűrődött át. Nyöszörgő zokogásféle. És ugyanakkor benne is megszólalt egy hang, amelyet eddig nem ismert. Egy idegesítő, színes zsongás, amely egyre arra biztatta, hogy megkeresse a zokogó sírás forrását. Tudta jól, hogy ki sírhat a szomszédban, és mégis. Hátha nem is sírás, de hívás hangja ez. Az érzések olyan tarka zűrzavarral kavarogtak benne, akárcsak itt körülötte, e szobában, a színtársulat összevissza holmijai: a kürt, kard, színes papírcsokor, aranyporral mázolt korona, szőnyeg és még tudja Isten, mifajta egyéb kellék, amely mind a művészet tündöklő világához tartozik. És Miskovics Valkó, akinek mindez eszébe sem jutott eddig zümmögő méhei között, itt, az Ezüst Kancsó ötös szobájában, önkéntelenül is az élet és a művészet furcsa viszonyáról elmélkedett.

Ezalatt lassan elcsendesedett a sírdogálás a szomszédban, és ő is zavaros álomba merült. Az álom bódulatában egyszer csoszogó neszre lett figyelmes. Az öreg tölgyekből faragott lépcsőkön mintha valaki botladozva közeledett volna. Az ismeretlen a szomszéd szoba ajtajánál megállt.

– Ki az? – röppent fel Anikó rémült hangja.

– Csak én vagyok, drágám… – hangzott gúnnyal a zongorista suttogása.

– Ladilla… Ladilla… – sóhajtott a koloratúrprimadonna.

– Hagyjad csak… ne oly érzékenyen. Csak figyelmeztetni jöttelek, nehogy elfelejtsd, holnap találkozunk… Nem délelőtt… – s itt gúnyos-érdesre vált a hangja – tudod, majd este, a zongoránál… Akkor majd én adom a hangot az áriáknál, de akkor majd az egész város rajtad röhög. Jó éjt, én kedvesem. – Az utolsó szavak a botladozva távozó zongorista nevetésébe vesztek. – Jó éjt… – azzal elhalkult minden a szálloda faburkolatos, öreg folyosóján.

Miskovics Valkó pedig félkézre könyökölt, és most már megértette Károlyi Anikó magányos sírdogálását. Képzeletében hallotta a zongora hamis hangjainak útvesztő csalogatását. Hallotta az inasgyerekek füttyeit, a közönség nevetését. Látta Anikó bukását a bakádi színpadon. Elképzelte Zöldvölgyi igazgató dühét. Egy művészi pálya összeomlását. Fölzaklatott képzelettel, álmában a szerelmet zsaroló zongoristával küszködött pitymallatig. Aztán újra bódult álomba hullt.

Kellemes, tiszta harangszó ébresztette. Felugrott. Fölengedte a függönyt. Halványrózsaszín fény csapódott végig a szobán. Kint hűvös, tiszta sugarakban fürdött Bakád. A park kopasz fáin már olvadoztak a hajnali fagy csillogó jéglapocskái, és a híres bakádi meleg fürdő hajladozó, kék köddel lombozta fel őket.

Az öreg park hatalmas négyszögét a kisváros házai szegélyezték. Most, hogy kopáran álltak az óriás szelídgesztenyék, berkenyék és a sötét törzsű égerek, innen, az Ezüst Kancsó emeletéről, a méhész egyetlen tekintettel keresztüllátott az egész kisvároson. Nemcsak a várost, de a házak szerkezetét, a bennük meghúzódó élet rendjét is láthatta. Ez a park volt a városka főtere. Négy sarkába két-két utca torkollt, s így az egyetlen tér nyolc utcájával igazán szép látványt nyújtott.

Szemközt két tömésfalú, kastély formájú, kocsibeszálló vendéglő terpeszkedett. Köztük a patika és a koporsós üzlete, mégpedig úgy, hogy kirakataik feketére és fehérre mázolt szárnyai testvéri szeretettel forrtak össze a közös tűzfalon, mintha csak egymást melegítenék. A sarkon állt a ferences barátok barokk temploma, s a park nyugati és keleti oldalán a kis iparosházak sárga és fehér oromfalai bámultak a fürdő törökös, piros kupolájára. A parkba torkolló nyolc utca a mezők végtelenje felé sövényfalú, sárral tapasztott, kontyos házacskákkal veszett el, észrevétlen olvadva bele a pusztai dűlőutakba.

A szobaasszony, alighogy észrevette a vendég ébredését, máris megjelent. Zöld zománcos, keskeny csövű öntözőkannában hozta a vizet, akár egy rózsaszálnak, mert telente befagyott és eldugult az Ezüst Kancsó minden vezetéke. Másik kezében vödör volt meg egy szabadalmazott óriási szivacs, amelynek csak mosdás után ismerhette meg a hivatását. Az Ezüst Kancsóban ilyen szivaccsal szívatták fel a kagylókból az edénnyel ki nem merhető mosdóvizet.

Miskovicsnak mosdás közben eszébe sem jutott Hóka József, az asztalos. Pedig egyedül a megrendelt kaptárok miatt jött Bakádra. És hogy magával ragadta ez a história. Alig kapta össze magát, máris szaladt le a fehér terembe. A tükrös ablak mellett szemébe ötlött a színtársulat plakátja. Széles, nemzetiszín keretben hirdette A két huszár operettet.

Csullag olyan megviselt arccal hozta a reggelit, mintha tömött fizetőtáskáját az éjjel lelopták volna a faráról. A méhész már tudta, honnan fúj a szél. Zöldvölgyi igazgató is dühös ábrázattal ment át a termen, és az üveges ajtón át láthatta, amint a lépcsőn nagyon is hivatalos arccal siet felfelé.

– Lent volt már reggelizni a művésznő? – kérdezte önkéntelenül Miskovics a savanyú főurat.

Csullag csak szomorúan intett a kezével. Világos volt, már ő is tud mindent az éjszakáról.

Szilva Elvin, a színtársulat titkára, aki ott ült a fehér terem telefonja mellett, és asztalán szép sorban kirakosgatta a belépőjegyeket, rosszalló pillantásokat vetett a főúrra, de az mit sem törődött vele.

– Aljas briganti ez a Ladilla. Ilyen terv, de ilyen…

A színititkár erélyesen köszörülte a torkát, mintha az üzletrontás miatt akarta volna figyelmeztetni a szerelmes főpincért. De megszólalt a telefon. Szilva úr rápattant a kagylóra.

– Kérem. Természetesen, elnök úr… Csakis az első helyet… Már félre is tettem… igen… igen… Nagyszerű előadás lesz. Biztosíthatom elnök urat.

A főpincér szomorkásan mosolygott az ügyes színititkár felé, és suttyomban arra gondolt, bárcsak történne valami csoda, amelyik elrémítené ettől az estétől az embereket.

Azok pedig egyre csak jöttek. Most épp a főbíró hajdúja lépett be. Persze, neki is az első helyre szólt az utasítása. Szilva Elvin neki is megígérte, mert ismerte a falusi előkelőségeket. A disznóól és a deszkareterát között kifeszített lampionok, a parknak kikiáltott, bodzabokros udvarok gardenpartijainak hőseit. Itt senki sem akar hátrább ülni, mint a másik. Még a templomban is tülekednek. Mióta meghalt a kegyúr, valósággal vadásznak a padjára. Inkább hajnali hatra beülnek a jeges templomba, csak hogy az övék legyen az előkelő hely az oltár mellett, a kilences nagymisén. Hadd pukkadjon a többi. Most egy inas jött. Geller pékmesternek és családjának vitte a jegyet. Ahogy kézről kézre adták a kilincset, úgy látszott, hatalmas sikere lesz A két huszár-nak.

Csak Károlyi Anikó nem jött le reggelizni. Matyit is visszaküldte. Ott gyötrődött az emelet négyes szobájában. Zöldvölgyit majd a guta ütötte már. Tudta, hogy az előadás sikere ezen a két emberen múlik. A primadonnán és elsősorban a zongoristán, aki egymaga képviselte hangszerével az operett zenekarát.

Az Ezüst Kancsó feszült légköre átragadt Miskovics Valkóra is. Teája fölé hajolva, azon tűnődött, miként is segíthetne? És amikor kilépett az utcára, tekintetével önkéntelenül is Ladilla Józsefet kereste. Helyette minden falon, kerítésen és fán az előadás plakátjaira bukkant. Első helyen Anikó nevét olvasta. Alatta nagy betűkkel: koloratúrprimadonna. Aztán egy másik név, és mellette: hős és jellem. Micsoda plakátok?! Nem csoda, hogy meghódította Szilva Elvin titkár fellengzős hírverése Bakádot. A nemzetiszín keretben épp a segédszínészek nevét olvasgatta, amikor a toronyóra zengő ütése Jácint barátot juttatta eszébe. Azonnal kész volt a tervvel. Iparkodott vissza a szállodába.

Az ötletet először Csullagnak mondta el. Minden szó után fényesebb lett a főpincér arca. Már hozta is az asztalhoz Zöldvölgyi Alfonzot.

A méhész és a színigazgató együtt mentek fel Károlyi Anikóhoz. A terv az volt: Anikó azonnal menjen át a kolduló barátok rendházába, és Jácintnak, a rendház főnökének haladéktalanul adja elő az erkölcseiben megtévedett Ladilla József zsaroló kísérletét. Egy perc sincs a késlekedésre. Mondjon el őszintén mindent. Mondja el, mi készül estére Bakádon. Jácint atya igaz barátja a művészetnek, és segítőtársa a nőknek. Hogy mint csinálja ezt, s hogy miért sikerül minden tette a szoknya körül, arról majd ő felel. Egy biztos, amit épp az előbbiek is igazolnak, hogy Bakád erkölcsi életét különösen a szívén viseli. Az is biztos, ő az egyetlen, aki segíteni tud.

Zöldvölgyi és Miskovics amint kilépett a szobából, az ajtó előtt lelte Csullagot. A nyitott ajtón át könyörgő képpel nézett a primadonnára. Olyan megható szeretettel, mint akit egyedül Anikó művészi sikere érdekel. A szőke primadonna halvány mosolya földerítette a főúr szomorú szívét. Mélyen meghajolt, és kis híja, térdre nem borult.

Anikó a küszöbre lépett, és megsimította a főúr homlokát. Az pedig úgy táncolt le a lépcsőn, mint egy fölkent, fekete kecskebak. Kirántotta a színházi titkár kezéből a telefonkagylót, és megrendelte a városka egyetlen zárt konflisát Anikó részére, amellyel a biztosan segítő Jácinthoz megy.

A fehér teremben mindenki a nagy faliórát leste. Türelmetlenül figyeltek az emelet felé, ahonnan még semmi jele sem mutatkozott Anikó elhatározásának. Csullag úgy pislogott fölfelé, mint a lúd, amikor az esőt lesi. Szilva Elvin türelmetlenül nézte a láncos, porcelán falióra számlapját. Gyakorlati eszével az idő veszedelmes rövidségét és az elintézendő ügy bonyolult nagyságát latolgatta.

Már közel tizenkettőre járt a mutató. Az ajtó minduntalan csapódott. Jöttek, jöttek a bakádiak a jegyekért. Az arcuk ünneplő volt, és a ruhájuk vasárnapi. A színház és a mise különös titka fénylett rajtuk. Zöldvölgyi igazgatót, miközben az esti előadásra és a várakozó állapotra gondolt, ez az ünnepi ragyogás egyre izgatottabbá tette.

Anikó még mindig a négyes szoba vaskilincsén tartotta a kezét. Tűnődő, szomorú arccal állt szobájában. Bendy Ivánra és Ladilla Józsefre gondolt. A hadnagy távol maradása a hiúságát sértette. Nem a szerelem várakozása volt ez. Nem. Reménytelen helyzetében csak a segítő szót várta tőle. És hol van most a hadnagy? És hol van Ladilla, hogy beszélhetne vele. Most talán meg is alázkodna. De hol késik? Ez lenne hát a szerelem? És most, indulás előtt, így egyedül nagyon kiszolgáltatottnak érezte magát.

Torkát a sírás fojtogatta. Reszkető kézzel szorította a kilincset, s már ott tartott, elereszti az élettelen, hideg tárgyat, és visszalép, de ekkor a rivalda fénye és a füttyök harsogása a folyosóra taszította. Becsapta az ajtót, és úgy menekült le a lépcsőkön, akárcsak tegnap este a botrány után, fölfelé tette.

Futó Mári összekulcsolt kézzel, megvetéssel mérte végig a szálloda rendjét megbontó Károlyi Anikót. Csullag boldogan futott utána, és amikor elindult a fekete konflis, Matyi meglobogtatta a pincérkendőt.

Zöldvölgyi ezalatt kutató szemmel járta végig az Ezüst Kancsó termeit. Lenézett a pinceivóba is. Akit keresett, sehol sem volt. Mindenkitől Ladilla után érdeklődött, mert, hogy a koloratúrprimadonna elindult, már csak ő volt hátra. Kiadta az utasítást, bárhol legyen is, elő kell keríteni mindenáron. Nélküle merő hiábavalóság Anikó útja, és Ladilla nélkül Jácint sem művelhet csodát.

Parancsához híven a két segédszínész és Ottó, a színtársulat kótya mindenese, már járták a sértett lelkek bakádi rejtekeit.

A primadonna konflisa pedig megállt a kolduló barátok magas kőfallal kerített rendháza előtt. Anikó nagyot sóhajtott. Két szemével ijedten kémlelt ki a mogorva kőfalra. A bérkocsis várakozva pislogott, aztán, hogy a készülődésnek semmi jelét sem hallotta, csontnyelű ostorával megkocogtatta a konflis födelét. Az éles csattogásra Anikó összerezzent. Megrázta fürtös fejét, végigsimította halántékát, és kiszökött a kocsiból. Oly hirtelen surrant be a kőfal kapuján, hogy az öreg kocsis a fejét csóválva, teljes bizonytalanságban maradt a bakon. Most aztán igazán nem tudta, várjon-e vagy továbbálljon? Csak hümmögött, és mert ismerte Jácint barátot, hát maradt.

Károlyi Anikó pedig, amint becsapódott mögötte a kapu, rémült magányossággal állt a rendház udvarán. Aztán elindult. A gyümölcsfák és az óriási csend, amely az épület árkádos folyosójáról ásított feléje, egyre bizonytalanabbá tette lépéseit. A gazdasági udvar öreg komondora rekedten ugatni kezdett. A primadonnát a vékony drótháló mögött sétáló állat arra késztette, hogy fölsiessen a folyosó mellvédes boltívei alá. Mekkora üres kongás visszhangzik végig egy ilyen folyosón! Anikó sohasem hitte volna, hogy ezek a karcsú, magas sarkak ilyen sötéten csattoghassanak. – Ez lenne hát az ő híres, libegő járása, amelyik után csodálattal fordul vissza a gavallérok feje? – A nagy kongásra rémülten nézett hátra, mintha keresne valakit. Talán a könnyű járású Károlyi Anikó koloratúrprimadonnát? Vagy csak önkéntelenül is vágyott valaki után?

Lábujjhegyen ment tovább, de a rózsatövek mögött a jámbor komondor egyre jelezte a konyhában serénykedőknek, hogy valaki jár a rendház folyosóján.

Így akadt össze a krumplihámozó Ángelusszal, a szakáccsal. Ángelusz csak pislogott. Feltűrt csuháját félszegül kiengedte az övéből, és nagy nehezen értette meg a Jácint nevet.

A rendházfőnök valahol kint járt a gazdasági udvarban. Anikó sokáig várakozott a hűvös, kékre meszelt belső folyosón. Pókhálóvékony harisnyáján át borzongó fázás szökött a szíve felé, és rókabundáját hiába húzta összébb. A folyosó végéről merev kőszent nézett rá. Ettől a nézéstől még jobban didergett. Mégis, ha nem ült volna ott a szemközti konyhaajtóban Ángelusz fráter, aki egykedvűen dobálta a lehámozott krumplikat a sajtárba, talán odaállt volna most ennek a kőszentnek a lábaihoz, hogy számot vessen lelkiismeretével. Vajon csak a hiúság hozta ide, a hideg falak közé, vagy valóban erkölcsi fölháborodás? – A két huszár zsinóros atillája és a ferencesek barna kámzsája forgott körülötte. De ki ez a Ladilla neki? – és végigszaladtak rajta emlékei. A színtársulat hosszú vándorlása faluról városra, szállodák, kocsmák, siker, és egyre jobban kezdett vacogni. – Mit is akar ez a zongorista?

És ahogy az elmúlt éjszakára gondolt, a botrányra, Ladilla ígéretére, egyet biztosan érzett, hogy segítségre van szüksége. – De ki segíthet? Zöldvölgyi vagy talán Bendy Iván? – Meleg bundájában, mint a kivetett, dideregve állt a folyosón. – Itt áll… Igen… De mit mondhat ő? És megmondhat-e mindent? – Aztán, amint arra gondolt, hogy ily módon kell védelmet keresnie, és hogy bárhonnan nézze is ezt a furcsa helyzetet, mégiscsak a botránytól való rettegés hozta ide, láng borította el az arcát. Hirtelen mozdulattal ajkáról lekente a rúzst, és elhatározta, őszinte lesz. Ettől kezdve mintha világosabb lett volna a vizes és nyirkos folyosó. A konyhából mintha barátságos meleg szökött volna lakktopánjai alá.

A folyosó végén nesz hallatszott, gyors, könnyű lépések. Már ott is állt előtte a kövér, könnyű járású barát. Károlyi Anikó zavartan kezdte szavait.

– Ha megengedi, tanácsért jöttem. – Ezzel el is akadt, de szemét nyíltan Jácintra emelte.

A még mindig kipirult, szép arcot kíváncsi szakértelemmel nézte a bakádi Nőegylet pásztora. Hirtelenében nem tudta, hová is tegye ezt az ebédidőre idereppent jelenséget. Derűsen nézegette a pávazölden csillogó sálat, az angórakesztyűk simuló bolyhait, és hallgatta a felindulástól érdességében is kellemesen vibráló hangot. De Jácint nem azért volt világlátott ember, hogy egykönnyen zavarba hozza a szokatlan látogatás. Valamikor az óceánon túl is járt misszióban gengszterek, milliomosok, farmok és bányák között. Mosolyogva nézett. Aztán kinyitotta a plébánia hivatalául szolgáló cella ajtaját, és az egyik rókafarkat megfogva, betessékelte a segítséget kérő primadonnát.

Leültette. Az óra ketyegett, a macskaszemes kályhában parázslott a tűz. Jácint atya pedig várt, mert értett a női lelkek záraihoz, melyek igazából csak kulcs nélkül nyílnak ki, akár a virágok.

– Egy éve ismerem – kezdte Anikó, ahogy elhatározta a folyosón. – Akkor ott játszottunk, abban a köves, zalai városban, ahol a vár alatt a püspök úr nyaralókastélya áll. – Jácint bólintott, és tudta azt is, hogy a vár mögött, lent az erdő alatt egy ház is áll, melyet a püspök építtetett. S azt is tudta, hogy kinek. – Akkor még vasárnaponként a kegytemplom orgonáján játszott… Csodájára járt a nép, de amikor engem megismert, hozzánk szegődött, és a társulatunk zongoristája lett… Hogy szerettem-e? – és e szavaknál Anikó nem mert sem a lelkébe nézni, sem Jácint szemébe.

A bakádi rendházfőnök közelebb húzta a hintaszékét. Végigsimította a rókabundát, olyan biztatón, mint a lázas homlokot az igazi orvos. A primadonna halkabban, de egyre határozottabban őszintére vette a történetét. – Én testvéremnek néztem. Testvéremnek a muzsikában… ő nem ezt akarta… Mást akart, és zsarolni kezdett. A hangokkal kezdett zsarolni a színpadon… – Egy fiatal kandúr csúszott be az ajtóra vágott, kerek nyíláson. A kályha ajtajába dörgölőzve, dorombolni kezdett.

A barát éber nyugalommal nézte a primadonnát, aki így folytatta:

– Minél inkább kerültem, annál jobban kellett követnem őt esténként a világ előtt, a színpadon. Vitt a hangok útvesztőjén át. Így kínozott. – Anikó hangja mintha megcsuklott volna. Jácint pedig, aki a templomi muzsika mestere volt, megértette és átérezte Károlyi Anikó szomorú kiszolgáltatottságát. A folyosón megszólalt az ebédre hívó, dróthúzós kis harang. A rendházfőnök nyugodtan a helyén maradt, mert úgy gondolta, befejezi, amit elkezdett, és csak azután jöhet a földi öröm.

– Aztán? Mondja csak nyugodtan, lányom… Legyen őszinte, és én maga mellett leszek… Ezért vagyok Bakádon.

Károlyi Anikó elmondott őszintén mindent. Még Bendy Iván hadnagy nevét sem hagyta ki. Jácint atya meglepődve, de egyre fokozottabb érdeklődéssel hallgatta Ladilla tervét.

– Hát még ilyen kiszolgáltatott lelkei is vannak egyházának?

A parfüm és a macskaszag enyhe illatában, mint veszendő lélek után, úgy nyúlt erős ujjaival a koloratúrprimadonna lakkos keze után. A kéz szorításától Anikó visszakapta önbizalmát. Újra a vérbeli primadonna volt, aki előtt a siker a lényeg, és rámosolygott Jácintra. Az fölállt. Károlyi Anikó nem vette le róla a már nem is annyira kérő, mint inkább mosolygó szemeit.

Távozáskor a konyhán is átvezette a rendházfőnök. A tűzhely előtt megállt. A nagy födőt a lábasról leemelte. A zománcos lap izzadt piros kezében. A gőz körülölelte. A barát nagyot szippantott, és jelt adott az ebédhez. Jácint atya értett a küzdelemhez. Tudta jól, a gyomor és a lélek egy tűzön forr, ha nem is egy lyukon.

Ahogy ballagtak kifelé, a gyümölcsfák mosolyogva hajtották össze fejüket. A komondor bizalmasan csóválta óriási, bozontos farkát.

– Bízzon, leányom… nem lesz semmi baj ezen az előadáson. – Anikó éhesen és kimerülten, de lelkében a megkönnyebbülés halvány derengésével szállt be a zárt konflisba, és elhajtatott. – Barát vagy ördög, csak segítsen – lépett ki a konflisból Károlyi Anikó az Ezüst Kancsó-szálloda előtt, ahol egyre feszültebb lett a helyzet, és már mindenki szorongva leste.

Zöldvölgyi igazgató volt a legtürelmetlenebb. Őt érintette a legkellemetlenebbül a zongorista és a primadonna harca. Persze, a legkevésbé érintette az ügy erkölcsi vagy lelki oldala. Kizárólag anyagi szempontból nézte az ügyet. Hiszen Szilva Elvint a jegyekért valósággal megostromolták a derék bakádi polgárok. Unalmas vasárnapjuk egyhangúságát akarták kellemes estével elütni.

A dolgos iparosok úgy gondolták, ennyit csak megérdemelnek a hatnapi kalapálás, cserzés vagy gyalulás után. A jámbor istenhivők pedig, betartva az írás parancsát, a hetedik napot a színművészet ártatlan örömének hódolva akarták megszentelni. A családi boldogság egyhangú szépségeibe belesavanyodott férjek pedig mást is akartak látni. Inkább elvitték szigorú erkölcsű asszonyaikat is az előadásra, és tűrték egy héten át a rájuk zúduló szemrehányásokat, amelyekkel illették őket a kar rövid szoknyáinak ájtatos ámulásáért. Szóval, Bakád erősen készült A két huszár bemutatójára. Érthető, hogy Zöldvölgyi izgatott volt. Egy botrányba fúló előadás teljesen tönkretehetné társulatának további szereplését. Szedheti üres kézzel a sátorfát, és télvíz idején vonulhat tovább. Összeborzadt még a gondolatra is. De hiába leste Ladilla Józsefet. Még ebédre sem került elő. A fenntartott asztalnál társulatának már minden érdemes tagja megebédelt. Lassan készülődtek a délutáni pihenésre és az esti, nagy munkához. Csak a zongorista nem jött.

– Pedig elő kell venni. Beszélni kell konok fejével.

Zöldvölgyi türelmetlenül cigarettázott a különasztatnál, mert bármi kicsi is volt a társasága, mégsem ült velük soha egy asztalhoz. Mint színész és mint igazgató, magához viszonyítva csak vidéki kócrágónak tekintette valamennyit. A művészet, a nagybetűvel írt, ő maga volt. Ezt nem is titkolta. Ült és dühöngött.

– Hej, csak lenne kéznél egy másik zongorista, de kipenderíteném. De Bakádon honnan kerítsek elő másikat? Ezek között az átkozott cigányok között egy sincs, aki értene a csontbillentyűk művészi billegetéséhez.

Töprengésében Ottó zavarta meg. Nagy mosolyogva csoszogott be az ajtón, mint aki jó hírrel jön. Csullag türelmetlenül nézi, és szeretne kereket szerelni alája, hogy odaröpítse Zöldvölgyi elé, de a mindenes csak csoszog. A főpincér egyre izgatottabb. A konyhában is türelmetlen. A vendégek között pedig szórakozott. Ottó megáll, és csak nevet.

– Mi az? – förmed rá Zöldvölgyi.

– Nagy kópé ez a Ladilla. Nagy bitang – ragyog a képe.

– Hol van, arra felelj! – ordít az igazgató.

– Hol?… Épp ez az. Ha én azt tudnám. Volt Ladilla, nincs Ladilla – és öreg kezével mint kiérdemesült kártyabűvész, hókuszpókuszt mutogat.

Csullag majdhogy bele nem rúg. Zöldvölgyi pedig felemeli két öklét. Aztán hirtelen visszaejti, és vörösen izzó arccal az ablak felé fordul. Csak ezt sziszegi a fogai között.

– Barom. Átkozott barom.

Már minden reménye csak a két segédszínészben volt, akik, mint a vizslák, egyre fürgébben szaladtak, szimatoltak a zongorista után.

Először a lakásán voltak. A háziasszonyától csak ennyit tudtak meg: – Nagyon későn jött haza az este, és korán kelt. Reggeli nélkül ment el. Azóta már mások is keresték. Két fekete ruhás úr. Igen komolyan kérdezősködtek utána, aztán itt hagytak egy borítékot. – Kinyitotta a kis, penészes szobácska ajtaját. Aggodalmasan mutatott az asztalon fekvő levélre. A két kopott segédszínész jót röhögött, és nyakukba kapták a lábukat.

– Csak a fürdőben lehet – erősködött Kántás Ernő. Biztos ott kúrálja az éjszakai részegségét. Meglásd, ott horkol a Piacsek fürdőmester langyos birodalmának egyik ágyán. – Már iparkodtak is a fürdő felé.

Ott is hűlt helyét lelték. Hiába kutatták a párolgó gőz homályában az erkölcseiben megtévedett zongoristát. Csak Piacseket dühösítették magukra.

– Ha egyszer azt mondom, hogy nincs, akkor nincs. Ne zavarják a betegeimet.

A derék fürdős a személyét mindenkor a városka közegészségügyi nagyságai közé sorolta. Valóban mindenki esküdött ujjainak húzásaira. A reumás parasztok és a csontderekú iparosok a legkülönb gyúrónak tartották a fényes Balaton vizétől a sebes Dráváig.

Faképnél hagyták a sértett fürdőst.

– Most aztán hová? – kérdezte Kántás.

– Talán tovább iszik – tűnődött a másik.

Sorra vették hát a kocsmákat. A Négy Hetest, Kéményseprőt, Kis Pipát, a Szürke Farkast, de Ladillának sehol sem bukkantak a nyomára. Tanácstalanul álltak a városvégen, a Gatyás Csárda udvarán, ahová az utolsó remény vitte őket.

A március végi napsugár mosolyogva nézte a két színészt. A verebek tollaikat borzolva nevettek rajtuk. A varjak egykedvűen bámultak az akácfákról. A rétekről, a hó foszlányai közül rájuk mosolygott az őszi vetés üde zöldje. Messziről a bolhási erdő halványkék sűrűje fogta el szemük elől a végtelent. Hátuk mögött a ferences templom tornya kíváncsian kandikált. Alatta Jácint a jó ebéd után már kisütötte a tervét. Karosszékében tűnődve üldögélt, és várt. Csak épp a zongorista hiányzott.

– Hát olyan sürgős? – kérdezte a tanakodóktól a csárdás.

– Fontos bizony. Nélküle nem térhetünk vissza.

A csárdás elgondolkozott, aztán hirtelen kérdezte:

– Voltak-e a Hotel Pihében?

A két színész összekacsintott.

– Hol? – röhögött Kántás Ernő.

– Hát a Toll Csárdában… Látom, nem idevalósiak, mert mi csak így becézzük – magyarázza a Pihe nevet a csárdás.

– Aztán merre van az a Pihe? – pukkadt ki a nevetés a két színészből.

A csárdás útbaigazította őket.

Újra elindultak, bár szívükben jócskán megcsappant reménnyel. Nagy szerencséjük volt. Nem kellett messze menni, mert ezek a csárdák úgy ülik körül Bakádot, mint az utak végén strázsáló várták, akiket a bölcs elöljáróság ültetett ki valamikor az utak mellé, hogy számon tartsák a kolerát, körömfájást és a többi érkezőket.

Bakádot sohasem kerítette fal, nem voltak várkapui, de jól bevált ez az útvégre települt csárdarendszer. Kevés az olyan érkező, akit föl ne tartóztatnának. Lándzsa nélkül is ők az őrök és a vámszedők.

Ilyen hely volt a Hotel Pihe is. Már maga a neve is valami könnyű, biztató melegséget áraszt, akár a langyos, tollas takaró. Nem csoda, ha bőven látogatják a téli utasok. Ilyen időben, úgy mondják, még az ismeretlen ló is megáll a cégére előtt, és gazdája, megpillantván a szélben lobogó lúdszárnyakat, szemét dörzsölve, kényszerítő belső csalogatásra megindul zöld ajtaja felé. Hát még milyen megértő kézzel simogatja a lelki betegek bánatát! Kevés anyásabb hely akad, mint a Pihe. Ide törekedett a két segédszínész, akiket Zöldvölgyi anyagi érdeke űzött.

A rosszul kövezett út kátyús és latyakos volt. Inkább az árok szélén tiprattak. Az örökké tépázott, bús fejű szederfákat nézegették, majd meg a ki-kiviccsanó téli-tavaszi napsugarakban fürdő dombhátak hófoltjait, melyek láthatatlan utakon szivárogtak a gyökerek és a laposok felé. Elérték már azt a furcsa, abbahagyott tornyú kápolnát is, melyet száz éve építettek a bakádiak arra a kis halomra, melyet a dögvész áldozatai fölé hordott egykor a városka. Amolyan fogadalmi építkezés, azért is maradt abba a tornya. A keresztek mind kidőltek körülötte. Csak olykor pislákol egy-egy koldus gyertyája a kápolna nyitott haranglábjában. Azok is csak azért térnek ide, hogy kialudják fáradalmaikat, és a kegyes hely nyugalma nagyobb erőt adjon nekik a kéregetés nehéz munkájához.

A kápolna félszakos szomszédja volt a csárda. Tüskés gledícsiasövénybe ütött jegenyék őrizték. Alig tették be csengettyűs ajtaját, megpillantották a nagy cserépkályha mellett Ladillát. Előtte vörös bor, és valami fehér papíron bajlódott. Észre sem vette őket. Ábrándosan nézett az ablak felé, aztán újra a papírra hajlott.

Kántás Ernő és Márffy Egon, akik eddig mint a vizslák futottak a nyomán, most csak nézegették. Márffy Egon, akiben több volt a lélek, egyszeriben átérezte a zongoristának a szomorú körülményekből adott helyzetét. Elvetette a nyers igazgatói parancsot. Más lélek volt Egon, a pincérből emelkedett színész. Már tudta, mit kell mondania. Ladilla József a szavakra csak lassan emelte arcát Egon felé. Az ábránd bizonytalansága még ott kószált a szemén, s látszott, hogy alig érti a szavakat.

– Ladilla úr, már halálra keressük. Nagyon várják. Két előadás lesz. Délután négy órakor az első.

Kántás, a színfaltologató és jegyszedő, csak bámulta, mit beszél a társa.

A zongorista hirtelen az órájára nézett, mint a merénylő, amikor váratlan korábbi alkalom kínálkozik tervének kivitelére. – Három óra. Még odaér – és átizzott a szeme. Az ábránd fátyla elszállt belőle, hogy helyet adjon a bosszú parazsának.

Fizet, és indulnak is. Az út végéről csak a barátok tornya néz makacsul szembe a zongoristával. A két ember kerüli a tekintetét. A hazugság, amellyel az Ezüst Kancsóba hívják, elveszi a szemük erejét. A Rinya mocsaras rétjeit nézegetik, melyek körülölelik a városkát. Így mennek, libasorban. Nézik az elöntött rétet, melynek közepén egy árva kőhíd áll. A kőhíd végén egy szobor. Út nélkül, értelmetlenül áll a híd a mocsárban, és reménytelenül őrködik téglakarján a szent. A fűzfák mögött már idelátszik a város cigánysora. Lilás, savanyú füstöt bodorító tűz ég a rétszélben. A kunyhók fölött egy gémeskút. A fölhúzott, cigányjelző gém magasságában a szeszfőzde bádogteteje látszik s fölötte a szembenéző torony.

Ahogy elérték a protestánsok vörös templomát, sürgős dolga akadt a két embernek, és Ladilla József egyedül iparkodott a szállodába.

– Na, végre, hol kószál ilyenkor? Már reggel óta kerestetem! – esik neki Zöldvölgyi, aki a hosszú várakozástól elvesztette minden diplomáciai érzékét.

– Hol van még négy óra? – vág vissza a zongorista.

– Milyen négy óra? – néz értelmetlenül az igazgató. – Talán azt akarja mondani, hogy csak akkor ér rá velem tárgyalni?

A zongoristában valami derengeni kezdett. Az igazgató pedig ingerülten folytatja.

– Ide hallgasson. Vessenek véget már ezeknek a jeleneteknek. A társulatom jó hírneve érdekében ez a legkevesebb, amit megkövetelhetek önöktől. Intézzék el ügyeiket úgy, ahogy akarják, de ne az én bőrömre.

A zongorista, mint az érzelmeiben sértett lovag, úgy húzza ki magát.

– Kérem, igazgató úr…

– Semmi kérem!… Csak én kérhetek. Nem! Egyenesen követelem. Verje ki a fejéből azt a tervet, amelyet az éjszaka is részegen ordítozott. Színpadon magánügyet nem ismerek!

Ladilla félvállról vágja oda.

– Az én magánügyeimhez magának semmi köze – és az ábrándos zongorista reszketett.

Zöldvölgyi fuldoklott a dühtől. A szokatlan hang oly váratlan csapott rá, hogy csak nézett, de egy árva szó sem jött ki a torkán. A főpincér a sarokban elsápadt, és ökölbe szorult a tenyere. Mindketten szerették volna most galléron ragadni, és fizetetlen számláival együtt kipenderíteni az utcára, hogy a lába se érje a küszöböt. S amint így, tehetetlen dühvel nézték, Ladilla jutott újra szóhoz.

– Ha nem tetszik, mondjon fel! Fütyülök az egész ripacsbandájára.

A kényes helyzetből Zöldvölgyi tekintélyét a rendházfőnök embere mentette meg. Éppen jókor érkezett a harangozó fráter. A harang ősi időtől a híradás eszköze, de most a harangozó kezében nem a kötél, de egy levél volt. Ladilla Józsefet kereste.

A színházi zongorista meglepődve vette át. A harangozó amilyen váratlanul toppant be, úgy el is tűnt. Ladilla, amíg tanácstalanul forgatta a borítékot, a dühe engedett. Aztán föltépte, és olvasni kezdte. A rövid levélben ez állt:

„Kedves Barátom, hallottam híres sümegi szerepléséről. Nagyon szeretnék Önnel megismerkedni. Kérem, még ma sürgősen látogasson meg. Tisztelője: P. Jácint.”

A zongorista, amint végigolvasta a lapot, meglobogtatta az igazgató orra előtt, és csak ennyit mondott:

– Ha akarja tudni, oda szerződöm templomi karnagynak, ahova akarok. A viszontlátásra hét órakor.

Zöldvölgyi jónak látta, csúfos szereplése után, ha hallgat. Csullag pedig mosolyogni kezdett, és visszaszállt arcába a vér, mert a tükörablakon át látta, hogy Ladilla József a ferences rendház felé veszi a lépteit.

– Bitang… – sziszegte a fogai között.

Ezalatt az emeleten a koloratúrprimadonna a díványon nyugtalankodott. Sohasem érzett lámpaláz és idegesség kínozta. Bendy Iván kopogtatását is elutasította. Az ott hagyott rózsaszínű ciklámencsokrot Csullag elégedetten tette félre. A lankadó virágokon csak a szobaasszony könyörült meg. A méhész kannájába tette, és odaállította a primadonna küszöbére.

Odaát pedig Jácint langyos szobájában várta a bepanaszolt zongoristát. Unalmában csibukozott, és misszióskorában készített fényképei között lapozgatott. Hosszú, kalandos esztendők tarkasága, felhőkarcolók, kikötők, neonlángú éjszakák, vágóhidak, városok emléke zsúfolódott össze ezekben a képekben. Mennyi emberi sors, és mennyi tapasztalat! Kivándorló farmerek, jasszok, üzletemberek, s míg így forgatta képeit, azalatt kopogtattak is.

Amint meglátta a nyurga és borszagú fiatalembert, aki szerényen és tanácstalanul nézelődött az otthonos szobában, mint kitűnő ember- és zeneismerő, íziben megtalálta azt a tenort, amellyel a leghamarabb céljához ér. Beszéd közben egyre oszladoztak aggályai. Egészen másnak képzelte el a primadonna bepanaszolt zongoristáját. A sümegi várról és a messzi tóról beszéltek. Aztán a ferencesek híres orgonájáról, melynek zúgásával odaláncolta a zalai vincellérek szívét Ladilla József a sümegi templomhoz. A fiatalember nem is sejtette, honnan fúj a szél.

Jácint fölvette az asztalról a kulcsait, és a folyosó egy apró vasajtaján átvitte a zongoristát a templom kórusába. A barokk templom zsúfolt félhomályában ott álltak meg az orgona előtt. Ladilla megilletődötten nézte az ólomsípok sorfalát, mely úgy meredt fölötte, akár egy vértesszakasz, lábhoz tett, hatalmas lándzsáival. A barát odaült a sárga csontbillentyűk elé, és az „éji fedettkürt” hangjai mélázó zúgással szárnyaltak a kedves fuvolák játékos kíséretében.

Ladilla behunyt szemmel hallgatta a muzsikát, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a rendházfőnök helyére üljön, de Jácint hirtelen lezárta a billentyűk fedelét. A kulcsot kámzsája zsebébe tette, aztán csendesen ennyit mondott:

– Ön biztosan jobban érti… Estére meghallgatom A két huszár-ban. – A zongoristát mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon. Csak kapkodott a levegő után, de egy árva szó sem jött ki a torkán. Károlyi Anikó és Bendy Iván arca torlódott eléje. Kicsavart díszeikkel forogtak körülötte az oszlopfők, és csak lassan tért magához.

– Kérem, az… lehetetlen… Ott nincs művészet. Kérem, nincs mit hallgatni – dadogta a zongorista.

– Miért ne lenne? – mosolygott a rendházfőnök.

A zongorista tiltakozva rázta meg a fejét. Tagadón állt a kóruson.

– Buta darab és üres melódiák.

Mielőtt tovább mondhatta volna, Jácint közbevágott.

– Ott lesznek a híveim, és szeretem látni és hallani, mit néznek és mit hallanak.

Ladilla kiérezte szavaiból azt, ami egyenesen őrá tartozott.

– Valaki értesítette volna?… Csak nem azért hívatták ide?… Zöldvölgyi talán… – És makacs érzés kelt benne. – Most már azért sem!

Némán és kongó lépésekkel mentek végig a rendház folyosóján. Amikor bezárták a kis ajtót, a ferences derűsen a zongorista szemébe nézett.

– Ahogy akarja, nem megyek el. Pedig szerettem volna meghallgatni. Sokan dicsérik… De lenne egy kérésem. Húsvétkor ön játssza végig a nagymiséinket.

A zongoristának mintha kő esett volna le a szívéről, de a barát folytatta.

– Azonban, megígéri ugye, hogy ma úgy fog játszani, mintha én is hallanám.

Ladilla, mintha falhoz szorították volna, világosan látta, hogy mindent tud, akivel beszél. Nem válaszolt. Keskeny ajkait összeszorította.

– Jó? – és máris nyújtotta a kezét a ferences.

A zongorista tagadóan rázta meg a fejét. Szeme égett. Jácint, amikor a szobájába lépett ez a fiatalember, mást olvasott ki ezekből a szemekből, amelyekből most fénylő és makacs akarat csapódott feléje. Rózsaszín alkonyi fény sugárzott a folyosókon. Közelgett az esti előadás ideje. A toronyóra fél hatot ütött. Kongása végigzengett a városka apró házai fölött.

Ladilla és a barát szótlanul álltak a folyosón.

– Akkor tehát a viszontlátásra, este – szorította meg Jácint a zongorista kezét. – Megbocsásson, de mégis tudnunk kell, ki játssza orgonánkon a misét. Higgye el, barátom, nagy lemondás és alázat kell a muzsikához.

Azzal, választ se várva, belépett a szobája ajtaján. A zongorista elsápadva, majd meg kipirulva állt az ajtó előtt. Aztán bizonytalan léptekkel indult lefelé a kivásott lépcsőkön.

Amikor az Ezüst Kancsó elé ért, a szálloda nagyterméből kopácsolás hallatszott. Új padsorokat állítottak a vasárnapi nézőközönség részére. Úgy csattant a fülébe minden ütés, mintha vesztőhelyet ácsolnának. Összehúzta vékony, fekete kabátját. Makacs elhatározással sietett haza.

A szobája rideg volt. A nyirkos falakból és bútorokból sugárzott a hideg. Háziasszonya nem volt odahaza. A kis udvari szoba most, hogy az alkonyat rátelepedett, még barátságtalanabb lett. Amint fölgyújtotta a villanyt, odaállt a tükör elé. A sárga fényben és a tükör vakfoltos keretében az arca nagyon sápadt volt. Az órára pillantott, és a sürgető ketyegés folytonosságában mozdulatai egyre kapkodóbbak lettek. Elővette a borotvát. Gyűlölettel nézett a fényes acélpengére, és amint végighúzta a szíjon, Anikó jutott az eszébe. Megállt. Nézte a pengét, aztán újra a tükörhöz lépett. Végighúzta az arcán ideges ujjait. A szőr sercegése dühbe hozta.

– Mi a fenének még szépíteni? – és az asztalra csapta a kést. Akkor pillantotta meg a fekete ruhás, délutáni látogatók levélborítékját.

– Mi ez? – kapott a levél után, melyen nem volt bélyeg. Mozdulat közben is az bosszantotta, hogy most is csak őrá gondol, őrá, akit igenis nevetségessé kell tenni. – Úgy van, hiába ír. – Aztán, ahogy rápillantott a betűkre, és észrevette, hogy az nem Anikó írása, belesápadt. Tudta, ha nem ő, akkor csak Bendy Iván levele lehet.

– Mit? Hát azt hiszik, hogy így lehet őt rángatni? Előbb ez a szemtelen pap, most meg ez a nyavalyás katona?… Hát mit gondolnak ezek?… Ez a két büdös egyenruha!… Hát csak ez a világ? – s egyre jobban belelovalta magát a dühbe. – Csak várjatok! – és föl-alá kezdett sétálni a szobában.

A merített papír ott hevert az asztalon, és a zongorista mind mélyebbre szédült fölzaklatott érzéseibe. A szerelme, amelyet szerinte Anikó ezzel a hadnaggyal megcsúfolt, keserű bosszúvá sűrűsödött benne. Újra kezébe kapta a levelet.

„Megbízónk katonai becsületén és a társaságához tartozó hölgy megsértése miatt” – olvasta a hadnagy segédeitől hagyott sorokat.

– Katonai becsület?!… – lecsapta a levelet. És olyan megvetés tükröződött az ábrázatán, hogy aki most a függöny résein át látta volna ezt az arcot, azt hitte volna, talán valami drámai jelenetet próbál a zongoristából színésszé vedlett Ladilla József.

– A hölgy becsületén… és hogy tőlem?… Vesszetek meg – nyerített, és miközben az órára pillantott, odalépett a tükör elé. Kifeszítette a mellét, és belehahotázott az aranykeretes tükörbe.

– Lovagi elégtételt?… Adok én! Adok, de azt megkeserüli a hölgy.

Lehajolt a fésűért. Hullámos haját bekente pomádéval, és ragyogóra fésülte. Csak úgy sercegett a fésű sűrű, fiatal haja között. Aztán félhangosan végigolvasta a levelet, amely így zárult:

„Nevezze meg segédeit, és tudassa velünk.” …És, persze, rettenjek meg… Csak bízzátok rám…

Az óra fél hetet ütött. A kis kakukk ki-be kapkodta a fejét. A zongorista odafordult.

– Jól van, jól, megyek, megyek.

Azzal, hogy borostás állát mégis megszépítse, púderos pamacsával beveregette az arcát. A fehér, csillogó havacskákat leporolta selyemzsebkendőjével a kabátja elejéről.

Aztán félredobta. A selyem az asztal lábához hullott. Anikótól kapta valamikor. Még egyszer kihúzta magát. Aztán ránézett a levél aláírására.

– „Pasavszky de Cassano…” – az ulánus trafikos. A dalmát. És – Kontra József… Ki ez? De kit érdekel?

Zsebébe tűrte az írást. Esze ágába sem jutott, hogy komolyan vegye a becsületügy lovagias elintézését. Bezárta az ajtót. Sietett, hogy el ne késsen az előadásról.

Amint közeledett a szállodához, látta, hogy innen is, onnan is csoportosan iparkodnak az emberek az Ezüst Kancsó felé. Ez még jobban fellelkesítette. Rámosolygott a fölemelt szoknyájú nénikékre, akik a tócsákat kerülgették fontoskodva. Az inaskölykök füttyögetve rohantak el mellette. Nagy bakancsuk, melyben ki kell húzniuk a tanoncidőt, amíg Hantos úr, „a szabadító”, segéddé nem nyilvánítja őket, úgy verte a sarat, csak úgy fröcsögött. A zongorista, aki máskor nagyon vigyázott feltűrt, egyetlen nadrágjára, most dehogyis haragudott rájuk. – Ezek szórakoznak majd a legjobban – mosolygott magában.

A szálloda ajtaja zengett, csapódott. Úgy sürgött a polgárság a kapuban, mint rajzáskor a kaptárrésen a méhek szoktak.

Ladilla végigsietett a gyékényes folyosón. A fehér terem ajtaján épp csak bekukkantott. Ott ültek hármasban, Bendy és két segédje. Arcuk suta és méltóságteljes volt. A zongorista mosolygott. A konyhából szokatlan készséggel ugrott eléje Csullag. Ladilla látta, nem a régi Csullag ez. Akár egy pikoló, olyan készséges.

– Egy konyak, Ladilla úr? Tessék parancsolni. – A zongorista, akinek a fogyasztásait három hete kelletlenül írta föl, tudta jól, honnan fúj a szél. Hideg és kimért volt a válasza:

– Hagyja csak, Csullag. Ráérünk előadás után – és olyan kimérten nézett a főúr szemébe, hogy az belesápadt.

A főpincér zavarát kihasználva, Futó Mári kedveskedve a családja után kezdett érdeklődni. A főúr fanyalogva válaszolgatott.

Anikó megjelent a konyha fölötti lépcsőn. Amint észrevette a zongoristát, visszahúzódott a folyosóra. Szíve erősen kalapált. Fojtó szorítás kerítette hatalmába. Jobban szorította, mint első fellépése alkalmával. A folyosó félhomályában vad lámpaláz rohanta meg. Volt ebben az érzésben megbánásból származó bizonytalanság, szégyen és a kiszolgáltatottság remegése, sértett hiúság, becsvágy és a hírnév izzó szomjúzása is. A koloratúrprimadonna, aki körül forgott eddig minden, rémülten szorította le szívének dobogását.

Mélyet sóhajtott, és amint megpillantotta a kis kannában Bendy Iván ciklámenjeit, kis híja volt, hogy fel nem rúgta őket. Aztán fölvágta a fejét, és úgy indult le a lépcsőn, mint aki azt mondja: – Gyerünk!

Ladilla rá sem nézett a hallban. Csullag sápadt volt. Szeretett volna a primadonna után rohanni, hogy valami talizmánt adjon át neki, amely mindentől megóvja, de csak csüggedten állt, és nézett a pálma alól összeesetten. Érezte, most olyan árván lóg e sötét világban, mint frakkjának fekete zsebéből a fehér pincérkendő.

Mögötte már zsongott a nagyterem. Szilva Elvin izzadt, és agyafúrtabbnál agyafúrtabb módon simította el a sértődő előkelőségek hiúságát. Háromszor annyi első sort adott el, mint amennyi a földi valóságban sorakozott a bakádi rivalda előtt. A Zöldvölgyi-társulat igazi hőse ő volt. Mert mit tegyen, mit mondjon, amikor sértett előkelőséggel ott állt előtte a körorvosné, aki észrevette már, hogy a jegyzőné ott ül, és nincs több hely az első sorban. Csak áll, és csak néz a körorvosné, és rémületében földbe gyökerezett a lába. Nem lesz majd a végítéleten sem ily sértett az arca, amikor az angyal kizárja majd a választottak sorából, mint most.

– Ő, a jegyzőné mögé?… Nem!

És Szilva Elvin emelgeti, sorozza, rakja a székeket előre. Már Ladillát is majd kitúrják a zongorától. Megmerevednek az előkelő nyakak, amint merev szögben feszülnek a vörös függöny felé. A színititkár pedig kitartóan küzd a suta kisváros ostoba előítéleteivel és hiúságával. Már keresztben áll a szeme, elolvad a gallérja, amikor újból két jegy érkezik. A járási adótiszt és felesége. Első sor hetes és nyolcas szék. Szeretne székké válni, és odaroskadni a fölgyúló körték elé. Inkább végigületné magát a kilencvenkilós asszonnyal, mint hogy széket adjon.

A végszóra érkezik Békássy grófné a hatodik urával. Vele van a legkevesebb gond. Származásának íratlan törvényei szerint, se szó, se beszéd, bal kézzel felkap egy széket, és odaül a kályha mellé, amely ontja a meleget. Alighogy leül, nem cigarettára, de szivarra gyújt. Az önkéntes tűzoltó szeme elhomályosult. Indulna, de tilalom ide, parancs oda, csak áll, és nézi a szivar izzó parazsát.

A teremben csizma- és berlinerkendő-szag úszik. A por a parfümmel és a hagyma illatával versenyezve szállt.

A függöny mögött is recsegett a színházi világ. Mint viharzó tenger, hullámzottak a dobogó fenyődeszkái. A súgó is belebújt már a papondeklidobozába. Mint teknősbéka a páncéljában, úgy mozgott. Lélegzik a hátán az egész ház.

Zöldvölgyi kilesett a függöny mögül. Egy inas megrántotta a függönyt, mint a lányok szoknyáját, és íme, leleplezetten mered az igazgató puszta feje a közönségre. Észreveszi Elvin, odarohan, és hessegeti a gyerekeket, mint a darazsakat. Fűl, pezseg a bakádi színházi világ, és lassan összeforr a közönségnek és a színészeknek egy olyan együttérző légköre, amelyben már-már együtt szerepelve születik a siker.

Végre Szilva Elvin bódultan otthagyta a nézőteret, és fölsietett a korcba szedett függöny mögé. El nem engedte volna, hogy ő üsse meg az előadás kezdetét jelző kolompot. Ez a kolomp valamikor az egyik drávai gulya vezérbikájának a nyakán lógott, és tudja Isten, hogyan került az Ezüst Kancsóba. De nem csoda, hogy idekerült. A hajdani pásztorok igen kényesek voltak a kolomp hangjára.

Szilva Elvin már ott állt, kezében a csordafordító, szép zengésű kolomppal, és Ladilla is ott ült a zongoránál. Szinte odatapasztották a hangszeréhez. Fel sem tudott volna állni. Csak a nyakát tekerte jobbra-balra. Anikó is ott állt a titkár mellett, és lesett ki a függönyrésen. Még világos volt a zsongó nézőtéren. Kék szeme keresgélve szaladgált az első sorokban. Aztán odavetődött az ajtóhoz. A zongorista is mintha zavarral küzdött volna. Mindkettő ugyanazt kutatta. A koloratúrprimadonna reménnyel, a zongorista bizonytalansággal szívében. És helyette mit kell hogy lássanak.

Mindkettőjük szeme elborult, valahányszor a második sor szélén megpillantották a három előkelően feszítő arcot. Ott ült Bendy Iván, két segédje között. Homlokukon ünnepélyes elszántság. Jól látta ezt a zongorista is. Épp ez az, ami még inkább tüzeli terve végrehajtására. Pedig ha látta volna Anikó szemét. A terem zsongott. Türelmetlen, elszórt tapsok követelték az előadás kezdetét. Csullag dermedten állt a hátsó ajtónál, és fehérebb volt az arca a kendőjénél.

– Gyerünk. Gyerünk. Mire vár? – tapsolt Zöldvölgyi a titkárra a színfal mögül.

A kolomp végigmuzsikált a termen. Sötétség hullott a nézőtérre. A függöny szétszaladt, és aki hiányzott, arról csupán négyen tudtak. De épp ezek közül háromra mind szorítóbban nehezedett ez a tudat. Csak a zongorista érezte könnyebbnek az ujjait, és amint fölnézett a fényben ragyogó dobogóra, szemére hideg értelem világított. Anikó mosolya fagyos volt. Mozdulatai mintha dideregtek volna.

Ladilla észrevette, hogy Zöldvölgyi ott áll a mázolt bokrok kulisszái mögött, és mereven feléje néz. De most egészen más az arca, mint délután. Úgy néz, mint az őz a sűrűből. A szeme már-már könyörgő, és kezével lágyan, andalgón inti a dallamot. A zongorista azért is alázatosabbra veszi a ritmust. Oly gúnyosan mélázóra, mintha megbűvölte volna az igazgató álmodozó, hamis alázata. A koloratúrprimadonna is húzza a melódiát. Ráadásul Ladilla még a fejével is játssza az egyre szentimentálisabb taktust, és mosolyog Zöldvölgyire.

Békássy grófné, kinek nem mer szólni a helybeli tűzoltó, hogy dobja el a szivarját, a kályha mellől látja a zongorista és az igazgató képét is, és jóízűen nevetgél magában. Épp ez tetszik neki. Ez a kocsmai színházhangulat szórakoztatja. Akkora füstfelhőket fúj Ladilla felé, majd elszédíti az elégtétel örömében ringatódzó zongoristát. Károlyi Anikó arca ég a gazdag festék alatt. A falusi szakértők áhítatosan figyelnek. Zöldvölgyi már leejtette a kezét a bokrok sápadt zöldje mögött. Galamb Kornél, akit mint hőst és jellemet hirdetett a műsor, a dobogóról igyekszik lelket önteni az elérzékenyült Ladillába. Pengeti a sarkantyúját, biztatóan billegeti a mutatóujját, és rá-rápislant a zongoristára, de az csak nem akarja észrevenni magát.

Békássyné félhangosan nevet.

Csullag hátul kilép, és elrohan a sötétségbe, a W. C.-k felé.

A közönség még nem érez semmit, de a koloratúrprimadonna torkát már fojtogatja a vibráló rémület. Hiába öleli hevesen magához Galamb Kornél, csak reszket a bokája.

És lent, Ladilla mögött, csoszogni kezdenek. Észre sem veszi, csak nézi a színpadot, mint a kivilágított vesztőhelyet, és mosolyog. Most egy kicsit helyrezökkenti a melódiát. A csoszogás csak nem szűnik mögötte. A primadonna hangja mintha szárnyat kapna, már megszokásból is magával rántja a zongorista ujjait.

Bendy Iván szakértően pillant Pasavszkyra. A közönség felfigyel.

A kellemes hang csengése elandalítja a szíveket, és csendre kényszeríti a hallgatóit. Ez dühbe hozza a zongoristát, és amint balra fordítja a fejét, amerre a koloratúrprimadonna énekel, látja, hogy minden arc odanéz. Bendy Iván is. Az asszonyok szemében meglepett csodálkozás. A férjek ravaszul összemosolyognak. Szilva Elvin kidugja a nyakát a függöny korcai közül, és szeretne lelépni a színpadról, de Zöldvölgyi úgy néz rá, amint fészkelődésével zavarja a kar bevonulását, hogy a poros függönybe temetkezik, és csak pislog az érkező felé.

Csak Révay Móric nem engedi zavartatni magát. Épp most nincs az a kincs, amiért levenné a szemét a színről. Süketségére való hivatkozással jár neki ez a hely a lámpák alatt, ahonnan a legjobb kilátás nyílik a művészet csodálására. A lányok selymei ott repkednek az orra előtt, és ő fülére tölcsérként teszi megcsontosodott, öreg kezét. Nagyothallásának örve alatt szemét meresztve nézi a karcsú lábak táncát. Révayné, a dühtől pihegve, ahogy a vén csont a hallást erőltetve mímeli, szeretne a kezére vágni. És így megy ez már húsz esztendeje, ha színészek jönnek. Az asszony legyezőjét hullámzó keblére szorítva pirul, és nem tud elsüllyedni a szégyenében. Nem meri fölemelni a szemét sem, pedig hallja, már fészkelődik a zongorista is.

Révay Móricnál csak az érkező nyugodtabb. Jön előre, mintha a süket számtiszttel akarna versenyre kelni. Jön, pedig itt elöl nincs egyetlen szék sem, amely szabad lenne. Amint eléri a zongorát, ott lekönyököl a hangszekrényre, és mosolyogva biccent Ladillának. Hatalmas háta mögött billegnek a szoknyák, és ő, mint aki kötelességét teljesíti, hallgatja Ladilla játékát. Csillogó, apró szemével a kis, kék fejű kalapácsok futamait nézi, mintha gyermekjáték figuráin gyönyörködne. Ladilla vörös a dühtől. Rá se néz, de a ferences nem veszi le róla a szemét.

Zöldvölgyi ellép a bokor mögül. Dörzsöli a kezét. Közben a közönség álmélkodása is elül, pedig ilyenre még a legöregebb csizmadiák sem emlékeznek vissza, hogy a ferences házfőnök a színházi kórus szoknyái alatt ott könyököljön a színészek zongoráján.

Jácint csak nézett és mosolygott. Szemében szeretet és megértés. A zongorista ujjaiban az indulat mintha nemesedni kezdett volna. A közönség némán hallgatta a könnyű hangokat. Károlyi Anikó arca beleszépült, és Galamb Kornél úgy sziporkázott, hogy csak úgy zengett a tapsoktól a nézőtér.

Amint lecsapódott a függöny, a kilépő színészeket fölállva ünnepelték. Jácint Ladilla József kezét szorongatta. Fejük felett egy csokor repült Anikó lábai elé. Le se hajolt érte. A primadonna szeme, amint összetalálkozott Ladilláéval, a zongorista úgy látta, mintha a meghatott hála csillogott volna abban. Ladilla csak állt, mint a varázslatban. A csokrot nézte. A csokor pedig ott feküdt gazdátlanul a súgó orra előtt. A fölszabadult feszültség után e fojtott hőségben könnyű hűvösség terült el a szívén.

Ilyen őszinte színházi sikerrel és ragyogó képpel még nem vonultak ki a bakádiak az Ezüst Kancsó nagyterméből. A hűvös és csillagos márciusi éj volt a tanúja ennek az estének, amikor a fagyosan göbörödő, tiszta éjszakában mindenki csak Károlyi Anikó hangjáról áradozott. Még az asszonyok sem vették zokon férjeik hódoló szavait, melyekkel a primadonna tehetségét dicsérték.

Ladilla Józsefet Csullag valósággal erőszakkal húzta be a fehér terembe, ahol külön asztalt terített részére. Már ott várta a forró tea, amelyből a legfinomabb Jamaika-rum illata szállt. Zöldvölgyi, áradozva, asztalához akarta tessékelni, de a zongorista tartózkodóan hárította el igazgatója kedveskedését.

Ott ült magányosan, borostás állal, amelyről már rég lekopott a csalóka púder csillogása. Egyre azon tűnődött, miféle jellem ő? Lám, milyen hamar hagyta magát levenni a lábáról.

Csullag remegő disznósajtot hozott, és úgy hajladozott körülötte, mintha Medgyes, a henészi nábob ülne a helyén.

– Milyen átlátszók és silányak az emberek… És menynyire nem kivétel ő sem. – Így rágódott magában a disznósajt fölött. Alig érezte az étel ízét, pedig ugyancsak fűszeres volt.

– Persze, most Csullag is szívesen fölírna mindent… És Zöldvölgyi is milyen más…

Alig tudta lenyelni a falatot.

– És mindez miért?

Kutatva nézett körül a teremben. Megállt kezében a villa és a kés.

– Hogy lehet, hogy eddig észre sem vette őket?… Ennyire eltűnődött volna?

Az arca elfehéredett a fölfedezéstől.

Ott ültek az ajtó mellett mind a hárman. Pasavszky de Cassano, Kontra József és közöttük a hadnagy. Ladilla a zsebébe nyúlt. Ott volt a levél. Amint az arcukra nézett, elpirult, Pasavszky arcán hivatalos kifejezés ült. Éles szemével kimérten tekingetett feléje. Bendy Iván rá sem nézett, csak szívta egyvégtében a cigarettákat. Némák voltak, és Ladilla egyre kényelmetlenebbül érezte magát.

Felállt, aztán meg hirtelen visszaült. Eddig rájuk sem gondolt, de most, most még azt hiszik talán, hogy miattuk távozik, és még majd hegyesebben trónolnak annál az asztalnál. Valami szégyenfélét érzett.

– Ezt már nem! De mi a fenének is jött el az a nyavalyás ferences?…

És kit várnak ezek? – S amint Károlyi Anikóra gondolt, tudta, hogy ez így nem mehet tovább. Az ügy még nincs befejezve.

– De párbaj?!

Újra fel akart kelni, amikor kinyílt az ajtó, és belépett a koloratúrprimadonna. Az arca halvány volt és nyugodt. Rajta az esti siker öröme. Minden szem feléje fordult. Zavartan nézett rá Ladilla is. Fehér ingblúza vakított. Övében a piros selyemrózsa mint a szerelem dísze virított. Mintha a tavasz lépett volna be, és a zongorista maradt.

A hadnagy szolgálatkészen ugrott fel. Összependítette a bokáját, de Anikó épp hogy biccentett feléje. A sarkantyú üres csattanása közben kedvesen odamosolygott Ladilla asztalához, és az öreg patikus asztalához ült. A hadnagy leforrázva esett vissza a székre. Mint a bánat, úgy vette közre a két fekete ruhás barátja. Egy szó sem jött a nyelvükre.

Egykettőre megtelt a terem, és kíváncsi tekintetek villantak Anikó felé. Ladilla szája szögletében keserű íz bujkált. Komoran ült, olyan sötéten, hogy Anikó szemében is elült a mosoly. Bosszúsan félrefordította a fejét. Aztán, mint aki a sok szék között sem leli a helyét, átült Zöldvölgyiék asztalához, de úgy, hogy mégis szembe kerüljön a zongoristával.

Rá sem hederített a hadnagyra, de annál többször nézett engesztelően a magányos emberre. Nem volt a tekintetében csipetnyi kacérság sem, inkább valami bocsánatkérő pajtáskodás. Ladilla kényelmetlenül és egyre tehetetlenebbül érezte magát. Mintha láthatatlan háló lepné meg. Nevetségesnek érezte magát, amint így ült magányosan. Az igazgatóné is ráemelte a poharát. Ladilla kortyintott, és ebben a korty borban újra érezte az elmúlt két esztendő minden keserű szépségét. Erős vágy lepte meg, hogy olyat cselekedjék, amellyel Anikót örökre meghódíthatja. Ahogy észrevette a tüzes szemeket meresztő hadnagyot, fölállt, végignézte a három embert, aztán Károlyi Anikó előtt mélyen meghajtotta magát, és távozott.

Kint tiszta, hideg este volt, csak a nagy park fölött gőzölgött a fürdő melege. A fák enyhe párában ingadoztak, és Bakád fölött a csillagok hideg fénnyel ragyogtak.

A zongorista megállt a szalmával betakart rózsák lugasában, és hosszan nézte a fenyők sötét koronáját. A park végében hirtelen világosság támadt. A rendház fehér bolthajtásos ívei a parkba vetítették a fényt. A hideg és üres fényben kísérteties-kéken meredeztek a fák. A folyosón valaki a cellájába igyekezett. Ladilla Jácint erős, húsos alakját vélte felfedezni. A kinyitott ajtóval fekete árnyék nyílt, aztán, ahogy bezárult az az ajtó, újra néma sötétség borult az épületre és a parkra is. Csak az apró és hegyes csillagok szikráztak az égen.

Ladilla József ahogy újra végignézett a koromsötét fenyők törzsén, a fa csúcsáról szédítő örvénnyel kerekedett köréje az éjszaka és az ég. Az utóbbi huszonnégy óra eseményeinek zuhataga testét és idegeit is kimerítette. Mintha szél fújná. Fáradt ingadozással, a békítő nyugalomra vágyva állt a fák között. A harag és a gyűlölet, amelyet még az imént is hordott, egyszeriben kifolyt a szívéből. Inkább szégyellte magát és szándékát. Nevetségesnek látta a viselkedését is.

– Okosan tette Jácint, amit tett – és elpirult a sötétben. – Milyen is az ember? – Azzal magában bocsánatot kért Anikótól is. És ahogy elindult, lépésről lépésre egyre inkább befonták emlékei. Már nem is a koloratúrprimadonnát, de az eszményi nőt látta maga előtt, és elhatározta, húsvétra senki meghívását sem fogadja el. Csullag hitelén fog szerényen élni, és úgy fog orgonálni a bakádiaknak, ahogy a zalai hegyek között sem orgonált.

Ábrándozásából kopogó zaj riasztotta föl. Három ember jött mögötte. Fölismerte őket. Beállt a sötét bodzák közé. Előreengedte őket. Mikor kilépett, az arca már éles volt és fehér.

Világosan látta, hogy most már ezt a lovagias ügyet sem kezelheti úgy, ahogy eddig gondolta. Már csak Anikó miatt sem. Még csak bocsánatot sem kért tőle nyilvánosan. Tehát többet kell tennie. Hadd lássa Anikó, hogy mire nem képes érte.

Úgy döntött, elfogadja a kihívást, és úgy intézi el az ügyet, ahogy a kódex parancsolja. A kódex, melynek lapjain szent a becsület és a nő. Ez már kötelessége. És amint visszagondolt újra A két huszár-ra, igen nyomorultnak érezte magát, és Anikót igen kiszolgáltatottnak.

Ladilla sötéten nézett a csillagok felé, mintha a Marsot és a Vénuszt akarta volna hívni érzései erősítésére. Már nem volt a régi Ladilla, a Zöldvölgyi-társulat ifjú zongoristája. Biztos volt abban, hogy Anikó megvető mosolya Bendy Iván felé csakis miatta történhetett. Tiszta szívvel örült a kalandnak.

Észre sem vette, hogy túljutott a házon, amelyben lakott. Visszafordult. Szívében reménnyel lépett be hideg szobájába. Az arany keret tört virágfüzérébe, amint a tükörbe nézett, egészen más arc nézett, mint délután. Biztos volt, hogy ezzel az előadással lehullott lelkéről minden salak, és holnaptól minden másképpen lesz körülötte.

Az éjszaka fáradalmai és a vasárnap izgalmai után hatalmas álomba merült. Amikor fölébredt, a vászonfüggöny repedésein már sugárzott a reggel. Felkönyökölt. Nagyon kipihentnek érezte magát. Mégis, mintha meglopta volna ez a nagy, édes alvás.

Hogy is történhetett, hogy nem álmodott semmit?

Első gondolata Anikó volt. Mennyit gyötrődött már miatta, és hányszor látta ilyen vívódások után is szépnek az álom tündéri varázslatában. Most pedig semmire sem emlékezett, amióta letette a fejét. Megcsalva és megszégyenülve ugrott ki az ágyból. Elűzte gondolatait, mert nem akart nyárspolgárnak látszani.

Mától másképp lesz minden.

Vigasztalanul silánynak látta a környezetét.

Ilyen áporodott zugban élni? Ilyen kacatok, holmik között? Ez nem lehet az ő környezete. Jól jött ez a Bendy-ügy…

Körülményesen fényesíteni kezdte a cipőjét. A fekete bőr tükrében szőtte tovább a terveit. Minél fényesebb lett a cipő, Ladilla annál sürgősebbnek érezte a Bendy-ügy elintézését. Ha majd megtudja, Anikó is másképp fog nézni rá. Hogy is nem gondolt erre? És hogy halaszthatta eddig is.

A Pasavszky de Cassano és Kontra aláírású levelet, mint új életének zálogát, gondosan elolvasgatta. Kisimította. Odahelyezte a kifényesített cipő és a kikefélt ruha közé. Ragyogó habot vert a képére, és szép simára borotválta magát, de amikor készen volt, és zsebébe süllyesztette az írást, mint az útlevelet, amellyel indulnia kell ebbe az új világba, zavarba jött.

Kik legyenek a segédei? Erre nem is gondolt eddig.

Tanácstalanul állt a hideg kályha mellett. Képzeletében makacsul kutatott ismerősei között.

Lepcses Dezső, a borbély?… Vagy talán Dina József, a cimbalmos? Lepcses jó barát, és rajong a muzsikáért, Dina pedig valóságos művész, de milyen alak? Alig pirkad, a nap máris ott leli rongyaiba kucorogva a fűzfák alatt. A kukactól piszkos kezével a halat lesi, s csak akkor toppan be az Ezüst Kancsóba, amikor már hangol Sánta, a prímás. Hát Zsobrák? Az meg kovács. Egyik nevet ejtette el a másik után… Mi ez?… Egyetlen úri foglalkozás?… Hát hová jutott ő? Hát ilyen alkalmatlan figurák lennének a batátai? És megdöbbenve csinált mérleget az életéről.

Ezekkel mégsem képviseltetheti magát. Meglehet, hogy értenek a patkoláshoz, a szakállnyíráshoz, de nem ebbe a világba valók.

A dolgos bakádi polgárok, akik tisztességgel fizették adójukat, és verítékkel keresték kenyerüket, most egymás után hullottak el a zongorista válogatásában. Mint a mentőöv csapódott eszébe Bódizs Gergely neve.

Igen… Vele már lehet mit kezdeni… De ki legyen a másik? Majd útközben eszébe jut.

Milyen szép minden hétnek az első napja. Talán csak a hétfő reggel ragyoghat így. Milyen szép napot választott. A véletlen is így akarta – álmélkodott a zongorista.

Tarajos keményre fagyott a sár. A cementjárdákról leseperték már a szemetet a szorgalmas asszonyok. Ladilla pillantása az Ezüst Kancsó emelete felé szállt. Aztán Bódizs Gergely házát nézte ki. A kis, sárga, cégtáblás házak fölött halvány rózsaszínű volt a hűvös ég. Az utca végi szeszgyár nyurga kéménye lilás füsttel szennyezte be.

Mindenki friss erővel és reménykedő arccal indult az új hétbe. Így iparkodott Ladilla József is.

Amikor megpillantotta a főbírói hivatal magas juharfáit, fölragyogott az arca.

Megvan. Itt van. Ebben az épületben dolgozik az ő hiányzó második embere.

Fütyörészni szeretett volna, amint Kernya-Horváth Józsefre gondolt. Megállt a széles, kőoszlopos kocsibejáró előtt, de mégis úgy döntött, ha már először Bódizs Gergely jutott az eszébe, először őt látogatja meg. Még gondolatban sem akarta megsérteni leendő megbízottját. Úgy érezte, így cselekszik lovagi tisztelettel. Elégedetten lépkedett tovább. Vasárnap este óta mélyen átitatta a becsület íratlan törvényeinek szelleme.

Mégis, mi tagadás, feszélyezett érzésekkel lépett be Bódizs Gergely kalaposüzletébe.

Bódizsné, szégyen ide vagy oda, de a zongorista arcán nem fedezte fel a lovagi vonásokat. Ügyes, egyszerű üzletasszony volt. Azonnal a tárgyra tért.

– Tessék parancsolni – és a vevőnek kijáró mosolygó arccal odaállt a kiszolgálóasztal mögé.

Ladilla az üzleti fogadtatás után zavarral küszködve nézegetett körül. Egyre azt kutatta, hol jelenhetne meg a barátja. De a szobába nyíló ajtón csak hallgatott a kis rézcsengő.

– Kérem – kezdte bizonytalanul –, Bódizs Gergely úrral szeretnék beszélni – és amint észrevette az asszony arcán a csalódott, mondhatni, kellemetlen vonást, elpirult.

– Kérem. Azonnal szólok – és még hellyel sem kínálta meg, amikor elhagyta az üzlethelyiséget.

Ladilla egyedül maradt. A sok süket és hallgatag kalap és sapka és rossz szagú kucsma között közönségesnek találta a helyzetét. Képzelt világából mintha szemetesládába hullott volna. Ráadásul szemtelen fitymálással néztek rá a sörtés kalapok. Még zavaróbb volt, hogy Bódizs Gergellyel az asszony is visszatért.

– Hogy végre nálunk is látlak – örvendezett Gergely, és kezéről lepaskolta a nyúlszőrt.

– A mi híres művészünk – mutatta be félszeg mozdulatokkal a feleségének a zongoristát.

– Épp tegnap este dicsértünk. Ahogy te játszottál A két huszár-ban… – áradozott a kalaposmester.

Csak a zongorista képe nem derült. Állt, és húzta, halasztotta a dolgot, s egyre feszélyezettebben nézte az asszonyt. A szabály szerinti huszonnégy óra sürgetése végre kipréselte belőle a szót.

– Elnézést kérek, asszonyom – nyögte –, de négyszemközt szeretnék a kedves férjével beszélni.

Még csak ez volt hátra. Bódizsné belepirult, de ugyanakkor a kíváncsiság is fellángolt benne. Igazi falusi asszony volt. Hiú, sértődő és fürkésző természetű. Gergely maga is meghökkent. Csak nehezen nyúlt a kilincs után. Az ajtóból nyugtatóan nézett vissza a feleségére, aki bizalmatlanul méregette a kopott zongoristát. A kalaposmester arca ezt tükrözte:

– Ne félj, belőlem aztán egy árva krajcárt sem srófol ki. – De ez is bent volt ebben a visszanézésben: – Mit mérgelődsz? Mindjárt megtudod te is – mert igen mély volt köztük a házastársi barátság. Titok nemigen volt köztük.

Annál nagyobb volt Gergely ámulása, amikor megtudta Ladilla József látogatásának a célját.

– Ugyan, ne okoskodjatok – igyekezett mosollyal elütni a históriát a kalaposmester, de ahogy Ladilla átszellemült arcára pillantott, és hivatalos előadásmodorát hallgatta, aláhagyott közbeszólásaival. Közben a széken mintha ki is húzta volna magát. Amikor Pasavszky nevét meghallotta, már restelkedett elhamarkodott viselkedése miatt. Magatartása szemlátomást megváltozott. Becsületes arcán lassan-lassan az ügy komoly átérzése derengett. Néha már bólogatott is Ladilla szavaira. – Segéd… Igen… – és ez a szó mesteri gondolatvilágában egyszeriben magas értelmet nyert.

– Értem… Igen… – Az újra felbukó segéd szó, amint a műhelyére gondolt, ahol az imént még együtt verte legényeivel a nyúlszőrt az új, tavaszi kalapokhoz, megdobogtatta a szívét.

– Pasavszky de Cassano, a volt ulánus tiszt… Bendy hadnagy… Lovagi kötelesség… – Úgy forogtak előtte, oly sebesen, mint ismeretlen motor légcsavarjai, amelyek magasabb, hűvösebb világba röpítik.

Persze hogy emelkedni fog… És hogy fognak fölnézni rá a bakádiak!

Mikor a zongorista oda lyukadt ki: – Vállalnád-e ügyem képviseletét? – oly átszellemülten mondta az igent, mint hajdan feleségének a ferencesek templomában.

Ladilla elégedetten tért vissza az üzletbe. Bódizs Gergelynének engesztelésül, hiába volt minden szabadkozása, kezet csókolt, és rohant a főbíróság felé, mert sürgették a Párbajkódex kiszámolt órái.

A kalaposmester pedig, ahogy ketten maradtak a feleségével, csak hallgatott. Az asszony várt szó nélkül. Bódizs még egy darabig tűnődött, aztán kiballagott, hogy lent a műhelyében a segédjeinek is segítségére legyen, mint a parola után az előbb a Zöldvölgyi-társulat zongoristájának.

Csak az bosszantotta, hogy míg hajdan tisztában volt a segédi kötelességekkel, most, mint szakmájának tekintélyes mestere és jelentős adófizető, teljesen tanácstalanul állt műhelyének közepén. Ezt a bizonytalanságot nem bírta sokáig. Felsietett a lakására. Fellapozta a kézi kislexikont a P betűnél.

Elmélyedve olvasni kezdett. Aztán, maga elé könyökölve, Bódizs Gergely bakádi kalaposmester romantikus világba ringatta magát.

– Tudod-e, hogy a Bódizsok nemesemberek voltak? – szólt belépő feleségéhez.

Az asszony értelmetlenül nézett rá.

Ez lenne tán az a titok, amit közölt vele a zongorista? Az asszony bámult. Bódizs Gergely zavartan fölállt. Többet egy árva szót nem szólt. Megint csak kiballagott a műhelyébe.

Ladillának már sokkal könnyebb dolga volt a főbíróságon. A vármegye szelleme mint segítő szárny ott volt minden mondata fölött. Azonnal tollat, tintát és hivatalos címeres borítékot kapott Kernya-Horváth József irodafőtiszttől. Pasavszky de Cassanónak meg is címezte, és közölte segédeinek a nevét.

A könnyű levéllel mintha teli hordó gurult volna le a szívéről. Elégedetten nézte a hajdút, amint átvágott a park kopasz fái között, a dalmát trafikja felé. Tudta, hogy minden lépése közelebb viszi őt ahhoz a cselekedethez, amelynek szertartása után Károlyi Anikó csodálattal fog ránézni. Csodálattal, mint a hajdani hölgyek a lovagjaikra.

Elbúcsúzott. Mosolyogva ment az utcán. Nyakát hátraszegte, derekát kifeszítette, mert ott érezte szívében azt az erőt, amely azt súgta neki, hogy nincs a hadnagynak olyan feltétele, amelyet most el ne fogadna boldogan.

– Minősítsék a sértését a segédek, ahogy akarják. Csak neki segítenek, mert minél súlyosabbak lesznek a párbajfeltételek, annál magasabbra fog emelkedni az ő szemében.

Akkor vette észre, a park bokrai között, azt a sudár márványalakot, amely lábujjhegyen, jobbjában könnyű karddal szökött az ég felé. A szobor arca átszellemült. Fürtjein tölgyfa koszorú. A szabadságharc halottainak emlékét őrizte. Amint tűnődve állt előtte, a zongorista egész lényében volt valami olyan, amely inkább illett volna Galamb Kornél hős- és jellemszínészhez.

Az zavarta meg, hogy Pasavszky de Cassanót vette észre. Kissé bicegve hagyta el a trafikját. A bakádiak persze nem tudhatták, hová iparkodik. De mi sem természetesebb, hogy ő is, a volt császár rokkant ulánus kapitánya, ő is nagy lelkesedéssel és kötelességtudással indult az új hétbe, akár a többi bakádi polgár.

Természetesen neki más volt a kötelessége. Nem a szivarkák beszerzése és árusítása. Nem légbe szálló füst volt az ő szerepe ezen a Balkán-széli, elvadult tájon. Sorsa ugyan most ide láncolta, e mocsaras halmok közé, a drávai tölgyek alá, de ő lent született a kék dalmát parton, Trau városában, ahol egykor, szorongatott helyzetében, maga a magyar király is menedéket kapott. Városa hajdan a magyar királynak, ő pedig a megsértett magyar becsületnek volt a védelmezője. A lovagias ügyek szakembere volt. Az önérzet kertésze. A sértettek reménye, és ha úgy jött, a sértők segítője is. De ez nála, az ő császári és királyi katonai nevelésen épült lelkében, nem jelentett semmi ellentmondást. Ő mindenkor a becsület íratlan törvényei szerint járt el.

Ma újra elemében volt. A Bendy contra Ladilla ügy miatt.

A határvadász-laktanya felé bicegett. Mert zsebében volt a zongorista közlése. Most, mielőtt kezébe vette volna, a sorson kívül, az ügy intézését, megbízójával szeretett volna néhány megfontolandó kérdést tisztázni.

Ladilla mosolygó arccal nézett a szivarozó, sánta trafikos után. Langyos és ábrándos képzeletében, melyet Anikóért hevülő szerelme fűtött, Pasavszky csak amolyan kerülő úton járó szerelmi postás volt, aki minél jobban erőlködik ellene, annál inkább az ő malmára hajtja a vizet.

A márciusi nap ragyogott. Ladilla pedig ráért. Neki csak esténként akadt dolga. Gyönyörködött az induló tavasz és Bakád szépségeiben. A kis jeges sártarajok változásain, melyeket a nap melege szétoldott, és csillogó erecskékké varázsolt. Hallgatta az ereszek csorgását. Nézte a ferencesek tornyának kupoláját és Bárány urat, az Ezüst Kancsó vetélytársát, aki mérhetetlen lustaságában még a városkán belül is csak kocsin járt. Most is ott üldögélt a bakon, a vendéglője előtt. Lehet, hogy a szomszéd mészároshoz készülődött.

Ha valaki ráért, és kiállt a fürdő parkjának szélére, egy kurta órácskán belül megismerhetett mindent és mindenkit. Így szemlélődve sétálgatott Ladilla is, és nem hiába. Hamarosan megpillantotta, aki után megfordultak az emberek. Csullag is elhagyta a tükrös ablakot. Kiállt a szálló ajtajába, és nézett, nézett utána. Széles, kék kalapja libegett. Az arca tiszta és üde volt. Rókabundáján csillogott a márciusi nap. A sáros tócsákon úgy lépkedett át, oly könnyű járással, mint az ünnepek könnyű lépése a munkás hétköznapokon. Áttetsző harisnyáján átütő bőre az emberek szemében és a tócsák tükröcskéjében csillogott. Magas cipősarka fürgén kopogott, és Ladilla az első tavaszi ibolyára gondolt, amint Anikót nézte. Kezében egy csokor virág volt. Halvány rózsaszín ütött át a zizegő selyempapír csomagoláson.

A zongorista nem engedett érzelmeinek. Erőltetett kimértséggel viselkedett.

A primadonna már messziről mosolygott feléje. A járásbíróság sarkán találkoztak. Az elnök a tanúja, aki az emeletről nézte a karcsú jelenséget, hogy igenis, Károlyi Anikó állította meg Ladilla Józsefet. Hogy mit mondott, azt nem hallotta, a távolság és a csukott ablak miatt, de azt már az üveg is megengedte, hogy láthassa, amint mosolyogva a csokor virágot odatartotta a zongorista elé. Az mélyet szippantott, aztán valamit mondott, és elváltak.

Így történt. Meg sem fordult, hogy elkísérje a művésznőt, aki a ferencesek rendháza felé igyekezett. Ladilla csak ment tovább, de a járásbírósági elnök tekintetével kíváncsian követte a primadonna lépteit. Ahogy közeledett a rendházhoz, képe egyre ravaszabbra változott. Amikor belépett a kőkerítés kapuján, egyet csettentett a nyelvével.

– Jácint, Jácint, te szegény barát – motyogott az orra alatt.

Ladilla vissza sem tekintett. A Vásár tér felé sétált. Mindez előre elhatározott terv szerint történt. Nem akart könnyű jellemnek látszani, akit csak így vagy úgy lehet csavargatni bárkinek a szeszélye szerint. Most egészen más módszerhez folyamodott. Eddig ő volt az, aki ostromolta Anikót. Mégpedig milyen ostobán. Teljesen kiszolgáltatta magát. Megvallott érzelmekkel, nagyon is nyitott lapokkal játszott.

Meg is kapta érte.

Tehát úgy határozott, ezután tartózkodó lesz a világ szeme előtt.

De esténként?… Az más… Akkor a zongorán keresztül fog udvarolni, addig a napig. Addig, amikor majd fegyveresen áll ki azért, amit cselekedett. Az után a nap után majd világosan láthatja Anikó, milyenek az ő érzései. Akkor odaáll majd eléje, és úgy fog előtte állni, mint aki az életét tette föl egyetlen lapra. Akkor, ha van erény és nemes érzelem, nincs az az ember, aki elhódíthatja többet tőle.

Mosolygott, amint Bendy kardcsörtető handabandázására gondolt. Csak mosolygott a kaszárnya felé.

Ott pedig a hadnagy, a sértett fél jogán, Pasavszkynak a szívére kötötte, hogy a legsúlyosabb feltételeket szabják, mert katonai becsületén, mely minden polgárok becsülete fölött áll, súlyos sértés esett.

Annál is inkább kérte, mert a szerencsétlen véletlen úgy hozta akkor, hogy a sértést ott a helyszínen, kötelessége szerint, nem sikerült fegyveresen megtorolnia. Bendy amúgy is reszketett a zászlóaljparancsnokától, egy szepesi hámoros fiától, aki beosztott tisztjeinek a legszigorúbban megtiltotta, hogy az előkelő körökön kívül társadalmilag bárkivel is érintkezni merjenek.

Úgy éltek ezek a szegény tisztek a bakádi laktanya körül, mintha nem is látták volna a dolgos polgárokat és parasztokat. Külön világban, külön szabályok szerint mozgott ez az egyenruhás, kegyetlen élet, amely mint császári hagyaték nehezedett a kisváros életére. Bendynek volt miért rettegnie.

Ha meg arra gondolt, hogy parancsnoka áthelyezteti, belesápadt. Tudta, hogy rajta csak a fegyverek segíthetnek, a kard vagy a pisztoly, amelyek a híres kódex címlapján keresztbe fektetve pihennek a címerpajzson. Csak átvágni lehet ezen az ügyön. Katonásan, és akkor sem a becsületét, sem Anikót nem veszítheti el. Mert mit is csinálna nélküle? Rémülettel gondolt a sokrétű, tarka szoknyákra és az izzadt szagú berliner kendőkre.

Így aztán, bár mély ellentét tátongott a két bakádi lovag lelkivilága között, de a módszerben és terveikben csodálatosan egyet akartak. Így került a becsületügyi eljárás közös gyékényére a színházi zongorista és a hadnagy. Az ügyet, mint őszi erdőt a napsugár, úgy ragyogta be magasról és távolról Károlyi Anikó, az eszményi hölgy.

A megbeszélés után Pasavszky azonnal értesítette Bódizs Gergelyt és Kernya-Horváth Józsefet.

Kedd délután négy órára tűzték ki az első találkozást. A dalmát ulánus, hogy titokban tartsa az ügyet, a lakására kérette a segédeket. Bódizs Gergely, amint megkapta a levelet, még ott az asztalnál visszacsúsztatta a borítékjába. Fontoskodva zsebre tette. Aztán felállt, kinyitotta a ruhaszekrényét, tűnődve kezdte nézegetni a sötét ruháit. Az asszony bosszúsan figyelte.

– Mi történt ezzel az emberrel? Mintha szemmel verte volna meg az a zongorista, mert azóta változott ilyen nagyot.

Ladilla József pedig halk egyéniség volt. Csendesen és szerényen étkezett. Azt hiszem, az Ezüst Kancsó százesztendős történetében, bár rengeteg fajta embernek adott otthont, még nem jegyeztek fel egy olyan személyt, akinek ünnepélyesen alakuló jelleme annyira összehangolódott volna a szálloda nevével, mint az övé. És Csullag, amióta felfedezte ezt a változást, és különösen azt a távolságot, amely a primadonna és a zongorista asztala közé települt az utóbbi időben, azóta egyszerre rájött, hogy valójában ő csak az ilyen viselkedésű embereket szereti. Ladilla, ahol kellett, határozott volt. Némán, kezének intésével intézkedett. A rendelésnél szavai választékosan rövidek voltak, de azért minden tettében volt valami meghitt közvetlenség a főúr iránt.

Furcsa és szokatlan volt ez a hirtelen változás, és Csullag most is csak fölírt, mint régen, mégis a megtért zongoristába vetett hitelező kedve megnőtt.

Csullag önbizalma is mintha helyrebillent volna. Újra a régi serénységgel sürgött a magányosan étkező művésznő körül. Szolgálatkészsége már-már túlnőtt szakmája keretein. Károlyi Anikó, bár pályájánál fogva erős szálak fűzték a főpincér hiteléhez, most mégis bosszankodott ezen. Zavarta Ladilla viselkedése is. Tartózkodó, és mégis figyelmes. És Csullag udvarló bizalmaskodását is mintha szemmel tartaná. És szája körül mintha gúnyolódó mosoly bujkálna, valahányszor Csullag nekihevül. Károlyi Anikót idegesítette ez a változás.

Ladilla most is, nehogy hármasban maradjanak, kihajtotta a szódás vizet, s mint akinek sietős a dolga, udvarias barátsággal távozott. De mielőtt kilépett volna, sokatmondóan Anikó szemébe nézett.

– De miért néz akkor így?… Ha meg így néz, akkor miért távozik? – Épp ez zavarja Anikót. Hosszú ujjaival, észre sem vette, dobolni kezdett az asztalon.

Nem így a főpincér. Hívásnak vette, és máris ott termett. Odaállt a művésznő mögé, és csak állt. Károlyi Anikó furcsán rámosolygott. Szeretett volna fölpattanni, de maradt, és a nagy tükörablakon át figyelte a bakádi teret.

Itt van minden, ezen a téren. Maga a városka ez a tér. Most meg különösen átlátszó és áttekinthető. A fák még kopaszak. A lombok semmit sem takarnak el, és világosan rajzolódik Anikó elé a teret határoló utcák élete.

Ladilla betért a virágkereskedésbe, és két szál piros szegfűt vásárolt. Anikó ezt nem láthatta, csak azt, hogy a virágkereskedésből kilépve, átvágott a parkon, és a Kustos-féle könyvkereskedésbe ment.

Kustos mint könyvkereskedő nagyon szerette a művészetet. Rajongott a színházért. Így a zongora mellől nagyon jól ismerte a vevőt. De amikor meghallotta, hogy Ladilla József a Párbajkódexet keresi, csak nézett, nézett, és olyan képet vágott, mint Flótás Nándor, a hangszerész, amikor beállított hozzá Csorba Peti prímás szódabikarbónáért. Viszont a zongorista nem volt részeg. Könyvet keresett, komoly volt az egész lénye. Amikor távozott, még mindig tűnődve bámult utána a könyvkereskedő.

– Minek kell neki ez a könyv?… – Aztán fölriadt.

– Meghozassam? – kiáltott az ajtón át a zongorista után.

– Későn érkezne – válaszolta mosolyogva a távozó.

Ladilla József azért kereste a kódexet, mert maga is bele akart tekinteni azokba a lapokba, amelyekben a korrekt lovagias felfogás és az úriemberség lényege volt rögzítve.

Maga előtt az elmaradottságát azzal takargatta, hogy nem neki, hanem Bódizs Gergely kalaposmesternek lenne szüksége rá, akivel kénytelen e világvégi tájon a becsületét igazgatni.

Ilyen gondolatokkal virgolódva csengetett be az örökké zárt kapuk és ajtók mögött dolgozó közjegyzőhöz. A közjegyzőt röviden csak Kaucsuk úrnak hívták a bakádiak. Hogy miért csúfolták így ezt a sápadt, gombos cipős, aranycvikkeres embert, nem volt nehéz kitalálni. Csak rá kellett nézni.

Kezén és ráncos nyakán, a szigorúan vasalt ruha alól, fényes kézelő és gallér meredt a világba. S mert fejét állandóan bicegette, kezével pedig idegesen babrált, ezek mindig zörögtek. Ráadásul a gallérja gyilkosan magas példány volt. Ebből világos az is, hogy a homlokát magasan hordta. Általában végtelen tiszta ember volt Mezriczky Bálint, aki a zempléni ágból származott.

Amint meghallotta Ladilla József kérését, semmit sem csodálkozott, mert ez nem illett volna hozzá. Csak nézett szúrós szemével, és rázta a fejét. A gallér furcsán kattogott.

– Nincs… Nincs… Elvitték – és a kézelője is zörgött.

Ezzel a kimérten rövid fogadtatással zavarba hozta a magas ideálok felé tekintő, kopott embert.

Amint kilépett az ajtón, Mezriczky azonnal letörölte a kilincset, és csak azért nem végezte el ezt az íróasztalától tisztes távolban álló széken is, mert esze ágába sem jutott, hogy leültesse a zongoristát. A hívatlan vendég távozása után egyre csóválta a fejét. Hogy is ne csodálkozott volna, amikor épp Ladilla előtt fél órával kérte tőle el ugyanezt a könyvet Kontra József gyógyszerészsegéd.

– Micsoda világ! A kódex, neki? – állt megdöbbenve az ablak előtt.

A nyírfák szomorúan lógatták ágaikat, mintha sajnálták volna a zongoristát, aki üres kézzel volt kénytelen meglátogatni a barátait. Másnap délután aztán mindenki pontos volt.

Ott ültek Pasavszky alkonyodó szobájában, amelyben a lovag a vagyonát és a katonai emlékeit kínos rendben tartatta a háziasszonyával. Múltjához híven az öregasszonyt tisztiszolgai fegyelemre szoktatta. Néhány kopott, angol bőrfotel, öt-hat vörös bársonyon hűsölő kitüntetés, régi tiszti kardok és egy csomó villás bajszú fénykép: ez volt a dalmát birodalma. A becsület hona, mert hazája, az nemigen volt. Nem is lehetett. Neki csak császára volt. A császár volt mindene, aki hajdan egy tarka, hatalmas birodalom fölött uralkodott.

Ennek az eltűnt birodalomnak itt rekedt katonája volt Pasavszky de Cassano.

Hogy is érthette volna ő meg, mi a haza?

Dalmáciában született. Katonaiskoláit Pilsenben járta. Hadnagy Tirolban lett. Aztán Galíciában a derék orosz és lengyel parasztokat törte katonasorba. És Fogarasban a szászoktól tanult magyarul. A háború után, a birodalom egyéb roncsaival együtt, itt rekedt mint rokkant ulánus kapitány. Így maradt neki csupán a becsület birodalma. Még sok társa élt a Duna-tájon, de kevés emelkedett olyan tekintélyre, mint ő. Nem csoda, ha Bódizs Gergely félszegül ült mellette. Hál Istennek azonban ott volt Kernya-Horváth is. Épp szakszerű vitába keveredett az ulánussal, aki konokul csak a sértett fél jogait hangoztatta.

– Úgy van, kapitány úr… Tisztában vagyunk vele – vágott Pasavszky szavaiba az irodafőtiszt.

– Tudom jól, hogy a sértő félnek csak kötelességei vannak, de… – Bódizs Gergely hallgatott, mint szárazon a csuka. Hogy is segíthetett volna másképp. Azt sem tudta, miről beszél Kernya-Horváth. Szégyenkezve nézegetett a kerek, üveglapos asztal kódexe felé. A címlap szárnyas oroszlánja a pisztolyát mintha a mellének szegezte volna. – A becsületügy… A lovagias felfogás… – szavak úgy röpködtek Pasavszky ajkán, mintha egyenesen őt csépelték volna. Mindig beljebb húzódott a dalmát bőr karosszékébe.

Azalatt az ajtó mögött fülelt a háziasszony. Öreg kezével, ahogy tüzesedett a vita, úgy rakta egymás után a kereszteket szikkadt mellére. Gyűlölte a harcias trafikost. Sötét emlékek ébredeztek benne. Az egyetlen Mágori fiú szomorú esete jutott az eszébe. Akkor föl is mondott Pasavszkynak. Mégis itt van. Mit tehetett volna mást? Csóválta ősz fejét a kulcslyuk mögött, és oly értelmetlenül hallgatott, akárcsak bent a kalaposmester.

– De kérem, ez nem tettleges bántalmazás – csattant fel Kernya-Horváth ugyanakkor.

– Ez nem? Ez? – vörösödött el Pasavszky vértelen arca.

A mélységes fölháborodás megbénította az agyát. Úgy nézett körül a három emberen, mintha a saját segédjét is föl akarná falni. A patikussegéd lesütötte a szemét, mintha szégyellte volna, hogy nem tudja eléggé átérezni a dalmát erkölcsi fölháborodásának pátoszát. Csak a főbírói hivatal irodafőtisztje állta keményen a lovag tekintetét. Állta, mert megszokta már a megyei közigazgatás harcait és tekintélyét. Nézett és várt, és nem hiába.

Pasavszky, magából kikelve, gúnyosan dobta oda:

– Valakit az asztal alá dönteni! Kérem, ez se tettleges bántalmazás?

– Erőltetett beállítás – vágott vissza Kernya-Horváth, és elmosolyodott.

– Ladilla József urat ne tévesszük össze a csopaki borral! – Pasavszky de Cassano szeme fönnakadt.

– Kérem! Ez vicc, vagy sértés akar lenni?

Mint a villa meredt az irodafőtisztre a savós szempár.

– Sem vicc, sem sértés, de kötelességem megjegyezni, amit mondtam. – Gergely mesternek a bőrfotelben a drávai halászcsárda jutott az eszébe. Ott valamikor az egyik horvát révésszel neki is támadt becsületügye. Rövid vita után lerepedt a révész füle. De most, amint a kódexszel hadonászó Pasavszkyt nézte, átérezte, hogy itt magasabb rendű légkörbe emelkedett.

Komolyan hallgatta a tettlegesség minősítését, és amint rájött, hogy itt csak vitatkozhatnak, egyre följebb húzta magát a süppedő kényelemből, és erős logikával helyeselt, miközben az ulánus a levegő után kapkodott. De Kernya-Horváth rá sem hederített. Bölcseleti fejtegetésbe kezdett a tettlegesség értelmezése felől. Ráadásul elég parlagi fogalmazással.

– Tudtommal, hogy a tettlegesség tényét leszögezhessük, ahhoz valamely eszköz vagy kéz, tenyér vagy láb érintése kell. Kérem, kedves kapitány úr, kérdem, vajon Bendy Iván hadnagy urat a padló vagy Ladilla József zongoraművész ütötte-e meg?

A tény ilyen világos és póri fogalmazása a kifinomult eljárásokhoz és formákhoz szokott ulánus tisztet teljesen összezavarta. Egyszerre érezte trafikjának minden kesernyés szagát, amely a szomszéd szoba ajtaja alól szivárgott, és lelki szemei előtt Bakád egész barbár valósága megjelent.

Összeroskadt sorsának zuhanásán. Egy fényes prágai bál képe csillant meg előtte, és amint Bódizs Gergely józan, egyszerű szemébe nézett, mely kérdően tapadt rá, mély gyűlölet öntötte el ezek iránt a kerek, vastag koponyák iránt. – Ezt már csak azért sem hagyhatja. Elégtételt fogtok adni, de milyent! – vicsorította össze a fogát a kisántult dalmát tiszt.

Már látta, hogy itt nem kalandozhat az úri felfogás íratlan, de vérrel szentelt törvényei közt. Csak a valóság brutális útjain járhat. Ehhez mérte a szavait, melyek fitymáló hűvösek lettek.

– Akkor, kérdem főtiszt urat, vajon nem Ladilla úr lökte-e el azt a bizonyos asztalt? És vajon nem rontott-e rá a hadnagy úrra?

– Lássa, ezt nem tagadom. Ezért elégtételt kap a hadnagy úr – felelte Kernya-Horváth.

Az ajtó mögül behallatszott a háziasszony sóhajtása. Pasavszky meg is fordult, mert vállát mintha hideg szárny suhintotta volna meg.

– Ezt el is várom. Ez kötelessége a sértő úrnak! Becsületbeli kötelessége – dörzsölte hideg kezét. Aztán fölütötte a kódexet.

– Azt hiszem, ismerik, uraim, a harmadik szakaszt?

Jelentőségteljesen nézett Ladilla József segédeire. Azok „A sértett fél jogairól” szóló fejezet fölé hajoltak. A kalaposmester szeme előtt A fegyverválasztás dűlt betűi botladoztak.

– Igen, igen – nézegette a használattól piszkos lapokat az irodafőtiszt.

– Kérem, erről majd később tárgyalunk… Remélem, hogy addig juthatunk – nézett jelentőségteljesen Bódizs Gergelyre az ulánus tiszt, aki most úgy határozott magában, hogy mielőtt távoznának a szobájából a zongorista segédei, visszaadja a kölcsönt, és megmutatja nekik, nem olyan könnyen járhatók annak a birodalomnak az útjai, ahová bejutottak.

Bódizs és Kernya-Horváth egymásra néztek.

Pasavszky a párbajképességről kezdett beszélni. Olyan éle volt a szavainak, mintha a színházi zongorista ebbeli jogosultságát akarná jövendő elbírálás tárgyává tenni. Az irodafőtiszt kényelmetlenül érezte magát.

Bódizs Gergely pedig indulás előtt elkérte a kódexet. Pasavszky e szavakkal bocsátotta a rendelkezésére:

– Tessék, de meg kell jegyeznem, ideje lenne már, hogy egyszer végre kiegészíttessék ez a fejezet. – Azzal körmével fölényesen aláhúzta a kinyitott könyv párbajképességről szóló szavait.

Mielőtt távoztak volna, mintha véletlen történne ez is, elővett egy arany cigarettatárcát, és a bakádi lovagok előtt beszélni kezdett a hajdani idők szép emlékeiről, amikor még ilyenekkel ajándékozták meg segédeiket a becsületért vérüket ontó gentlemanek. Egy lengyel gróf nevét említette. Aztán egy ezüst nyelű lovaglópálcát vett a kezébe, és Milos Kovácsics bácskai hadnagyról kezdett beszélni, a szerémi nábob fiáról, akinek birtokai valamikor, a Dráván át, egész a bakádi határig terpeszkedtek.

Ladilla segédeit mintha ecettel itatták volna, olyan arccal léptek ki az alkonyatba. A kalaposmester, amint hóna alatt a kódexszel ballagott hazafelé, fején a nyúlszőr kalapja, mint a sisak, nehezülni kezdett. Ábrándozásában táncoló cégére alá érkezett. Amint a lengő kucsmára nézett, dühbe gurult. Egyrészt, mert elfelejtették bevenni az inasok, másrészt pedig egyszeriben ízléstelennek találta ezt az eső- és hóverte, napszítta, óriási kucsmát. Méltatlan jelvény. Furcsának találta, hogy eddig is tűrte ezt a kalimpáló szőrcsomót. Bent nem is kérdezősködött sem az üzlet, sem a műhely dolgai után. Szivarra gyújtott. Bódizsné úgy tette le a csészéket, hadd csörömpöljenek. A mester fel sem emelte a fejét a könyvből. Mély lélegzettel szívta magába a becsületügyi eljárás szellemét, mint a félretett húsvéti szivar illatos füstjét. Bódizs Gergely belemerült ebbe az ismeretlen világba. Törvényei csillogó hálóval vették körül.

Meg-megállt olvasás közben. Ilyenkor hol tűnődő, hol szigorú, majd meg egész részegült volt a tekintete. Mintha pálinkát kóstolgatott volna. Még az idő múlását sem vette észre.

Amikor agancsos fegyverállványára tévedt a szeme, kényszerítő indulattal odalépett, és az acél puskavesszőt levette az állványról. A könnyű, hajlékony vesszővel a kezében, föl-alá sétálni kezdett a szobában. Majd megállt, és a tükör előtt, mintha szégyellné, pár hirtelen vágást suhintott a levegőbe. A pálcát zavart mozdulattal a lábához engedte. Az ajtó nyikorgott. Az ajtónyíláson Rudi, az inas dugta be mosolygó képét.

– Bódizs úr, tiszta a műhely.

Inasának derült ábrázatán, amelyről csupán a fiatalság vidámsága sugárzott, a kalaposmester mérhetetlenül dühbe gurult. Pedig az inas mit sem látott. A változás Gergely mester lelkében történt. Ezért volt az, hogy az inas puszta megjelenésén is úgy megbotránkozott, akárcsak az ulánus Kernya-Horváth póri fejtegetésén. Legjobban szerette volna most menten odacsípni az inas mosolygó fejét az ajtószárnyak közé, s a vesszővel ülepén kipróbálni a vágásokat. A gyerek, mintha megsejtette volna, harsány „dicsértesséket” kiáltott, s máris ugrani készült.

A kalaposmester képe az egyházi szóra visszanyerte régi vonásait.

A puskavesszőt visszatette a helyére. Erre az inas is visszanyerte bizalmát. Betette maga mögött az ajtót, melyben az imént még ugrásra készen állt. A mester pedig, mint aki megértette, miről is van szó, bólogatni kezdett.

– Jól van, Rudi… Jól. Csak aztán reggel elseperjétek a ház elejét – s egy „mindörökkével” útnak engedte a szeppent inast.

Bódizs Gergely behajtotta a kódex becsületkutatástól piszkolt lapjait, és igyekezett iparoshoz méltó beszédet kezdeni a feleségével. Igen nehezen ment. Erősen összezavarta ez a Ladilla–Bendy-ügy.

A vacsoránál, hogy feleségét megbékítse, kétszer annyit evett a töltött káposztából, mint máskor szokott. Így aztán álmában sem nyughatott. Különös helyzetekbe keveredett. Rézagyú pisztolyokat töltött. Az erdőben cilinderkalapos urak között sétált. A legkínzóbb az volt álomlátásaiban, hogy ezek minduntalan összekeveredtek gyermekkori históriáival, amelyeknek rettegett hőse Milfajt Jóska, a híres drávai betyár volt.

A kódex és a vásári betyárponyva fojtogatta egész éjszaka.

Így küszködött Bódizs Gergely kalaposmester fölzaklatott képzeletében a bő gatyás betyárok és fehér kesztyűs gavallérok között.

Az Ezüst Kancsó színházában pedig ezen az estén is nagy sikert aratott a Zöldvölgyi-társulat. Zöldvölgyi Alfonz, ami még nem fordult elő, kezet csókolt Károlyi Anikónak, és Ladillának fizetésemelést ígért.

A szálloda előtt már sorakoztak a fogatok, és bent az étteremben gyülekeztek a ráérő vidékiek. A polgárok vasárnap szórakoztak. Most pedig rajtuk volt a sor, mármint a bérlőkön, akiket lenéztek a grófok. Az intézőkön, akiket fizetett cselédjeiknek tartottak a bérlők. Aztán meg a külön bandában üldögélő, pénzes kupecokon, akiket csak félvállról vettek az intézők, de nélkülük se gróf, se bérlő, se gazdatiszt nemigen boldogult ezen a tájon.

Kint a fogatok körül sem állt másképp a dolog. A kocsisok is lenézték egymást. Azok bent, ezek meg kint a fagyban szórakoztak, de ezek is külön. Legföljebb a söntésig juthattak. Beljebb már nem engedték őket. A legtöbbje fél éjszakákon át ott melegedett a fürdő kicsapódó gőzében.

Ladilla meg sem várta, amíg Anikó átöltözik, és lejön a vacsorához.

Kidolgozott terve szerint a gyors vacsora után elhagyta az éttermet, s mosolyogva az összeröffent vidéken, hazatért. Eszményeiben és segédeiben is megbízott. Nyugodt álomba merült. Így aztán nem hallhatta annak a fogatnak a vidám csattogását, amely éjfél után elvágtatott az ablaka alatt. A hintóban vidám nevetés csilingelt. Záró Zoltán fényes kedvében volt.

Csullag, amikor észrevette, hogy a Júlia-major kastélya felé elvágtatott a fogat, úgy vágta a földhöz a fizetőtáskáját, hogy a konyhában ezerfelé röpült a pénz.

– Egyszer a kaszárnya! Aztán a kolostor, most meg a kastély! – éktelenkedett eszelősen Csullag.

Futó Mári hirtelen bezárta az ajtót, s hol a főpincért csitította, hol pedig, a bútorok alatt kotorászva, szedegette hajnalig a szétgurult filléreket.

Kernya-Horváth Józsefnek sem volt nyugodt éjszakája. Pasavszky megjegyzése bosszantotta. A személye és személyében a közigazgatás elleni támadásnak vette Pasavszky megjegyzéseit, melyekkel mintha megbízója párbajképes voltát feszegette volna.

– Igaz, hogy Ladilla József színházi zongorista. De az mit sem jelent… Nevetséges, amiről ez a trafikos beszélt.

Mégis, ahányat nyelt, annyi kétség szorult belé. Aztán, csaknem hangosan fölcsattant.

– Hát csak nem vonhatja kétségbe Ladilla férfias érettségét és a becsülethez való jogát?… És aztán ki ez a Pasavszky? És kinek jár meg a becsület? – És itt egyszerre kétfelé csapódott előtte az emberiség. – Egyik oldalon azok! És a másikon? – Nem folytatta tovább, mert ebben a pillanatban mintha magát is ezen az innenső oldalon érezte volna. Mint a szemtelen dongó, vissza-visszacsapódott hozzá ez a gondolat, és egyre bosszantotta a vacsora alatt.

Szorító kétség lepte meg Kernya-Horváth Józsefet. Le is tette a villát. Egy könyv jutott az eszébe. Züllött művészek, tolvaj cirkuszosok és részeges színészek világát ábrázolta az író abban a könyvben. Izzadó homlokát megtörölte a zsebkendőjével. A szalvétát kikanyarította a nyakából. Sétálni kezdett a szobában.

– Még csak ez kellene! – nyögte.

– Valami baj van? – aggodalmaskodott az asszony.

– Semmi – simította végig gyengéden a felesége haját.

Az érzelmes családi jelenet után újra leült a sült krumpli mellé. Az asszonyt nem nyugtatta meg férje gyöngéd figyelme, mert Kernya-Horváth továbbra is csak nézte, nézte az illatos tepertőt és a burgonyát. Minél áthatóbban figyelte, annál inkább Ladilla József erkölcsi életére gondolt, és az arca egyre sötétedett.

– Mi lesz vele akkor, ha kisül, hogy a színházi zongorista lelkét a becsülettel össze nem férő ügyek terhelik? És ha megtudnák, hogy ő, a megye embere, egy jöttment lovagias ügyét vállalta, aki… – nem is merte továbbfolytatni a gondolatot. – A fene enné meg ezeket a kóborgó társulatokat. – Zsíros ujjaival morzsolni kezdte az asztalkendőt. – Szép história lenne.

Hirtelen az öreg órára nézett. Tizenegyet ütött. Alig tudta visszatartani az asszony, hogy ki ne rohanjon az éjszakába Ladilla József után.

Már alig várta a reggelt. Hamar összekészült. Hiába volt tárgyalónap a hivatalban. – Csak várjanak. – Még Bódizs Gergely üzletébe sem nézett be. Rohant a zongorista lakására.

Bent, a talajvizes, fülledt hónapos szobában, amikor ott állt szemtől szemben a magát csinosító Ladilla Józseffel, maga is meghökkent, de a zongorista is. S ahogy az aggályait és az esetleges akadályokat dadogta köntörfalazva, majd meg erőltetett könnyedséggel, az ulánus szavaiba burkolva, Ladilla arca fehérebb lett, mint a borotva szappanának habja.

A zongorista csak állt a mosdótál mellett, és ahogy a tükörbe nézett, hollófekete fürtjei alatt úgy látta, mintha hirtelen megőszült volna a szakálla.

Kernya-Horváth sürgetően várt. Ladilla Józsefnek egy szó sem jött ki az ajkán. Lába alól láthatatlan erő lassan, de biztosan húzta ki a szőnyeget, és vele együtt terveit és azt a makulátlan világot, amelyben néhány napja élt, s amelyre a sorsát építette.

Arckifejezésétől Kernya-Horváth megrémült. Zavarában e hallgatást, szerencsére, a mélységes felháborodás jelének tekintette.

– Kérlek, ne haragudj… Biztos voltam, de tudod, a kötelesség… Ez az izé – hebegte –, ez a Pasavszky és az eljárás… a szabályok – dadogott, és ezek a tört szavak voltak azok, amelyek cselekvésre bírták a zongoristát. Hirtelen mozdulattal lemosta a habot az arcáról, és ott állt újra szakállas arccal, de mentő gondolattal.

– Honnan veszi ezt a bátorságot? És kitől akarja megtudni ezt?… És kinek van joga beleütni az orrát az én becsületembe? – lökte ki szavait erőltetett keménységgel a zongorista. Ugyanakkor pedig egyre Zöldvölgyi igazgató járt az eszében. Gyorsan fölöltözött, hogy elébe vághasson a végzet útjának, amely, jól tudta, csakis az Ezüst Kancsóba vezethet.

– Ne izgasd magad. Nagyon örülök. Biztos voltam – küszködött Kernya-Horváth. – Bocsásd meg, csak formaság volt a részemről, de ez a trafikos…

Ladilla József már oda sem figyelt. Száguldott a vendéglő felé. Kernya-Horváth József pedig, meggyőződve megbízója becsületéről és erkölcsi szilárdságáról, elégedetten indult a főbíróság felé.

A zongorista, amint a szálloda elé érkezett, megindultan nézett a négyes szoba ablakára. Szemében szégyen ült, amint arra gondolt, hogy mi járatban jött, de megnyugtatta az, hogy őérette teszi.

Csullag igen kelletlenül fogadta Ladillát. Volt valami olyan az arckifejezésében, mint mikor a sorstársak összeakadnak. De Ladilla mit sem látott ebben a letört szerelmes tekintetben, mert folyvást Zöldvölgyi holléte után érdeklődött.

A főurat, mióta tegnap este az a hintó elrobogott, semmi sem érdekelte. Tanácstalanul húzogatta a vállát. Matyi igazította útba derűsen. A pikoló képe úgy ragyogott, mint aki egy mindig jobban bonyolódó, csodálatos regényben gyönyörködik. Éles gyermekszemével mindent látott és tudott, ami az Ezüst Kancsóban történt. A kíváncsiságtól űzve, most is ott fontoskodott a két ember között. Aztán pedig elkísérte Zöldvölgyi ajtajáig a zongoristát.

Ott bent amennyit Ladilla nyögött, az még Zöldvölgyinek is sok volt. Értelmetlenül nézett, és sehogy sem jött rá, hogy miért hozakodik elő a zongoristája ezzel a dicstelen históriával.

– Kérem, igazgató úr, emlékszik? Az a két piros ász – és Ladilla arca ettől a visszaemlékezéstől olyan vörös lett, mint a Kuoni pásztor talárja. – Nagyon kérem, ne emlékezzék arra az esetre. Ígérje meg, hogy senkinek se mondja el. – Úgy nézett Zöldvölgyi szemébe, olyan könyörgő tekintettel, hogy megesett az igazgató szíve az alkalmazottján.

– Már rég elfelejtettem, de hogy jut ilyen az eszébe? – ámuldozott az igazgató.

– Ígérje meg, hogy nem tud róla semmit – nyögte újra Ladilla.

– Kérem. Kérem.

A zongorista a kezét nyújtotta. Zöldvölgyi kezet adott rá, és tanácstalanul húzta föl a vállát.

– Köszönöm. Nagyon köszönöm a jóindulatát – lelkesült a zongorista, és megkönnyebbülten távozott.

Zöldvölgyi tanácstalanul nézett utána, s közben egyre világosabban kezdett emlékezni arra a híres huszonegyes partira, amelyből tavaly ősszel derék botrány kerekedett a zongoristája és egy tapolcai borkereskedő között. Úgy történt, hogy az egyik nagy banknál, amikor már ezüstkupacban állt a pénz a borkereskedő előtt, akkor Ladilla kivágta a huszonegyet. Egyenesen odavágta a kártyát a borkereskedő orra elé. Egy vörös tízest és egy vörös ászt. A partner, bár töméntelen bort vásárolt, és alaposan beivott, mégis megismerte a saját kezében is a vörös ászt. Így aztán a két vörös ász körül szörnyű becsmérlés kerekedett. A ferencesek orgonistáját csak a kegytemplom csodája mentette meg a tettlegességtől.

– De mit akar most ezzel Ladilla József? – tűnődött a távozó után, amikor, megrökönyödésére, Pasavszky de Cassano jelent meg, hivatalos képpel.

Félrehúzta az igazgatót, és a legnagyobb alapossággal kezdett kérdezősködni az imént távozó úr erkölcsi életéről.

Zöldvölgyi még a kezében érezte Ladilla izzadó tenyerét. Tehát csak a legjobbakra emlékezett.

Így a kapitány is elégedetten távozott, mint aki kötelességét a legmesszebbmenően teljesítette. Zöldvölgyi csak bámult utána, és úgy összegabalyodott, hogy alig talált le az emeletről. Arról fogalma sem volt, hogy szavaival végérvényesen lovaggá ütötte Ladilla Józsefet.

Pasavszky, miután meggyőződött a sértő fél makulátlan életéről, hozzálátott, hogy a szabályok szerint folytassák a lovagias eljárást, és elégtételt szerezzen Bendy Iván hadnagynak.

Kernya-Horváth szívéről is súlyos kő esett le, amikor a kapitánytól megkapta az értesítést, hogy délután négy órára várja Ladilla segédeit az Ezüst Kancsóban. Kis híján múlott, hogy a nyakába nem borult a zongoristának, amikor közölte vele a hírt.

Ladilla szeme is csillogott. Az irodafőtiszt is észrevette, és mintha meglepődött volna ezen. De hogy is érthette volna, miért fénylik a zongorista szeme?

Kövér, mezei észjárású, igazi földön lakó lélek volt. Mit tudhatta Kernya-Horváth, akinek az ágya húsz éve ugyanabban a sarokban állt, mi az, sehol gyökeret nem verni, csak vándorolni, hazátlanul. És Ladilla József körül vasárnap óta mintha minden megváltozott volna. Szemében és gondolataiban most először lett szebb a világ. De tudta, ezért neki meg kell harcolnia. A két vörös ász és Károlyi Anikó elleni bűneiért verekednie kell. Csak így kerülhet be ebbe a világba, amelynek a szerelem és a becsület a csillaga. – Csakis a párbaj! – Világosan látta, csakis általa emelkedhet oda. És kicsin múlott, hogy mindez össze nem dőlt. Ezért ragyogott hát úgy a szeme Kernya-Horváthra.

Részben így voltak a segédei is. Ezzel a Bendy contra Ladilla üggyel egyszerre más lett az életük. Érdekesebb és szebb. Már maga az, hogy komolyan elhallgatták titkukat az unatkozó és kíváncsi emberek elől, maga ez a hallgatás is teli volt feszültséggel és izgalommal. Érthető, hogy komolyan szívükön viselték az ügy alakulását. Eközben Ladilla az irodafőtiszt előtt ismét leszögezte, közölje a sértett fél megbízottaival, hogy bocsánatot Bendy Ivántól sohasem kér. Először Kernya-Horváth igyekezett meggyőzni. Mikor látta, hogy hiábavaló, akkor a feltételekről beszéltek, de Ladilla csak mosolygott rajta.

Amikor Kernya-Horváth József eltávozott, Ladilla lelkébe nagy nyugalom költözött.

Mindjárt ebéd után hosszú sétára indult. Az idő biztosan hirdette, hogy a télből vidám léptekkel lábol elő a tavasz. A fák kusza ág-bogait mind határozottabban rajzolta ki a fény. A hótól és a latyaktól elcsigázott fűszálak talpra álltak. A rügyek kis levelekre bomlottak, és az egész határ tisztább ragyogást kapott. Az erdők elengedték a nyirkos ködöt.

Ladilla József fölsétált a vizesmalomig. Aztán megkerülte a vetések szélében az egész mocsaras rétet, amely félkaréjban ölelte körül a tömésfalú városkát.

Amikor visszatért, és már ott állt újra a park közepén, a nagy, négyszögű tér a színpad négyszögét juttatta az eszébe. Olyan, akárcsak az Ezüst Kancsó színpada, de ebben most benne van a szálloda, az egész kisváros, és közepében ő, mintha nem is zongorista, de maga is egyik szereplő lenne. Elmosolyodott ezen az ötletén, amikor észrevette, hogy Kernya-Horváth vág át a téren, és az Ezüst Kancsóba iparkodik.

Az órájára nézett. Négy óra volt.

Ugyanakkor, ahogy elhagyta Kernya-Horváth a házát, a felesége kiállt a kapujukba, és az ura után nézett. Végére akart nézni a titoknak. De nemcsak ő volt így. Bódizs Gergelyné sem nyughatott, pár utcával odébb. Amikor az irodafőtiszt belépett az Ezüst Kancsóba, Kernya-Horváthné magára vette a kis bekecsét, és elindult Bódizs Gergelyék felé. A kalaposmesterrel épp a sarkon találkozott. Gergely ünnepélyesen üdvözölte Kernya-Horváthnét. Az asszony észrevehető zavarral fogadta. Bosszantotta, hogy épp itt akadtak össze. Ha most befordul Bódizsék felé, akkor elveszti a szeme elől a kalaposmestert. Pedig Bódizs is az ő urával cimborál. Nem bírt ellenállni. Belépett a Kustos-féle könyvesboltba.

Onnan a szakácskönyvekkel, szentképekkel és kalendáriumokkal borított üvegtábla szabadon maradt résein át figyelte Bódizs Gergely útját. A kalaposmester is betért az Ezüst Kancsóba. Már világos volt előtte, hogy a két ember egy úton jár. Búcsúzott.

Ezalatt Bódizs Gergelyné, akinek minden idejét lekötötte az üzlet és a konyha, még izgatottabb volt. Azon mérgelődött, hová dughatta az ura azt a könyvet, amelyet oly titokzatos ábrázattal olvas. Tűvé tette már az egész házat, de sehol sem találta, pedig, semmi kétség, amióta a kezébe került az a könyv, azóta mintha kicserélték volna a férjét. Most is feketébe öltözött. Máskor vasárnap is perelni kell vele, mire belebújik. Épp a vásározó, vaspántos ládákat kutatta, amikor beállított Kernya-Horváthné, hogy Bódizs Gergely is az Ezüst Kancsóban van. A két asszony hamarosan egyetértett abban, hogy itt valami nincs rendben a férjek körül. Mintha holdkóros lenne mind a kettő.

A zongorista ott ment el az üzlet előtt. Összenéztek. Főleg Bódizsné jött zavarba. – Hát ez itt van? – Most már aztán igazán nem értette az egészet. A tanácstalan zűrzavar megtöltötte a két asszony lelkét. Ladilla ebből mit sem sejtve sétált tovább.

Amikor a gyógyszertár elé ért, Mezriczky Bálint, aki minden ebéd után itt szokta elkölteni a feketéjét, így szólt a patikushoz.

– Nézd csak, ilyen alakok keresik mostanában azt a könyvet.

A gyógyszerész, ez a gyomorsavas, ragyás ember, odadugta az orrát az üveghez, és bámult. Ő nem ismerte sem a szépet, sem a bakádi művészeket. Reggeltől estig és estétől reggelig a gyógyszertárban ült, és a járványokat várta, mert a házára ezek hozták a családi áldást. Csóválta a fejét, hogy e miatt az ember miatt kellett elengednie Kontra Józsefet az Ezüst Kancsóba.

– Feje tetején áll a világ – zörgött a közjegyző minden kaucsukja.

– De a fene enné meg ezt a Pasavszkyt is. Ez bolondítja meg a várost.

Ladilla József ismét betért a parkba. A pőre fák és a rózsatövek között a rigók etetőjéhez ment. Zsebéből előkotorászta a kenyérmorzsákat.

Ugyanakkor Pasavszky de Cassano, fölhajtva a villányi vöröst, még egyszer leszögezte a megállapodást. A szalmafonatos székeken mozdulatlanul hallgatták a segédek. Még a billegő asztal sem mozdult. Állt merev négy lábán szertartásosan. Leterített lapján csak a vörös bor mosolygott. A falióra tiktakolt, és senki sem zavarta őket ténykedésükben, mert a dalmát előre behozatta a négy fél liter bort, és szigorúan megtiltotta a pincérnek, hogy bárki is bedughassa az orrát a szobába.

– Ugyebár, megértettük. Pénteken reggel hat órakor a taranyi halastónál. – A naptár némán hallgatott a falon, és mert senki sem nézett feléje, csak ő tudhatta, hogy péntekre április elsejét jelez.

A segédek oly komolyak voltak, és az ügy olyan súlyos és sürgős, hogy senkinek sem jutott eszébe odanézni. Csak Pasavszky száraz szavait hallgatták.

– Pisztolypárbaj, harminc lépésről. Egy golyóváltás.

Eközben Ladilla József odakint a szelíd madarakat nézegette, és talán, ha hallja is, eszébe sem jutott volna, hogy csodálkozzék az elhatározáson.

Majd a házakat és a fatetőket nézte, amelyek most enyhe pír zománcában fürödtek. A ferencesek tornya is rózsaszín volt, és az is, mintha gyönyörködésbe feledkezett volna, szemlélgetve a körös-körül elterülő bakádi határt.

A kőfal kapuja belenézett a vadgesztenyék sorába, és a zongorista arra vette az útját. A tűzoltószertár előtt anyókák álltak. Erről a sok fekete ruháról jutott eszébe a húsvéti nagymise. Ott állt köztük Pasavszky háziasszonya is. Amint észrevette a zongoristát, az arca sápadtabb lett, s a szeme tétován járt az öregek gyűrűjében. A nagy tér keretén a kis házak mint a páholyok sorakoztak, s most e furcsa megvilágításban mintha az Ezüst Kancsó maga is csak díszlet lett volna a tér sarkában.

A csütörtöki nap serény tevékenységben és nem egy meglepetéssel múlt el.

Pasavszky, mint a sértett fél idősebb segédje és mint kipróbált becsület- és párbajszakértő, vállalta a pisztolyok beszerzését. Itt, a szlavón megyék határán, a disznóőrző rác és magyar kanászok hajdani táján, ha másokkal történik ilyen súlyos feltételű ügy, azt hiszem, csütörtököt mondott volna a kivitele, mert vajon az ulánuson kívül ki ismerhette volna a szükséges eszközök forrását?

De az a hintó, amelyik ott szaladt a szigeti országúton, jófelé iparkodott. A szélvédett sarokba húzódva, lábát vastagon bepokrócozva, Pasavszky de Cassano ült. Ki sem nézett. Mély hivatástudattal vitette magát. Arca sápadt volt. Homloka redős. Lelkiismeretének avarjában gázoltak a gondolatai. Szerepét e barbár erkölcsű társadalomban rendelésszerűnek tartotta. Akárcsak Winkler Ádám táncmester, aki korábban kőművesek mellett pallérkodott, de most a finom modor terén működik a falvak tánciskoláiban. Amint Winkler Ádám ott, úgy Pasavszky itt a lovagias szellem ápolásában a személyét szükségesnek tartotta. A hintón most is ilyen ügyben törette rokkant testét. Azon tűnődött, otthon lesz-e Záró Zoltán, a Júlia-major birtokosa.

A négyszögben épült kastélyocska már idelátszott a tarka platánok közül. A vaskapu nyitva volt. Így akadály nélkül a bejáró lépcsőjéig hajtatott az ulánus.

Merev lábával fölbotorkált a lépcsőn. Végigkopogott a folyosón, és mint aki igen járatos a ház beosztásában, Záró Zoltán szalonjába kopogtatott be.

A szabadra, amint belépett, csak állt. Zavarba jött. Amúgy is ráncos, hosszú képe megnyúlt, de ez már mit sem változtatott a tényen. Károlyi Anikó mosolyogva fogadta a lovag akadozó bemutatkozását.

– Örvendek… Nagyon örvendek, hogy személyesen megismerhetem – és úgy dörzsölte száraz kezeit, hogy szinte harsogott. – El nem mulaszthatom, hogy ne gratuláljak a sikereiért – kedveskedett Pasavszky, erős lelki megindulással, mert, mi tagadás, lovagi eszményekhez edzett lelkébe ez a váratlan találkozás, épp Záró Zoltánnál, a sima csövű pisztolyok tulajdonosánál, némi zavart keltett benne.

Hogy mit értett a siker alatt az ulánus, vajon a koloratúrprimadonna művészi sikereit-e vagy pedig kézzelfogható hódításait, nehéz lenne megállapítani. Nagy kuszáltságából a házigazda megjelenése húzta ki.

Csattogó barátkozással kezdték tapogatni egymás vállát, és rázták, ropogtatták jobbjukat. Már-már úgy látszott, nem tudnak egymástól szabadulni. Szerencsére, ott volt a szilvapálinka, amely Pasavszky kedvence volt. Töltögetésre került a sor. A nagy ezüsttálca fölött vidáman csillantak össze a kristálypoharak. Záró Zoltán szíves házigazda volt.

A primadonna, hosszú, kék szipkájából, egyre a dalmátra fújta a füstöt. Mentségére legyen mondva, jó ösztönnel cselekedett, mert igazán nem tudhatta, hogy épp a bakádi nagytrafikossal került össze. Így semmi célzás sem volt ebben. Az exportillatú, kellemes füsttől Pasavszky is kedvet kapott, és a megszokott, erős szivarja helyett cigarettára gyújtott. Lelki nyugalmát, melyet Károlyi Anikó jelenléte megzavart, lassan visszanyerte.

Mikor búcsúzáskor, kint a folyosón, föltárta Záró Zoltánnak a jövetele célját, a pisztoly szavakat már biztos hangsúllyal ejtette ki.

– Az első Bendy Iván katonai becsülete. Ami a hölgy szerepét illeti e párbajban, az csupán a történet érzelmi színezésénél jelentős, de nem az ügy érdembeli részénél – hallgattatta el a lelkiismeretét, és nyugodtan átvette a csatos tokban pihenő fegyvereket.

Hóna alá fogta, s visszatessékelve az udvarias házigazdát, egyedül bicegett le a kastély lépcsőjén, és hintóba szállt.

A házigazda alig várta, hogy kint legyen. Vidáman sietett a heverő sarkában várakozó művésznőhöz.

Pasavszky hazafelé a párbaj történeti fejlődésében a női eszmény szerepéről tűnődött. Tizenegyet ütött a barátok órája, amikor megérkezett.

Távollétében nagyot fordult a világ Csullag lelkében, és rajta át a színtársulat életében. Ennek a változásnak már az ebédnél kézzelfogható jelei mutatkoztak.

Csullag még délelőtt összeállította a színtársulat számláját, és kinek-kinek személyesen adta át. Rövid volt, gyors és hideg, mint az igazi Csullag a társulat érkezése előtt. Úgy viselkedett, mintha legjobban szeretné, ha már kívül lennének. A számlák között szerepelt a koloratúrprimadonna tartozása is. A főpincér határozott, kerek betűkkel írta föl az összeg fejére Károlyi Anikó nevét. Utána pedig csak így: Művésznő. Se több, se kevesebb. Aztán odatette a tányérjára. Ez volt Csullag utolsó tálalása, pontosan összeállított menüje a koloratúrprimadonna részére.

Mikor Anikó megérkezett, a főúr oda se nézett. Sürgött-forgott az asztalok körül. Károlyi Anikó hiába kocogtatott.

– Azonnal, kis türelem – és szaladt tovább.

Ladilla József kiszolgálása közben szólt csak oda a pikolónak:

– Matyi, a művésznőhöz.

Károlyi Anikó belepirult, de a főúr annál nagyobb figyelemmel forgott a zongorista körül.

– Igenis. Azonnal – hajlongott feltűnően.

Ladilla ezt is lovagias ügyének tulajdonította. Biztos volt, hogy a pincérek és borbélyok előtt semmi sem maradhat titok. Ebéd előtt Lepcses is milyen előkelő mozdulatokkal dolgozott az arcán. Mikor elhalkult a felszolgálás zaja, Csullag olyan hangosan válaszolt Ladilla kérésére, hogy mindenki meghallotta.

– Természetesen. – Aztán odakiáltott a pincértanoncnak: – Egy üveg konyak estére a művész úr lakására.

Ladilla elpirult. A primadonna rosszul álcázott kedélyeskedéssel megfenyegette a zongoristát.

A főúr ugyanakkor odaállt a két asztal közé, úgyhogy Ladilla semmit sem láthatott Anikóból. Volt ebben a mozdulatban valami olyan, mintha védeni akarta volna. A főúr kezében fölsercent a gyufa. A zongorista rágyújtott. Megelégedéssel fürdött új világának fényeiben.

Pedig Csullag mit sem tudott a holnap reggeli párbajról. Ha tudott volna, talán botrányt csapott volna. Minden kedvessége a csalódott lélek rokoni sugárzása volt a sorstárs iránt, mert Ladilla tartózkodó modorában is a sértett szerelmes visszavonulását látta. Ezt akarta ő megszépíteni úgy, hogy a másik hiúságán szúrjon.

A főúr, amint ebből is látjuk, lelki ember volt, de nem művész. Így nem érezhette, és nem is láthatta azokat a szálacskákat, melyek az esti előadások alkalmával a zongora és a színpad között szövődtek, egy-egy elejtett tekintet, lágy ütem, mosoly észrevétlen villanásában. Ladillát épp ezek miatt nem izgatta a harminc lépés és a golyóváltás. Tudta, miért és kiért cselekszi ezt. Érezte, hogy olyan szüksége van erre a péntek reggeli kirándulásra, mint a lábadozónak levegőre a hosszú betegség után. Biztos volt a dolgában.

– Csak lőjön Bendy Iván… Ő majd a pisztolyt e szavakkal dobja oda az avarra: Védtelen emberre nem lövök.

Így ábrándozott Ladilla József, Csullag meg hozta a második fél liter vörös bort, és a zongorista egyre nagylelkűbb lett, és egyre magasabbra emelkedett. Túl, túl az Ezüst Kancsó emeleti négyes szobájánál is magasabbra szállt, ahová most vitt fel Záró Zoltán inasa egy hatalmas áruházi csomagot.

A pikoló a primadonnához hajolt. Valamit súgott. Az kisietett. Látszólag igen rossz kedvében volt.

Ladilla József a borosüveg domború falán úgy nézegette a külvilág megcsúszott, torzult tükörképeit, mint a világ mérhetetlen, sokrétű, furcsa valóságát. A bortól már a húsvéti nagymise orgonája kezdett zúgni a fülében, amikor hirtelen az jutott az eszébe, hogy nincsen fekete ruhája. Ez a váratlan gondolat visszazökkentette a földre. Rojtosodó kabátujjára esett a tekintete, és úgy elérzékenyült, hogy a torkát kezdte szorongatni valami meleg kéz. Nagyokat nyelt. Anyja jutott az eszébe, aki óvta ettől a pályától. Az orgonazúgás elhallgatott a fülében. Csak a régi szavakat hallotta.

– Fiam, meglásd, nem jó vége lesz. – Szeme elhomályosodott, és a szíve körül is meleg lett.

– Miért épp most jut ez is az eszébe?

A rojtos kabát szélén az anyja villogó tűjét látta, amint az szorgalmasan öltögetve sétál az ernyedő szálak között, és felnyögött.

– Csullag úr… Főúr kérem.

– Tessék parancsolni, Ladilla úr. Miben lehetek a szolgálatára?

– Kérem, nem tudna kölcsönadni holnap reggelre egy fekete ruhát?

A zongorista arca olyan kétségbeesett volt, hogy a főúr elmosolyodott. Pedig nem csoda, Ladilla e kérésében érezte, hogy végtelen egyedül van, és azt is, hogy egyre, egyre gyengébb lesz. Fejében a párbaj gondolata, a fekete ruha, a borosüveg és Csullag könnyű forgással kezdett keringeni. Még a kódex képeit is látta. Az erdőszélen talpig feketében álló, előkelő, sápadt urakat.

– Már hogyne lenne. Szívesen. Elküldöm a konyakkal együtt – támogatta talpra a főúr.

A zongorista, mint a kimentett fuldokló, mosolyogni kezdett. A főúr kikísérte. Az Ezüst Kancsó lépcsőjén karon fogta és levezette. A hűvös délutáni szellő lassan kijózanította. Fölemelt fejjel ballagott hazafelé. Útközben arra gondolt, hogy még két levelet is kell írnia. Egyet Károlyi Anikónak… A másikat kinek is?… Úgy döntött, hogy a becsület szabályai szerint, adósságai rendezése miatt Csullag Ferenc főpincérnek.

Bódizs Gergellyel meg váratlanul az a csoda történt délután, hogy azzal bízták meg, amiről az éjjel álmodott. Pasavszky ugyanis őt kérte föl a pisztolyok töltésére. Ez a megbízás is a négy segéd úri titoktartását bizonyította. Minek a puskaműves és a külvilág, amikor Bódizs Gergely a helyi vadásztársaság elnöke volt?

A két kalapossegéd és Rudi csak bámultak, amikor négyen: Pasavszky, Kontra József, Kernya-Horváth és a mesterük beállítottak a műhelybe, és kitessékelték őket a kalaptágítók, vasalók és a többi meghitt szerszám közül.

– Mára végeztünk, legények – szólt Bódizs Gergely.

Alighogy kint voltak az udvaron, jött az újabb meglepetés. Belülről bezárkózott a négy ember. Rudi az ajtóhoz ugrott.

– Mester úr! Mester úr, bent maradt a cipőm – rimánkodott hiába.

Pofon ígéretével, klumpában ballagott az inas a konyhába. A két kalapossegéd harsányan nevetett. Rendbe szedték magukat, aztán vidám ábrázattal indultak, mint ahogy április elseje előtt illik. Bódizs Gergely megtréfálásán törték a fejüket.

A műhelyben, zárt ajtók mögött, a nagy vasalóasztalon feküdt a plüssözött tokban a két hosszú csövű pisztoly. Négyen állták körül a szép munkájú fegyvereket. Pasavszky hideg szakértelemmel, Kontra József kíváncsian és meglepetten, amelyet a dalmát fontoskodása még csak fokozott.

A kapitány két csontos markába vette a pisztolyokat, és úgy magyarázott, hadonászott a három meglepett ember előtt, hogy ha akkor Rudi belesett volna a kulcslyukon, biztos fölverte volna az utcát, és meg se állt volna a községházáig.

Pasavszky félelmes volt. Kernya-Horváth kövér testében hideg viszketés futkározott. Húzogatni kezdte a vállát. Széles arcán a lelkiismeret árnyéka sétált. De az is lehet, hogy csak az udvari mandulafa árnyékának kék erecskéi voltak. Pasavszky, a helyzet komolyságához nem illő környezet hatása alatt, szavaiban némi gúnnyal, a fegyverek szerepéről beszélt. A becsületes töltés fontosságáról, melynek nagy szerepet tulajdonított az igazság eldöntésénél.

– Itt, uram, ezeken az eszközökön – és fölemelte a hangját és az alkonyi fényben megcsillanó pisztolyokat – emberek élete áll vagy múlik. Nemcsak a testi, de erkölcsi életükre is gondolok. Nem bízhatjuk őket a részrehajló lelkiismeretlenségre, de nevetség tárgyává sem tehetjük a párbaj intézményét. Átadom őket Bódizs Gergely úrnak, és kérem, itt, a szemünk előtt, teljes tudása szerint, igazságosan töltse meg.

Pasavszky olyan volt a kalaposműhely közepén, amint a két pisztolyt egyenesen Bódizs Gergely hasának tartotta, mintha a bosnyák hegyek valamelyik bandahistóriáját játszotta volna.

Bódizs Gergely zavarral küszködve vette át a pisztolyokat.

Munkához látott. A puskapor adagolásánál ismét kapcáskodott az ulánus. Kidüllesztett szemekkel ügyelt, s mivel Bódizs zavarában sehol sem találta a puskapormérőjét, kétgyűszűnyi porban egyeztek meg. Akkor meg a gyűszű bújt el. Végre megtalálták Kígyósi Márton két éve szabadult legény gyűszűjét, melyet Tóth Mártától kapott a henészi búcsún.

Bódizs Gergelynek remegett a keze. Amikor pedig a fojtást beleszorította a csőbe, oly hevességgel jelent meg az álma, hogy nem tudta, hol van. Zavartan nézett körül tisztes iparának eszközei között, és a gyutacsot alig tudta a helyére szorítani.

A patikussegéd óvatosan arrébb ült.

Amikor a második töltéssel is elkészült, akkor vette észre, hogy a pisztoly agyán, alul, a fában, két, késsel vágott vonás van.

Kimerülten tette le a fegyvereket. Amint kinézett, az udvari diófán egy varjút vett észre. Szorító kényszert érzett, hogy a rovátkolt pisztolyt kilője a madárra. A kapitány akkor érte nyúlt. Visszafektette a pisztolyokat a helyére. A lecsattantott tokot átkötötte. Spanyolviaszt és pecsétnyomót kért. A kalaposmester olyan furcsán érezte magát, hogy Kernya-Horváthot kérte meg, hozza le a viaszt az üzletből.

Pasavszky de Cassano, az előírás szerint, mivel más nem akadt, az irodafőtiszt cigány véste gyűrűjével lepecsételte a tokot, hogy illetéktelen kezek meg ne zavarhassák az igazság és a becsület plüssön alvó eszközeinek hűvös nyugalmát.

A gyűrűt visszaadta. A tokot a hóna alá vette, és felmentek a kalaposmester lakására.

Rudi gyanakvó szemmel nézte a négy embert. Faklumpái iszonyú csattogásával rohant a műhelybe, hogy végre rendet tegyen. Amikor meglátta az ollók, tűk, szalagok között a mester tölténytöltő szerszámait és a puskapordobozban Kígyósi Márton gyűszűjét, csak bámult. Nem tudta, hová tegye azt, aminek ma délután tanúja volt. Hát vidám füttyszóval seperni kezdett.

Bódizs Gergely csak a második kupica törköly után tudott megszabadulni a szorító nyomástól, amely fojtogatta.

A lovagok még szürkület előtt távoztak a kalapostól.

Pasavszky a lakására sietett. Szekrényébe zárta a kincseit, és átsétált a községi orvoshoz. A mindeneslány azt mondta, hogy a doktort beteghez hívták, és estére színházba megy. A kapitány úgy döntött, hogy ő is elmegy, s majd ott beszél vele.

Háziasszonyával teát készíttetett. Rumot töltött, s vidáman indult az előadásra.

Este Csullag már be sem nézett a színpadra. Csak a terítékkel foglalkozott, pedig Károlyi kisasszony újra fényes sikert aratott. Vadonatúj estélyi ruhában játszotta a prózai darab mellékszerepét. A ruha szépsége valósággal megbénította Zöldvölgyiné minden művészi képességét.

Pasavszky a szünetben a községi orvost kész helyzet elé állította.

– Holnap reggel érted megyek. Sajnálom. Kérlek, sajnálom, de nem tehetek mást. Neked orvosi kötelességed. – És a kapitány arca olyan komoly volt, hogy dr. Bayer tiltakozása alábbhagyott.

A zongorista háziasszonya pedig akkor lepődött meg igazán, amikor hat óra tájban, a szürkülettel megjelent Matyi, a pikoló. Karján vasalt, fekete ruha lógott. Kezében egy üveg háromcsillagos konyak volt. Az asszony az ajtóból hátralépett.

– Mi készül itt? Délután kapatosan jött haza. Most meg újra italt hozatott?

Aggodalmait legyűrve, mégis átvette a váratlan vendégtől a holmikat. Odalépett az ajtóhoz, és hallgatózott. Matyi visszanézett az üveges konyhaajtón, és rávigyorgott. Akkor bekopogtatott, és legnagyobb meglepődésére Ladilla Józsefet nem az ágyán hortyogva, hanem elmélyedt írásban találta. Alig akarta megérteni buzgalmában, hogy miről van szó.

Hantosné a fekete ruhát a szekrénybe akasztotta. A konyakot a mosdóra tette. Ladilla eközben még a tollat sem tette le a kezéből. Csak a levelet nézte, amelynek tetején ez állt: „Anikó.”

Az asszony még csoszogott a szobában, aztán, mert az albérlője csak tovább is a papírt nézte, dünnyögve kiment. A zongorista pedig róni kezdte a sorokat. Minden sor közelebb vitte egy szebb világhoz.

Nem volt e levélben semmi érzelmesség. Úgy készült, olyan egyszerű, de szívből írt szavakkal, mint azoknak a levelei, akik az ismeretlen felé indulnak. Épp idejében készült el, mert már elindultak érte hazulról Kernya-Horváth és Bódizs Gergely.

A két ember útközben erőltetett jókedvvel beszélgetett.

Mintha egymást bátorították volna ezzel is. Az alkonyatnak is örültek. Nem kellett egyenesen, kihúzott derékkal járniok, ahogy napvilágnál a szerepük kívánta. Jöttek, hogy eloszlassák Ladilla József magányát. Jöttek kötelességből, már-már félszegül a zongoristához, akinek sorsát a kezükbe tette le az úri becsület és a férfias önérzet eszményi parancsa.

Ezalatt Bódizs Gergelyné, ha rosszkedvűen is, de kitűnő vacsorát készített. Ezért maradt vacsoratájt üresen a zongorista asztala az Ezüst Kancsó fehér termében. Károlyi Anikónak feltűnt-e ez, ki tudná megmondani? Az biztos, hogy Záró Zoltán fogata ott állt a szálloda udvari kocsiszínében.

Ladilla József, amikor meghallotta segédei érkezését, a levelet az asztalterítő alá csúsztatta. Kitárta az ajtót, aztán rövid készülődés után elindult két barátja között.

Életében még sohasem övezte körül ilyen áradó figyelmesség, mint ezen a vacsorán. Csullag udvariassága mi sem volt ahhoz képest, mellyel Bódizs Gergely elhalmozta. A kalaposné iparosgőgjét sértette is ez a csodálattal vegyes tisztelet, ahogy a két meglett férfi nézte a zongoristát.

Ladilla fürdött a fényben, melybe eddig sohasem sikerült bekerülnie. Rideg volt eddig körülötte az emberek szíve. Mindig érezte, hogy kívül van a nagy család körén.

Bármerre is vitte Zöldvölgyiékkel a vonat vagy kocsi, az ő társaságuknak mindenütt csak amolyan távoli ismerősnek kijáró, asztal végi szerep jutott. Most pedig nagyon kényelmesen ült, és büszke volt a szerepére. A családias szeretet eltompította benne a félelem legkisebb rezdülését is. Jóízűen evett, és vidáman koccintgatott. Könnyű fények karikái lengtek a szeme előtt. Bendy Iván az eszébe sem jutott.

Nyugalma Bódizs Gergelyre is átragadt. Minden pohár után mélyebbre hullott benne az a zavar, amelyet nem sokkal ezelőtt még a műhelyében érzett, amikor a pisztolyokat töltötte. A végén már harsányan énekeltek. Jóízű drávai nótákat fújtak. Az esti járókelők megálltak a kalapos üzlete előtt.

– Mintha lakodalom lenne Bódizséknál.

Végül már az asztal szélét ütögették mutatóujjukkal, és a mester kedves nótáját fújták:

 

Dolgozzatok, legények,

Holnap lesz a vásár…

 

Csak Bódizs Gergelyné ütötte hátba az urát búcsúzáskor. Az rá se hederített. Harsányan fújta a kapuban is.

Másnap aztán Bakád egyetlen bérkocsija nem a hajnali vonathoz ment, hanem öt óra után odaállt Hantosné kicsi háza elé. A két segéd leszállt. Halkan kopogtattak az ablakon. Egyszerre mindketten. Mintha így beszélték volna meg. Együtt hívogatták a zongoristát. Kernya-Horváth fekete kabátban volt. Fején fekete keménykalap. Bódizs Gergely lengyelkéje alól ünneplő nadrágjának fekete szára kilátszott.

Ladilla József kilépett a zöldre mázolt kapun.

Az öreg bérkocsis közömbös képpel nézett a három ember felé. A tekintetében volt valami olyan, mintha ezt mondta volna:

– Nagyon korán kelnek, de, úgy látszik, mégis ráérnek az urak.

A három ember csöndesen szállt fel a hintóra. Némán szemlélték egymást, és krákogtak. A kalaposmester kelletlenül fészkelődött, mert a visszahajtós ülésen kuporogva, szembekerült Ladilla Józseffel.

Fölöttük sárgán virradozott. Az erdő felé lilabarna volt a sűrűk színe. A szántóföldek fekete és mélyzöld színeket váltogattak.

A taranyi völgyben már ott állt a másik kocsi. A halcsősz kunyhója mögött szerszámaikat rázták a kincstári lovak. Honvédkatona vakargatta a homlokukat. A csőszház falának dőlve, Bendy Iván cigarettázott. A csukaszürke kabát gallérját feltűrte. Időnként topogott és meg-megrázkódott. A halastó mentén a szálas gyertyános egyre szebben világosodott.

Az erdei úton, amely a halastóra nyílott, Pasavszky de Cassano lépte a harminc métert. A hadnagy elfordította az arcát, és fütyörészni kezdett igen erőltetetten.

A kocsiról dr. Bayer a patikussegéddel leemelte az elsősegélyládát.

Odavitték a mogyoróbokor tövéhez. Bendy Iván akkor vette észre a közeledő bérkocsit. Megigazította a csákóját, és gyors léptekkel ment az erdei út felé, ahol Pasavszky oly higgadtsággal állt, akár egy versenyrendező. Hol az érkező hintóra, hol pedig az órájára nézett.

A bérkocsi odaállt a laktanya fogata mellé.

Ladilla József, amikor lelépett a deres fűre, úgy látta, mintha a széles, gyertyános útig vastag szőnyeget terítettek volna eléje. Nyugodt léptekkel ment, mert semmi haragot sem érzett a szívében. Ahogy a sértett fél csoportját elérték, odaköszönt. Még mosolygott is. Nem olvasta a kódex szabályait, mégis ő viselkedett a leglovagiasabban.

Pasavszky ezüstnyelű pálcára támaszkodva biccentett. Aztán bemutatkozott. Hideg szeme oly furcsán nézegette a fiatalembert, mintha mustrát tartott volna valami sorozáson. Ladilla József barátságosan nézett a dalmát szeme közé. Pasavszky félrenézett, és arra gondolt: – Na, ebből sem lesz semmi, még csak a pisztolyt kell a kezébe adni, és vége.

Majdnem szomorúnak érezte magát.

A nap fölcsillant a völgyperem szélén. A dér itt is, ott is csillogni kezdett. A kapitány elérkezettnek látta az időt. A vezető segéd jogán, határozott hangon intézkedett. A mentőládát a fák alá vitette. A segédek is odahúzódtak, és amikor Ladilla József levetette a kopott télikabátját, mindenkinek a szeme megakadt a vadonatúj, fekete ruhán. A zongorista inge kihívóan tündöklött a napban. A községi orvos idegesen előreugrott, és rákiáltott.

– A kabátgallérját tűrje fel uraságod.

A színházi zongorista nyugodtan állt a helyén, és értelmetlenül nézett rá.

– Igen, tessék feltűrni! Kiváló cél – és itt hirtelen elharapta a szót.

Ladilla akkor vette észre, hogy vele szemben ott áll, nem is olyan messze, Bendy Iván. Az arca piros volt, és mereven nézett.

Váratlan hideg szaladt a kabátja alá. Megborzongott. Mögötte a halastó sárga nádasa sustorgott. Bódizs Gergely is odanézett, és az jutott az eszébe, hogy onnan, ahol a hadnagy áll, tavaly öt kacsát lőtt. Most nem örült ennek az emléknek.

Ladilla és Bendy tekintete összetalálkozott. Az ulánus száraz hangja rebbentette szét a két szempárt.

– Felszólítom az urakat, jogukban áll kibékülni.

Egymásra néztek.

Csend.

Ladilla váratlanul hosszúnak találta a kabátja ujját. Amint eszébe jutott Csullag és az Ezüst Kancsó, valami reszketésféle szállta meg. Könnyű, borzongó érzés, amilyent valamikor, szerelmes gyermekkorában érzett.

Megkönnyebbült, amint Pasavszky de Cassano kezébe adta a pisztolyt.

Megszorította az agyát. Melléhez emelte, aztán hirtelen leengedte, és épp akkor, amikor arra gondolt, hogy úgyse lő, Pasavszky elkiáltotta az utolsó vezényszót is:

– Tűz!

Élesen villant fel előtte a láng. Mintha valaki parazsat dobott volna az ingére. A lökéstől a pisztolyt oldalt ejtette, és utánaesett.

– Nem megmondtam!… Megmondtam – kiabált futtában az orvos. – Az a fehér ing. Tessék! – és térdre vetette magát a zongorista előtt.

Bódizs Gergely, mire odaért, már vérvörösnek látta az inget és fehérnek Ladilla József arcát. A lába mintha gyökeret vert volna.

Dermedt csend zuhant a tópartra. Csak a gyertyánágak suhogtak magasan.

Ing repítése hallatszott, aztán az irodafőtiszt nyögése. Leejtette a ládát a sápadt ember mellé, és elfordult. Megrogyott, amint a patikussegéd a kocsisokra ordított. A hang olyan volt, mintha segítséget kérne.

Bendy Iván is falfehéren nézett a fűre.

Pasavszky kivette a kezéből a pisztolyt. Megfordította az agyát. Az volt, amelyiken a két vonás volt. Benyúlt a zsebébe. Elővette a kését, de amikor kinyitotta volna a pengét, a fektéből föltámasztott zongorista mintha gyengén feléje mutatott volna. Leesett a keze. És senki sem tudta meg soha, hogy ott, a halastó szélén, Ladilla József az utolsó pillanatban nem Bendy Iván hadnaggyal küszködött, hanem azzal a híres vörös ásszal…

Még olyan temetést sem láttak Bakádon, amilyen Ladilla József zongoristáé volt. Néma megdöbbenés vette körül a puhafa koporsót. Ott volt az Ezüst Kancsó minden alkalmazottja. Ott a színtársulat. Még Mezriczky Bálint, a közjegyző sem hiányzott. Nem volt szem, melyben ne csillogott volna könny. A nénikék hátát őszinte sírás rázta, és özvegy Ladilla Ádámné helyett is elsiratták a fiát, mert az özvegyasszony csak másnap érkezett.

Ott állt a gyászolók között Miskovics Valkó is, akit a véletlen sodort e történet árnyékába. Dermedten állt, s ahogy végignézett az emberek tömegén, mintha lelkiismeret-furdalást érzett volna. Az áprilisi, könnyű fényben, amely fölserkentett körös-körül mindent, ami eddig aludt, egyre ez zaklatta:

– Vajon miért kellett meghalnia Ladilla Józsefnek?… És felel-e érte valaki?

Károlyi Anikó koloratúrprimadonna is ott állt. Feketében. Az arcát, miért, miért nem, de fekete fátyol borította. A szertartás közben váratlanul elindult. Az emberek némán nyitottak előtte utat. Kivált a tömegből, és magányosan ment. Egyetlen lélek sem kísérte. Csullag szeme szárazon fénylett az eltávozó után. Keze egyszerre ökölbe szorult.

És ahogy megmozdult volna, Miskovics Valkó megérintette a kabátja szélét. Csullag erőt vett magán. Ott maradt, és kikísérte Ladilla Józsefet egész a csonka tornyú kápolnáig, ahol a vándorló koldusok szokták fáradtságukat kialudni.

Ott temették el, Csullag fekete ruhájában. Zöldvölgyi Alfonz is ott állt a sírnál. Társulatának elemi csapásán tűnődött. Talán csak az ő részvétét zavarták meg üzleti gondok. Miskovics Valkó pedig némán azon tűnődött:

– Vajon mi hozta ide ezt a sok embert? A kíváncsiság? Vagy csak ez a tavaszba beleharsogó történet?… Vagy mégis az igazi részvét? És vajon ki felel mindezért?

Pasavszky de Cassano pár napra eltűnt a faluból.

Károlyi Anikó koloratúrprimadonnáról pedig kiderült, hogy amikor otthagyta a szertartást, akkor egyenesen Vázsonyihoz, a kőfaragóhoz ment. Az tény, mielőtt a színtársulat eltávozott volna az Ezüst Kancsóból, a sírkő, amely a becsület jegyében a bakádi lovagok utolsó ténykedését örökítette meg, már ott állt a csonka torony mellett. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a sírkő számláját a kőfaragónál Záró Zoltán fizette ki.