Polgárjelöltek

Ott kezdődött a történetünk, hogy a kora tavaszi napon kisétáltam a város végi szőlősdombok alá. Felicián, vesztemre, épp a szőlőjében dolgozgatott. Görög mintára itt élte napjait e becsületes dombok között, akadémiai ligetében. Háza félig villa, félig pedig borház volt. Amint megpillantott, megszólított a gledícsiák tüskéi mögül.

– Térj be csak, ember!

Megrettentem. Először saját termésű borainak ecetíze futott végig ajkamon, majd pedig szólásmondásainak idegtépő közhelyei… – A pénz csörög, a lélek hallgat… Első a polgári becsület… – tornyosultak bennem a jól ismert mondatok, melyekből, mint villám a fellegekből, sújtott felém a többi. – Vigyázz, a látszat is nagy úr… A lelki szépség mostohagyerek… A tiszta élet a béke és az otthon alapköve… – A sorsnak megadva magam bújtam át a tuják között. És, íme, Felicián most így kezdte:

– Régóta figyelem a polgári becsületbe vágó üzelmeidet.

Megdöbbentem. – Valami félreértés – dadogtam, és magamban a szentképnyomóra gondoltam, aki ez időben sokat legyeskedett Felicián felesége körül. – Vagy talán udvarlásaim titkaihoz jutott? – villant át rajtam.

– Jól tudom, szerencsével jártál a tilosban minap is. Kosaradban három csukát és egy kárászt csomagoltál a vadsóska levelei közé.

– Csak ez? – és most már az idősebbnek kijáró tisztelettel figyeltem derék tanárkodását a horgászjegy kötelező kiváltásáról. Majd váratlanul áttért a saját halászterület szépségeinek dicsérésére, és e kettő nemzetgazdasági hasznosságát fejtegette tovább. Aztán átcsapott, váratlan fordulattal, a saját halak horgászásának büszke örömére. E szavaknál mintha csak szép rím repült volna fülembe. Érdeklődéssel fordultam Felicián felé. – Saját halak fogása? Mi ez? – tűnődtem, ő pedig elém pöffeszkedett kerek pocakjával.

– Van-e szebb, mint egy saját nevelésű pisztráng? Mi, vándor- és orvhalász? Piros pettyes, nászruhás pisztráng?

Elhűltem a rajongás áhítatán és a szenvedély szépítő pírján, mely borostás képén felmerült.

– Nézz oda! – a szőlőskert völgyi részére mutatott.

A domboldal forrásából kecskelábakon futó hársfa vályú vezette a vizet egy cementezett kádba, melyből keskeny sugárral csobogott tovább a fűzfabokros réten át a forrás vize.

– Az ikráztatóm!

Én sebesen elindultam, ő meg pöffeszkedő tekintéllyel jött utánam, mint aki tisztában van a rendhagyó görög igék ragozásával és a haltenyésztés fogásaival. Megállt mögöttem.

– Tehát, ez a saját halaim bölcsője. Az Országos Haltenyésztési Központ küldi majd az ikrát. – És milyent?! Na, mit gondolsz, ember és orvhalász?

Makogtam valami szamárságot, hogy keszeget vagy békát, vagy mit.

És ő így: – Pisztrángot… pisztrángot – sziszegte elképedt arcomba.

Úgy szisszent az sz betű rám, mint sikló a nádra.

– Pisztrángot itt? Itt, e jámbor, déli dombok táján? A szelíd patakok ölén? – röhögtem, mint aki holdkórost akar észre téríteni.

– Mit? Ez szelíd táj? Te városbogár – mosolygott fölényesen, és mint a nyárspolgári természetromantika megtestesítője, remek előadást rittyentett a zsámbói erdők vadregényes szurdokairól, mély völgyeiről, messzi kanásztanyáiról, és egyszer csak – ki tudja, honnan vette – e szavakhoz jutott: – Találtam egy Zenélő patakot.

Több sem kellett nekem. A szó szépségének bűvöletébe jutottam. Képek és hangok tündérei ragadták meg akaraterőmet. Hivő sporthorgász lettem. Felicián inasa. Szinte könyörögtem már, vegyen be terveibe. Mellette loholva, mint kezes bárány, megígértem, hogy még holnap horgászjegyet váltok. Aztán azon erőlködtem, hogy anyagi segítségemet vegye legalább igénybe nagy céljaihoz. Elmondtam a veszprémi püspök hajdani terveit is, melyekről öregapám mesélt, miként igyekezett tájunk ölén e nemes halakat meghonosítani. Magunkat már e bukott nagyúri szeszély újraébresztő lovagjainak tekintettem. Felicián figyelt, és láttam, lelkében e főpapi tett az Isten ujját villantotta fel.

– De melyik lesz, és hol van a Zenélő patak völgye? – tűnődtem, mert Felicián hogyan ismerte volna jobban megyénk rejtekeit, mint én? Ismertem én csácsogó és bukdácsoló sebes patakot nem is egyet. A sebespisztráng és a Zenélő patak képházassága fölgyújtotta kíváncsiságomat és ösztöneimet. Közben a düh is rángatott, hogy – tessék – e közhelyharsogó bölcs ötletének esem áldozatul. Ő pedig kibírhatatlan fölénnyel trónolt.

– Hol van a Zenélő patak? – sóhajtottam újra.

Legyintett, és felelet helyett anyagi ügyekre tért. Ács, kádár és egyéb iparosok neveit mutogatta ujjain. Fuvarosok… Favágók… Dróthálók… és mikor már bal keze hüvelykujjához ért, fukarul nézett rám. Láttam, már nem a Zenélő patak, hanem kizárólag az anyagi ügyek foglalkoztatják mesteremet.

A rügyes fák között indultam haza. Vékony volt és hideg mindennek az árnyéka, de igen szépen rajzolt a hold. Még a kis kék rügyek sisakjai is ott bimbóztak az árnyékok kacskaringján.

Azon az éjjel alig aludtam. A delejes fényben páfrányos és meredek völgyekről beszéltem félhangosan. A völgyek mélyén, a gyökeres buktatókon sebes patakokat láttam szitálni. Fátylukban villogó pisztrángok cikáztak. És mindezt nem is messze, de ideálmodtam a szálfás Szarvashát mögé. Egy szó, mint száz, reggel gyors iramodással szaladtam föl a városház lépcsőjén. Egyenesen a pénztárhoz. Az ott szorongó kovácslegény, kit a napokban kerékpárra vettem az országúton, hogy jó halas patakra igazítson, tisztelettel tágított helyet. Amíg a horgászjegyet fizettem, arcán ámulattal vegyes csodálkozást láttam. Mintha azt mondta volna: hát te is? Egy ilyen úr? Méltán tarthatott annak, mert a kettős teherbe beleizzadva, három fröccsöt fizettem neki akkor a Kanyari-csárdában. Mindez csak átvillant rajtam, mert faképnél hagyva, máris az aláírásnál álltam. Az aljegyző is elcsodálkozott, akár a kovácslegény. Nem is csoda. Nagynevű horgász hírében álltam városszerte, s ajándék halaimból nemegyszer sütött a felesége is. De azért nem szólt semmit. Kezeltünk, és már kinn is voltam az utcán.

Igaza van Feliciánnak. Amint újra és újra elővettem és nézegettem ezt a halakkal díszített kártyát, valami, a jogos használattal együtt járó, nyugodt érzésféle fogott el. Ha jobban megfigyelhettem volna magamat, biztos megállapíthattam volna, hogy járásom olyan lett, mint egy taranyi orvvadászé, akit a gróf vadőrré ütött. Volt azonban ebben a biztonságérzésben jó adag felhős szomorúság is. Olyasmi, mint mikor a férfi rádöbben a végleg elillant gyermekkorára. Hirtelen indulat és pír öntött el. Felicián polgári gyávasága valami szép izgalomtól rabolt meg. Valahova besoroztatott. Pecsétet üttetett rám! Fekete pontot rakatott játékos utaimra. Már meg is fordultam. – Visszaviszem – sziszegtem. – Visszaadom, hogy tévedés, pillanatnyi botlás. Visszaadom, hogy töröljenek a legszomorúbb ketrecből, a hivatalok fekete vonalrácsaiból. Persze hogy vissza – de az sz sziszegése újra a pisztrángok cikázó íveit villantotta föl és a Zenélő patakot. Így küzdöttem ebéd utánig. Megtörve léptem át a kávéház küszöbét, ahol csudálatos biztonsággal és arcán rendíthetetlen önelégültséggel már várt ő.

– Na, elő vele. Mutasd csak! Ez a becsület. Ez a dolog rendje.

Oly hangosan kárált, hogy a „Locsogó”-nak címzett asztal körül minden fej felénk fordult.

– No, mi az? Talán bizony nősülsz, gyerek, nősülsz? – harsogta Bessenyei, a töméntelen utasításba hibbant jegyző, oly orgonázással, hogy Ernácska a citromot Nagy Mátyás szentképnyomó és könyvkereskedő teájába ejtette.

– Á, dehogy… izé – nyögtem, és szégyenemben szívesen süllyedtem volna a föld alá Felicián hangoskodó sporthorgász-avatása miatt. Ő pedig, mint a zászlót, úgy lobogtatta jegyemet a „Locsogó” felé. Mégiscsak arcátlanság. Elvégre, ha jegy nélkül dolgoztam is a vizeken, ez mégsem tartozik a nagy nyilvánosságra! – dörmögtem magamban.

Közben Felicián nagyképűen fejtegette nevelő szerepét, mellyel e tettre kényszerített. Csak Beksich, az örök tiszteletbeli főjegyző, nézte részvéttel zavaromat, melyet Felicián egyre igyekezett elmélyíteni. Nem volt más választásom, megcsúszást színleltem, és avató mesteremre döntöttem egy pohár vizet. A kellemetlen fordulat nyomainak törölgetése közben megjelent városunk egyetlen gyárosának képe a tükörben, Bottlik, a kefegyáros, halk éljenzések közben közeledett a „Locsogó” felé. Bessenyei a Bottlik-üzem hangosmozi-reklámait kiabálta, míg Beksich a kefegyáros szombati kalandjával hozakodott elő.

– Mi volt a Makkhetesben? Na és a szőke Lizi?

Minden szó mögött a csipkelődő igazság bujkált, melyet Gádoros, a rendőrtanácsos, cseppentett az imént asztalukra. Örültem, hogy a figyelem rólunk másfelé terelődött. Aranyos napfény sugárzott körénk. A metszett velencei tükrök fénye szivárványszíneket szórt a poharak közé. A hatalmas üvegtábla felső szögletében kora tavaszi felhők sétáltak át, miközben harsány katonabariton recsegte át a termet.

– Jó, jó, de hol a lakkpapucsod? A ballábas? Ki vitte el? Hahaha! És miért? – rikkantott a városbíró. Így mulattak ebéd után a Montenegró asztalainál, a kávépárás levegőben, a város nagyjai. Ültek egész délutánokat, s kutatva nézték egymás ajkát, vajon a nagy, az új, a bölcs mikor s hogyan röppen el. Mintha csak mesterségbeli részét akarták volna ellopni annak, ami fölött aztán órákig rágcsálódtak. Akinek ez sikerült, azt dicsérték és irigyelték mint a nap hősét, aki megaranyozta suta délutánjukat. A legnagyobb Zakál volt, akire a csőd szélén álló városi bank megmentése várt. Ha betette a lábát, már tágult a „Locsogó”. Volt, aki áhítattal törölte le a helyet, ahová ő letelepedett. Zavartan jártattam szemem Felicián és társasága között. A rejtély okát kerestem kétségbeesetten. A titkot és rugót, amellyel Felicián ezek fölé emelkedett, mert a Zenélő patak pisztrángjainak álma mégiscsak magasan úszott a Montenegró fölött. Felicián, mintha csak védekezne, rám csapott, és kínos körültekintéssel tárgyalta a részleteket.

– Tehát kétezer pengő – súgták a szavak szárnyai.

– Helyes – válaszoltam, de úgy látszik, nagyon is szárazon.

– Mi? – csattant erre ő. – Csak így? Helyes! Csak így? Hát mi ez? Azt hiszed, csak szám? Hol itt a lélek? Igen, igen – és elborult a szeme, mintha bizony rideg szavaimmal megsértett érzéseinek titkos tára nyílt volna meg. Meghatottan néztem. Felicián él! A rücskös kéreg és a fekete kobak alatt még barkát indító rügy szundít. Szemem a „Locsogó” szürkei arcai felé fordítottam. Hát mind, mind ilyen subába bújt álomdédelgető ül e csalóka tükrök között?

– Tudod, mibe vágtam a fejszét? Feléred szívvel és ésszel a tervet? – érzékenyült el Felicián.

A keze felé nyúltam, de ő elrántotta. Újra a tekintélykergető polgár lett. Szögletes és szürke. Hiába igyekeztem föllágyítani. Hadarásom és kapkodásom közben már magamon is megállapítottam tájunk betegségének jeleit. – Igen, mindezt a keretek és a kiért életformák hiánya teszi… Az élet, a terv és a szó úgy leng itt köztünk, akár a füst… Minden csak alakul és készülődik ezek között a rengeteg erdők és gazdag szántóföldek között… Minden alaktalan, mert nincs mit másolnia… Se minta!… Se mérték!… Nézz körül! Város ez?… Polgárjelöltek… – nyögtem magamban, és Felicián pisztrángos terve mint valami kék fátyol lengett előttem. Nyers kitörése ébresztett.

– Hát akkor miért számolok én? És miért jöttél ide? Látom, föl sem éred terveimet!… De akkor miben akarsz segítségemre lenni?… Vagy csak magadban nem bízol?

Csak úgy sóhajtoztak a kérdései. Mindegyikben szürke vádféle csapkodott, és úgy hálózták be céljait és alaktalan reményeinket, mint a varjak és csókák olykor a februári eget. Mert kérdés, az rengeteg akadt, akárcsak varjú városunk körül. Nem csoda, rengeteg erdők övezték a széles határt… De felelet?…

– Szóval, kétezer pengő – igyekeztem megbékíteni.

– Illetve egy-egy – javított ki, és ezzel most már be is avatott tervei megvalósításába. Beavatott engem, a megtért horgászt és a semmiben taposó, úttalan lelket. A pénz forrása eszembe se jutott. Felicián se kérdezett.

– Az idő sürget. Tempus adest. A hó már eltakarodott minden horhóból. A völgyzugok hidege is szökik. Tehát, öcsém, én az éjjel útra bocsátom a levelem. Még májusban beöntjük ikrával a patakot.

– A Zenélő patakot – javítottam ki.

– Zenélőt? Dehogy, a Kecskést! Micsoda badarságokat lotyogsz. A Kecskés a legalkalmasabb. Csak látnád. Árnyas és fürge – nevetett rám. – Bükk és fenyők között, és a fiatalember még nem ismeri.

– De hiszen az a hercegé!

– Na és?

– És… ő még könyörgésre sem ad vadászterületet, nemhogy halászásra.

– Az már a te dolgod.

– Igen?… Hogyhogy?…

– Hát firkantasz most egy olyan levelet vagy kérvényfélét, amelyik olyan lesz, mint az ezüst nyíl. Olyan, amilyen a címerén ékeskedik. A herceg görög származék. Nemes úr és sportember. Lepjed hát meg a különc szívét a tervvel!

A dolog nehezebb vége, úgy éreztem, rám esett. De, ha sikerül, kiverekedem magam Felicián gyámkodása alól. Vállaltam, hogy gépbe írok egy olyan tervet, amilyent még Fedorovszky herceg sem hallott.

Ha tudta volna az egyre halkuló város és Fedorovszky a terveinket? Ha érezték volna a nemes érvek és érzések sugárzását, a szép cikázását, mely Felicián arcáról sugárzott át levelembe. Talán meg sem értették volna. Városunk érzékszerveit rég megülte a por. Hogy is értették volna meg Feliciánt, kit ez az ötlet az égbe rántott e vályogfalak közül? Fedorovszky, igen… Ő tán megértette volna. De ő még mit sem sejthetett. Így hát nyugodtan zongorázgatott kerti házában, kedvenc nyírfái között, hova esténként várkastélyából kiszökött.

Városunk közvéleményét sem zaklatta még fel a hír. Álmodott hát csendesen. Mély volt és közel ötvenesztendős ez a poshadás. Mióta elvetették a vasút tervét az utolsó céhmesterek. A nagy, száguldó mozdonyok azóta vagy harminc kilométerrel odébb robognak a főváros és a kék déli tenger között. Hiába kísérleteztek már a szárnyvonalakkal… A polgármester meg, ráadásul, ezért úgy meggyűlölte a mestereket, hogy a nagyiparról se akar hallani. Ezért van, hogy csak a kalapácsok dalolnak, de sehol egy magas kémény, sehol egy dohogó gyár. A vármegye is átköltözött azóta. Csak a szép megyeháza áll. Az újnak, igaz, öccse sem lehetne, amit a szomszéd városban építettek, de korra és múltjára mégiscsak ez az itthagyott épület volt az igazi a vármegyében. Érezték ezt jól az alispánék is, meg a törvényhatóság tekintélyes urai is. Le is festették kegyeletük jeléül, és a nagy, aranyrámás képet elhelyezték az új épület közgyűléstermében, a régi főispánok képei közé. Netán felébrednének, mégis otthonosan érezzék magukat a régiek. Hát csöndes fészek volt a mi városunk.

Másnap, hetivásár reggelén, reményektől szárnyazva lépegettem a Török-fürdő utcájában. A Fő utca ugyancsak forgalmas volt. A Marhahajtó útról a sok kocsi, szekér, állat és ember mind idetorkollott. Zsebemben vittem terveink kérelmét. Szép, gépelt sorokba bújtattam tiszteletünket, óhajunkat és érveinket. Úgy éreztem, a szebb és boldogabb emberséget, a nemesebb életformát jelenti már ez a kérvény. Feliciánnak talán a társadalmi és horgászmagány csak egyik bogara, de íme, rigolyájából számomra máris új élet született. Valami elhatalmasodó érzés vitt.

Fürgén átvágtam a kastély felé. Ott állt a barokk épület a tér sarkában. A téren, melynek közepén a legnagyobb magyar magányos szobra állt. Zsebemben még egyszer megropogtattam írásomat. Az udvar gesztenyéi alatt akkor cihelődött kocsijáról a hercegi birtok jószágigazgatója. Méltóságteljes léptekkel, fennkölt arccal lépett el a fogattól, amelyen az imént még polgári lompossággal terpeszkedett. Meghökkentett az álarc, mely Lehel képére ragadt. Azzal már indultam is, a földszinti tornác agancserdejének ölén, a gazdasági hivatal felé. Csomay Feri, a preferánszkirály fogadott. Mondókámmal, ahogy közeledtem a cél felé, úgy szellemült át barátom képe is. Már-már terveink lenyűgöző szépségét láttam az arcára írva, amikor, mondatom vége előtt, alázattal hajtotta meg magát, és ezt rebegte:

– Őhercegsége magas döntése elé bocsátjuk…

Már-már hátranéztem, vajon mögöttünk áll-e Fedorovszky, mert Feri képe szinte megmerevedett előbbi alázatában.

– Az első emeletre méltóztassál.

Zavart mosollyal hátráltam barátomtól, olyféleképp, mint mikor a hirtelen megbomlott ember elől igyekszik feltűnés nélkül valaki. Még jó, hogy amint befordultam a folyosóra, megpillantottam egy unatkozó vadászt. Ez aztán megmagyarázta egyszerű szavakkal, hogy a herceghez szánt kérvényeket, a régi rend szerint, a jószágkormányzó veszi át az első emeleten. Ő irányított föl a lépcsőkön is. Az emelet közepén nagy tölgyfa ajtóra mutatott, melynek tündöklő kilincsén akkor épp egy másik társa tartotta kezét. A fehér cérnakesztyűs kéz mint szelíd galamb aludt a rézkilincsen. Az ajtón berámázott írást leltem. Mindjárt ráismertem a vármegyével együtt elköltözött levéltárnok gyöngysor betűire. Ámulva néztem.

„Személyes természetű ügyekben Fedorovszky Miklós Őhercegsége képviseletében nemes Oláh Lehel jószágigazgató fogad de. 11–12-ig.”

Szóhoz sem tudtam jutni. Csak álltam és néztem. Már vagy harminc éve éltem a városban, és mindmáig nem tudtam erről.

– Hát Oláh Lehelről ki hitte volna ezt?… Ilyen magas tisztség e szerény világi életben. Most már megértettem, miért lépkedett az imént úgy a fogattól! Attól a pillanattól már herceg Fedorovszky volt.

Kicsit elfogultan léptem a feltáruló ajtón át. Még szerencse, hogy nem Oláh Lehel elé kerültem. Biztos, összevissza zagyválok akkor mindent, mert, mi tagadás, meg voltam illetődve. Egy szőke, borotvált képű fiatalembernek mutatkoztam be. A titkár volt. Leereszkedő jóakarattal vizsgálgatta ruhámat, majd megbocsátóan, de határozott mozdulattal tolta el maga elől kérvényemet.

– Őhercegsége képviseletében kihallgatásainkon kizárólag feketében fogadhatunk. És, ami a kérvényt illeti – kedvesen oktatóra vált a hangja –, csak kézzel írt példányok kerülhetnek felső kancelláriánk elé. A gépírás… – nem is folytatta. Elnézően mosolygott az arcomba.

A viszontlátásrát alig tudtam kidadogni, s a legmeglepőbb az volt, hogy amíg a szép mintájú parkettokon és szőnyegeken igyekeztem kifelé, azon kaptam magamat, hogy szertartásosan mozgok. Csak kint, a kovácsoltvas kapu előtt térített magamhoz a hetivásár zaja. De akkor aztán sebesen iramodtam hazafelé, hogy visszaérjek még a fogadóidőre Fedorovszky herceg kastélyába. Csaknem összeütköztem Berkenyéssel, a Mi Megyénk újság szerkesztőjével. Épp a torony alól fordult ki, ahol tán ötvenedszer hallgatta végig a lesújtó véleményt írói tehetségéről Polinszkytól, a kultúrtanácsostól, aki a város szennyvizeinek szagtalanítása körül nagy érdemeket szerzett.

Berkenyés megragadta a karomat, nehogy elsodorjam.

– Harangszó után várunk a Körülszennyesben. El ne késs! Feliciánt megidézte Csuka Feri… He-he-he… Ott legyél – csapkodott utánam Berkenyés nevetése.

Otthon tollat ragadtam. Tizenegyre kész is voltam a másolással. Elégedetten cirógatta végig szemem a szép, hasas betűket, melyek úgy vonultak a papíron, mint pompás püspöki körmenet, kampós pásztorbotokkal és apró keresztekkel, néma áhítattal. Azzal ünnepi díszbe vágtam én is magam, és talpig feketében úgy sétáltam át a harsogó hetivásáron, mint a részeg bálozó. Berkenyés hívása és Felicián neve csak most bukott fel újra bennem. – Csuka Feri, az elcsapott banktisztviselő, rákász és hivatásos labdarúgó és Sámson Felicián vajon hogyan kerülnek egybe? Csak nem a Zenélő patak terveit fedte föl e mókalétra, és épp a Mi Megyénk szerkesztője előtt?… Nem lehet – hessegettem a gondolatot. De újra feltornyosult a kétség bennem. – Csak nem a terveinket szedik a Körülszennyes asztalára? A tervet, amellyel én, ünnepi feketében, épp e pillanatban lépek át a hercegi, vasrácsos kapun. – A fogadás szertartása is izgatott. Úgy éreztem, megsemmisítő erők közé kerültünk. Terveink összeomlanak a sötét hivatalosság és Csuka Feriék pergőtüzében.

Újra a fehér kesztyűs vadász tárta fel az ajtót. A titkár egyenrangú félként fogadott. Komoly volt és lekötelezően udvarias. Eltűnt arcáról a leerszkedő jóindulat. Úgy üdvözölt, mint valami titkos társaság tagját, akiről meggyőződött már, hogy jól ismeri a szokásokat és a szabályokat. Semmitmondóan tökéletes volt ez az idomított arc. Nem sokat csalódhatott bennem, mert mindjárt fölfogtam, hogy szemével hellyel kínál. Közben szenvtelen mozdulattal felém nyújtotta kezét. Szó nélkül átadtam a kérvényt. Enyhe biccentéssel emelte rám szemét. Tökéletes volt a némajátékunk. Amikor kinyitotta a kérvényt, újra elismerően felém biccentett. Egész biztos voltam benne, hogy a tussal írt, szép, kerek betűkért közvetve a felső kancellária köszönetét tolmácsolja. De itt már nemigen sikerült összjátékunk, mert figyelmem ekkor már a szoba berendezésén kalandozott. A következő percben fel is álltam, és hátat fordítva, a régi metszetekhez léptem. Középütt, ovális rézkeretben, felismertem a Rákok címerét. A kezdetleges pajzsminta és a szárnyak mindjárt elárulták, hogy megközelíti korban annak a királyi szakácsmesternek címeres levelét, mely sok lófejjel megelőz minden nagyúri hiúságot. Tőle jobbra és balra megyénk várainak egykorú fametszetei függtek. Kivétel nélkül valamennyi hajdani Rák birtok. Köztük volt a mi városunké is. Egyszerű berkenyekeretben függött. A török időkből ábrázolta a várost. Én nem tudom, de egyre azon tűnődtem, mint lehetséges az, hogy akkor hét volt, ma pedig csak három tornya van a városnak. Aztán hirtelen eszembe jutott a tanács városépítő munkája. Vagy talán a jámbor német fametsző sohasem látta ezt a berekben henyélő, teknősbéka formájú, vízi várat?

– Az a liliomos címerábra a Rákoké – szólalt meg mögöttem a titkár.

– Úgy látom, Fedorovszky herceg ezzel a szobával rója le kegyeletét anyai ősei iránt.

– Nagyon helyes uraságod ítélete. E birtokok valóban kizárólag az anyai ősről hullottak őhercegsége koronájába. A nagy Rák Katalinnak köszönhetjük mi is, uram, mindazt a kegyet, amely eláraszt minket e Fedorovszky házban.

Nem volt időm csodálkozni e kegyek nagyságában, mert közben kinyílt az ajtó. Szuszogva és izzadva Tukori bácsi, a kerek vízimolnárunk lépegetett a vadász jobbján. Hasa kinőtt a régi nadrágból, és így a szíj a mellény alatt kilátszott. Épp csak parolát adtunk, mert a titkár az ezüsttálcára helyezte kérvényemet, és én, helyet cserélve a derék vízimolnárral, már indultam is a fogadásra.

Hosszú, boltíves, faburkolatos terem volt az, ahová beléptem. Kétoldalt pompás férfiarcképek sora kísért. Szemben, a két ablak között, remek olajfestmény állt. Úgy, ahogy mondom, ott állt, és fehér harisnyás lába csak az aranykerettel érintette a parkettot. Árnyéka végigfeküdt a termen, úgyhogy aki belépett, azt máris elhomályosította. Nagyon zavart, hogy szembe kapom a napot. Így az a kényszerképzetem támadt, hogy minden fény e hatalmas kép palástjáról árad. Éreztem, hogy csak Fedorovszkyt ábrázolhatja. Az ezüsttálcás vadász odalépett a kép előtt ülő Oláh Lehel jószágkormányzóhoz. Én előtte álltam vagy nyolc lépésre. Karosszéke körül mindkét oldalon tíz-tíz szék nézett felém. Látszott, hogy valami rangsorbeli beosztásuk lehet, mert a székek egyre kisebbek lettek, levetve karfájukat, és egyszerűsítve formáikat is. A tizedik már csak olyan négylábú puff-féle volt, majdnem sámli. Kis jelképes kúria kerekedett így a hatalmas hercegi kép körül. Oláh Lehel fölállt. Kimérten elém jött. Kezet nyújtott, és azzal a hatodik szék felé intve, hellyel kínált. Most már biztos voltam benne, hogy Tukori uram, a vízimolnár, a sámlin ült. Azért nyögött annyira, mert minden valószínűség szerint a mély ülésben föltolódott hájait kemény abroncsba fogta a nadrágszíja. Még jó, hogy gutaütés nem érte, tűnődtem, miközben megkezdtük a beszélgetést.

– Kérlek, nagyon szívesen. Nagyon, de nagyon szívesen – udvariaskodott Oláh Lehel. – De nem győzöm hangsúlyozni még egyszer, nem találjátok, hogy…

– Nem! – vágtam közbe.

– Na, jó, hát nem akartam azt mondani, hogy izé, hogy nevetséges. De nem érzed különösnek mégis?… Olyan a színezete…

– Nem!…

– Na, jó, hát nem akartam azt mondani, hogy rossz vicc, mert azt mégsem tételezhetem fel. De… de mégis, a látszat, a látszat…

– Nem!…

A hármas tagadás összezavarta Oláh Lehelt. A magas kegy bástyái alól mintha az ember igyekezett volna elő. Már mintha nem támasztotta volna alá mozdulatait, és nem faragta volna vonásait sem a képviselet büszke öntudata.

– Kérem, tessék csak a kancelláriára bocsátani kérésünket. Őhercegsége a sporthorgászat nemes barátja. És a pisztráng!… – villantottam és szisszentettem meg a szó varázsát. De, úgy láttam, hiába. Oláh Lehel zsakettnyakkendőjének gyémánttűjét szokatlan fürgén húzogatta a selyemben. Még egyszer hivatkoztam Fedorovszky horgászszenvedélyére.

– Természetes, fölterjesztjük a kérvényt. Természetesen. Csak az indokolás… az indokolás… Nehéz, nehéz – hajtogatta a nyakát.

Zsebkendője után nyúlt. Elővette, és törölgetni kezdte a tarkóját és tokáját. Én pedig egyre büszkébb lettem Felicián ötletére. Ki hitte volna, hogy ilyen hatalma legyen? Fedorovszky képviselője úgy kínlódott már előttem, akár Tukori uram, a vízimolnár, az előbb. Elbúcsúztunk, de még egyszer utánam szólt:

– Feliciánnal hol lehetne beszélni?

– Épp most megyek a Körülszennyesbe. Ott várnak.

Először megígérte, hogy lejön, de úgy vettem észre arcáról, hogy elállt a tervtől.

Ott, ahol a város végén villásan szétágazik az út a zsámbói rengeteg dombos sűrűje és a nagy kék tó felé, ott, a villa szögletében terpeszkedik a város vásártere. Amolyan mocsárra töltött síkon. Itt állt a Körülszennyes. Azt hiszem, ezek után mindenki könnyen megértheti a nevét is. A síkon álló csárda volt az egyetlen rejtek, amely segített az ácsorgó, szemérmes vásárosokon. Ki-ki arra az oldalára iramodott, amelyikről épp fedezte szemérmit a jámbor épület. Úgy forogtak körülötte az emberek, ahogy a vásár üzleti hullámzása parancsolta. Így hát alaposan körül volt díszítve. És mégis, a Körülszennyes volt a város kedvence. – Hogy miért? – Hát melyik kocsmánk kerülhetett volna közelebb a falusiak szívéhez enyhítő fröccseivel és rejtekével, mint ez? – A csárdás akaratlanul is a mezők és ólak díszeinek paradicsomába került. Tejföl, csibe, malac és amit a négy évszak kínál, csak úgy hullott a konyhájába. Nem is kímélte a gyomrokat és a bérlőt Futó Mári, a szakácsnő. Versenyezni a Körülszennyessel nem lehetett.

Szorongó érzésekkel és izgatottan nyitottam a konyhába, és onnan, ahogy átléptem a söntés küszöbét, csaknem feldöntöttem Csuka Ferit. Ott üldögélt, a bor- és sörillatot lehelő kármentő és a kedves ételgőzök találkozásában. Lábát sajtárban áztatta. Poros bakancsai kétoldalt pihentek, a szalmafonatos szék alatt. Vállán hófehér törülköző pihent.

– Hatalmas munka volt – nézett rám.

– Hány gólos?

– Hét! Á öt pengő.

Tehát harmincöt pengőt keresett a mai mérkőzésen Feri, szoroztam be a pengőket a dugók számával. Aki nem tudná, azzal tudatom, hogy barátunk, kihasználva a vármegye falvainak sportvetélkedését, levelezőlap meghívásra házhoz ment. Persze oda, ahol többet ígértek. A falvak úgy üdvözölték a vidéki gyepen Csuka Ferencet, mint messze Spanyolhonban a híres bikaviadorokat. És jaj volt azoknak, akik ellen az arénába lépett.

A fehér terítékes asztaloknál Berkenyés, egy keresztény rongyász és Bukovits ügyvéd üldögéltek. Felicián sehol. Aggodalmam, úgy látszik, fölösleges volt. Felicián tehát mégsem lotyogott a Zenélő patakról. Az ajtó csilingelve föltárult. A cigarettafüst kék szárnyakkal suhant a nyitott ajtóhoz. Az ajtó tárva maradt. Udvariaskodás közelharcának zaja jelezte a szándékot.

– Reverendissime, csak ön után, Ecclesia praecedit – hangzott a méltóságteljes tuszkolás.

– Szó sem lehet róla. Ugyan kérem, mit nem gondol, domine professor! – lobogott egy reverendaszárny, az elhárító mozdulatok hevében, az ajtófélfa mögül.

Ezalatt Csuka Feri fáradt lábait meghazudtoló fürgeséggel az asztalok közé pattant. Odaült ahhoz a hölgyhöz, ki nyugtalan várakozással cigarettázott eddig, a társaság nem éppen tapintatos kíváncsisága közepette. Hatalmas karimájú, pávakék kalapja alól hol bizalmatlanul, hol meg cinkos szemvillanással nézelődött. Úgy látszott, hogy Feri megjelenése eloszlatta minden zavarát. Kíváncsian nézett az ajtóra, melyre hüvelykujjbökéssel hívta föl a figyelmét Berkenyés.

Felicián maga előtt tolta Fehér Leót, az ifjú pap költőt. Így küszködve jutottak be végre. Az újra csilingelő ajtó zenéjében olyanok voltak, mint valami előkészített mutatvány.

– Á!… á!… Ily meglepetés!… Körünkben városunk dalnoka is… – zengett a lelkes asztaltársaság.

Aztán, ahogy Felicián tekintélyesen asztalunkhoz irányította lépteit, a túlzott lelkesedés óvatosan alábbhagyott. Csupán Berkenyés, a szerkesztő kárált kissé hangosabban továbbra is. Csuka Feri időnként mintha várakozóan pislogott volna hátra-hátra. Az egyik ilyen alkalommal aztán Bukovits szólásra emelkedett.

– Felicián, kedves bátyánk! Amint értesültünk, nevelői sikereid egyik legszebbikénél kell hogy üdvözöljünk. – Hangja egyre kenetteljesebb lett. Felicián pedig már pislogott. – Itt, ezt a könnyelmű halfogót – és ujját mellemre szegezte –, amint halljuk, a becsület útjára térítetted. A tisztes polgárok közé. Íme, tiszteletedre feketébe öltözött! Úgy látszik, a hála és a tisztelet szikrái még szunnyadoznak lelke zugában.

Ijedten tiltakoztam, nem is annyira Bukovits, de inkább már Felicián elérzékenyült szájtátása miatt. Mindent vállaltam volna, csak ki ne kottyantsa díszbe öltözésem valódi okát. Elkéstem. Felicián megittasultan félbeszakította az ügyvédet.

– Állj elő! Fedd föl a titok és díszed valódi okát. Diana védőasszonyunk bizonnyal segítő kezével kísért utadon – mutatott rám.

– Halljuk! Halljuk!

Fészkelődtem és húzódoztam, mint aki kelletlen szorítóba került. Csuka Feri pedig, egyre heherészve, Berkenyést küsztette türelmetlenül. A szerkesztő is fölugrott. Ez volt a szerencsém!

– Engedd meg, bátyám, hogy íme, ez alkalomból előterjesszem egy új híved kérelmét is. Kéri ő is, avassad e sport titkaiba. Ég a vágytól, hogy azonnal elkezdhesse a tanulást ébredő tavaszunkban.

Bukovits Berkenyés mögött kuncogott. Csuka Feri egy háromdecis, gólyaitató pohárba tüsszentett. Nem értettem az egészet. Valami készül, de nem láttam át a szitán. Vizslatva hordoztam tekintetemet. Berkenyés az asztal alatt rugdalni kezdett. Pap költőnk tartózkodóan mosolygott. Vidéki körútjaira gondolt. A vidéki nőegylet hölgyeinek meghatott rajongása tüzelte képzeletét. És arra gondolt, hogy nemsokára ez a város is ünnepelni fogja, mert a színházban ökölvívó-mérkőzéssel egybekötött szerzői estet rendez. A koreszme és az örök líra ünnepi ölelkezése lesz az a nap. És milyen az ember! Hogy húzódozott ő eddig. Pedig mily fennkölt ötlet! Ügyes fogással égig emelni a lírát! Közben, míg így ábrándozott, Berkenyés rendíthetetlenül folytatta:

– Kérünk valamennyien – végigkanyarított az asztaltársaságon –, vigyél minket is ligeteid ernyeire, hol a berekfa és nefelejcs szövi gyökereit a pázsit között. Szörnyű kor ez! Rontása rajtunk! Vigyél hát, Felicián, patakjaid illatos ölére! Mentsd meg a lelkünket! Megértettük a példát! Ő csak az első – nézett rám –, de kérünk, vigyél minket is oda, ahol a rézszínű hínár ölén a piros dugókat soha nem látott halak pörgetik a nagy és ős elemen!

Homlokomat kiverte a veríték ettől az álünnepiességtől. Közbe akartam vágni, de Felicián, megelőzve, meghatva fölemelkedett.

– Igaz és szép, amit mondottál. Közel jutottál, barátom, az igazsághoz. A nagy titokra s a horgászat szenvedélyének bölcseleti lényegére tapintottál. Kedves nekem ezt hallani. Így érezek én is, de a szót, Berkenyés, te találtad meg! Kedves számomra ez a perc. Valóban, az őselem mellett üldögélő horgász maga az örök kutatás szelleme! A bölcs, aki az eget és a földet tükröző vízen a mindenség rejtelmeit lesi. Olyan a horgász, akár a gólya. A bölcs madár, a nagy titok, a születés jelképe! Ürítsük poharunkat e nagyszerű percre.

Felicián nagyot nyelt, de nem ült le. Arca, mely a révület tüzében parázslott, a hatalmas kortytól kiszínesedett. Szemében a meghatottság könnyét láttam már gyülekezni, amikor egyszerre átfordította a szót.

– De, barátaim, még nincs itt a ti időtök. Ne legyünk önzők és kegyetlenek. Ami a legfőbb, legyünk törvénytisztelők. Vizeinket e pillanatban a törvény védi. A halak most szerelmes játékkal súrlódnak a nádak és a föveny ölére. Ne legyünk gonoszai a vizeknek, és ne legyünk a törvény megszegői…

E szavaknál szerénykedve fölemelkedett a sarokasztaltól Csuka Feri. Pattogó hangját most mintha vattába csomagolta volna, oly tompán röpködött közbeszólása a Körülszennyes falai között.

– Köszönöm a véletlent, amely megengedte, hogy halljam Feliciánunk szavait. Terveitek útjából, barátaim, maga a sors hordja el a sziklát.

– Halljuk… Éljen Feri, ki mindig jókor jön… Beszélj!… Beszélj! – Lelkesedésük most már tervszerűnek látszott.

– Való tény, hogy folyóinkon a törvény védi április hónapjában az ívó halakat – folytatta –, de mindez nem áll a zárt vizekre. Magántulajdonú tavakra. És nekünk e pillanatban segítő angyalt küldött a sors, Börzsönyiné nagyságos asszony személyében. Ő egy pillanatra tért ide be, és íme, ez a pillanat rántott ki a kátyúból minket. Meghallotta Feliciánunk érvelését a horgásztilalomról, és mert kiérezte szavaiból a nemes sportember rajongását, íme, barátaim, fölajánlotta nyíresi halastavát.

Az üdvözlésre cihelődő két társaság az éljenzések és széktologatás zajában lépkedett egymás felé. A fehér szoba közepén értek kéznyújtó távolságra. A pávakék kalapkarima enyhén libegett az ezüstös cigarettafüstben. Felicián kispolgári előkelőséggel csókolt kezet. Pap költőnk, Leó, sima volt, és oly kenetteljes bájjal nézett Börzsönyiné szemébe, hogy biztos voltam abban, műveinek új rajongót szerzett. Zavarban voltam. Valóban előkészített tervek szerint peregnek-e az események Felicián körül, vagy valóban csak a véletlen? A horgászás körül torlódó beszédek egyre csak érlelték bennem a gyanút. Bukovits tisztelete alól kilógott valami bizalmaskodás, ahogy Börzsönyinével parolázott. Berkenyés és Csuka Feri nagyon is paskolta egymás hátát. Börzsönyiné is túlságosan fölényes volt ahhoz, hogy egy vidéki földesasszony egyszerű józanságát elhitesse. Hevesen cigarettázott. Kesztyűjét le nem vette volna.

– Tehát, uraim, rendelkezésükre áll a halastavunk. Az ügyvéd úrnak nem kell várakoznia az órákkal. Akár holnap is, uraim – nyájaskodott Börzsönyiné.

– Hálásan köszönjük… – hajtogatta fejét Felicián, és közben Csuka Feri nagy jóakarattal ölelgette.

– Ilyen szerencsétek legyen, Felicián – és kissé nyersen hahotázott.

E pillanatban a lábszáramba rúgott valaki. Csaknem fölkiáltottam. Bukovits kérte a bocsánatot, de a következő pillanatban már a mellettem ülő Csuka Feri kapott az asztal alá, hahotázás közben. Mintha csak a mértéktartásra figyelmeztette volna az ügyvéd. Az elsőt, rossz irányzékkal nekem osztotta ki.

Az ajtóban egy kocsisféle jelent meg. Félszegül nézelődött, aztán szeme megállt a mi mentőangyalunkon. Börzsönyiné összeszedelőzött, és indult is. Egy névjegyfélét hagyott az asztalon. Az írás szabad horgászást biztosított Sámson Feliciánnak. Csuka Feri kísérte ki. Aztán zörgés hallatszott. Egyre halkuló zaj, mintha szekéren menekülne valaki.

Bukovits és Felicián úgy döntött, hogy másnap a reggeli vicinálissal kiugranak Nyíresre. Megnézik a horgásziskola helyét.

Úgy történt, amint sejtettem. Bukovits nem volt az állomáson. Hiába kereste Felicián, aki sértődötten várta az egyik fenyőfa alatt. Amint megpillantott, a kétely felhői mintha szétlibbentek volna homlokáról. Jegyért küldött. A vár körül, amint a Körülszennyes előtt eldöcögött a vonat, ott állt Bukovits és Berkenyés. Hatalmas zsebkendőket lengettek a vonat felé. Láttam, Berkenyés térdét csapkodva röhög. A bennem lappangó kétségeket lassan elringatta a táj.

A város alól, a folyó völgyéből dombok közé kanyarodott a mozdony. Egyik domb a másikba hullámzik, de egyik sem hasonlít. Némelyik széles, másik sok részre szabdalt. Az egyiken óriás, domború legelők, amazon meg csupa zegzugos völgytorkolat. Itt-ott egy-egy piros törzsű erdeifenyő sóhajtozik az idekéklő erdőség felé. Mögötte keskeny dombhátak sorakoznak. Ezeknek a völgyeknek a mélyén tündéri pázsit szunyókál. Csillogó forrásaik fölött puha levelű hársfák őrködnek. A mogyoróbokrok tele vannak feketerigó- és csalogányfészkekkel. Költői lelkű öregapáink ilyen völgyekről álmodoztak, ahová majd temetkezni fognak. A völgytorokban, százéves fűzfák kontya alatt, cserepes vízimalom kotyol a patakon. A molnárné integet a mozdonyvezetőnek egy szál virággal. A mandulafák ritka lombja hálózza az eget a szőlő fölött. Odébb széles medencévé tágul a völgy. Tölgyerdők szegélyezik. A dombtetőn sötét fenyvesek taraja ágaskodik.

Így érkeztünk meg a nyíresi, magányos őrházhoz. Ragyogott az áprilisi ég. A vasúti őr méhei mintha csak rajzottak volna, úgy dönögtek, keveregtek a korai lombfakadásban. Öröm volt nekivágni a dombnak. Illatos legelőerdőben kacskaringózott az út. A borókák szaga üdítette a levegőt. A sűrű, zöld fenyvesből a Kanyari-csárda sárga fala világított. Nemes Gaálné asszonyom özvegyi fészke. Aki erre ballagott, el nem mulaszthatta, hogy ide be ne térjen. Sok őzbak köszönhette életét Gaálnénak. De sok vadász megingott itt! És a két különszoba… Hagyjuk?… Sokat beszélhetnének a rokonlátogató, vonatlekéső városi szép asszonyokról. Igaz, regényes hely. Nincs mit csodálkozni azon, ha egy kis kerülővel, a Kanyari-csárdán át érkeztek a nagynénik szerető karjaiba. Feliciánnal estére csibepaprikást rendeltünk nemes Gaálnénál. Aztán elindultunk a tóhoz.

Felicián már alig bírt magával. Csak úgy izzott a cúgos cipőben, és újra a tizennégy kilós csukáról mesélt, melynek a fényképe mindig ott volt a zsebében. Úgy őrizte a szíve fölött, mint az új apák első csemetéjük képét.

– Micsoda hal volt! Még most is érzem izmaimban… Már kétszer a kövekre cipelt, és sehol se volt senki, aki a merítőhálót kézbe vette volna. Végre a falu vargáját vetette oda a sors. Inget és alsót akart mosni a nyomorultja. Kis, púpos ember volt, és úgy összegabalyodtak a csuka meg a púpos varga, hogy alig győztem igazságot tenni.

Az utolsó szavaknál, a rügyes és lombos ágak közül, a szőke zabtábla fölött, előcsillant a nyíresi halastó. Ott feküdt a hűvös réten. A szemközti dombról rengeteg erdő sötétítette el a tó egyik felét, de a másik fele hófehér felhőhattyúkat úsztatott. A fekete berekfák, mint sötét és sudár legények néztek ábrándosan az elsuhanó égi madarak után.

A tó patakkifolyásánál rakódtunk le. Felicián fújtatva állt. Ahányszor az élet valami tett elé állította, azonnal erőt vett rajta az átkozott alaposság és lassúság, melyeket közben örök érvényű közhelyeivel igyekezett igazolni.

Amíg szerszámaival piszmogott, azalatt én már két horoggal dolgoztam a vízen. Az egyiken szép, szivárványszínű bőrgiliszta, a másikon meg aranysárga kukoricamálé.

Hogy ne lássam Felicián dühösítő szöszmögését, odébb álltam. Egy fűzfabokor zanócos töviben, a téli, száraz nád között telepedtem le, és eltűnődtem sorsom fordulóján. – Hát ilyen a halászjegyes horgász? – Alaposan szégyelltem magam. – Uramisten, előttem egy haltenyésztő medence! – Mégiscsak más volt a régi… a vadvíz… a tilos árok, a hömpölygő folyók, a hegyi patakok rohanása, mint ez. – Amíg így tűnődtem, egyszer csak látom ám, a zabvetésen két őzsuta szökdel keresztül. Ugyanakkor Felicián is orsózni kezdett. A nyél játéka jelezte, hogy szép hal került a horogra. Barátom a pázsitra emelte a potykát, és a ragyogó napfényben úgy csillogtatta, akár egy ékszert. Tündöklött a pikkelyes sudárponty. Amerről az őzek futottak, gyors léptekkel közeledett valaki. Oldalán a mezőőrök rézcímeres táskája zötykölt. Hosszú nyelű balaskával botozott. Felicián csak forgatta a halat a napban. Úgy láttam, ő is észrevette a közeledőt, de abban irigy bámulót sejthetett, mert egyre csak nézegette kedvcsinálóan a halat. Csak akkor kapta föl a fejét, amikor elharsant a sietéstől fuldokló hang.

– Mit csinál maga! Ki engedte meg?… Hát nem láttya, hogy halastó?

Sértett tekintéllyel fordult az akadékoskodó halcsősz felé. Kárörömféle csapkodott bennem: – Nesze neked, most csak mutogassad az írásaidat. Hadd lássuk, mit ér a papír!

Felicián valóban méltóságteljesen letette a halat, de nem is a földre, hanem egyenesen az éltetőhálóba, aztán odavitte a vízhez. A csősz csak meresztette a szemét. Barátom, amíg kereste az írást, rászólt a halpásztorra.

– Tud maga olvasni? – és odatartotta a kis névjegyet. A halcsősz rá se nézett.

– Nem óvasunk, a rend az eső. Húzóggyék a víztű!

Kezdett nevetséges lenni térítőm viaskodása az írástudatlan mezőőrfélével.

– Ez az írás a Börzsönyiné nagyságos asszony írása! Engedély a tóra. Menjen a dolgára! Micsoda kellemetlen ember!…

Csaknem elröhögtem magam. Veresedtem a rejtekemben. – Ez már maga az égi igazságszolgáltatás – gondoltam –, mert mi tagadás, halastavi pontyokra horgászni, írás ide, írás oda, nem szép dolog! Akkor hallom, baj van az írással is.

– Nincs itt semmi Börzsönyiné. A naccsága rég hótt. A kriptábú meg senki se jár ki írni. Gyüjjön csak, majd elválik.

– A rézangyalát, itt valami nincs rendjén. Berkenyés és Bukovits nem hiába röhögött. Fele se tréfa ennek – állapítottam meg.

– Maga részeg! Miket lotyog. Személyesen kaptam az írást – önérzeteskedett Felicián.

– Majd megláttyuk. Eválik a beszéd…

Azzal egy nagyot berreg az orsóm. Viszi ám a hal a zsineget. Fölkapom a nyelet. Csak úgy suttyog a víz, amint elkanyarodik a horogra akadt hal.

– Mi van itt, hé – rémül felém a csősz. – Az embör szöme előtt irtyák a tavat. Töszi le azt a masinát – ordítozik a mi halpásztorunk. – Hányan vannak még? Bújjanak elő, a keservit!

De a hangja egyre csak halkul a nagy bámulástól. Úgy látszik, nagy halorzó lehetett valamikor. Áhítattal lesi a szerszám kezelését. Le sem veszi a szemét a vízről és a nyélről. Úgy közeledik, mint a holdkóros. Már a merítőháló után hajolt, amikor rajtakapta magát. Úgy dobta le azt, mint a tüzes vasat, és hogy csorba ne essék méltóságán, újra ordítani kezd.

– Mennyünk csak, eválik az az írás!

Kezdtem magyarázni neki szép szóval, hogy menjen csak be a kastélyba, és kérdezze meg az engedély dolgát. Addig mi bevárjuk, mert a mi szénánk rendben van. Minden szavam olaj volt a tűzre. Már ordított, és egyre jobban kikelt a megveszekedett városi népek ellen.

Magam jól szórakoztam a helyzeten, de mégis mit volt mit tenni, megindultunk az alig zsendülő jegenyék között. Most már méltóságteljesen ballagott velünk. Nem volt benne semmi fennhéjázó. Ha Felicián nem vág olyan sértett képet, még meghitt beszélgetésbe keveredünk. Már biztosra vettem, hogy baj lehet az engedélyünkkel, de Felicián vakságában dehogy látta a csapdát, amellyel idecsábították. A megsértett görög szakos tanár gőgjével lépkedett. Dehogy látta a vidék szépségeit.

Az út kerek kis dombtetőre vitt. Olyan volt ez a zsenge vetések és halastó fölé emelkedő kupac, akár egy mesterséges földhányás, melyet hajdan a római légiók emeltek valamelyik istenük tiszteletére. A dombot messze kereken rengeteg erdőség övezte. Az erdőnyíláson át idekéklett a Badacsony. A folyóvölgyben a Nemzeti Tudóstársaság pusztája látszott. Valami nagyúri örökség, melyet gyenge írók kezeltek az ispánok örömére. Dombunk közepén régi kápolna jelezte, hogy a jámborság megülte az ősi kanászvidéket. A szép szőlő fölött rózsaszín virágú barackfák felhői lengtek. A tarló felől erős birkaszag keveredett a gyümölcsfák és orgonák illatába. A nyáj kolompja is idehallatszott. Letértünk az ösvényre, amely egyenesen a kápolna ajtajába torkollt.

Ahogy odaértünk, kalapját levette a derék halpásztor, és bekiáltott a boltívek alá.

– Dicsértessék a Jézus! Kezit csókulom.

Felicián most már biztos volt a dolgában. Megbotránkozva mérte végig.

– Maga részeg! Mit rikoltozik e kápolna csendjébe?

De ugyanakkor a magasból tiszta női hang zendült. A bolthajtás ívei alatt a visszhang öblögve csapkodott pár pillanatig, majd üdén bukkant ki a nyitott ajtón.

– Mi jót hozott, Pongrác?

– Semmi jót, kisasszony. Csak két tilos-horgászt.

– De kérem! – hördült föl Felicián, amint a templomi hang bámulatából felocsúdott.

– Mi a panasz, Pongrác? – lengett újból a hang elő az égi magasból.

Két rémült galamb erős csattogással lendült ki a torony alól, és a szomszédos présháztetőre szállt.

– Úgy esett, amint a két őz után nézek, a halastónál megpillantottam ám eszt a városifélét. Látom ám, hogy halász. Rikkantok. Erősködik, hogy engedéle van a megbódogút naccságától. Akkor a bozótbú egy másik is fölugrik. Az is tekeri a halat. Ezér gyüttünk.

A beszéd alatt, a szibillai hang után kutatva, a kápolnába léptem. Látom ám, hogy az állvány tetején köpenyes asszonyféle dolgozik. Hát mégse a galambok, hanem a festék pöttyögetett végig a padozaton. Egy csacsi farát pingálta éppen. Kereken, nagyszerű freskók tervei bontakoztak ki. Felicián is belépett, de abban a pillanatban az ég felől nagy csöbör kék eső zúdult a nyaka közé. Alig tudtunk az áldás elől kitérni a szabadba.

– Bocsánat, épp most rúgom föl ezt a csöbröt.

– Nem tudom, kihez van szerencsém – pislogott óvatosan az ég felé Felicián. – Valami félreértés miatt kevert engem ebbe a kellemetlen helyzetbe ez a halcsősz.

Hangja egyre tekintélyesebbre billent volna már-már, de az újra és újra lecseppenő festékvíz minduntalan kizökkentette. Össze-össze rántotta a vállát, és az égre lesve, kereste a kápolnában a nyugodt beszélgetésre alkalmas helyet. Így keringett az állványok között, a hajó egyik végéből a másikba. Úgy láttam, igen sürgős számára, hogy ebből a tiszteletlen állapotból kivergődjék.

– Sámson Felicián vagyok… A latin és görög nyelv professzora.

– Nagyon örvendek – hangzott a magas válasz. – Végre valaki, aki ismeri a nagy mestereket. Menjen csak, tanár úr, oda, az első padhoz, és nézze meg Szent Józsefem kezét apám padjából, nem takarja-e el ez a kiugró?

Felicián ahhoz a faragott padhoz ment.

– Úgy… úgy… csak üljön le. Ott szokott ülni. Nézze csak ezt a kezet! – ecsetjével mutatta, és közben festette a szamarat vezető Szent Józsefnek, az ácsok védőszentjének kezét.

Felicián mereven nézett a magasba. Ki tudja, mit figyelt már, de még tüsszögés közben is az emelvényre bámult.

– Hát, látszik ez a kéz?

– Látszik bizony, nagyon is látszik… – azzal megint iszonyút tüsszentett, és áhítatosan nézett a magasba. A halcsősz pedig, Pongrác, kényelmetlenül forgatta kezében a kalapját. Úgy szimatolta, hogy szokatlan fordulatot vett a dolog.

– Felicián!… Felicián!… Gyere már ki! Összehűlsz odabenn! Majd én ülök a helyedre – dünnyögtem.

Ahogy néztem, szinte lenyűgözött ez az áhítat. Sohasem hittem volna, hogy Felicián ily fogékony lélek a művészetek iránt. Fölszegett fejjel nézett a magasba. Erre én is odatelepedtem melléje. Így hát ketten szemléltük a kupolát, ahol Emília kisasszony dolgozott a friss vakolaton.

– Nagy a gyakorlata – állapította meg halkan jámbor barátom. Pongrác vetett véget szórakozásunknak.

– Kisasszony, csendítenék a határnak. Meg ne tessék ijedni.

– Rajta, Pongrác… Mi is ebédhez térünk, uraim.

Emília lefelé kászálódott az állványról. Ő lett volna annak a Börzsönyinének a leánya, akitől Feliciánunk az engedélyt kapta. A nép pingáló kisasszonynak hívta. Hajdan egy ulánus tiszt menyasszonya volt. Ez, midőn megtudta, hogy medvevadászat örve alatt arája Máramarosban egy fakereskedővel szűrte össze a levet, bánatában itthagyta berkes, csordás tájainkat. Emília aztán, a facsúszdák és zsindelyvonók közül, a Balkánra sietett. Innen Draganics, a bunyevác marhakereskedő Bécsbe vitte, az ulánus tiszt után. Aztán, úgy mondják, vezeklésre önként Rómába ment. Itt, kitűnő mesterek keze alatt, áhítatát szent képekbe szorította. Hazatérvén elhatározta, hogy freskóval díszíti birtokuk egyetlen kápolnáját. Így hozott össze minket Emíliával Pongrác, a halpásztor kegyéből a sors.

Ruganyosan perdült elénk a létráról. Hatalmasan megrázta a kezünket, és a kedvesen csengő harangszóval úgy léptünk ki a kápolna elé, mint egy menyasszony és két vőlegény.

– Tehát tilosban kapta önöket, uraim, a halpásztor és harangozó – nevetett, miközben rövid szivart tett fogai közé.

– De kérem – ütközött meg újra Felicián –, ez az írástudatlan kanász vagy mi, nem ismervén a betűket, minket és önt is ilyen kényelmetlen helyzetbe hozta. Tessék, parancsoljon. – A tüzet a szivarhoz és a névjegyet, igaza támaszául, egyszerre nyújtotta.

Emília, szemét le sem véve az írásról, nevetve bukta ki a füstöt. Hajfürtjei szemébe hulltak. Aztán nézegetni kezdte a barátomat. Nevetés közben megakadt szeme a cúgos cipőn, aztán a komoly férfiú ábrázatán, s mint aki tisztában van vele, hogy ilyenek azok az emberek, akiket öröm ugratni, Felicián hátizsákos vállára helyezve kezét, bocsánatkérően magyarázta.

– Valami rossz tréfa áldozata ön, uram… Na, de ilyet… Hamis az aláírás. Látják, uraim, mégsem egészen írástudatlan ez a Pongrác… Észreveszi még a hamis írást is. No, de az ötlet… Bocsánatot kérek – nevetett –, nem is olyan rossz.

– De kérem. Kérem, személyesen adta át ezt a névjegyet a hölgy. Tegnap kaptam… Hallatlan vakmerőség… Orcátlan visszaélés. Vagy tévedés áldozata lennék? Ez a nyíresi tó?… Mit szólsz ehhez?… – fordult felém pulykaszínű barátom, a leendő pisztránggazda. – Kérem, ennek szörnyű következményei lesznek. Hihetetlen. Ez a Berkenyés, ez a…

Már kezdett derengeni bennem a tegnapi história. Emília meg nagyszerűen mulatott. Úgy láttam, a helyzetek fölfogásához és az emberek megismeréséhez kitűnő érzéke van. Belekapaszkodott Felicián karjába, és meghívott bennünket vigasztaló ebédre. Amint kimondotta, halpásztorunk a szőlőkarók közt úgy eltűnt, akár a harmat.

A kastély parkja kizárólag nyírfákkal és luc-, ezüst-, vörös- és jegenyefenyőkkel volt beültetve. Nem lehetett több, mint harmincéves telepítés. Börzsönyi, a gazda ízlését és terveit hirdette. Ezen a kétfajta fán látszik legkevésbé a lomb- és hóhullató évszak kegyetlensége. A nyír apró, szív alakú leveleit lepergeti ugyan az első deres idő, de a zúzmara és a dér a sötét fenyővőlegények fátylas menyasszonyává avatja.

Feliciánt már behálózta a bizalmatlanság. Érezte, hogy ismeretlen erő mozdította ki a városból. Csuka Feri, majd meg Berkenyés és a pávakék kalapos hölgy képe táncolt előtte. A bizalmatlanság annyira megülte, hogy már nem akart hinni senkinek. Valami titkos szó ugyan azt súgta egyre, hogy még váratlanul igaza lesz, de ugyanakkor ott felhőzött benne valami rossz sejtelem is.

A homályos ebédlőben sem oszlott Felicián feszült várakozása. Az üvegkancsó vörös bora hiába ragyogott reá. Barátom oly bizalmatlan volt, akár az a tajtékszínű agár, amelyik az asztal alól pislogott. Épp az asztalhoz ültünk, amikor kinyílt az ajtó, és a levesestál gőzében felrémlett a pávakék kalapos arc. Felicián fölugrott. Szeme fölragyogott, mint a szivárvány vihar után. Két kezét előrenyújtva, megváltott képpel üdvözlésére sietett a leveshozónak.

– Csókolom a kezét… csókolom a ke… a ke… – és íme, különös rémülettel lépked mind a kettő. Felicián egyre bizonytalanabb lépésekkel előre, a leveshozó meg egyre sűrűbb iparkodással hátra, az ajtó felé. Felicián megállt, mint akit villám ért. A névjegy ott remegett az ujjai között. Az ajtó nagyot csattant. A leves kihátrált. A házigazdák értetlenül nézték a szellemjáró jelenetet. Felicián a névjegy aláírására nézett. Aztán megfordult.

– Ő volt… ő az! – és visszafordult az ajtónak.

De a folyosóajtó e szavakra föltárult, és újra megjelent a levesestál. Az illat gőzében szép, fiatal lány hullámzott. Barátom összerázkódott. Emília pukkadozva az üveges ajtó felé szédelgett. Az agár vonítva kicsapódott az ajtónyíláson, és aki jobban odanézett, láthatta volna, hogy egy zokogó asszony szalad a parkon át, a nagykapu felé. A bizalmatlan agár ijedten ugrált körülötte, mintha vissza akarná tartani valami szörnyű tettől. Felicián a székre roskadt. Emília meg elcsukló nevetéssel kiabált a szakácsné után.

– Zsófi! Zsófi, hová szaladsz!… Gyere vissza, te bolond! Nem haragszik az úr.

Dehogy haragudott Felicián. Összetörten ült. Világosan látta, hogy a szakácsné írásával lépre ment. Végtelen hiúsága sarkallta keserű indulatait. A házigazda hiába erősködött, hogy Zsófival majd rendet csinál. Felicián csak ült, mint a beteg bölömbika az üres tó szélén. Időnként aztán nekifeszült, hogy megmutatja majd, kivel tréfálkozott Berkenyés, a firkász, meg Bukovits. Keresztüllövi és leszúrja őket. Egyik segédjének azonnal fel is kért.

Rá se nézett a halastóra, amikor később arra kocsiztunk. Egyre sötétebb párbajok tervét kovácsolta.

A kocsi nemes Gaálné csárdája előtt tett le minket. A szín alatt néhány kocsi álldogált. Az udvaron két csendőrrel trécselt a csárdásné. Bent, az egyik asztalnál, egy bábosmester fröccsözött Dolfival, a Zrínyi szállodásával. Dolfi különösen jámbor és alázatos volt, ami azt jelentette, hogy elázott. Rettentő odaadással hallgatta a bábost, aki az emberek végtelen ostobaságáról magyarázott.

– Mert, Dolfi úr, lássa. Én ebből élek. Ebből a butaságból. Hiába adott nekik a jó Isten jó szőlőt és borokat. Ezeknek a márc kell… meg a báb. Hát adok nekik. Édes vacak kell nekik. Hát adok.

És valahányszor ezt mondotta, mindannyiszor az asztalra csapott. Ugyanakkor minden alkalommal a Zrínyi jámbor tulajdonosa baljával egy papírdoboz magától felnyíló tetejét lecsukta, és megértően helyeselt a bölcselkedő bábosnak.

– Ez a szirup. Ez az emberiség átka, mert, kérem, ez kell az embereknek… A szirup…

– Én is így vagyok – szólalt meg bűnbánóan Dolfi. – És már holnap nem is lesz kávé a Zrínyiben. – Dolfi, a pazarló szállodás, tovább panaszkodott. – Ne is jöjjön holnap. Hiába jön. Nem lesz kávé. De rák, az igen – szólt keserűen. Azzal újra lenyomta a doboz feltáruló tetejét. – Lássák, ez minden, amit vettem. Rám sózta Albin, az étkezőkocsi szakácsa. Már ismerem a lelkét. A tengeren vette. S mivel nem kellett senkinek, hogy a nyakán ne büdösödjék, addig könyörgött, míg meg nem vettem. Pedig elvihette volna Pestig. Nem büdösödött volna meg. Gyors a gyorsvonat… de talán mégis jó ember az Albin. Így legalább mégse megyek üres kézzel haza. – Felállt, és odahozta az asztalunkhoz a hatalmas dobozt, melyben egy óriás tengeri rák nyújtózkodott. – Hát mit csinálok én ezzel a rákkal? Talán ráadásul az asszony álmát is elrontom ezzel a szörnyeteggel.

A következő percben már meg is volt az alku. Dolfi az egyik pontyért elcserélte az étkezőkocsiban vásárolt tengeri rákot. Felicián nem törődött semmivel. Amíg a borókaillatú erdőn mentünk a vasúti őrházhoz, föltártam tervemet. Nagyon kértem, hagyjon föl a párbaj gondolatával. Vágjon derűs képet, mikor leszállunk a vonatról. A többit a rák elintézi. Berkenyés, az újságéhes szerkesztő, most beveszi a horgot.

Jól számítottam. Berkenyés és Bukovits az állomás körül várakoztak. Úgy csináltak, mintha csak véletlenül kerültek volna oda. Pedig alig várták, hogy megérkezzünk. Mi pedig, mint akiknek rendjén a szénájuk, jókedvűen jöttünk ki a vasútról. Bukovits lépett oda elsőnek.

– Ne haragudjatok, hogy elkéstem.

– Csak te sajnálhatod. Ilyet még úgysem láttál – ugrattam Bukovitsot.

Az értelmi szerző Berkenyés csalódottan figyelt föl.

– Hát, ide nézzetek!

Kinyitottam a doboz tetejét. A hatalmas rák méltóságteljesen megmozdult a csalán között. Ollóját lomhán megemelte. Az ügyvéd és az újságíró arca megnyúlt. A hordárok is odagyülekeztek. Úgy néztek a hatalmas rákra és miránk, mint a csodára.

Berkenyés mindent elfelejtett. Egyik kérdést a másik után tette föl. – Hogyan… miként?… mikor?… – Egész lázba jött. Mesternek és a szerencse lovagjának nevezte Feliciánt, kit Diana és Neptunus, az erdők és vizek istenei tenyerükön hordoznak. Így kárált, hadart összevissza Berkenyés.

– Ezt meg is írom!… Ilyen ünnepi csemege a lapnak… Ilyen fogás…

Felicián pedig, amint elváltunk az elméjében a színes riportjával viaskodó Berkenyéstől, kijelentette, hogy most már aztán igazán torkig van a világgal. Minden körülmények között megvalósítja a pisztrángos patak tervét.

– Tehát meglesz a Zenélő patak – mondtam, és kezet szorítva elváltunk.

Felicián keze, a rossz nap ellenére, határozott volt.

Sámson Felicián, kinek tettei, jelleme és beszéde tekintélyének emelésére és élvezésére volt felépítve, dúlt és keserű volt. Vele, aki húsz nemzedéket nevelt, és akinek kulcsai vannak nemcsak a gyermeki lelkekhez, de vagy húsz kulcsa van kollégiumi szertárának üres fiókjaihoz is – ővele ilyent csinálni!… Mert, íme, mi történt vele? Ha a dolog lényegére gondolt volna, talán még ő is mosolyog. De Felicián a tekintély, a látszat és a formák, a kifelé élés rabja volt, bárhogy is takargatta ezt elmélyedő ábrázatával. Ráadásul, a görög ligetek édes gyümölcsein és a múzsák emlőin nevelkedett lelke nagyon is érzékeny volt. Tehát úgy védekezett, hogy egyre jobban visszavonult a szürke porondról. Itt volt valahol a lelki rugója a Zenélő patak pisztrángtenyészetének is. Most is, még mindig csak a sértésen kínlódott borpincés villájában. Pedig már Berkenyés feje fölött a derű éles villámai cikáztak. A Montenegró- és a Zrínyi-kávéház asztaltársaságai egymás kezéből kapkodták ki a Mi Megyénk ünnepi számát. Kifutott a hír az utcára is. A hír, mely így állt, a rossz szedőgép ólombetűibe öntve:

„Csodálatos horgászszerencse!” – és alatta újra – „Csodálatos, és a sporthorgászat történetében egyedülálló, párját ritkító szerencsés fogás helyszíne volt tegnap a város közeli Börzsönyi-uradalom nyíresi halastava. Városunk egyik közismert és tekintélyes egyénisége az említett halastóban ötkilós rákot fogott. A csodálatos példányt látta e sorok írója is. Szemlélésére a pályaudvar közönsége is összegyűlt. Sok-sok szem bizonyíthatja, hogy nem a fővárosi lapok hasábjait színesítő adriai cápa kacsájáról van itt szó, hanem a szerencsés sporthorgász által elejtett, ritka példányról, a valóságról. Tisztelői, barátai számosan keresik föl szerencsekívánataikkal, gratulációikkal. A helybeli Sporthorgász Egyesület, úgy értesültünk, díszközgyűlésen emlékezik meg a páratlan esetről, mely alkalomból az Országos Halbiológiai Intézetet is értesíti. Fölhívjuk a nagy létszámú egyesületünk figyelmét, hogy kedves szórakozásban részesítené a városi polgárság érdeklődő rétegét, ha a közgyűlés nyilvános lenne, ahol az ünnepelt elmesélné szerencsés fogásának történetét.” Alatta (B – s) jelzés. Ez Berkenyés hivatalos hírlapi névjelzése.

Így állt ólombetűkben a cikk, mely fölvillanyozta a város szívét, kigyújtotta a kalandvágyók képzeletét és a jámborok együgyűségét. A „Locsogó”-ban már gondoskodtam róla, hogy mindenki tudja az igazságot. Íme, mégiscsak él a kék szárnyú kacsa vidéken is. Onnan, a világra nyíló déli kikötőből jön minden idegcsiklandó történet széles e hazába. Mi sem természetesebb hát, hogy Albin, a fiumei gyors szakácsa is onnan hozta a rákot. Deli Nikola gabonakereskedő, a megye egyetlen mohamedánja, ki minden gyors szakácsát és fizetőpincérét keresztnevén ismert és szólított, egy példányt össze is hajtogatott a Mi Megyénkből, hogy másnap átadja Albinnak a cikket. A többiek meg Berkenyésen hahotáztak. Oly mértéktelen volt a derű és öröm a társaságban, hogy világos nappal ide vagy oda, városunk tekintélyei a kirakatban koccintgatni kezdtek. És amíg Felicián villájában a polgári komolyság hanyatlásáról szavalt feleségének, és az eltorzult erkölcsöket ostorozta, addig a Montenegróban lelkesen ünnepelték. De ő el sem tudta képzelni diadalát Berkenyés fölött.

A derű pedig fölragyogott az álmos városban. Mosolyogtak és hátba vagdalták egymást az utcán az ismerősök. Derűs csoportok hahotáztak a kis parkok öreg fái alatt. A város véneinek komoly arcán is mosoly hintázott. A családapák elégedetten ültek az asztalhoz. A csodálatos rák bearanyozta a város közhangulatát. Az egész város mosolygott a Mi Megyénk szerkesztőjén. Úgy szikráztak Berkenyésen az élcek, mint a tűzkő, és mindenki hozzácsapott. A derű pedig egyre csak áradt, mint a kiapadhatatlan forrás. Első nap csak egyik kapuból a másikba táncolt. Másnap már a hivatalokhoz futott, és onnan földuzzadva ömlött széjjel. Harmadnap már a kis nénikék kosaracskáiban ült, és utoljára már a gyermekek képzeletében is különös mesék virágoztak ki a vasollójú rákról.

Vasárnap aztán a nyíresi tó felé kis csapatok indultak el. Alig győzte Pongrác a lótás-futást. De csak gyűlt, sokasodott a gyanús társaság. Hol itt eresztettek a vízbe egy rácsát, hol meg ott. Voltak olyanok, akik csak megálltak a halastó fölött, a dombon, és csak nézték-nézték ámulattal a híres tavat. A mezőőrök, a halcsősz és az erdősök pedig izzadtak. És a tótól különös történetekkel tértek haza az emberek. Épp csak ez kellett Csuka Ferinek is. A Szarvasban, ahol vasárnaponként az iparosok szoktak összegyűlni, a bőgő brummogása közben, táncszünetben olyan történetet mesélt a bortól és leánytól kitüzesedett cipész-, tímár-, asztaloslegényeknek, hogy úgy hallgatták azok, mint a papot.

– Láttam ám, őrzik a tavat. Fele se tréfa. Ott vigyáznak, ahol kell! Biztos voltam már, hogy van valami a rákhistóriában. Igaz, ami Felicián úrral esett…

A dalos szobafestők bólogattak. A tetőfedők, a városerdő kakukkjai, hegyezték fülüket. Csak a mindenben akadékoskodó órássegédek hallgattak. Csuka Feri meg kínálgatta őket. Úgyis tudta, az övéket issza…

– Alig vártam – folytatta –, hogy sötétedjék. Hűvös este volt. Láttam, a halcsősz sem állja sokáig a hideget. El is ment. Azzal vettem azt a száraz ágat, amit már kiszemeltem. Egy kis idő múlva meg is gyújtottam. – A piros képű hentesek és az állatbarát tímárok arca belepirult, mintha csak Csuka Feri tüze pirosította volna föl. – Fénye rátükrözött a vízre. Lestem a rekettyebokor mögül, mert ha nem tudnák, a rák a sötétben úgy megy a fény felé, mint a lepke. Lesem… lesem… Jön ám! – Itt csaknem elröhögte magát. – De nem ezt vártam. Az igazit! Amilyent ő sem fogott!… – Feri egyre feszítette a húrt. – Loccsant a víz. Valami kotrásféle zaj motozott a nád között. De egyre senyvedt a fáklyám fénye. Libbent-lobbant… Alig világított már. Egyszerre ordítani kezd valaki. Valami kutya is nyüszíteni kezdett. És én akkor keserves szívvel álltam odébb…

A cipészek képén különös csillogás ült. Csak az órások álltak a táncban. Nézték szótlanul Csuka Ferit. Aztán eltűnt ő is az udvari helyiség homályában, ahonnan nem is került elő, hiszen fizetésre járt az óra.

Berkenyés cikke így aztán a városban és környékén különös életet indított el. A város mozdulatlan és kedélybeteg vonásaira tüzeket lopott. Úgy mosolygott a város, mint az aggszűz, kit váratlan oltárhoz vezetett a véletlen. Ez a derű meghúzódott a polgárok lelkében, és a tűzhelyek körül is. Sugarával felmelegítette a szíveket. De ugyanakkor másoknál valami különös után, valami új után szólította a lelkeket. Igaz, ezek jóval kevesebben voltak, mint a mosolygó polgárjelöltek, de így is zűrzavarok, mezőőri kihágások keletkeztek, és lassan egy hatalmas kártérítési pör keretei kezdtek kirajzolódni.

A fölhangolt városból a tóhoz a szombat délutáni vonattal sokan jöttek. A jámborabbak nemes Gaálné csárdájába tértek be. A csárdásné észrevette, hogy mindez nem a tavasz műve. – De mi lehet akkor? – Pongrác is panaszkodott, hogy széttapossák a vetést. A szekeres tyúkásztól hallotta meg, hogy valami újságcikk zaklatja az embereket. Be is szalasztotta a cselédjét, tudja meg, mi is volt abban az újságban. Az emberek pedig jöttek, és Gaálné hálából előfizetett a Mi Megyénkre. Így aztán nem is érték váratlanul a kérdések. És amikor érdeklődtek a rák után, amolyan se hideg, se meleg válaszokat adott. A lényege az volt a beszédjének, hogy látta. Megmutatta az asztalt is, amelyiken volt. Való igaz is volt, amit mondott, csak mikor azt kérdezték, hogy ki fogta, akkor jelentette ki, hogy azt már ő nem láthatta. Honnan is tudta volna, hogy a részeg bábos szekerén érkező Dolfi vette azt a fiumei gyorson? No, de ha tudta volna is, most már akkor se mondta volna meg. Azért volt ügyes csárdásné. Meghagyta hiedelmükben a kíváncsi városiakat. Jól kiszolgálta őket, és áldotta a híres rákot. Örült az asztalán pihent, csodálatos ráknak, amely a városban a derű, itt pedig, a Kanyari-csárdában, az egyre gyarapodó jövedelem forrása lett. De nem így Börzsönyiéknél.

A Mi Megyénk híre és Csuka Feri elbeszélése a rákról hitelre talált az iparoslegények között. A hosszú udvarok mélyén és a csendes üzletekben egyre többet beszéltek kalapálás és öltögetés közepette a rákról. Így volt ez lent a tímároknál is, a folyó mentén. A büdös cserzőkádak fölött terveket agyaltak. Itt is, ott is a műhelyekben, a szűcsöknél, vargáknál egy-egy csoport verődött össze a nyíresi rák kikutatására. Ezek a menyét-, nyest-, pocok-, mókus-, róka-, bárány- és marhabőrrel dolgozó legények mindig erős vonzalmat éreztek a természethez. A vadászás pedig költséges mulatság, tehát a helyi Sporthorgász Egyesület létszámát duzzasztották. Műhelyről műhelyre járt a hír. Vitatkoztak, leszamarazták egymást, és fogadkoztak. Közben drótból rácsákat készítettek. Kivitték a malom alá, és ott próbálgatták ezeket a szerszámokat. Mind gyakoribb lett, hogy a mészárosokhoz vagy a vágóhídra egy-egy inas szaladt, fél kiló büdös májért. Tönky úr, a híres bádogos és tűzoltóparancsnok, arról beszélt a sápadt borbélyoknak, hogy minap két hatalmas hordóabroncsot küldtek hozzá, hogy drótozza ki. Mikor aztán érdeklődött, hogy mi lesz belőle, saskalitka-e vagy csapda, a tanonc csak a vállát vonogatta. De már az is sokat jelentett, hogy a Geletey fiú küldte. A mezőjáró Geletey. Különösmód alakította a város közhangulatát a rák. A derű arra táncolt, amerre Berkenyés, a pórul járt szerkesztő járkált. Zsíros lomhasággal és a teli gyomor álmos megadásával védekezett a rázúduló gúny ellen.

Ám Felicián mindenben egyre csak a tekintélye elleni merényletet látta. Szomorú fordulatnak vette a derű hódítását is. Bizalmatlanságában addig ment, hogy lelkében egy tragédia magjai duzzadoztak. Hiába változott meg körülötte a város. Hiába lengették feléje kalapjukat az utcán. Hiába veregették a vállát, Felicián tartózkodó merevséggel járt-kelt. A nyíresi horgászkirándulás óta egyre gyanakvóbb lett. Pedig felesége, a kedélyes Anna asszony, majd kibújt a bőréből urának első társadalmi sikerén. A városból akárhányszor megérkezett, szikrázott a szeme az örömtől. Becézte Feliciánt, de annak viselkedése felbőszítette az asszonyt. Nem is csudálkozhatunk rajta. Az életre termett, kedélyes asszony úgy gondolta, hogy itt az óra! Kihasználja az új közhangulatot, és beleviszi Sámson Feliciánt is a társaságok kedélyes szórakozásaiba. Vége lesz a borpincés lakás magányának. Napos és sugaras oldalára fordul az életük, mert, íme, a város élete is hogy megszépült. És ez az ő ura műve. De Felicián nem állt kötélnek. És így az egyetlen család volt a városban az övék, ahová e fura derűben a ború felhői ültek be.

Felicián érezte, hogy az akaratán kívül történik minden, és hogy a történet úgy tapad rá, mint a hínár a mocsárba esettre. A rákhistória sem az övé, és íme, mégis a nevéhez fűződik. Sehogy sem tudott a körülményekkel megbarátkozni. De csak lapult a ritka szivárvány alatt.

Különösen akkor vett erőt a lelkén a kétség és ingerlékenység, amikor ezt hallotta a háta mögött:

– Ő fogta a rákot!… Majd utánanézünk!

Szeretett volna megfordulni, és rájuk ripakodni: – Egy szó sem igaz. Hagyjátok már ezt a marhaságot!

De Sámson Felicián hiába is tette volna. Tiltakozásával csak még jobban fölzaklatta volna a kíváncsi kedélyeket, és csak megerősítette volna Csuka Feri híreit. Hiszen egyre többen esküdtek már a nyíresi rákra. Szíve megtelt aggodalommal. Még csak hagyján, hogy nevetnek Berkenyésen, de az már sok, hogy a köz az újságból értesült mindenről, és hogy minden az ő nevéhez tapad. Így füstölögve, sötét lélekkel fordult a köblösi szőlődomb útjára. Délfelé közeledett, de nem szívesen ment haza, mert amit Anna csinált otthon, az is mind ebből a históriából táplálkozott.

Most is, amint betette a zöld kaput, az asszony otthagyta a lugasos verandát. Hosszú formájú levél maradt az asztalon. Először meghökkent. Hátha az asszony csinál valami bolondot, de az írás ismeretlen volt. Leült. Kétszer is megnézte a címzést, meglatolta ujjai között a levél súlyát, aztán kényelmesen elhelyezkedett, és zsebkését fölcsattantva, fölvágta végre a borítékot. Halvány felhőcske ereszkedett az arcára.

„Igen tisztelt Uram,

ne lepődjék meg soraimon, de nemcsak a kíváncsiság, de a sürgető körülmények is kezembe kényszerítik a tollat. Alig két hete, hogy a véletlen összehozott Önnel. Azóta nálunk különös dolgok történtek. Egyre-másra panaszokkal tér haza Pongrác, a halcsőszünk. Vetéseinkben egyre több a kár. Kérem, közölje velünk, hogy került a halastavunk, és miért, e nagy érdeklődés központjába. Nem tudjuk mihez tartani magunkat. Apám fenyegetődzik, és sokszor úgy érzem, méltán. Már korábban kellett volna írnom. Épp most jön megint az erdős, biztos megint a tó. Üdvözlettel: Börzsönyi Emília. Ui. Zsófi azóta egyre pironkodik. Tudja, a szakácsné. Nagyon kérte a bocsánatot. Kérem, értesítsen minket.”

Felicián arca először kipirult. Aztán a halántéka körül kezdett halványodni. Homloka piros ráncai között apró izzadságcseppek gyöngyöztek. A levél végére arca kifényesedett. A szíve is erősebben kezdett verni. Pedig ugyanakkor a város különböző műhelyeiben épp utolsókat ütötték a kaptafákon a legények. Aztán a szerszámok pihenni tértek a kis zugokba. És Felicián nem is sejthette, hogy a sajtárban mosdó és gyorsan ebédelő legények elméjében mi is forog.

Miközben így keserű szemrehányásokkal illette önmagát, a ciberei malom fűzfája alatt egy kerékpáros legény várakozott. Hátán zsineggel összekötött zsák volt. A kerékpárvázon mogyorónyelek. Franczia Péter volt, a tímár. Nemsokára megérkezett a mezőjáró Geletey gyerek is. A dróthálóval bevont abroncsok, melyekről Tönky uram, a tűzoltóparancsnok beszélt, ott feküdtek a csomagtartón. Néhány szót váltottak, aztán elindultak az országúton. Ha tudta volna Felicián, hogy utánuk még két csapat indul, és hogy hová igyekeznek ezek is, talán távbeszélőt ragad, vagy küldöncöt fizet, de biztos, hogy értesíti a nyíresi gazdaságot. De Felicián mit sem tudott. Csak nézte Emília levelét. Pedig Pongrác, a fölesküdött mezőőr zálogai mind ilyen halastózaklatóktól estek. Az üggyel már a községi elöljáróság is foglalkozott, mert a közbirtokosság mezőőre is egyre több panasszal járt a bíróhoz. Ez indította aztán Börzsönyit, hogy amíg a fekete tímár és a mezőjáró cipész a meredek kaptatókon kínlódott, és a soha nem látott zsákmányról álmodozott, azalatt, hogy halai nyugalmát és vetéseit megóvja, fölhívta a csendőrőrs figyelmét az állandó zaklatásra. Így történt aztán, hogy míg a város felől, felajzott képzelettel, három csapat is közeledett, addig a másik oldalról a hivatalos személyek is elültek a tó mentén.

Olyan csendes volt a nyíresi völgy, és olyan derűs, mintha mi sem közelegne. Az erdőből csalogányok szóltak. A nád között szerelmeskedő szárcsák verték a vizet és a csendet. A kerek dombról, az elvirágzott gyümölcsfák fölül, kíváncsian nézett ki a tóra Emília kápolnája. A tímár és a cipész óvatosan cselekedett. Dehogy hagyták volna a csárdánál a kerékpárjaikat. Tudták ők, hogy tilosban járnak. De azzal ringatták el a jó lelket szívükben, mely ott szunnyad minden tisztes iparos műhelye körül, hogy ég a tanújuk, nem halat jöttek lopni, csak a bizonyosság vágya hívta őket. Tudták ők, hogy mi a horgászjegy, és mi a becsület. Mégis vonzotta őket valami. Valami dicsőségvágyféle. Ez a különös érzés ott kísért minden iparoslegény lelkében. Különösen pedig akkor, ha öröklött családi mesterségek folytatói. Talán a hajdani céhvilágba nyúlnak vissza ennek az érzésnek a lelki szálai. Irigyelték a tekintélyes Felicián urat. Ő a hibás. Miért jár mindig olyan büszkén? Ráadásul, mi fényt szórt feje fölé ez a rák! Most aztán, itt áll Franczia és Geletey, a két tisztes legény is…

Leszálltak az erdőszélen. Áttolták a gépet a disznólegelőn, a keskeny vízmosás irányába. Itt, a mi zsámbói dombjaink között, olyan mélységűek akadnak, hogy a föléjük boruló gyertyánlomb alatt olyanok ezek a kacskaringózó vízmosások, mint az óriási, avarszagú barlangok. Aki besétál egy ilyennek a mélyére, azt titkos erő kezdi húzni, hogy megkeresse a végét. Egy gyökérkilógós barlangos helyen ledöntötték a gépet. Leszedték róla a mogyorónyeleket és a két hatalmas abroncsot is. Ez a mély és sötét vízmosás még jobban kigyújtotta képzeletükben a kalandot. A vándorévek hajdani legényeit is ez űzte városról városra, hajón, gyalog és szekéren, országokon át. Ez a vágy még ma is kiteljesül a vásározó, szekeres iparosoknál. A tímár vállára vette a mogyorónyeleket, a mezőjáró Geletey meg az abroncsokat. Az erdős oldalról igyekeztek a tóhoz, nem pedig a napsütésben fürdő tisztás felől, ahol szép, őszi vetések táblái zöldelltek. Sehol senki.

– Úgy látom, még nem jött meg a vonat – szólt Geletey.

– Legalább nem zavarnak.

Körülnézegettek. Aztán kiléptek a tóhoz. Megnézték a vizet, és az erdő árnyékában megkezdték a hatalmas rácsa összeállítását. Az alsó abroncs feneke és oldala dróthálós volt, a felső meg üres karika, amilyennel a falusi gyerekek szoktak karikázni, nagy kongással verve a zörgő játékot. Összeszerelték. Először a mogyorónyeleket. Aztán a négyágú, kupolás szerkezetre felerősítették egy csigán keresztül a hálós abroncsokat. Ha meghúzták a csigán át a zsineget, egymástól elvált a két abroncs, és úgy függött ez az óriás rákfogó, mint a majálisi lampion. Ha vízbe tették, egymásra ereszkedtek az abroncsok, és közöttük összelöttyedt a háló. A csárda felől néhány ember jelent meg a messziségben. Tétován ácsorogtak. Franczia csaknem a tóba ejtette a rákfogó alkotmányt, megpillantván a jövevényeket. Se tőled, se hozzád nem engedte a rémült tímár a büdös májas szerkezetet. A mezőjáró Geletey is tanácstalanul állt. És várt a mű a tímár zsinórján, mint vízre bocsátás pillanatában a hajó, melynek elkésett a keresztanyja. Végre a cipész megadta a jelet, és a Franczia duzzadó izmokkal vízre bocsátotta az óriás rákokra szabadalmazandó rácsát. Megtörölték homlokukat, aztán, hogy takarják magukat, a feslő erdő fái alá vonultak.

Az emelőhálóval keresztezett rákfogó ott pihent a vízben. A nád és a sás jól takarta. A becsületes tímár és az erdőjáró cipész leültek a fák tövébe. Így aztán, hogy elcsöndesedett minden, és pihent a szerszám, a derék rákászok lelkét is lassan megülte a béke. Egyre tágult a figyelmük. Nagy volt a csend. Sehol sem jelentkezett semmi, csak egy békázó sas keringett a tó fölött. Lassan már egészen otthonosan heverésztek. Aztán Geletey kisétált a szerszámhoz. Körülnézett, s mintha csak otthon a kertjükben ügyeskednék, megfogta az emelőkötelet, és nekigyürkőzött. Cincogott a húzócsiga, sistergett a víz, aztán a rácsában nagy csobbanásokkal vagdalódzott egy tekintélyes potyka. A kisebb halakat csak úgy csapkodta ki a hálólyukakon. Kis, rémült rák hátrált a büdös májról. A tímár meglepetéssel vegyes megindultsággal szaladt a társa mellé. Egyszerre egész hadsereg kíváncsi csóka keveredett a tó fölé. Legyenek ők, az ég vidám madarai, tanúi e mesterjelöltek hibátlan becsületének.

– Hol vagytok, csőszök és erdősök? Bizalmatlan lelketek teljék be reménnyel, hogy tisztul az emberi nem. Higgyetek a becsületben! – Mert a tímár és a cipész, szótlan és egy akarattal, mint a becsület bajnokai kiszabadították a kétkilós pontyot reménytelen helyzetéből, aztán kézről kézre meglatolták, és Geletey önérzetesen visszalódította a tóba. Loccsant a víz. Ez történt egymás után többször is. Fejük fölött ragyogott az ég, és boldogan nevettek a csókák. Aztán odaültek az egyik száraz szilfa tetejére, és az egyik vén csóka beszédes nyelvvel kezdett prédikálni az erdőknek, réteknek, vizeknek a halszabadító, csodálatos rákászokról. Meglehet, hogy valami grófi háznál szolgált, vagy madarász kezéből szabadult, mert olyan szépen forgatta a nyelvét, mintha fölvágták volna. A többiek, tolvaj természetükön elmélkedve, szomorúan hallgatták a nemes iparosokról zengő történetet.

– De mi ez a zaj? Szarvas vagy mi közeledik?

A tímár és a cipész tiszta lélekkel bár, de behúzódtak a törzsek mögé. Jól rejtve magukat, figyeltek a megújuló, majd elcsendesülő zaj felé.

Fekete ruhás, barna legény lép elő óvatosan. Fején sörtés kalap, olyan, amit megirigyelhetne a Szeleczky ifiúr is, aki atyjának pénze és neve után él. És a gyászruhás legény városunkban a vidámság angyala. Az Ezüst Bárány klarinétosa volt.

– Gyere már, te, mit félsz… – szól az erdő felé.

– Hát ki fél? Mindig az a fene bátorságod…

Az Ezüst Bárány klarinétosa fejét forgatva haladt a selyem fűben, és mögötte iparkodott, hátán a zsákkal és horognyelekkel a banda bőgőhordozója. A klarinétos szeme nem csalt. Ment egyenesen a mezőjáró Geletey szerszáma felé.

– Oda nézz!

– Ne nyuj hozzá! Ne nyuj hozzá! Még utóbb a csészé.

A klarinétos csak nézegetett körül. Nem tágított az emelő mellől.

– Meg kéne nézni, te.

– Ne báncsd, Józska! Ne báncsd! Nem á tiéd!

De az már hajolna is érte, amikor megszólal a gyertyános felől a szózat.

– Ne bántsd, ami nem a tied!

A klarinétos összerázkódik. A bőgősnek, mint a borznak a sörtéje, ha dühös, szétnyílik a haja a rémülettől. Ott áll a társa mögött.

– Ugye mondtám… ugye mondtám – veri a fogát.

Tanácstalanul, földbe verve áll a két cigány. Nagy a csönd. Még a csókák is figyelnek. A tímár meg a cipész kuncog, hogy majd kipukkadnak. Már elillant lelkükről a nyomás. Már ők a csőszök. Még rémítgetni is ráérnek. Egymást böködik oldalba.

– Állj! Állj! – szól síri hangon Franczia.

A két cigány sápad. Azt sem tudják, melyik lábukra álljanak.

– Tegyed le, cigány, a zsákot! – szólalt meg a változatosság kedvéért más hangon Geletey.

– Istenem – sóhajtozik és cselekszik a bőgős.

Erre már aztán kipukkadnak a tisztes iparosok. Könnyezve, dülöngézve szédülnek ki az Ezüst Bárány zenészei elé. A két hangászt elönti a művészgőg.

– Csak áz illen csirizszágolóktú tellik ki áz illen. Hát úr az illen? – feszült neki a klarinétos.

– Az anyád keservit – csapott át a röhögésből Geletey, aki amúgy is nézeteltérésben volt a bandával. Kapta a husángot, és örült a szíve, hogy legalább itt, az Isten szabad ege alatt, leveri tanú nélkül a botrányos éjjelizenetartozását. De a klarinétos megugrott, mint a nyúl. A bőgős is dobálta a farát utána.

Fönt az öreg szilfán igen tetszik a dolog a csókáknak. Fölröppennek a magasba, és úgy csapkodják össze a szárnyukat, mintha tapsolnának. Nevetnek szakadatlan, mint üldözi a mezőjáró Geletey a bőgőhordozót és a klarinétost. A tilos vízről a hívatlan rákász hogy kergeti a halcsősz helyett az orvhalászókat. Franczia is majd megszakad. Fölszabadult lélekkel együtt nevet a csókákkal. Pedig tornyosult már a vész. Tény, hogy amíg a két legény dobálta vissza a pontyokat, és leste a rákot, azalatt a megugrott két cigány a túlsó parton már négy-öt pontyot is belecsúsztatott a zsákba. Most aztán, hogy kereket ne oldhassanak, éles füttyszó harsant, amolyan hivatalos. A tó két végén kiperdült két csendőr, meg Pongrác és az erdős. Hányd el, vesd el magad, neki a vetésnek! De nem rest ám a halcsősz, és a csendőrök oldalán is csapkod a hüvely. Nehéz a futás fölfelé, de elkapják az Ezüst Bárány horgászait. Franczia, a tímár, úgy volt, hogy beugrik a mogyorók közé, de amint meglátta a rácsaemelő mezőjáró Geletey szorult helyzetét is, megállt. Kilépett ő is a gyepre.

Így esett aztán, hogy a két cigány és a két becsületes iparos egy társaságba került. Igaz, csak a közhatalom tudta baráti közelbe hozni őket.

– E kéne engedni ezseket á hálákat – szólal meg a bőgőhordozó. – Még megdegelnek – szakadt föl az állatbarát lélek viszolygó lelkéből.

– Hozzad csak! – recseg az őrmester.

– Maguk meg vegyék ki gyorsan azt a szerszámot a vízből. Aztán gyerünk.

– De őrmester úr – szólalt meg önérzettel a mezőjáró Geletey –, nem vagyunk mi haltolvajok, mint ezek…

– Mi? Hát talán te csak úgy ástáttád a hálót? – vágja oda Dina, a klarinétos.

Csak a csendőrök tekintélye tartotta vissza a cipészt a pofontól.

– Gyerünk!

Így ment aztán egymás után a két cigány, a két rákász, a két csendőr, a halcsősz meg az erdős, a balaska, szurony, horog és rácsa a falu felé. Vékony pára úszott a fejük fölött. Amolyan kékhamvas ködök, amelyek a csalitok és réti sűrűk aljából szitálnak elő. A két cigány egyre barátkozott volna. Hízelkedtek, mint a kandúrok. A két legény szeme nyugodt volt. Úgy érezték, tiszta a szívük. Csillogtak a felhők is. Geletey képzeletében most is csak az óriás rákot látta.

Különös falu volt, ahová beértek. Amolyan irtványszerű település. Az alsó végén, ahol a szegényház volt, ott el is érték a vén cserek a házait. Itt szoktak hűselni a lombok alatt a falu boldog szegényei. Innen indultak napot enni házról házra, és nyelvüktől rettegett a falu. Füstölt is a soros ház kéménye, ha jött a falu szegénye. A másik végén meg az újonnan épült csendőrlaktanya volt. Ide tért be a csudálatosan összeválogatott társaság. Először a klarinétos meg a bőgős került asztal mellé. Kattogott az írógép. Ordított egyet-egyet az őrmester, és a tényállás az igazság szellemében pattogott a papírra.

„Zárt tóban való horgászás és hallopás bűntette” – készült el a jelentés. Hiába volt minden kísérlet a kicsúszásra. – Láttuk – hangzott a válasz, és bűnjelként ott fogták a halászzsákot a pontyokkal és a horgokat. Aztán útnak bocsátották őket, nehogy a városban az Ezüst Bárány nélkülözze a klarinét zengését és a bőgő brummogását.

A községi bíró is betért. Épp Geletey magyarázta a készüléket.

– Őrmester úr, látott már maga ilyen halfogó szerszámot?

Franczia, a tímár, a méltánytalan elbánás miatt, előkelő és sértett hallgatásba burkolódzott. Ha meg is szólalt, csak rontotta a helyzetet, mert csak úgy füstölt szájából az önérzet.

– Mit magyarázol? Itt marad a rácsa. Ez lesz a mi igazságunk… Majd a szakértő, a hites szakértő eldönti. – És úgy mondta ezt, mintha bizony egymást érnék városszerte az ilyen táblácskák: „X. Y. törvényszéki hites horgász- és rákászszakértő” – mint ahogyan van hites tolmács, fordító vagy írásszakértő.

– De hát fogtunk mi ezzel halat? – erősködik a mezőjáró Geletey.

– Igen, fogtak.

– Hát akkor hol a hal?

A csendőrök zavartan néztek össze, mintha azt kérdeznék egymástól: Feleljünk-e, hékás? – mert amit láttak, az most még csak jobban összezavarta őket… Hol vagy hát, tanúságtevő, öreg csóka! Gyere, és ülj ide a vén körtefára, és fölvágott nyelveddel tégy tanúságot a kárvallott legények jó szándéka mellett! – A megszorított cipész visszakérdezése valóban nagy zavarba hozta a hivatalos személyeket. Pongrác is fészkelődött. Az erdőőr is cipője orrát nézegette. Csak a községi bíró akadékoskodott. Ő könnyen lotyogott. Nem volt ott a tónál. Nem látta a visszahajigált pontyokat.

– Ha halat akartunk lopni, és ha fogtunk, akkor hol van a hal, őrmester úr? – hangzott ismét a kérdés.

A csodálatos rákhistóriához, úgy látszott, mégis döntő ennek a ténynek a tisztázása. A csendőrök úgy érezték, hogy ezek a különös legények beszorítják őket a sarokba, mert ha elismerik, hogy látták a visszacsobbanó pontyokat, akkor mégis kell hogy legyen valami igazság a rákfogás kísérletében.

Íme, a rák, mely nemcsak a várost, de már a csendőröket is zavarba hozta. Tökéletes a bizonytalanság. Hallgat az írógép. Geletey pedig újra lehajolt a szerszámhoz. A büdös máj dögletes szaga elöntötte a szobát.

– Hallott már májjal, rácsában halat fogni?

– Hallottam?… Láttam!… Maguk csinálták – kiabál Kovács őrmester.

– Jól van. Fogtunk. De az csak véletlen, mert a ponty csak tévedésből kerülhetett bele. Mi a rák miatt jöttünk! Azért a máj! Ezért dobáltuk vissza a pontyokat. Nem mindenki tolvaj, őrmester úr!

Az őrmester egyszerű igazságokhoz szokott fejét megzavarta ez a különös ügy. Mit csináljon? Maga látta, amint a tímár és a cipész visszadobta a halakat. Épp ezért nem ütöttek rajtuk mindjárt. Várták a dolog végét. És íme, itt áll most ez a két ember, és itt van ez a rákmese.

– Ezt pedig nem vesszük a jelentésbe – erősködött az őrmester.

Makacsul és óvatosan kezdte újból a vallatást, de újra oda lyukadtak, ahonnan elindultak. Fölállt a gép mellől. Szétvetette a lábát, és cigarettára gyújtott. Reménytelenül állt. Már maga sem tudta, hogy mit akar. A hallopást akarja-e bizonyítani, vagy csak ennek a különös történetnek akar a végére jutni? Szégyellte magát, amikor megszólalt. Úgy gondolta, olyan lehet, mint a kíváncsi gyerek.

– Hát mondja csak el újra azt a mesét.

– Igaz dolog az. Nem mese. Miért hazudnék én, Geletey József, épp a törvénybe. Úrral esett, és az újság is megírta. A Mi Megyénk. A rákot látták a hordárok, pincérek és az urak. Hiába nevetik a Berkenyés szerkesztőt. A rákot látták. Hát mi azért jöttünk, hogy a dolog végére járjunk. Becsületes sporthorgászok vagyunk. Itt az államjegy és az igazolvány, a Sporthorgász Egyesület tagságáról. Ez pedig rácsa, és nem emelőháló. Ami akadt bele hal, az véletlen, és visszadobtuk. Ez a színigazság…

Nagy csend ülte meg a vallomás után az őrsszobát. A büdös máj még tűrhetetlenebbé tette a levegőt, és akkor a sértett tímár szeme megakadt a távbeszélőn. Úgy csapott rá, mint a sas.

– Tessék, hívja fel a szerkesztőséget! Kérdezze meg, megjelent-e a cikk?

Még csak ez volt hátra. Amint a telefonban kiejtette Kovács őrmester a rák nevét, valami rettentő választ kaphatott, hogy mit csináljon vele, mert a csendőrt hirtelen elöntötte a pulykaszín, aztán meg a fehérség. Aztán lecsapta a kagylót, és most már magának ordított:

– Ki ez a szerkesztő?

– Berkenyés Gyula – válaszolt a cipész.

– Gyerünk! Verjed azt a gépet. Mit alszol? – kiabált a próbacsendőrre.

– Most már belekerül a rák vagy mi a féreg. Azért is! De belejön a maguk szerkesztője is. Gyerünk csak!… Ki is volt az az ember, aki fogta azt a csudát? Majd adok én rákot. Csak hazudozzanak…

– Sámson Felicián.

– Foglalkozása?

– A kollégium tanára.

– És a másik? Ez a telefonos. Ez a… ez a!… Még nekem mondja, hogy mit csináljak a rákkal. Majd adok én neki rákot. Beleharap még az ő… Gyerünk!

– „Tehát: Sámson Felicián tanár állítása folytán, mely szerint a nyíresi tóban óriás rákot fogott, és azon itt állított tény, hogy ez a Mi Megyénk hasábjain is megjelent, sokakat orvhalászás, hallopás bűntettére és mezőőri kihágás elkövetésére csábított.”

Kattogott, ugrált az írógép, és minden betűje jégverés volt egy féltve őrzött név tisztes ragyogására. – Mi lesz, ha megtudja ezt Felicián? Pedig, aki beletekint a járásbírósági irattár 1925-ös aktáiba, ott lelheti e köztiszteletnek örvendő nevet a nagy pör szereplői között.

A büdös májtól megszabadított rácsa pedig, amint ott feküdt a magukra maradt hivatalos személyek között, a mezőőr, erdős és a két csendőr lelkében csodálatos zavart ültetett. Álltak és nézték. Aztán kivitték az udvarra. Összerakták, fejcsóválva visszatértek a szobába, és még egyszer elolvasták a jelentést. Az alkony sugarainál bizalmatlanul nézegették egymást. A bíró odébbállt. Lement a tóhoz. Később megjelent Pongrác is. Leült egy fenyőrönkre, és várakozva nézte a vizet. Az erdős ott ácsorgott a bokrok mögött. Csak azért nem lépett ki, mert szégyellte magát a másik két ember előtt. Mindannyian úgy nézték a vizet, mint akik várnak valamit.

A becsületes tímár és a mezőjáró cipész nem is sejtették, hogy mit hagytak maguk mögött. A lelküket és az erdőt megülte a sötétség. Most valóban sötét barlang volt a vízmosta rejtek, ahova leereszkedtek. De hogy mit kavartak föl Felicián lelkében, azt nem is sejthette a dolgavégezetlen két iparos. Kezüket pirosra csípte a tavaszi est hidege. A hold tündöklött a kerékpárok kormányainak szarván. Mögöttük pedig elindult az írás, és Sámson Felicián neve ott szerepelt a csendőri jelentésben…

A vasárnap ragyogott. Tiszta volt a fény, és tiszták voltak az emberek. A hideg kútvíz, a napsugár derűsre, jó szagúra mosdatta a várost és lakosait. Csak egy ember volt, Felicián, aki nem látta és nem érezte ezt. Meg is volt minden oka erre. Emlékezzünk csak vissza a város befulladt lelki korszakára! Mi volt itt két hét előtt? Unalom és reménytelen keresés! De senki sem talált semmi érdekeset a rengeteg erdő és a végtelen szántóföld között. És íme, akár a csoda, megjelent a város fölött két hír. Széttárták ragyogó szárnyukat, mint két szabadító angyal. A Mi Megyénk hasábjairól röppentek föl. Az egyik volt a kedves hazugság. A másik maga az elszánt szépség. A kedves hazugság ragyogó ruhába öltözött. Szárnyait derűbe mártotta, ide-oda röpködött a kis város fölött. Elbűvölte a polgárokat. Az álmos városban a hazugság a város ragyogó lelki korszakának forrása lett. Felicián ezen borult el! Ő látta e fény szülőjét, és lelkében fölnagyította azt. A másik hír pedig, az elszánt szépség, szerényen meghúzódott néhány sorban. Egy pisztrángtenyészetről suttogott. Kint, a béke és a kék magány ölén. És mi történt? Győzött a hazugság! Elűzte az elszánt szépséget! És miért borongott e fölött Felicián? Mert mindkettő az ő nevéhez tapadt. Mint fekete felhő, szorította a lelkiismeret. Emília is tőle kért feleletet. Elborulva igyekezett a misére.

A templomtér négyszögén már gyülekezett a város. Mindenki a legjobb ruhájában, akárcsak falun. Az emberek komolyak voltak, mint valami nagy közjogi ténykedés vagy életbe vágó elhatározás előtt. Ez az ünnepi arcviselet, mint szertartásos kellék, odaül minden vasárnap a vidéki emberek képére. A szépen mázolt templom, bár a város közepén volt, mégsem szűkölködött egyik oldalról sem a helyben. Alapos teret kanyarított magának. Odébb tolta az utcákat, középületeket, házakat, és anyásan fészkelt a város közepén. Északi oldalán még jókora park is volt. Rózsalugasokkal, hárs- és gesztenyesorokkal. Ennek a parknak a felső sarkában állt az apát úr kúriája. Onnan kanyarodott ki a sárga, homokozott, meszelt cövekekkel szegélyezett út a templom elé. Mert nem olyan egyszerű, címmel megcsapott apát volt a mienk. Nemcsak valami rác, török vagy huszita égette, eltűnt apátság üres címét viselte, de igenis, tekintélyes jövedelmű egyházi személy. A templom tornyának ablakából most is csak azt lesi a harangozó, hogy mikor száll hintajára, hogy misézni hajtasson. Már rá is zendített a nagyharang a bongó harmadik szózatra. Ez jelentette, hogy az apát úr misézik. A szárnyaló zengés közepette, odaállított mellém Felicián. Zsebébe nyúlt, és mutatta Emília levelét. Az arca megviselt volt.

– Ugyan, megírod, rossz vicc az egész. Különben sem rád tartozik. Tartsa a hátát Berkenyés – vigasztaltam.

– Nem úgy, fiú. Mindegyőnk ludas. A várost elöntötte a hazugság. És a város örül! Kárt okoztunk, ember, kárt…

– Felicián, te túlzol. Mit bánt a lelkiismeret? Mit csináltál? Beugrattál egy vidéki firkászt, és ezzel vége!

– Mit? Még te is! Hogy én? Hogy én szabadítottam városunkra ezt a kétollójú bűnt?… – Kivörösödött a képe. – Látod, ez szomorít el, aki a fényt szórtam esztendőkön át a fejekbe, most, íme, ezzel a butasággal hódítok…

Az apát kiszállt a hintóból, és meglátva, hogy ott beszélgetünk, széles papi kalapjával felénk intett, ő is jóízűen nevetett.

– Gratulálok! Gratulálok!…

Felicián máskor az ilyen egyházi kitüntetésre, és épp vasárnap délelőtt, ragyogva nézett volna szét a tömeg fölött, de most belesápadt a megtiszteltetésbe. Hát ha még tudta volna, ki az a kakastollas csendőr, aki ott áll a gyertyásodó gesztenyefák alatt.

Kovács őrmester állt ott. A hivatalos út elindítója. Ő vette jelentésbe a rákhistóriát. De szeme átsiklott a csendőrön, aki a városba jött, hogy a történetnek utánajárjon, mert amióta elküldte a jelentést, egyre többször ébredt föl benne a kétség. – Hát igaz ez?… Vannak még becsületes halfogók, és létezik az óriás rák? – Már a Mi Megyénk szerkesztőségében is volt. Bent találta Berkenyést is. Csak egyenruhájának köszönhette, hogy nem kapta meg másodszor is a dühös szerkesztőtől a magáét. Kihallatszott a mise kezdetét jelző csengő hangja. Az ajtóhoz siettünk. Felicián, belépés előtt, elérzékenyülve, így szólt:

– Ilyen a világ! Ki beszélt a pisztrángjainkról? Fedorovszky herceg is hallgat.

Karjába öltöttem a kezem, de kiszabadította magát. Nem engedte, hogy gyöngének lássam. Beléptünk a templomba. Talán nem is hallotta, amit súgok.

– Magas a terv, és Fedorovszky is magasan lakik… És balgák az emberek.

Az ünneplő város derűjében így borongott Felicián. Keserűségének oka jó részben tekintélyféltés és félelem volt. De hogy jobban megértsük, ismernünk kell városunkat is, mely igen rendezett és csinos. Hogy mennyire város, és mennyire rendezett, bizonyítja, hogy a városatyák és a tanács minden erejét kizárólag az utcák és terek virágainak, gyepágyainak gondozása emészti föl. Itt valóban elmondhatják a tanácsurak, hogy bokros teendők között őrlődnek. – Igenis, van húszezer tő muskátlijuk. – Sok virág még nem tesz várost? De ez a város ilyen! Könnyű a hegyvidéknek és a királyi fészkeknek! Nekik van kövük, és kőből faragva történelmük is. De itt sok a rét, és sok a szántó. Tehát kertészkedünk… Így döntött a tanács. – Van még kereskedelem és ipar is a világon? – Csak ezt hallja meg a tanács. Hiszen épp azoknak a rövidlátó iparosoknak köszönhető ez a kereskedelmi visszaesés. Amikor leszavazták a vasúti fővonalat. – Hát a nagyipar? – Parkok és virágok közé füstölgő kéményeket és izgága munkásokat? Épp csak ez lenne hátra még. – Így hát amolyan nyugdíjas hangulat lebeg a három torony között. Pedig ősi település volt ez a fészek is, ebben a kis, országszámba menő megyében. Gazdag dombok, dús földek, vastag legelők, szőlők, gyümölcsösök és rengeteg erdők közepén üldögélt. Olyan volt, mint valami mintaállamocska kiszemelt fővárosa. Azzal a különbséggel, hogy addig fejlődött csak, míg bele nem szóltak életébe a polgárai és a tanács.

Ott üldögél a dombsor és a fennsík között, ott, ahol a folyó a két táj között terjedelmes völgyet szélesített. Ebben a mocsaras völgyben lapult valamikor a régi vár is. Amolyan teknősbéka formájú, négytornyos vízi vár volt. Ezeket a tornyokat lebontatta aztán a közhatározat, mert minek? Úgyis van múlt, amivel kérkedhetik a polgárság! A közgyűlésen úgy indokolták ezt, hogy aki látni akarja a bástyatornyokat, az nézegetheti időtlen időkig a város címerében. Nekünk marhavásártérre van szükségünk! Arra pedig ezt a helyet találták a legalkalmasabbnak. Ez történt a várral. Még történelemszámba ment az öreg megyeház, az apát úr udvarháza és a Prímás ház, amelyet egy hajdani egyháznagy rokona építtetett. És mindezek fölött ott lebegett a Fedorovszky család szelleme. Kastélyuk volt a jelkép. Pallosjogot csak azért nem használtak, mert már rég kiment a szokásból. De akaratuk még ennél is rettentőbb volt. Mint a hurok. Ha meghúzták, megállt a vérkeringés a házak között, mert amerre szem ellátott, erdőn, síkon, körös-körül minden az övék volt. Az úrbéri szolgáltatásoktól kegyesen fölmentették a polgárokat már kétszáz esztendeje. Százötven éve pedig a király is városi joghoz juttatta őket. Így van aztán, hogy míg hajdanában a hercegtől, azóta ma az önállóságtól szenved a város.

Maguk a polgárok alig érzik ezt. A tanács meg titkolja önmaga előtt is, hogy kellene valamit csinálni. Így aztán teljes a béke. A szomszéd város is észrevette ezt a megrögzött békevágyat, és azóta egyre dicséri is a polgárokat és a tanácsot, de az orruk elől megszerez mindent. Egy szép napon aztán arra ébredtek, hogy lótnak-futnak ám a hajdúk, mert költözködik a vármegye is.

Erre aztán már fölfigyeltek a nyugodalmas polgárok. – Hová is költözik az alispán? – dugták össze a fejüket. – A szomszéd városba?… Ejha, mi történt?… Lám, mit nem csináltak azok… Már füstöl a porcelángyár kéménye is… Meg a gépgyár!

– Hát csak füstöljenek – legyintett a városi főjegyző.

De amint megtörtént a költözködés, a hoppon maradt tanács összedugta a fejét. Bosszúból valami olyasmit sütöttek ki, hogy ősiség és a múlt alapján megszerzik a törvényhatósági jogot. Így aztán visszaadják a kölcsönt a megyének. Nem volt jó nekik a város?… Rendben van. Most legalább kicsúsznak a megye kezéből… Mégiscsak más lesz, ha saját lábunkon járunk.

Szedlacsek, a hentes, azt javasolta, hogy késedelem nélkül építsék föl a lebontott vártornyokat. Hadd lássa a világ, hogy történelmünk van! Pék Antal, a kocsigyártó és -fényező, azzal jött a közgyűlésen, hogy a városi szőlőben omladozó Szent Mihály-kolostort gyorsan építsék újjá, és azonnal telepítsék vissza a fekete barátokat. A rend tekintélye majd segíti őket a küzdelemben. Mások Fedorovszky kegyének megnyerését sürgették.

A polgármester egy szép tavaszi napon útnak indult a fővárosba. Bár ne tette volna. Az alispán, értesülvén a tanács szándékáról, megnyomta a tollat, és a nemes vármegye egész közigazgatási gépezete ránehezedett ettől a pillanattól a városháziak lelkére. A tanács állandóan ügyel azóta. A polgármester egy lépést sem tesz az ügyész nélkül. De azért makacsul ragaszkodnak a törvényhatósági joghoz. – Majd akkor megmutatjuk – fogadkoznak a Montenegró asztalánál. De a vármegye nyomásától és vakmerő tervük csodálatától megbénítva, minden maradt a régiben.

Ilyesmit tükröz Felicián lelkivilága is, mert húsz éve közöttük él. Amikor elhagyta a vasárnapi templomot, hiába ragyogott a nap, az ő járásába nem ült bele a tavasz könnyű, felelőtlen ringása. Ment konokul és magányosan. Fölötte zsongott a levegő. Nedv futkározott a kérgek alatt. Az ágak végén is mosolygott a tavasz, de benne különös mag csírája bontakozott. Hatalmas koppanás és kardcsörgés riasztotta meg. Amint fölkapta tekintetét, a ragyogó kakastoll szinte megvakította.

– Kovács őrmester… – recsegett a piros, egészséges arc. – Sámson Felicián tanár úrhoz van szerencsém?

– Az vagyok. – Két lépést bizalmatlanul hátrált. – Mit akar?…

A csendőr zavarba jött.

– Kérem, az a cikk a Mi Megyénkben…

– Kérem, hagyjon azzal a cikkel!… Már önök is! Leszögezem, hogy – szinte reszketett a hangja az indulattól – badar kitalálás az egész. Hülyeség!

A csendőr kalapján szétborzolódtak a tollak.

– A Börzsönyi uraság kérdezteti… – szólalt meg. – Egyben én is elnézést kérek, de a kíváncsiság idehozott… A jelentés miatt, melyet a minap küldtem be… – A csendőr várakozva állt. Feliciánban hullámzott az indulat. Zavartan állt, akár a csendőr, ezek előtt a rejtett értelmű szavak előtt.

– Börzsönyiéknek írok! Ajánlom magam – és ahogy sarkon fordult, úgy érezte, megfordult vele a világ is. Vörös lett szeme előtt minden, az ég, a dombok. Szédült, de makacsul lépkedett. Magában egyre ezt ismételgette: – Megírom! Megírom! Végét vetek ennek!… – Oly komolyan mondogatta ezt, mintha a végrendeletéről lett volna szó, vagy magáról az életről. Közben fel-felbuktak benne a faképnél hagyott csendőr szavai is… – „A jelentés miatt, melyet a minap küldtem be…” – Dobhártyájában állandó zúgásként ismétlődtek a szavak. Fullasztó nyomást érzett a füle töve és torka körül. A csendőrt is sajnálta már, és önmaga előtt is szégyenkezett viselkedése miatt. Lépései egyre bizonytalanabbak lettek.

– Megírom, és végét vetek – volt a szó, amellyel becsapta a kertajtót. A bezárt lakás idegenül nézett rá. Anna nem volt odahaza, pedig vasárnap volt és ebédidő.

Amikor végre megérkezett, olyan volt a mélyzöld lombok között, mint a lepke, amelyik a rétről tér haza. A kalapja széles szárnya lobogott. Az emelkedő átpirosította a vérét hamvas bőrén. Piros volt az ajka, sőt, barna haja alatt a füle cimpája is. Anna szép volt, kissé talán gömbölyű, de az élet és az egészség mosolygó varázzsal vette körül egész lényét. Ha valaki azt kérdezné, hogyan került Felicián mellé, nem is csodálkoznék ezen.

Falusi leány volt. Az apja bérlő, vagy talán csak állatorvos volt-e, nem lehet tudni, mert egyiket sem gyakorolta. Mindig csak kocsizott. Hol egy pincénél állt meg, hol egy vendéglőnél, hol meg a gazdákkal beszélgetett, és mindegyiknél bort kóstolt. Nem ivott, csak kóstolgatta a borokat. Ez volt a szenvedélye. A külső megye borászati szakértője volt. Kitartóan kutatta a talajféléket és szőlőalanyokat és az ezek ügyes házasításából cseppentett borokat. Eközben olykor jegyzeteket is csinált magának. Egész életén át egy értekezésre készült, mely szerinte átalakítja majd nemcsak a táj arculatát, de az emberek lelkiségét is, mert a boroknak emberformáló erejében feltétlen bízott. De váratlanul meghalt. Természetesnek éppúgy nem lehet nevezni ezt a halált, akárcsak az életét, mert amikor meghozták a fenyőfás udvarra, mindenütt vérfoltok nyíltak, ahová csak letették. Anna így alaposan önálló lánnyá serdült, csupa szív édesanyja és kapzsi rokonai között. Valahányszor kerékpáron, gyalog vagy kocsin látták az országutakon, erdőn vagy városban, azt mondták: – Az apja lánya. Később motorkerékpárt is vásárolt, és ezzel aztán éppenséggel kitágult barangolásainak hatósugara. Tehát nemcsak hasonló lett, de jóval túltett az apján is. Szétszórt nagynénjeinek és a konok nagybácsiknak, a rokonszámba menő atyafiknak és az ismerősöknek kedves réme lett ez a lány. Hol itt reggelizett, hol ott táncolt. Amoda rokoni híreket vitt, és emitt csak megszállt egy éjszakára a szellőzetlen vendégszobában. Aztán váratlanul kezet csókolt, esetleg fölvett valami elintézni való ügyet, és a Szidi, Stánci és Karolina nénik fejcsóválása közben továbbállt. A Balázs, Móric, Péter és Pál atyafiak megdörzsölték kezüket, és alig várták, hogy megjelenjék újra az unalmas falak között, mert Anna pillanatok alatt olyan zengést, forgást tudott csapni az eldugott falusi parkok és kúriák körül, mintha a tüzes öröm maga érkezett volna meg.

Így történt aztán, hogy egyszer egy törzstisztre bukkant. Amolyan deresedő legényre. Úgy mondják a család irigyei és a rosszak, hogy több volt már az, amit ők csaptak, mint szerelem. De hogy nagyon szerették egymást, az biztos. A szegénység miatt, mert Anna az maradt apja borászati szakértelme mellett, nem lett a tiszti házasságból semmi. Ezután Annácska makacsul csak ennyit mondott: – Aki a következő bálon először fölkér, az az uram lesz. – És Fedorovszky parkjának egyik sarkában, melyet az úri kaszinónak ajándékozott, egy májusi mulatságon, a hatalmas tölgyek alatt, Felicián volt az, aki a cigánytól és bortól megittasulva, táncra szólította. Ő pedig állta szavát! Önmagát és Feliciánt is legyőzte. És most itt állnak egymással szemben. Anna szépségének utolsó sugaraiban, üdén és kipirulva. Az ingerültség, mely napok óta nőtt és kísértett benne, szemében szép tüzeket gyújtott. Felicián pedig ott állt szobája ajtajában. Egyik keze a kilincsen. Úgy állt, mint roppant döntés után a vallásalapítók. Két levél van a kezében. Tekintetében a megtisztítók és megtisztultak tüze. Anna töri meg a csendet.

– Húsz évig elég volt! Magányos természetem átsegített. – A hang még nyugodt, de különös árnyalatú. – Húsz év sok. Nekem is szükségem van valakire. Megérti végre ezt? Jártam esztendőkig maga nélkül. Hazudtam, hogy tudományos munkáin dolgozik. A görög istenekkel értekezik, de nyakig vagyok már a bölcsekkel és az istenekkel. Elég volt a tudós feleségének szerepe. Különben is, mit váltott be mindezekből? – a hangja már a kitörés szélén táncolt. Mintha elfojtott düh csuklasztaná: – Hol vannak a művek? Hol van, amiért játszottuk a szerepet, Sámson tanár úr? Tudja, mi lett belőlünk? És magából?

– Anna! Mi ez? Hát nem bölcsen élünk?…

– Bölcsen!? Még van bátorsága kimondani?… Tudja, micsoda maga?…

Feliciánban vak rémület lobbant fel. Ismerte az asszony éles szemét és biztos találatú szavait. Mintha önmagától rettent volna meg, akár a tagadó vádlott. Felicián tiltakozva vágott felesége szavaiba.

– Anna, mi történt? Épp ma, amikor ezeket a leveleket írtam… Tudja, mit visznek ezek hírül?… A becsület és az erkölcs…

– Hagyja! Hagyja! – sikoltozott már az asszony, és fülére tette remegő kezét. – Hagyja a szavakat! A maga öncsonkító szerszámait. Ezek sulykolták, zúzták magát ilyen torzóvá. Látott maga már sánta… és félkezű…

Anna ráesett a vén díványra, mely fölött a családi fényképek úgy sorakoztak, mint valami vegyesen sorozott, kinyalt, nadrágos, szoknyás sorkatonaság. Az arcát betakarta színük előtt. Azok pedert, hegyes bajusszal és tornyos hajkoronáikkal értelmetlenül néztek le rá. Az öreg pap képe, kezében a tubákos szelencével, mintha vigasztalni akarná, de Anna mindezt nem látta. Egyre tornyosuló indulat rázta. Felicián csak állt. Meg se rendítette a tomboló vihar, mely csak nagy lassan csillapodott. A sors kezét látta ebben is… Mert mi más lehetne épp ma, amikor gyökerestül akarja kiirtani a hazugságot.

– Anna! – szólt zavartan. – Anna! Még maga is?… És ma? Hát nem látta… Nem látja felettünk a… – Felicián elakadt.

Az asszony a könnyek közül zihálva nézett föl.

– Nem tud erről a szennyes históriáról? Ez az ügy már rég letért a becsület mezsgyéjéről! A lejtőn száguld, hogy bezúzza a törvény kapuját. Még nem késő! Nekem védekezni kell! Nekem! Érti ezt?… Nekem! A becsü… – itt hirtelen elakadt, e szónál, mert fölvillantak benne feleségének mondatai, melyeket épp az imént ez a szó indított el. Megrémült, hogy a vihart kizúdítja újra. – De nekem védekeznem kell! A nevemhez fűződik minden…

Anna értelmetlenül, várakozással nézett.

– Érti?… Eddig mindenki nevetett. De ma már összebújnak mögöttem. Suttognak. Tegnap már levelet is kaptam. Ma már egy csendőr szólított meg. Elég volt ebből!

Anna megrázkódott. Hátraszorította a haját, és szép puha keze az értelmes halántékon megült. A szeme tiszta, mint a kimert kút.

– Miről beszél? – kérdezte Feliciántól.

– A rákról.

– A rák! – és a mosoly úgy ívelt át egyszerre Anna arcán, mint a szivárvány az égen, eső után. Szinte tündöklött. – Látja, ez szép volt! Ha maga mindig ilyenre készült volna… Menjen csak végig a Herceg soron. Húsz év szörnyű magánya után, íme, az uram után érdeklődnek.

Felicián arca mintha csak torzított tükre lett volna az asszony érzéseinek. Ahogy lelkesedett az, úgy komorodott ő a beszéd alatt. De Anna úgy elmerült szavaiba, hogy észre sem vette.

– Hát miért nem jön velem?… Végig a Herceg soron… Menjünk el Máriásékhoz is. És a többi rokon?… Mikor voltunk mi együtt? Örökké egyedül… Örökké…

Felicián a fölengedő asszony szavaiba komoran vágott bele.

– Elég lesz, Anna! Elég! – A két levelet levágta az asztalra. – Előbb ezt a rákhistóriát kivégezzük! Többet egy szó se essék erről! Itt az újságnak és itt van Börzsönyiéknek az írás!

Felicián fölkapta a két levelet. Bevágta az ajtót, és elindult ebéd nélkül a városba. A csattanás mint háborgó lelkének visszhangja zengett benne. És Anna szavai mint lila felhők borongtak képzeletében. A csendőr szavai pedig mint tornyosuló vihar húzódtak szeme előtt, és úgy érezte, csak ez a két levél, ez mentheti meg a viharból, mely, íme, hírnevét, tekintélyét és boldogságát is a romlás üllőjére dobta már. Fölzaklatott idegeiben mindent fölfaló szörnyeteg lett az ügy.

A Mi Megyénknek szánt levélben leszögezte világosan, hogy a nyíresi rákászszerencse meséje nem tőle származik, és hogy a történet minden szava valótlan. A rákot Kántás Adolf vendéglőstől vették. A másikban pedig fölhívta Emília figyelmét erre az újságban megjelenő levélre. Alaposan kifejtette, hogy bár nevéhez fűződik ez a történet, mégsem az ő bűne. A történet szellemi atyaságát elrúgta magától. Elrúgta fattyúgyermekét, a derűt, melyet ez alatt a két hét alatt nevével törvényesítettek.

Épp elérte a Városi Első Hengermalmot, és már-már csillapodott a lelke, amikor a helybeli könyvkereskedő kocsija kikanyarodott az udvarról. Ilyenek itt a város iparosai és kereskedői. Aratásra és malomba, szüretekre és présházakba járnak. Egyiket se a becsületes mestersége, de földjei és szőlei után tisztelik. Nagy Mátyás is vérbeli gazda volt. Nem csoda, ha járatlan a könyvkiadás és irodalom szakmabeli területén. Nyomdája a szépség és értelem nemes szolgálata helyett a közhivatalok nyomtatványainak szomorú prése volt. Ontotta az űrlapokat, számlákat és a gyászjelentéseket. Így történt, hogy az egyetlen irodalmi értékű ajánlatot is elutasította, amikor annak idején Felicián megkísértette egy értekezés kiadásával. Amint meglátta most a kocsit, ez a régi emlék szúrt bele Feliciánba. Leszegte a fejét, mintha a kis patak halacskáit kémlelné a pocsolyás vízben. A kocsi azonban odaállt melléje, és Mátyás erőltetett figyelemmel szólt:

– Tartsál velem. Szívesen beviszlek.

– Csak eddig megyek. – Kezével bizonytalanul a város szélső házai felé intett. Volt benne valami elhárító, mintha csak ezt mondta volna: – Menj csak a dolgodra! Még csak az kellene, hogy épp most kocsizzak veled. Különben sem büszkeség a te kocsidon ülni. – Errefelé ugyanis megnézték nagyon is az emberek, hogy kinek a szekerére kapaszkodjanak, mert kapaszkodás, az aztán volt. Még a derék Felicián lelkében is. Mindenki valami láthatatlan létrát mászott. Ez a létra ott állt minden ház küszöbénél, és minden közhivatal kapujánál, sőt, a polgárjelöltek lelkének láthatatlan lépcsőjénél is. Minden tettükkel, mozdulatukkal ezen a láthatatlan létrán tornásztak, mint a kifestett artisták időnként a vásártéren, a kifeszített ponyvák alatt. Így dolgoztak ezeken a láthatatlan társadalmi sodronyokon, és csodálatos mutatványokat végeztek. Járása soknak tipegő és előkelő lett. Mozdulatuk sima és hideg. Némelyikén már látszott, mikor a poros utcára kilépett, hogy nagyra hivatott reménysége az arénának. Ezekről messziről kiabált, hogy kezük biztos és hideg, mint a kegyetlen torreádoroké. A fölfelé harcában kíméletlen bikaviadal folyt, városszerte, különös ruhákban és jelmezekben. Különös kisvárosi világ ez. És vajon kiket érdekeljen, ha minket nem, nagyjaink története? Így már érthetjük, hogy Felicián is ezen a titokzatos létrán nem nagy emelkedést látott, ha Nagy Mátyás, a hajdani szentképnyomó, bricskájára föltelepszik. De elég! Feliciánnál nem így áll egészen a dolog ezzel a bűvös létrával.

Most meg épp nem gondol vele. Anna magányán tűnődött már… Eddig nem sokat gondolt ezzel, de most, az összecsapás után, amikor a felesége fejéhez vágta, hogy ideje lenne a lélekmentő társadalmi lépésekre is, mint a malomkövekről a paprikaliszt, úgy szitált rá ennek a magánynak a hangoztatása. Homlokát újra felhők borították el.

A kocsi futását figyelte. Merre is kanyarodik? Átment a hídon? Ott futott a szederfák alatt, a zöld vetések között. Mátyás is mintha őt nézné. Nem lehet látni az arcát, de Felicián elképzeli, hogy ez a kivénülő özvegy még nevet is. A dombok mögötte májusi verőfényben fürödtek. A gyümölcsfák illata különös szaggá keveredett a patak leheletével. Mintha émelygett volna a gyomra. A szentképnyomó az előbb a városról beszélt. És most mégis a szőlők felé fordult a kocsija. Hát ez lenne Anna magánya? – sötétedik el Felicián. Különös színű felhők úsztak a dombok fölött. A kocsi, a Stier Júlia és Dusán Péter keresztjénél, elkanyarodott Sámsonék felé. Felicián egy pillanatra megállt. Az arca kipirult. Aztán gumisarkain megfordulva, imbolygó lépésekkel, mint a pocakos emberek szoktak, elindult, hogy végleg leszámoljon a hazugsággal. – De ennek is a végére járok – suttogta. Ez most nemcsak a hazugságra, de Anna magányára is vonatkozott.

Így érte el a Herceg sort, melynek széles hársfasora vezetett az elhagyott megyeszékhely szívébe. Nevével a Fedorovszkyak nagylelkűségét igyekezett megörökíteni, mert ők adományozták ezt a hajdani parkrészt is a városnak. Hercegi talajból nőtt ez a városrész; tehát méltó akart maradni múltjához. Kis fenyőligetek között feszítettek rózsával futtatott, különös házai. Megannyi kényelmetlen, oszlopos, tornyos, címerhelyes kastélyutánzat. Ilyenek a házak a Herceg soron. A jegenye- és fenyőormok átkandikálnak egyik sorról a másikra. A hársfák és a vadciklámenek illata átleng egyik kertből a másikba, de a gazdáik úgy élnek, mintha messzi puszták, erdők és széles berkek választanák el őket egymástól.

A hét szám alatti Megyaszayné épp így szólt körszakállas fiához, ki életét a negyvennyolcas ereklyék gyűjtésének szentelte:

– Már egy hónapja nem látjuk Jutasi Klárikát. Élnek még? Istenem, átfáradhatnál már egyszer, Ivánka, és megnézhetnéd, mi is van ott a Jutasi házban?

A Jutasi ház pedig csak áll a mindig behúzott zsalukkal, és hogy a polgári kíváncsiság ne zavarhassa titkait, örök időktől fogva a hátsó bejáraton és a konyhán keresztül történik a szellőztetése. Csak vár, vár a Jutasi ház, hogy Ivánka Klárikához átnézzen, a Herceg sor hét alól a kilenc szám alá. Jutasi Ottó pedig időnként, amikor eszméivel vívódva egy-két pohár konyakot fölhajtott, belerikkant a szobák sötétjébe: – Es lebe doch die alte Monarchie und der Kaiser! – és várja rendületlenül, ha nem is a messzi szomszédból Ivánt, de a császárt valahonnan a tengerentúlról, pálmás szigetekről. A Jutasiak ennek s ezért élnek. Ez a gondolat ad célt a mindennapjaiknak.

Ezek között a házak között iparkodott Felicián. Észre sem vette a tavaszon dolgozó embereket és a csudálatos történeteket rejtő házakat, családokat. Nem látta a bűvös létrát, amelyik ott támasztotta a házak oromfalát. Pedig mindegyik jóval magasabb volt, mint a kémény. Ha csúcsáig fölhághatott volna gazdájuk egyszer is, bizony, elszédítette volna a fekete mélység. De ki gondol most ilyenre? Felicián is vitte a létrát. És vitte a hármas cél is: Annának és önmagának, aztán a város polgárságának megmentése és Börzsönyiék megóvása a zaklatásoktól.

Már keresztülment a parkon, amelyik lezárta a Herceg sort. Itt kezdődött az igazi város. A kis, alacsony, homlokú iparosházak, melyeknek ablakai fölött az idő egyre koptatja a régi gelencsérmesterek empire díszeit. A házfalak kivétel nélkül sárgák. A díszek hófehérek. Mindenütt van nagykapu a kocsinak. A kiskapukon szép, kovácsolt kilincsek vagy csengőhúzók. Az udvaron kerekes kút és vályú. Az élet itt még a város és a mező között alakul. A műhelyek összeépültek az istállókkal, másutt meg a jó szagú csűrrel. A zöld kötényes Csejdy, aki a csizmadiaipar szeme fénye, amióta megvette a fia a szántógépet, azóta egyre annak a nyergében üldögél, és így dolgozik. Azt mondja, kényelmesebb és ruganyosabb is ez a vasülőke, mint a három láb. A csizmák pedig éppoly szépek, mint hajdanán, vagy tán még annál is szebbek. Nem véletlen Csejdy uram tette! Így azt érzi, közelebb van a földhöz, amelynek széles tábláiról és pusztáiról töltődik a város. Ők nem tagadják, pedig így van ez még a Herceg soron is.

Kettő óra lehetett, és Felicián ebéd nélkül volt. A kis pályaudvaron a délutáni vonatok mozdonyai pöfögtek és sisteregtek. Mégis erre a sorra fordult, mert a felső sarkon, a Montenegró üvegablakai mögött, az asztaltársaság már gyülekezett. Megrettent még a gondolatától is, hogy most újra a régi nótát nevessék végig. Mintha a rák elől menekült volna. – Majd az újságból megtudjátok, mit viszek! Elrántom én az orrotok elől. A nevemet is kiveszem a szátokból. – Mosolygott, talán először, Felicián. De el sem ülhetett az ajka körül a mosoly, amikor mögötte feltűnt Berkenyés, a Mi Megyénk szerkesztője. Mint a kakas, úgy üldözte az iparkodó Sámson Feliciánt. Aztán nagy szuszogva, teljes kövérségével útjába állt. Felicián megtorpant. – Mi az? Csak nem a sértett becsület állítja ide a saját vermébe bukott tollforgatót? Tán lovagias elégtétel? – Berkenyést mintha kicserélték volna. Köszönés nélkül, mint aki harmadszor találkozik egy nap valakivel, úgy szólt oda Feliciánnak.

– Elkészítetted végre a nyilatkozatot?

– Mit? – és úgy megtorpant Felicián, mint akit arcul ütnek.

– Igen. A nyilatkozatot, amire fölszólítottunk – gunyoros volt a szerkesztő hangja.

– Kicsoda az a mi? – dadogta ingerülten Felicián.

– Börzsönyi és az ő útján a lap. Már tegnap elküldtem érte a szedőtanoncot. Remélem, megkaptad az üzenetet?

Feliciánnal megbillent a tér. A fák mintha lefelé folytak volna. A koronájuk összeért; és a nyakkendője nehéz lett a mellén. – Mi az, hát elkésett? – Mintha láthatatlan erő a sarkát összeszorítaná. Mintha valami rákapaszkodott volna. A feje kidagadt a kalapjából.

– Én nem kaptam semmi üzenetet! – és úgy kapaszkodott ezekbe a szavakba, mint aki meglelte a szalmaszálat.

– Csudálom. De miért akkor a nagy sietség? És hova viszed ezt a két levelet?

A szerkesztő szeme úgy csapott le, mint a vércse Felicián kezére, amelyikben – Isten tudja honnan, de – ott volt a két levél. Mint a galambok a suhanó ragadozók csapására, ezek is sietve vissza akartak röppenni a fekete kabát zsebébe. De aztán Felicián, hirtelen mozdulattal, vakmerően, odanyomta Berkenyés szeme elé az egyiket.

– Ez a tied! – Aztán hadarva, mintha védekezne: – De jegyezd meg, én nem hallottam semmit a te üzenetedről! Amit teszek, az önmagammal szemben és a város közvéleménye előtt is kötelességem, és ezt önként teszem.

Úgy álltak, mint két ellenség. Berkenyés az elhamarkodott cikk miatti elkeseredését, úgy látszik, Feliciánon akarta kitölteni. Szemének fényében legalábbis ez bujkált. Mintha azt mondta volna: – No, megállj! Visszaadom neked, különben, mint ahogy ti csináltátok. – De mit csinált Felicián? Legföljebb azt, hogy dühösen hallgatott. Épp az égett Berkenyés lelkében, hogy semmit se tett, és mégis égig ragadta a hír épp azt, akit áldozatul szemelt ki annak idején.

– Érdekes – szólt gúnyosan –, nem kaptad meg az üzenetet, és mégis egyszerre olyan sürgős lett ez a levél… Csodálatos, hogy épp ma hozod… Persze, mit sem tudsz, hogy is tudnál a Börzsönyi fölszólításáról – gúnyolódott.

Ha Felicián bátor ember, azonnal kiveszi Berkenyés kezéből a levelét, zsebre teszi, és azt mondja: – Amit főztél, edd tovább! Amit írtál, javítgasd! – De nem ilyen fából faragták. Óvatos és félénk lélek lakozott ebben a tekintélyes külsőt viselő férfiban. Túlzó lelkiismerete azt súgta, hogy nem egészen tiszta! És ez elegendő volt, hogy belegabalyodjék Berkenyés hálójába.

– Pedig… Börzsönyi felszólított. Anyagi kártérítésről beszél. A törvényes utat is emlegeti.

A mondatok hatalmas csapásokkal zuhantak Feliciánra.

– Igen, felszólított minket. Kétséges ugyan, de némi felelősséggel mégiscsak tartozunk… Lehetne róla vitatkozni, de azt hiszem, te is érzed ezt, hogy van valami igaza.

Felicián fejében mindebből csak a törvényes felelősség szavak ragadtak meg. Ott táncoltak és zakatoltak a tudatában. Képtelen volt tisztán gondolkozni. Gyakorlati érzéke is kevés volt. Különös világban élt. A törvény fogalma előtte valami megszégyenítőt jelentett. Ez zengett, bongott benne, és egész elméleti lénye tiltakozott még a gondolat ellen is. Berkenyés nyeregben volt. Úgy nézett Feliciánra, mint a hálóba hullt légyre a pók. A levelet fölrepítette. Hidegen olvasta Felicián tisztázó közleményét. A Montenegró ablakából feléjük mutogattak. Úgy zümmögött az asztaltársaság, mint rajzás előtt a kas.

Felicián mindebből semmit se látott. Csak azt érezte, hogy valami suhog körülötte. Talán az, amit sejtett. Íme, megirigyelte a végzet, és elragadta azt a megnyugtató érzést is tőle, hogy önként és lelkiismerete parancsára cselekedjék. Börzsönyi felszólítása megelőzte. Zaklatott lélekkel követte Berkenyést, aki észrevette már a levélből, hogy mi ellen is harcol. – Szóval, menekülsz a mese apaságától. Na, megállj csak! – Befordultak egy boltív alá, mely alatt egy bazár udvari kirakata éktelenkedett. Itt volt a szerkesztőség. Berkenyés állandó tanyája.

– Épp ideje volt. Még talán nem késő – kegyeskedett Berkenyés.

Feliciánban mint a visszhang dünnyögtek ilyen szavak: – Kezdődik… Ez már a büntetés… A kényszer… Már nem a magad szántából cselekszel. Legalábbis ezek előtt nem! – Már-már ott tartott keserűségében, hogy visszaszerzi az írást, és jöjjön, aminek jönni kell. De képzeletében oly szörnyű volt ennek a következménye, hogy csak ült tehetetlenül a szerkesztőségben.

– Rendben van… Leadjuk a nyilatkozatot, bár itt valami sántít. Pajtás, te rosszul emlékezel. Azzal a rákfogással mintha te köszöntöttél volna rám.

– Mi? – szédült meg Felicián, de csak ennyi fért ki a torkán. Érezte, nem tud többet mondani.

– Semmi, semmi… Majd nyilatkozik a Mi Megyénk is. Nekünk is kötelességünk. Nálunk jelent meg, hát tegyük jóvá. Mégiscsak te, vagy mit bánom én, hát mi csináltuk ezt a históriát. Én megbíztam a szavatokban… A te szavadban…

Berkenyés arca különös volt. Aki nyugodtan figyeli, észrevette volna, hogy mindez tettetés, de Feliciánra hatott. Úgy érezte, hogy visszaélt egy jóakaratú lélek feltétlen bizalmával. Mikor elérkezett az öreg megyeháza elé, már sajnálta is Berkenyést.

Lassan négy órára járt az idő. A hajdú rég leszedte a főszolgabíróék asztalát, és most rövid pipájából enyhe felhőket és édes illatot émelyített a fakockás boltív oszlopai alá. Hűvös nyugalom tanyázott a bejárat alatt. Ez a nem nagy, de szép, barokk épület ott állt a Fő utca derekán. A terebélyes vadgesztenyék eltakarták a föliratot az erkély alatt, mely piros kezdőbetűkkel, latinul hirdette, hogy „Ez épületet emeltette a Vármegye, hogy a Közrendnek, Közjónak temploma legyen.” A szöveg erősen megkopott. Agyonkarcolta az idő és a gesztenyeágak, és így ezért sem érvényesülhettek ma már a szavai.

A megyeház és a Fedorovszky kastély között pedig amolyan stílustalan, cifra épületek sorakoztak, amilyeneket az ezeréves emlékünnep táján építettek országszerte a vidékről beköltözött várospróbálók.

Felicián ott ment az ablakom előtt. Ebéd utáni aléltságában szendergett a város. Leszegett fejjel ment; és szomorúan maga elé nézett. Ha föltekint, tán elfelejti lelki gyötrelmét, mert szemközt, a Tatay ház emeleti ablakában, ott állt Olivér. Ragasztott nádnyelvet kötözött selyemszállal. Az ablakban spirituszégő, enyves tál, kis fogó, és íme, a két elmerült horgász észre sem vette egymást. A Tatay gyerek éjjel-nappal csak ezzel foglalkozik. S az apja pedig megelégedett és nagyon büszke a fiára. A ház is, ahol lakom, maga a mezei előkelőség. Házigazdám, özvegy Csenterich János, a szomszéd szobában, hatalmas, oszlopos ágyban alszik. Körülötte a falon angol feliratú gobelinek: agarász-, falkavadász- és lóversenyjelenetek. A folyosón kétszáz agancs. Ágyával szemben ott lóg a falon egy óriás fénykép, mely özvegy Csenterichet ábrázolja, piros frakkban. Ha kinyitja délutáni álmából a szemét, ma is az első az, hogy végignézi ezt a képet, aztán elégedetten fütyürészni kezd, és máris biztos lehetek abban, hogy bejön hozzám. Ilyenkor leül, mint aki elfáradt, és családjának történeteiből néhány fejezetet mesél, hogy megtudjam, kik is voltak ezek a Csenterichek.

Felicián, amint így ment a házak előtt, ha a lezárt kapuk résein benézett volna, sok embert lát a városban, aki a puskacsövet a napfény felé fordítja, és mosolyog. A vont cső ragyogó glóriát kerít a szemükre, mint a monokli. Másutt meg látta volna, hogy vadászcipőt olajoz a lány, vagy hogy az iskolás gyermeket sörétes patron készítésére oktatják. Így él a város előkelőbb része. Mezőkről, erdőkről és patakokról mesélnek. Messzi falvakat és rég holt családokat emlegetnek. El sem hiszik, hogy szomszédjuk van. Reggel és este valami örökségről vagy szerencsés sorsjegyszámról álmodoznak. Esztendők óta tudja mindegyik, hogy melyik lesz az a birtok, amelyet megvesznek aztán. Hogy miből élnek, legtöbbnél nehéz megmondani, mert ők véletlen élnek itt. Mégis, a Herceg soron ők a példák. Az apró, elkülönülő kastélyocskák az ő műveik.

Barátom befordult a Megyeház sarkán a Börtön sorra, a levéltár felé. A szomszéd szobában megreccsent az ágy. Biztos voltam benne, hogy özvegy Csenterich most szemléli az úrlovas képét. Nem sok gondolkozásnyi időm volt. Köpenyemet magamra kaptam, és szaladtam le a folyosón, hogy megtudjam Felicián borongásának okát, és figyelmeztessem újra a Zenélő patak terveire.

Anna a csodálatos, várospezsdítő história családi jelenete után sokáig nézte a távozó urát. Lelkében elültek az indulatok. Amint kitartóan szemlélte, mint kanyarodik le a mély horhóút bokrai között, úgy érezte, hogy a távolság növekedésével szívében is egyre kicsinyedik. Amint eltűnt a rét fűzfái mögött, már egyebet sem érzett, mint nagy ürességet. Maga csodálkozott a legkevésbé ezen. Ez a süket üresség már régóta tágult a szívében. A különös nyíresi történet azonban mintha visszavetette volna Feliciánhoz, de íme, úgy hozta a végzet, hogy csak ideig-óráig tartson ez is. Felicián alakja még egyszer feltűnt a bolgárkertészek ágyásai között, de már csak akkora volt, mint egy legyecske. Anna odasétált a tükörhöz. Tisztában volt asszonyi varázsával. Jól tudta, hogy ez nem szépségéből, de nyughatatlan, mindig tüzelő egyéniségéből villog elő. Kicsit ide-oda tolta hajfürtjeit, arcélét megnézte a tükörben, aztán kövérkés derekát összeszorította a tenyerével.

Így állt, szemlélve magát, még egy darabig, amikor kocsizörgés zavarta meg tűnődésében. A kertajtó is becsapódott. Nagy Mátyás kocsisa jött a lugas között. Kezében zöld kalitka, és abban egy csízmadár. Anna mint a vadgalamb röpült le a verandáról a kocsis elé. Kezébe kapta a kalitkát, és fütyörészni, turbékolni kezdett a madárnak. Se kérdés, se beszéd, viszi befelé.

Nagy Mátyás, aki vagyonát a búcsúknak köszönhette, csak nézi a bakról. Ő volt a város egyetlen embere, aki az áhítatból gazdagodott meg. Tarka szentképeivel, melyeket ezrével nyomatott, meghódította a falusiak szívét mindörökre. Még most is keresik az öregek a sátorok között a búcsúnapokon. Most, amint befelé indult Anna, egyre komorodott Mátyás arca. A kocsis zavartan követte. Aztán makogni kezdett.

– Amit a gazdám ígér, meg is teszi.

Anna egyre csak a csízzel foglalkozott. Mátyás meg úgy ült a bakon, mint a lépre szállt stiglic. Az asszony varázsa fogta. Ahogy távolodott Anna a gyümölcsfák között, és a virágzó felhők mögül föl-föltűnt a madárral, mindig jobban elbűvölte Nagy Mátyást. Anna tudta jól, hogy nézik. A kocsis még mindig ott lábatlankodott mögötte.

– Hátha még tudná, hogy honnan szereztük! Nem is kérdezi? Pedig mióta neveltette a csízt az úr…

Ahogy meghallotta ezt a beszédet a gazda, elöntötte a méreg. Még csak az volt hátra, hogy ez a mafla locsogja el, amit ő akar elturbékolni, kettesben.

– Gyuri, hol tekeregsz? Gyere te… te!…

A kocsis, mintha villám füstölt volna bele a csíz történetébe, elharapta a szót, és megindult a kocsi felé. Nevetés csilingelt utána.

– Mi az, Mátyás, hát maga is itt van? Nem szép, hogy be se néz, csak úgy hallgatózik. Aztán meg épp most kellett hogy rikkantson, amikor a szép részébe kezdett a Gyuri.

Több sem kellett a szentképnyomónak. Úgy veszekedett le a kocsiról, mint akit láncról szabadítanak. Anna oda sem nézett. Mátyás körültáncolta őket, és a csíz rémületében fütyülni kezdte a Rákóczi-induló első ütemeit.

– Megállj, csíz, megállj, te! – ijedten hessegette el a dallamot a madártól, mint az előbb a történetet Gyuri szájából. A csíz rémülten ugrált egyik ágacskáról a másikra.

– Ne előzz meg!… Még nem szabad, te kis buta jószág. Mindent sorjában – bólogatott és ragyogott kedveskedve Mátyás.

– Még kiböki az oldalamat a kíváncsiság. Remélem, jó hírt hozott az ebédhez – enyeleg Anna.

– Hogyan?… Nem ebédelt? Hiszen Feliciánt már a város felé láttam. Azt gondoltam, hogy mindjárt jöhet velem kocsizni. Úgy gondoltam, megnézzük a szőlőt.

– Majd ebéd után.

Kis idő múlva, csak úgy odavetőleg, kérdezte Anna:

– A kávéházban találkoztak?

– Nem. A malomnál.

Anna jóízűen evett. Mátyás pedig nem értette a magányos ebéd jelentőségét. Fogalma sem volt arról, hogy a Török Bálint-kollégium híres tanára mire szánta el magát.

Anna megebédelt. Megtörölte az ajkát.

– Indulhatunk.

A szentképnyomó zavarba jött. Nem tudta, hogy mire ez a hirtelen változás. Úgy ment az asszony után a kerten át, mint a tavasztól részeg elsőfű csikó. Pedig alaposan deres legény volt már az özvegy szőlész. Kék szeme, amint megcsapta a szél, mintha könnyekben csillogott volna, és amíg a francia barátok hajdani kolostora felé mentek a szürkék, elkezdte mesélni a csíz történetét. Szavai úgy zümmögtek, mint a méhek Anna hajfürtjei körül. Sámsonné arca különös volt. Érdekesre színezték az események. Kifelé mintha közömbös lett volna, de belül mély tűz és érthetetlen indulatok formálták. Aki azt gondolná, hogy talán a délelőtti jeleneten tűnődik, nagyot téved. Erről az oldalról már oly csendes volt Anna lelke, mint a vulkán ölén a tengerszem, melyet nem ér el a hajnal szele. Mátyás egyre csak dünnyögött.

– Emlékszik még… dehogyis emlékszik… miért is emlékezne maga? De én nem fogom elfelejteni soha – és hosszan nézte az asszony szép arcélét. – Most múlott a télen egy esztendeje. Bejött hozzánk. Fekete bársonyban volt. A hócsillagocskák olvadoztak a haján és az arcán. Olyan volt, mint egy feketébe öltözött apród. A korcsolya ott csörgött az oldalán. – Anna ránézett az emberre. Tetszett neki, mint jön tűzbe ez a különös könyvkereskedő, akinek számláin és ravasz könyvein soha senki sem tudott eligazodni. – Akkor maga egyre csak a zöld kalitkát nézte. Alig vette le a szemét a könyvállvány tetejéről. A csíz pedig elkezdett fütyölni, mert a kinyílt ajtón becsapta a szél a korcsolyapályáról a katonazene hangjait. Maga tapsolni kezdett a csíznek, és nem ment korcsolyázni. A fekete bársonykabátkáját a székre tette, és üldögélt zárásig. Hallgatta a füttyös madarat. Én meg, tudja mit csináltam akkor, zárás után?

Anna kíváncsian nézett rá.

– Kaptam a bundámat, és szaladtam, mint a kisdiák. Meg sem álltam az öreg Geleteyig. A szívére kötöttem, hogy azonnal szerezzen egy éneklő csíz madarat. Geletey, a rigószó csizmadia, csak csóválta a fejét.

– Nem olyan könnyen megy az – mondotta.

– De én erősködtem. Aztán tavasszal kocsin hordtam az öreget a Zsigmondi erdők és berkek között, míg végre ráakadtunk a tanulékony fészekaljra. Több, mint éve már. Azóta tanultak a csízek.

A kocsi lassan fölkapaszkodott a Péterfai hátra. Ezek a legömbölyített végű dombok a folyó árteréig ereszkedtek. Enyhe lankájuk észrevétlen simult a városi rétre. Itt fönt azonban változatos hullámzással, meredek oldalvölgyekkel, árnyas és bokros szakadásokkal gyönyörködtették a szemlélőt. Anna és Mátyás alatt mélyen lent húzódott a Kencevölgy. Rétjének közepén kis patak szaladt. A völgyfej kéklő fenyveséből indult, három-négy bővizű forrásból. A patakocskát végig berekfák szegték és piros vesszőjű fűzfabokrok. A keskeny bürüket, melyeken a szőlősgazdák jártak át a patakon egyik dombról a másikra, szépen lehetett látni a magas hátról. A másik völgyet kelet felől sötét tölgyerdő szegte, melynek elején óriás szelídgesztenyék ácsorogtak. Olyanok voltak, mint szép szál, bozontos pásztorok a legelésző tehenek előtt.

Felicián nem láthatta a magasan járó kocsit, és Mátyás nem látta a tájat Anna közelségétől. A kocsi lassan ereszkedett le a partba vágott úton, mely Nagy Mátyás présházához vitt.

Mi lent jöttünk még Sámson Feliciánnal a réten. Felicián lelkének vagy a kora délutáni rétnek csendje volt-e sűrűbb? – nehéz megmondani. Volt ebben a csendben valami szomorúság és végzetszerű, mert Felicián ezzel a mai útjával és tettével, mint a sors választott gyermeke, a szerencsét ellökte magától. A sors választott gyermeke volt a részeg bábos is azon a tavaszi napon a nemes Gaálné erdei csárdájában. A szép színű bor ott bukfencezett a fejében. Huncutul kandikált a szeméből, és minden szava a nagy igazságokat súgta. Beszélt a búcsúsokról és az emberekről, kiknek üdvösség és az édes márc kell, hogy boldogok legyenek. Sámson Felicián is sejtett ebből valamit. Mert az emberek nem a kegyetlen igazságot, de a csudálatos históriákat szeretik. A márcot a keserű élethez. Az édes szirupot, mely a földi búcsúkon az ég felé emel. Ennek a bábosnak a szavaiban akkor a végzet játszott és bölcselkedett. A dobozban a rák csak az eszköz volt. A sors eszköze. De a délutáni két levél után, most már lelkében ugyan tisztán, de már különös sejtelmekkel kapaszkodott borházas kertje felé. Ilyen nehezére ez az emelkedő és a távolság még sohasem volt.

Odébb, a Péterfai háton, ahol a hegyközség kápolnája állt, a szentképnyomó borházában a házigazda különös révülettel csüngött Annán. Zavarát kezdetben azzal leplezte, hogy mindent mutogatott. A sötét tujabokrok gúlái közül egyre nyújtogatta a kezét, és tüzes homlokkal csácsogott.

– Az ott a megyei levéltár. Hol is a távcsövem?

Beperdült a présszobából nyíló kamrába. Itt megállt egy kicsit. Kezét rányomta homlokára. Fújt néhányat, és erőszakolta magára a nyugalmat. Ez a váratlan fordulat, hogy Anna eljött, fölborította terveit. Most egyensúlyt vesztve kapkodott. Mátyás lassú, fegyelmező mozdulattal nyúlt a távcső után. Amint kezében érezte, váratlan gyorsasággal fordult meg. Emiatt aztán elöntötte a méreg és az indulat. Valami egyre azt súgta, hogy kezében van minden. Ez tüzelte, de Anna természetes nyugalma ugyanakkor nyugtalanította is.

– Nézze. Látja… – a távcsövet Anna szemére tette. Jobb karjával enyhén átölelte a nyakát.

Az asszony oly nyugodt volt, hogy Mátyás zavara csak egyre nőtt. Ráadásul hajának táncoló szálai belecsiklandoztak a fülébe, és az orra körül lengedeztek. Nevetni kellett volna neki, és csak hadart.

– Látja? Jó üveg. Idelátszanak szépen a színes címerüvegek az ablakok keretéből. Nézze csak. Szép ez a tarka csillogás. Hát ha még látná alkonyattájt… El kell hogy, jöjjön! Ha látná, amikor a lebukó nap tündökleni kezd a címerábrák zöld és kék ívein. Olyan a levéltár ablaksora innen, mint a kaleidoszkóp. Ígérje meg. Ugye meglátogat?

– Már hogyne jönnék, Mátyás – nevetett Anna.

A szentképnyomó újra visszatért a csillogó díszekre, és erről a csodálatos csőről kezdte újra a hasonlatait és az ügyesen és bölcsen élők változatos életét hasonlítgatta hozzá. Kedvenc tárgya volt ez a gyerekjáték. Valamikor kezdő korában a búcsúkon százával adta el a gyermekeknek. Ez a korszak volt életének a hőskora. A felnőtteknek akkor a kalendárium mellé még ráadásul egy-egy szentképet is adott. Ő volt a megye verhetetlen szentképes kalendáriumosa. Nem is vettek mástól évkönyvet. Ezzel gazdagodott meg, és híresedett megyeszerte. Üzleti gyarapodásának titka azóta is ez az ajándékozási rendszer maradt. Most már nem a vénasszonyokat csalogatja, hanem a jegyzőket, tanítókat, és azóta a közigazgatáson és a tanügyön zsírosodik Mátyás.

A börtönkápolna mutogatása után, amikor betértek a szobába, Anna a cimbalmon megpendített egy húrt, és dudorászni kezdett. Mátyás odaszegődött, és zengő futamokat kalapált a hangszeren. A húrok zengése kitáncolt a szabadba, és úgy ugrált a diófa barkás ágain, mint a cinkék és vörösbegyek. A mély cimbalomhúrok el-elcsukló nyögdelése és felhorkanó rohamai ott bujkáltak az örökzöldek lombjai között, majd mint fergeteg száguldottak ki a házsarkon, és leiramlottak a messzi, mandulafás völgy felé. Végül Mátyás úgy elérzékenyült, hogy esküdözni kezdett.

– Anna, jövőre – de ugye megígéri, eljön még odúmba? – betaníttatok egy olyan csízt, amelyik mindig csak ezt énekli magának: „Te vagy a lelkemnek egyetlen virága.” – Azzal elérzékenyülve kezdte az öreg cimbalmot újra cirógatni, pengetni, a két nyúllábként futkozó verővel. Aztán fölugrott, és két üveg vörös borral tért vissza.

Anna csendesen figyelte ezt az embert. Nagy Mátyás úgy hallotta, hogy valahányszor Anna hozzáérinti kezét a vállához, mindannyiszor megszépül a zengés a húrokon. Édes és bágyadt lesz a melódia. Valóban így is volt, mert Mátyás kezébe ilyenkor lágy áram szökött, és ujjaiban, melyekkel a cimbalomverőt tartotta, mély remegés borzongott. Ezért mélyült és szépült meg ilyenkor a hang. Sokszor már-már úgy érezte Anna is, hogy szívéig árad a dal. Szép arcélét, melyre mindig büszke volt, mint híres családi vonásra, odafordította az ablaknak. Szeme áttüzesedett, és melle oly lágyan hullámzott, hogy Mátyás fölugrott a cimbalomtól. Egy darabig csak nézte az asszonyt, aztán hirtelen szétcsapta a karját. Anna nyugodtan szemlélte. Mátyás így állt egy darabig, aztán ökölbe szorította széttárt kezét, és vad remegés futott át rajta a tarkójáig. Minden átmenet nélkül szemébe csapta a haját, és kiitta a bort. Anna ekkor az ajtó felé lépkedett. Mátyás eléje szaladt, és a két ajtófélfát támasztva, könyörgésre vette a szót. De Anna olyan szépen és kérőn nézett rá, hogy csak megfordult, és elrikkantotta magát.

– Gyuri! Hol vagy, te mihaszna? Hol az a kocsi?

– Tudja mit? – nevetett Anna. – Megnézzük, mit tud a csíz minálunk.

Mátyás boldog volt, és váltig erősködött, hogy tudja a Rákóczi-induló kezdő ütemeit, csak előre kell fütyölni neki.

Amikor elindult a kocsi, Mátyás odavágott a lovak füle közé, és egyre fújta rendületlenül a Rákóczi-induló első akkordjait. Amikor odaérkeztek a köblösi házhoz, Felicián és én csaknem a rúdnak mentünk. A szentképnyomó megrántotta a gyeplőt. A kocsi hirtelen zökkenéssel megállt. A lovak idegesen dobálták fejüket, és zörgették szerszámaikat. – Pszt-te! Pszt!… – csitította a lovakat, de több egy mukk sem jött senkinek a szájára. Feszült csend és különös várakozás. Anna szemébe hideg nyugalom költözött. Rólunk a szentképnyomóra fordította tekintetét.

– Tovább!

Mátyás csak nézett értelmetlenül. Anna a nyelvével türelmetlenül csettintett. A lovak megugrottak. Mátyás csak tartotta a gyeplőt, de az egészet Anna irányította. Olyan hirtelen volt a fordulat, és annyira megokolás nélkül, hogy Mátyás nem is tért magához. Anna odacserdített a lovak közé. Azok a völgynek iramodtak. A Kencevölgy felé. Egyedül Gyurinak volt helyén az esze. Áthajolt a hátsó ülésről, és először Annától az ostort, aztán gazdájától a gyeplőt vette el. Szó nélkül engedelmeskedtek. Gyuri csendes, biztató füttyögetéssel igyekezett megnyugtatni a bokros állatokat. Kemény kézzel tartotta a szárat. Az út kanyargós és meredek volt lefelé.

Felicián csak nézett a rohanó kocsi után. Tudta jól, hogy honnan fúj a szél, de a helyzet oly meglepő volt, hogy elhagyta kopott hasonlatát Jupiter száguldó szekeréről. Szörnyű zavarának fokmérője volt ez a hallgatás. Aztán mintha kiáltani akart volna. A szó hangtalan is ott ordított az ajkán és a homlokán. Olyan volt így, a porfelhőben, megtorpant nézésével, mint aki a végzet figyelmeztető zúgását hallgatja. Aztán elindultunk mi is. Kellemetlenül éreztem magam. Amikor a szőlő kapujához értünk, kínomban minden átmenet nélkül az ikráztatóról kezdtem kérdezősködni.

– Ott van. Nézd meg! – igen mély volt a hangja.

Megindultam a csörgedező forrás irányába. Mire visszanéztem, Felicián már nem volt a verandán. Nem mentem le a medencéig, melyben vidám zenével táncolt a kristálytiszta víz. Hirtelen visszafordultam. Nyugtalan volt az egész háztájék. Messziről még mindig hallatszott a kocsizörgés. A szótlan találkozás nem sok jót sejtetett. Az előszobán kopogtattam. Csend. Erősebben. Újra csak csend. – Hol van ez az ember? – Benyitottam. Senki. Kopogtattam a háló ajtaján. Hát ott áll Felicián az asztal előtt, komoran, és úgy néz a kalitkára, mint valami bűnjelre. Amint az ajtó becsapódott, megugrott a csíz, és élesen elkezdte a Rákóczi-induló elejét. A dal, mint valami tündér, repkedett. Kitört belőlem a jókedv. Csak épp Felicián nézett a vidám csízre értelmetlenül. Nagy Mátyás sem nézett különben, amikor megkapta útközben a választ Annától a kérdésre, hogy hová?

– Ferdihez, a hegy doktorához.

Vajon kit öntött el a féltékenység és a sértett önérzet jobban. Feliciánt-e vagy Nagy Mátyást ezen a napon, nehéz lenne eldönteni?

Ferdinánd, a hegy doktora, fiatal, elvált ember volt, és ma délután óta úgy érezte a szentképnyomó, hogy Anna egy kissé hozzá tartozik. Nem csoda, ha elsápadt. Mindjárt meg is kérdezte.

– Miért, Annácska?

– Régen láttam Ferdikét – nevetett az asszony.

Amint odaértek a széles, lécre feszített drótkapuhoz, Anna leperdült a bakról. Piros volt az arca, és jóízűen nevetett. Amint földet ért, máris nyújtotta a kezét.

– Isten áldja, Mátyás! Köszönöm…

Mátyás úgy gondolta, hogy majd maga is leszáll. De a kis meleg kéz oly biztosan búcsúzott, hogy első zavarában csak himmegett, hummogott, és megfordította a kocsit. Anna már akkor kinyitotta a kaput. A szentképnyomó megállt. Nem találta sehogy a helyét, sem pedig rendjén a dolgot.

– Hová, tekintetes úr? – Gyuri kérdése meg egyenesen földühítette.

Anna nevetett és integetett. A diófák közül még vissza is kiáltott.

– Azt a csízmadarat is várom! Ha nem hozza, elmegyek érte.

A napot a szomszéd dombhát már elfogta a völgytől. A dombláb kékes párában üldögélt, és az árnyékok egyre nyúltak a patakocska felé, de fönt Ferdinánd, a hegy doktorának szőlőskertje és borháza tündöklött az alkonyi fényben. Anna az alsó ház előtt leült, és rendezgetni kezdte a haját. A kemence, házacska, istálló és csibekeltető között megrekedt a hőség. A kutya is előjött, és barátságosan csaholni kezdett. A magasból érces hang szólalt meg.

– Mindjárt jövök! Üljetek le!

Aztán női sápítozás, gyerekbőgés és Ferdinánd hangja keveredett össze, mintha civódnának. Anna kíváncsiságból elindult a felső szőlőbe. Az utolsó karóknál megállt. Ferdinánd ott ült egy karosszékben a présház két oszlopa között. Talpig rongyos volt és mezítláb. Inge gallér nélküli, kék ing, kezében csipesz, a másikban meg egy babszem. Térdei között egy gyereklány bőgött.

– Még azt meri mondani, hogy sok a két délutáni napszám?…

– Nagyon sok, doktor úr. Három óra is elég lenne ezért a kis vacakért.

– Mi, vacak? – Már el is kapta a kislány fejét.

– Jaj, Istenem! Én Istenem! – rimánkodik az asszony. – Elgyüvök, elgyüvök egész délutánra.

– Ne gyüjjön! Itt a lánya, vigye. – Azzal hirtelen mozdulattal a babszemet, melyet az előbb kivett, visszadugta a kislány orrába. – Sok magának? Hát vigye a városba. Ott majd olcsóbban kiveszik. – Szavait a gyereklány éktelen ordítása nyomta el. Ferdinánd pedig, mint aki jól végezte dolgát, felállt, és megindult a szobája felé. A gyerek, orrában a babszemmel és az ordítástól is, majd megfulladt már.

– Jaj, doktor úr! Jaj, jaj, Istenem, vegye ki, gyüvök én!

A hegy doktora konokul lépkedett föl a lépcsőkön a két oszlop közötti kis erkélyre, ahonnan szobájába nyílt az ajtó.

– Doktor úr! Doktor úr! Három napra gyüvök – és a szegény asszony rimánkodva ment a mezítlábas ember után.

A gyerek szeme könnyben úszott. Nyögött, vörösödött és kékült, inkább a rémülettől, mint a fulladás veszélyétől.

– Ferdi, Ferdi! Maga aztán jól csinálja! Így aztán könnyű napszámot szerezni! Ezért olyan szép a maga szőleje – lépett elő Anna, és a kislányt az ölébe kapta.

Még csak ez volt hátra. A gyerek erre még jobban kezdett ordítani, mert a lépcső felé vitte Sámsonné.

– Jöjjön azonnal! – Toppantott. – Segítsen azonnal ezen a kis békán! Ha tudtam volna, hogy ilyen ember, be se teszem a lábam ide. – Ferdinándot igen meglepte Anna hirtelen beavatkozása.

– Hogy kerül maga ide? – de csak nem mozdult. Végre megszólalt: – Aztán hogy leszünk azzal a napszámmal?

– Két nap… Két nap…

– Mikor?

– Amikor parancsujja – törölgette szemét szoknyájával a remegő asszony.

Ferdinánd pedig léleknyugalommal, a gyerekordítás közepette, eltűnt az ajtóban. A vénasszony és a fölnyalábolt lánnyal Anna csak néztek a magasba, a hegy doktorának erkélye alatt. Végre megjelent Ferdinánd, fehér köpenyén zöld vincellérkötényben s a kezében kalendáriummal. A gyerekordítás közepette nyilatkozott a magasból.

– Beírom május végére.

– Gyüvök én. Gyüvök, csak segéjjen a lelkemen.

– Huszadika és huszonegyedike délután. – Ceruzával írta be, csak így: Trézsi két félnap.

– Megértette, húsz-huszonegy! – Aztán lejövet, mint a ráérő gazda, aki elintézte dolgát, Annával kezdett beszélgetni. A gyerek ezalatt megcsiggadt egy kicsit. Anna, azt hiszem, most már nem annyira a kegyes lélek sugallatára, de a fáradtságtól odatette a gyereket Ferdinánd karjai közé. Mint malacvágáskor, olyan visítás keletkezett. Ferdinánd hiába tapogatta a babszemet.

– Fogják már ezt a kölyket, mert mindjárt a városba zavarom – és közben példálódzott léleknyugalommal –, így jár, lássa, aki fukar. Még ez a szegény gyerek issza meg a levét… Hol vagy, babszem, hol vagy?… Sok pénzébe kerülhet ez még magának.

A vénasszony már rémülten sipákolt. – Én Istenem, segéjj… Csak most segéjj!… Gyüvök én, gyüvök én… Én buta fejem… Én kis Rozikám.

Ferdinánd a vincellérkötény zsebéből kis, horgas csipeszt vett elő. Belenyúlt Rózsika orrába, és mikor már érezte, hogy a babszemet megfogta, megszólalt, mint a próféták.

– Jól imádkozott. De most aztán szedje a sátorfáját, amíg meg nem gondolom magam azzal a babszemmel, és a maga… – elharapta a szót.

Az öregasszony úgy a hóna alá kapta a kislányt, mint a tikhordó kánya a csibét, és rohantak ki a szőlőből.

Így álltak a hegy doktorával a hegyközségiek. De mégiscsak őhozzá jártak, mert velük dolgozott vagy tizenöt esztendeje már. Csak télire költözött a városba, mert akkor megjöttek a színészek, illetve a színészlányok, és ilyenkor nem lehetett Ferdinánddal bírni. Ott sétált ilyenkor órákat a fenyőfás parkban, a szitáló villanyfényben, a színészbejáró körül. Ködös estéken a közismert „Hatkéményesnek” nevezett ház körül is látták a rosszmájúak, de mindez, alig hiszem, hogy árthatna a dolgos szőlősgazda tekintélyének, aki kora tavasztól késő őszig szakadatlan munkában áll. Pedig kezdetben, amikor híre ment, hogy mifajta ember vett a Péterfai dombon birtokot, csak kinevették. Majd gyanakodva nézték, mert hiába hoztak beteget, Ferdinánd elzavart mindenkit. Egyszer aztán a hegypásztor lábát törte. Behozták, és akkor Ferdinánd nekifogott az orvosláshoz. – Hogy összeforrt-e a csont?… – Kérdezzék csak meg a hegypásztort. – Ez az ember a hegyek széltében és hosszában, három hegyközségben csak Ferdinándunk nagy orvostudományát kürtölte. Azóta lett aztán a hegy doktora. De pénzt sohasem fogadott el. Csak napszámért és jószágért segített. A felső szőlőben a szobája amolyan hegyi rendelőféle volt. Kevés szerszám volt benne, de annál több szárított fű, melyek papírzacskókban illatozva, különös, kesernyés szaggal töltötték be a levegőt. Itt szeretett üldögélni, a két oszlop között.

Idetelepedtek most Annával is, az erkélyre. Ezt a helyet mindenhonnan lehetett látni a kék dombokról és a völgyi utakról. Fehér köpenyében, ha kiült ebéd után, ruhája messze elvilágított, és akiknek panasza akadt, tudhatták, hogy otthon lelik-e, vagy sem. Hogy mi az oka annak, hogy pénzt nem fogadott el, és receptet sem írt az Arany Pelikán- és a Segíts Angyal-patikáknak, azt csak találgatják. Az bizonyos, hogy valami nem volt rendjén Ferdinándnál. Valami írásról beszélnek, melyet a hegy doktora mindig a zsebében hord. Úgy mondják, az egyik neves ideggyógyintézet állította ki. Lehet benne valami igazság, mert emlékezzünk csak. A Kencevölgy végén, a Négy forrásnak volt egy szép, tízes szarvasbikája. Ez a hatalmas állat minden alkonyattal lejött a forráshoz. Először csak benn állt a rekettyék között, és onnan nézte a dolgozó szőlőmunkásokat. Aztán, amikor a haranglábban a hegypásztor meghúzta az esti szózatot, akkor kilépett a forráshoz. Ivott, elbődült, és nekiiramodott az erdő felé. Egy este aztán fegyverdörrenés csuklott végig a völgyön. Épp amikor énekelni kezdett a harang. Az emberek lerohantak a forráshoz. Kinek a kapa, kinek meg a gereblye vagy a kés volt a kezében, és ott feküdt lábuknál a hegyközség büszkesége, a tízes bika. Dermedten lesték, honnan jött a lövés. Ha akkor rajtakapják a sűrűben Ferdinándot, agyonverik. De szerencséje volt… Az emberek meggyászolták a Négy forrás bikáját, és a törvény pedig fölmentette Ferdinándot, mert valami írást mutatott be az ügyvédje. Ez a történet kettős folt maradt a híre körül.

Nagy Mátyás most erre az emberre dühöngött. Igaz, Ferdinánd soha be nem tette a lábát az üzletébe, mert nemcsak a könyvtől, de még az újságtól is irtózott. De nem is ez volt gyűlöletének az indítéka. Dühös volt, mert nem értette az egész délutáni históriát. Mintha érdes hínárba gabalyodott volna. Csak egy helyben taposott, ha végiggondolt rajta. Először hozzá volt kedves Anna. Énekeltek is. Aztán meg azt mondta a hites ura előtt, hogy „tovább”! Aztán lehajtatott a hegydoktorhoz, és búcsúzott. Igen gyötörte a hiúságát a dolog. Alig vette észre, hogy odaért Sámson Felicián házához. Megállította a kocsit, Gyurit hazaküldte, ő pedig kinyitotta a kaput. A veranda csendjében néha úgy érezte, mintha közös ború kötné most össze a kollégium tanárával. Az alkonyi csendben hárman üldögéltünk. Felicián és Mátyás valakit vártak, de célzást egyik sem tett volna a másiknak. Nekem úgy tűnt föl, hogy Mátyás jelenlétével önmagát igyekszik igazolni Felicián előtt.

Lassan a szürke pára elöntötte a rétet, és a lőtér akácerdője fölött előrezgett az esthajnalcsillag. Elbúcsúztam. Hogy ők meddig vártak még, nem tudom, de az biztos, hogy Nagy Mátyás ezen az estén megígérte Sámson Feliciánnak, hogy összes értekezéseit kinyomatja még akkor is, ha beleszakadnak a szedők a latin szövegekbe.

Ki ne ismerné a kisvárosok végtelen kíváncsiságszomját? A kis közösségek légkörét, ahol az élet úgy elposványosodik az események állóvizében, hogy az emberek sápadt arccal, kétségbeesve erőlködnek, hogy valamit mesélhessenek az asszonyaiknak, akik az eseménytelenségektől már-már hisztérikusan járnak-kelnek. Örökös szomjúság gyötri a lelkeket az ilyen kisvárosokban. Mint a sivatag, füstöl a csend és a mozdulatlanság az agyakon. A lélek szomjazik, könyörög, aztán elszikkad, vagy ferde, csudálatos utakra irányítja a szemet és a lábat. Ki ne ismerné városszerte azokat a sarokablakokat, ahol rendületlen kitartással silbakol egy-egy vénkisasszony, öreglegény vagy tisztes családanya? Ezek az ablakok legtöbbször úgy fekszenek, hogy négy utcát tekinthetnek át őrzőik. Arcuk belesárgul a kíváncsiságba és a szörnyű várakozásba. Nincs olyan rendőr, aki úgy tudna figyelni, mint ők. Nincs olyan fogházőr, aki így vigyázna a rabkertben, és nincs olyan őrszem, aki az akácosi lőszertár körül ekkora lelkiismerettel silbakolna. Kínos pontossággal tudnak is mindent a városban. Aztán ha összekerülnek, oly biztos adatokkal sorolják el egymásnak az eseményeket, mintha csak össze akarnák olvasni híreiket, és ellenőrizni akarnák egymás hitelességét.

Való tény, hogy ha a városi tanács berendelné ezeket az ablakülő lelkeket jelentésre – de csak egyenként, nehogy éber szem nélkül maradjon a város egy órára is –, akkor megbizonyosodhatna afelől, hogy elbocsáthatja a titkosrendőröket és az egyházközség erkölcsbíráit. Ó, ha a hölgyek és urak társaságában vagy az ájtatos gyűléseken megszólalhatnának ezek az ajkak! De hogy teljes legyen és hiánytalan a kép, be kellene szólítani az Emberszerző Treszkát is. Kis lelkére beszélés után bizonnyal megnyílna ártatlan szíve, és a ficsurak, öreglegények, tisztes hivatalnokok, de még talán a köztisztességben fürdő városnagyok és szende iparosok esti sétáinak, sürgős kiszállásainak útjaira is fény derülne. Szavában pedig megbízhatnánk, mert Treszka egyenes lélek. Emlékezzenek csak vissza a rendőrségi urak az erkölcsrendészeti osztályon, hogy vajon nem ő volt-e az egyetlen, aki megjelent az iratokért, ama híres vasárnap délelőtti dobolás után? János, a városi hajdú hirdette ki akkor messze zengő szózattal, hogy „mindenki, aki rossz, vagy annak érzi magát a lányok között, saját érdekében jelenjék meg hétfőn, azaz holnap a községi rendőrség első emeletén az ötös szobában, keresetének és iratainak tisztázása végett”. – Vajon akkor ki vetett hamut a hajára, és ki tartott igaz lelkiismeret-vizsgálatot a lányok közül? – Egyedül ő, az Emberszerző Treszka állt csak az ötös szoba előtt. Ezek után, azt hiszem, megbízhatnának egyenes jellemében és szavaiban. Ha keresik, ott lakik ő a kórház mögött, azon a nagy, üres, beépítetlen telken. A háza amolyan szoba-konyhás, félig fa-, félig téglatákolmány. Szépséghiba csak ott van, hogy házához kapu, a léckerítésen, az utca felől nem vezetett. Csak a bejáratosak tudták, hogy hol billenik ki az a három léc a sorból. És hogy mégis sokan voltak a bejáratosok, bizonyítja az a hosszú, kanyargó ösvény, amelyet annyira fölvert a por a gazos telken, mintha bizony országút lenne. Itt fogadta Treszka a ficsurakat és a város komoly és bánatos özvegyeit. Egyszóval mindazokat, akiket a szerelem epesztett. Az ő házacskájában mindig volt ír a beteg lelkekre! Mindig akadt örvendeztető hír a homályos, hársfás utcák egyik-másik ablakáról. Aki hallotta ilyenkor beszélni Treszkát, az sohasem felejti el. Nincs az a kereskedő, az a széplélek és költő, aki oly rajongással és ékesszólással tudta volna dicsérni a portékáját, mint ő. De mit törődik a város ilyetén életével a köz? Senki sem kérdezi meg az ablakülőket és a Treszkát, hogy mi is az, ami epeszti e városban az embereket. Senki nem kérdezi, hogy hol is a baj, hogy segíthessenek a lelki és testi bánaton? A szegény, örvénybe jutott, örömtelen élő és utcán futkosó polgárjelölteken! Rohan is a világ a vége felé.

És e sivár por és eliszaposodott vizek fölött megértették-e Felicián nemes szándékát a városban? És a békesség olajága hullott-e Felicián udvarára?

Másnap korán kelt. Talán értelmetlenül is kora reggel volt. Az izgalom külső jelei meglátszottak rajta, mert megcsontosodott szokásait mozdulataiban és beszédében is elhadarta. Nem csinált végig semmit. Képzeletében csak a szedőgépet és Ocskay bácsit, a jámbor szedőt látta, amint serényen dolgozik az igazság föltárásán. Elképzelte Berkenyést is, amint az utolsó simítást végzi a rossz betűk és sajtóhibák kidobálásával, hogy a város és vármegye tiszta szöveggel és világos fogalmazással értesüljön az igazságról, a valóságról. Képzelgése közben föl-föltűnt a ragyogás az arcán, majd meg hirtelen elborult.

Anna az ebédnél szótlan és közömbös volt. Felicián feszült várakozásában csak fél szemmel figyelte. Ha őszinte akart volna lenni, be kellett volna vallania, hogy sohasem figyelte nagyon a feleségét. Inkább csak a házirend és a gondoskodás biztosságát tisztelte benne. Két óra felé már dobolt az asztalon. Három órakor már a kapuban állt. A Mi Megyénk végre megérkezett. Felicián bizonytalan kézzel vette át az újságot. Mikor kezében érezte, már nem is látott. Aztán, mint akiből kifogyott a türelem, hirtelen kinyitotta az újságot. Szeméhez egész közel rántotta, és orrával szántotta a címeket. Második, harmadik, negyedik oldal, és sehol. Lezökkent a székre. A lapot az asztalra dobta. A mellényét kinyitotta végig, és a szemüvege után sietett.

Mire visszaérkezett, a lap már Anna kezében volt. Felicián megtorpant felesége kimért nyugalmán. Anna pedig úgy érezte magát, mint tegnap, amikor távozó urát nézte. Most is minden sor után, amint olvasta a nyilatkozatot, egyre csak törpült előtte ez a szorongó ember. Végül némán fölállt. Darabig még nézte a lapot, majd hang nélkül az asztalra tette, és vigyázó léptekkel a szobájába ment.

Felicián lecsapott a lapra. Tényleg az első oldalon volt a nyilatkozat. Zavarba jött. Miért ez a megtisztelő hely? A tárcarovat helyén? Mi ez a csillag? És mi ez a másik ott, a Berkenyés névvel, az övé után? – Szeme rátapadt az apró betűkre. Azok pedig egyre nőttek, nőttek, és a végén mint hemzsegő, kárörvendő ellenségraj táncoltak körülötte. Egyik-másik kezdőbetű fenyegetően fölágaskodott. Végül már csak a kegyetlen, fekete csillagot látta. Nekitámaszkodott a verandaoszlopnak, és az az érzése támadt, hogy csak álom az egész. Szerette volna, ha valaki beszél hozzá, és átsegíti ezen a zűrzavaron.

– Anna!… Anna!… Olvasta?

Csend. A hangja súlytalanul és válasz nélkül táncolt a verandán. A nagy hallgatásra összeszedte magát. Leült, és még egyszer kezébe vette az újságot, melyben Sámson Felicián nyilatkozata alatt ez állt a „Szerkesztő” jelzéssel: „A nyilatkozatnak az a része, mely elutasítja a történet eszmei szerzőségét, csupán a szereplő közismert szerénységéből fakadhat. Ezért kötelességünknek érezzük, mint a történet szenvedő alanya, hogy ennek az ellenkezőjét állítsuk.”

Anna előtt mindez bosszantóan kicsinyesnek látszott, de másképp volt Felicián lelkében, ahol a kétségbeesés, a düh és az elégtételszomj tomboltak. Szinte odatapadt a székhez. Jobb tenyerét hirtelen felfordította, és úgy hintáztatta meg, mint mikor valaki egy pofon súlyát értékeli. A józan polgári fegyelem győzvén a vak indulatokon, hirtelen a segítő törvény, Justitia istenasszony képe lebbent szeme elé. De visszatorpant. Berkenyés tegnapi beszéde jutott az eszébe. Összevissza táncoltak az újságíró szavai az agyában: – Törvényes út… Kártérítés… Valaki felelős… – Az anyagi kártérítés szava után szeme ismét a csillagra csapódott. A hideg rémület futott rajta végig. – Azért van itt ez a csillag? Hát Berkenyés így védekezik?… Persze! Persze, mindent rá szeretne hárítani… Hát én találtam ki ezt a históriát?… De honnan vette a bátorságot ez a firkász, hogy a város közvéleménye előtt ezt a csúfot űzze vele? – Fölugrott az asztaltól, mintha ott állna előtte Berkenyés. – Én hazudok?! – Berohant a szobába, és úgy bogozta föl a nyakkendőjét, hogy majd megfulladt. Amint megpillantotta magát a tükörben, megrémült. Olyan volt, mint az eszelős. Egyre csak az zengett-bongott az agyában, hogy belegázoltak a becsületébe. Alig tudott lecsillapodni.

Elhatározta, hogy becsületsértési pert indít. Tudja már, mi lappang itt a csillagos sorok között. Vele akar ez elbánni? Túllát ő Berkenyés praktikáin. Ez akarja őt felelőssé tenni a következmények miatt? Újra kezébe vette a lapot. Már hideg volt a feje. Nézzük csak!

Sámson Felicián nyilatkozata után tárcának illő kis elmélkedés jelent meg, mely kedélyes hangon zárja le a pórul járt szerkesztő esetét. Némi öngúnnyal és bőbeszédűséggel sajnálkozását fejezte ki Berkenyés, hogy a cikk, bár a városban a derű angyala lett, ott kinn a halgazdaságban kárt okozott. Reménykedéssel zárta, hogy ez a csoda is csak három napig tart.

Sámson Feliciánban ismét fölserkent az indulat. Nem, még nem csendesett el a nyíresi tó körül az utolsó hullám. Majd ad ő Berkenyésnek! – Újra kibogozta nyakkendőjét. Kinyitotta a kemény gallért is, mert a fuldoklás kerülgette.

Még szerencse, hogy első dühében nem szaladt a városba. Ott igazán fölindulhatott volna azon a lelkes fogadtatáson, amellyel a nyilatkozatot köszöntötte a közvélemény. Mint a kasba, ha éjjeli pávaszem kerül, fölzúdultak a polgárok, kiknek ínyén a mézes csemege, melyen eddig szórakoztak, e két hét alatt lassan már-már ízét vesztette. Újra a semmi és az unalom pora kísértett a város utcáin. Fölzúdultak, mert már-már megint az eseménytelenség sivatagában fulladoztak a polgárok.

És itt van! Mint a zászlót lobogtatták az újságtartó nyeles keretén Berkenyés lapját. Mozdul a pállott víz. A Montenegró-kávéház tükörasztalánál egymás kezéből vették ki Bessenyei, Beksich és a többi a lapot.

– Mi ütött ezekbe? Ismerjük már a rák eredetét. És miért tiltakozik most ez a Sámson a történet meséje miatt? – furdalja a kíváncsiság az asztaltársaságot.

A Locsogóban különös feszültséget és a találgatások egész sorát hozta a nyilatkozat. A hangulat egyre csak berzenkedett és villogott. Bottlik, a kefegyáros is berobbant.

– Olvastátok? Megáll az ember esze!

Pedig ő nagy barátja volt a nyilatkozatoknak. A nyílttér rovatban szinte havonta különbnél különb híreket adott le. Kitalált meséi gyártmányainak utánzatairól és az önkészítette rágalmakról cégének a legjobb hírverést hozták. Fejét most majd szétnyomta a kíváncsiság.

– Mi ez? Mit akar ez a Sámson Felicián? Megbolondult! Ki törődött eddig vele? És nézzétek, ezt az egyetlen tettét is megtagadja!

– Nem érted? Egyszerű az egész – szólt Bukovits. – Szégyenli. Nem tartja magához méltónak.

– Hát eddig nem jutott az eszébe? Bölcs férfiú! Ilyet is csak te találsz ki. Mentél volna inkább vele horgászni. Összeilletek – vágott vissza a kefegyáros.

– De mit akar ez a Berkenyés is? Mit jelent ez, hogy „mint szenvedő alany, az ellenkezőjét állítja”?

– Megőrült ez a két ember teljesen?! Még Berkenyés tukmálja a dicsőséget Sámsonra… Értitek ezt?

A társaság beleszépült és beletüzesedett a céltalan találgatásokba. Úgy tapogattak a sötétben a fény után, hogy közben minduntalan egymásnak mentek. Újra-újra összezörrentek, aztán megint elolvasták a nyilatkozatot. Csak Oláh Lehel, Fedorovszky helynöke, nézegette hidegen a sorokat. Ő nagyon ritkán nyilatkozott. A tekintély, amelyet képviselt, kötelezte az előkelő hallgatásra. Kíváncsiságot, tolakodó kérdést dehogy tett volna. De most már alig állhatta.

– Érdekes, nem vettétek észre, urak, hogy Felicián mindig a horgászással van megakadva? Most is tűkön ülök miatta hetek óta. – A türelmetlen arcok ámulva fordultak feléje. – Már előre viszket a hátam. Még a nyakamba csördít az udvar. Őhercegségéhez – a hangja igen komoly lett – kérvényt adott be pisztrángtelep létesítésére. Itt valahol a dombok között akarja megcsinálni…

– Na, de ekkora marhaságot – recsegett Bessenyei, aki a víztől minden formájában iszonyodott.

– Még azt hiszik majd ott fönt, hogy meghibbantam.

– Nagyszerű! Nagy ember ez a Felicián!… – így mások. – Csudálatos! Éljen, éljen! – Megint egymást ölelgették a Locsogóban. – Nem volt elég neki a Berkenyés! Téged is beugratott. Te meg fölterjesztetted, persze, a kérést a kancelláriában. Hű! Ha-ha-ha! – harsogott az asztal. A kefegyáros úgy könnyezett, mint a temetésen. Mások meg hátravágták a fejüket, és merev nyakkal az égre hahotáztak. – Még te is!… Pisztrángokat!… Mit kapsz te ezért? – A nagy mulatás közben lépett a kávéházba a Mi Megyénk szerkesztője.

– Itt a fényesség, urak! – kiabálták Berkenyés felé. – Mit lógatja az orrát, szerkesztő úr? Ne búsuljon, maga után most kerül sorra Oláh jószágkormányzó úr! Megjárta ő is Feliciánnal!… No, de mit jelent ez a csillagos cikk? Gyerünk, gyerünk – ütötték az újságot a gyűrűs ujjak. Úgy kopogott és zengett a papír, mint a cséphadaró alatt a kalász, hogy tiszta mag hulljék belőle.

Berkenyés letelepedett a főhelyre. A hahota hullámai lassan terültek el. A Mi Megyénk irányító szelleme hallgatott. A csendben büszke örömmel szemlélte művét.

– Először is, mit szólnak, uraim, hozzá? Nyilatkozzanak! Ugye nagyszerű? Ugye jól csináltam?…

Csend volt a válasz, és Berkenyés diadalmasan nézett körül. Azután, az általános hallgatástól kicsit meglepődve, méltatlankodva folytatta: – Ugyan-ugyan. Csodálom, hogy még csak nem is sejtik a cikkjelzés hátterét?…

– Hülyeség – dörrent rá a kefegyáros.

– Te nem számítasz. Te majd este az Ezüst Bárányban nyilatkozz! – legyintett Berkenyés. – Hát ennyire nem ismerik Sámson Feliciánt? Hát elképzelik, hogy önként tette ezt? Uraim, rosszul ismerik akkor…

A székeken fészkelődés támadt.

– Mi az, csak nem fölszólítás? Valami kényszer? – kérdezték egyszerre többen is.

– Milyen kényszer lehetne? – szólt közbe Beksich.

– Börzsönyi Bálint! Ő szólította föl a lapot, hogy nyilatkozzék. Ettől várja, hogy végre nyugalom lesz a tó körül!

Három-négy tenyér csattant le a márványra.

– De ilyet!… Ki képzelte volna?… Ahá…

– Nézzük csak! – csapott a nyilatkozatra Berkenyés. – Ugye, letagadná már az egész históriát! De itt a csillag! – A lapot fölkapta, és ujjával rábökve a szerkesztő megjegyzésére, diadallal lobogtatta a Locsogó színe előtt.

Még az utcáról is odanéztek a hordárok és bérkocsisok. Néhány kölyök is tátott szájjal nézett a tükörablakon át az ünnepélyes nyilatkozatra.

– Akkor, emlékezzünk csak, jól sikerült neki. Sok is volt a jóból. De én álltam! De ő most miért akar menekülni? Tán a kártérítéstől? Ő volt a sugalmazó! Hát álljon akkor mellettem, és együtt nézzünk a dolgok elé.

– De ilyet!… Egyszóval, reszket a Török Bálint-kollégium professzora! Hideglelést kapott a dicsőségtől – nevetgélnek.

– A fény árnyékkal jár – szólalt meg sokatmondóan Keresztes János, a törvényszéki elnök. Valahányszor jogi eset került a szőnyegre, mindig sejtelmesen nyilatkozott.

Így sodródott lassan Felicián ellen a hangulat a Montenegróban. Túl magasra emelte a dicsőség szárnya. A kisváros nemigen tűr ennyi fényt egy emberen. Már mindenki róla beszélt úgyis. És ki szereti azokat, akiket a sors a tenyerén hordoz? Feliciánnak pedig megnyitotta az utat a sors! A bábos és a rák volt a kettős angyala! De visszautasítást – mint Felicián csinálta – nem tűr! Nagyobb hatalom annál a kegyes végzet. Már meg is szólalt a büntető sugallat Berkenyésen át: – Sámson Felicián fél a következményektől!… Sámson Felicián menekülni akar!… Sámson Felicián szégyenli!… – Ez történt a beavatottak táborában.

Ráadásul ott volt még a másik oldal is. Akik feltétlen hittek annak idején a Mi Megyénk soraiban, és akik akkor Feliciánban a hibátlan jellemet és a megtestesült erényt látták. Hozzájuk a suttogás hiába került le. A műhelyekben, ahol a jó szagú gyaluforgács kunkorodik, vagy rókabőröket legyez a huzat, hiába volt minden! Most aztán, ahogy elolvasták a nyilatkozatot, kezükből letették a kalapácsot és a gyalut. A bőrt benn felejtették a csersavas kádban, és akkora lett a csend a beszédes, csengő műhelyek körül, mint ünnepek táján.

– Mi az, hát mégis lóvá tettek minket? – Kétszer is elolvasták a nyilatkozatot… Aztán összeültek a hosszú udvarokon a cipészek, hegesztők, hangszerészek és bábosok. Egyszóval mindazok, akik érdekelve voltak a Sporthorgász Egyesületben.

Franczia, a tímár, és a mezőjáró Geletey a félúton találkoztak. A hírtől megindultan, egymás műhelyébe igyekeztek. Mindegyik zsebében ott volt a Mi Megyénk. A Nepomuki János szobránál akadtak össze, a hídnál, ahol a mozdony átdöcög a Malom-árkon. Csak egymásra néztek. Odaültek a szent lábához a kerítésre, aztán, hogy föltűnést ne keltsenek, fölcihelődtek, és odébb ültek le a sásszagú árokparton, a kis fűzfák közé. Őket ugyancsak érintette a váratlan cikk. A városban már széltében-hosszában beszélték, hogy mi történt velük a rákászaton.

– Olvastad a végét? – kérdezte Geletey.

– Azért jövök…

– Még csak ez volt hátra. Csak azt nem tudom, hogy miért hallgatott eddig? Arra várt, hogy beleessünk. Ezt nem gondoltam volna róla – tűnődött a mezőjáró.

– Olyan, mint a többi – vágott egy követ egy békához a tímár. – Az egyesületben erről pedig szólni kell. Ez aztán igazán nem sportszerű. Már, ha a társaink is ilyenek, mit várjunk a többitől, akik nem tartoznak közénk?

– Én oda többet be nem teszem a lábam – dünnyögi Geletey.

– Mér? Te vagy az oka?

– Én is… Meg te is. Az újság, meg ez az ember…

– Ha te nem jössz, a te dolgod, de én elmegyek – erősködött Franczia. – Jegyzőkönyvbe mondom a magamét. Hadd szégyellje magát a tanár úr, és csináljon ezután bolondot az öregapjából!

– Jól van, jól. Hát megteszed, de mi lesz itt velünk? A keserves annyát!… sehogy sincs rendjén a dolog. Eddig is röhögtek, hogy hun a rácsa, de ez a két rühes cigány most meg egyre fújja a nótát a vallatásról. Múltkor már két pofont adtam az inasnak, mert az is röhögött. Tudod, mit mondott? Azt, hogy hiába pofozom, mert olyat hallott, hogy ő bizony röhögni fog máskor is, ha rágondol.

Így nyilatkoztak, és ekképp marasztalták el Sámson Feliciánt a nagyobbik táborban, az iparosházak és a műhelyek körül és mindenütt, ahol a horgászás nemes sportjának hódolói és művelői akadtak. Pedig, ha jobban belenéznek a dologba, észrevehették volna, hogy őrá nem sokat tartozott az egész… – Tehet is arról valaki, hogy rendületlenül bíznak benne? De amikor együgyűségünket és tévedésünket másokkal lehet szépíteni, ki gondolkozik? – Csak nevettek akkor az egyik oldalon, a másikon meg készpénznek vették a lehetetlent… – Ki gondolt arra, hogy mennyit szenvedett a nyilatkozatig épp ez a Sámson Felicián? És most már két oldalról készültek megrohanni őt, mint mocsári várunkat hajdan a pogány. Épp a nyilatkozat, mellyel segíteni akart, ez csattantja össze feje fölött a hullámokat.

Mikor Anna visszajött a városból, csak ennyit kérdezett:

– Miért tette?

A kérdés egyszerűségében benne volt az asszony véleménye, de benne volt ebben a két szóban Felicián lelki válságának megsejtése is. A mélység és a sziklák, melyek fölé túlzott lelkiismerete vitte.

– Nem akartam viselni, ami nem az enyém – válaszolt ingerülten Felicián.

– Meglopott-e vele valakit? Tolvajnak nevezték volna érte?

Anna kérdése csak azt célozta, hogy Felicián rádöbbenjék, hogy mit cselekedett, és volt-e értelme, mert a városban leveleivel csak azt érte el, hogy mohó étvággyal kaptak nyilatkozata után. Felpezsdült újra az emberek szikkadt szíve, és mint lapos kő alól a százlábúak, úgy másztak elő alacsony ösztöneik. Felicián pedig meggyőződéssel és tiszta szívvel harcolt ellenük.

Már másnap benn ült a Nyilasi-irodában, és egyre a becsületsértés jelenlétét erősítgette. A törvény szót már annyira megszokta, és minden félelem nélkül oly határozottan ropogtatta, mint a mogyorót. Mindenáron a törvény erejét akarta megmutatni Berkenyésen. Nyilasi alig bírt vele.

Délben aztán, mintha csak postagalamb vitte volna hírül, hogy hol járt, és mit követelt, Anna újra csak ezt kérdezte:

– Miért tette?

Feliciánra mint a hideg zuhany vágott ez a két szó. És sötét indulatot kavart föl lelkében.

– Miért?… Mert hazugság volt az egész, és az újságíró is hazudott! – tört ki Felicián. – Hát maga nem olvasta?… Nem látta azt a csillagot? Jegyezze meg, hogy én nem leszek a város bohóca.

Eközben a járásbíróságra beérkezett a csendőri jelentés a mezőjáró Geletey és Franczia, a tímár, mezőőri kihágásáról. Ott volt a sorok között Sámson Felicián neve is. Hivatalos ügy még ilyen fogadtatásra nem talált. A jókedv úgy csillogott ebben a papír- és szúszagú teremben, mint gomolygó porban az ablakon átszűrődő napsugár. Be sem tudták iktatni. Csak enyelegtek és élcelődtek vele, mint kedves vendéggel, amikor megjelent Magda Vilmos altiszt, és elrántotta orruk elől. Az elnök kérette a csendőrőrs jelentését.

Sámson Felicián is értesült valamiről. De erősnek érezte magát, és azért is a Montenegróba ment. Leült a Locsogóba. A rend és szokás íratlan törvényei szerint, sorba érkezik mindenki. Jön már Keresztes is, a járásbírósági elnök. Nagy a csend. Még Miska pincér sem zavarog. Felicián nyugalommal fogadta az üdvözléseket, de magatartásában volt valami védekezésszerű.

– Jókor cselekedtél. Az óvatosság sohasem árt – példálódzik Keresztes.

Felicián hallgat, de nyugalma csupa indulat. – Igen, ez Keresztes, de semmi… semmi – nyugtatja magát. – Máskor is így beszél… De hogyan? Most egyenesen neki beszél?

– Miféle óvatosság? – üti föl hirtelen a fejét.

– A nyilatkozat –válaszol sokatmondóan Keresztes.

Csend. A biliárdgolyók halk kopogása oly tiszta, hogy a nehéz csontgolyóknak még a gurulását is meghallhatja, aki jól fülel. Halkan sistereg a zöld posztó, mint szélvihar előtt a rét.

– Ezzel a Berkenyés ragasztékával azonban sántít a dolog. Amit állít, az még tisztázásra kerülhet alkalomadtán – titokzatoskodik tovább Keresztes.

– Mi az, hogy alkalomadtán?

Felicián egyre ingerültebb. A társaság pedig fülel, bár közömbösnek mutatják magukat.

– Ráfizet Berkenyés. Nagyon ráfizet – vágja oda a szót.

– Az lehet. De kellemetlen. Különösen bizonyos esetekben. Itt van például a mai posta. A nyíresi csendőrőrs jelentése.

Feliciánnak nagyot dobban a szíve. Keresztes folytatja:

– Semmi… bár, ki tudja? Zavaró mindenesetre, hogy a Mi Megyénknek az a híres cikke is szerepel benne.

Felicián gyorsabban veszi a lélegzetet. Kicsit kipirosodik, de ez a forró feketétől is lehet. Az asztaltársaság pedig megélénkül:

– Mi? Csendőri jelentés! És kicsoda ellen?

Az elnök Feliciánt nézi egyfolytában. Idegesítő ez a nézés. Váratja magát. Hagyja, hogy kérdezősködjenek. A húr pedig annál jobban feszül. Neki ez a célja. A többi meg színezi a helyzetet.

– Beszélj már…

– Hogy is van? – kérdi önmagától, és közben figyeli Sámson Feliciánt, aki mereven néz vissza rá. – Két iparossegéd… ahá… persze, most jut eszembe, hiszen ott szerepel a te neved is.

Mint akit mellbe vágtak, dől hátra Felicián. Mintha az a képmutató megrökönyödés és nevetés csapta volna oda, amely kitört a Locsogóban a hír után.

– Ilyen marhaságot! – hahotáznak.

– Na de ilyet – hüledeznek.

– Csak ne nevessetek! Majd meglátjuk még – húzogatja szemöldökét Keresztes.

– A nevem? Az én nevem? – dadogta Felicián. – Hogy kerül oda?

– Nem tudom. Nem néztem át. Majd úgyis át kell néznem hivatalból… De mit izgat? Ráérünk…

– Majd?… Ráérünk?… – akadozik a szó és a szívverés Feliciánban. Egészen furcsa mozdulatot tesz, és közben feszülten lesi Keresztes arcát, hogy mit lehet arról leolvasni. De az közömbös volt, és egy kicsit fölényes, mint minden arc, ha tulajdonosa szakmabeli kérdésről nyilatkozik. A társaság átvette a megilletődés hangját, és apró célzásokkal feszítik a helyzetet.

– Mégiscsak túlzás. Valakinek a nevét. Egy ilyen kihágási ügyben… Hallatlan. A név mégiscsak név. Tudni kell, hogy kiről van szó… Ilyet nem lehet csinálni…

Keresztes konokul hallgatott. Felicián pedig sápadt, és úgy látszik, hogy szólni készül. De biztos benne, hogy a hangja túl izgatott lenne. Hát csak hallgatja az összevissza botránkozást, a megilletődött álrészvét hangjait. Azután fizetett.

Amint kitette lábát a kávéházból, a heves derűben odaintette Beksich a pikolót: – Szaladj utána, nézd meg, hová megy! – A gyerek néhány perc múlva visszajött.

– Sámson úr bement a Nyilasi ügyvéd úrhoz.

– Ennek aztán alaposan betettük a darazsat a fülébe – mosolyog a társaság.

– Hol késik most Berkenyés? Hogy dagadt volna a szíve, ha ezt hallotta volna…

Felicián az ügyvédnél izgatottan adta elő, hogy miről értesült a bírósági elnöktől. Zavart lelkiállapotát arra igyekezett fölhasználni Nyilasi, hogy a becsületsértési pörtől álljon el. Aztán megígérte, hogy holnap utánanéz a dolognak.

Másnap délfelé hiába közölte vele Nyilasi, hogy jelentéktelen az ügy. Felicián napjai egyre nyugtalanabbak lettek. Lelkiismerete felgyújtotta képzeletét, és az egyre feszítette az idegeit. – Hát máris romlásba vitt volna másokat ez a hazugság? – Néha éjjel is erre ébredt.

Egy szép napon aztán megjelent nálam, a Csenterich ház emeletén. Megindultan panaszkodott, hogy a személyéhez fűződő feltétlen bizalom, lám, hová nem vitte a polgárokat. Máris a törvény előtt egy ügy. Biztosítottam, hogy a járásbíróságon, ha szükség lesz rá, ott leszek. Vállalom a rákügyből, ami rám esik. Hiszen Felicián nélkül talán már én is ott állnék, ahol ezek az iparosok. Aztán megemlítettem előtte újra a Zenélő patak tervét. Mikor a pisztrángokról beszéltem, megölelt. Fátyolos lett a hangja.

– Ezek csírájában fojtják meg a szépet, barátom… Talán fel sem küldték az udvarhoz a kérvényünket. – Lelkemre kötötte, szeressem a természetet, és ne bízzam az emberekben. Rousseau szavaival távozott.

Így érkezett a kollégium elé, ahol Berkenyéssel akadt össze. Szemében vád ül, és mutatja Feliciánnak az idézést.

– Hittem neked…

– Kinek? – förmed rá Felicián. – Még a szemembe is ezt mered állítani, te, te… Az én becsületemhez te nem nyúlhatsz! Különösen nem a nyilvánosság előtt.

Berkenyés nem fenyegetődzik.

– Bíztam benned. Azt hittem, felettünk állsz.

Felicián egyszerre összehúzza magát. – Hát mégis… való, hogy ő vitte ide a polgárokat? – Csak áll, és nézi az idézést, mely hatósági közeg brutális megsértése miatt törvénybe hívja a szerkesztőt. Aztán rémülten azt kérdezi:

– Mikor kaptad?

– Délelőtt.

Felicián faképnél hagyta Berkenyést. Zakatoló szívvel iparkodik haza. A törvény jár egyre az eszében. Nem, nem, ő nem akarja hallani ezt a tárgyalást! Nem akarja látni és tudni, mi megy itt. Elhatározza, hogyha most nem idézik, akkor elejti Berkenyés ellen is a becsületsértési pert. Aztán pedig kimegy innen.

Lelkében üde szél leng, amint a halikráztatóra gondol és a patakra. Észre sem veszi, hogy hazaért. Szíve a torkában ver, amint belép a szobába. Üres az asztal. Annát is kérdezi. Semmi. Végtelen derű ömlik el rajta: Lemegy az udvarba. Megy a szőlők között, és nézi, nézi, amint a kristálytiszta víz a hársfa vályúból csergedezik a téglamedencébe. Aztán, amint a városra néz, szemébe ötlik a nagy törvényszéki épület. Felhő vonul az arcára. – Nem szólítják. De csak a törvény nem! A lelkiismeret?… Mintha salak ült volna le a szívébe.

Így érkezett el, ilyen gyötrődések és remények között a május. Kékebb éggel és puhább felhőkkel, mint valaha. A napsugár csorgása nemcsak a leveleket vonta be szép ragyogással, de a macskamézet is kicsalogatta a beteg fák repedéseiből. A hegyközség búcsújának napja közelgett. A szőlősgazdák, vincellérek és napszámosok egyaránt készülődtek rá. A kedvük együtt ragyogott az éggel, és a hegy ünnepét nagy tisztességgel, örömmel várták a présházak táján és a városban egyaránt. Mindenütt, ahol csak hegybirtokosok akadtak, a kémények ontották a füstöt. Két nappal korábban, aki fölment a város kilátójára, és körülnézett, biztosra vehette, hogy ott, ahol vidámabban száll a kék füst, ott, azokban a házakban a búcsúra készülődnek a szőlősgazdák. A vénkisasszonyok, Stánci és Karolina kisasszonyok már napokkal előbb lefoglalták a legjobb bérkocsikat a templom előtt. Lelkére kötötték a kocsisoknak, hogy reggel hétkor már ott legyenek a háznál. Reggelit kapnak és pálinkát, és úgy indulnak a kápolnához. Berky, a kövér ügyvéd, személyesen ellenőrizte bricskája rugózását. Ő a hegyközség elnöke, ő viszi a papot a kápolnához.

A hegypásztor is dolgozik a szűk horhóban, amely a hegyre visz. Sorra vagdalja az akácágakat, nehogy kárt tegyenek a tüskés gallyak a kocsikon ülőkben, és nehogy kérdezhessék: – kend meg mit csinált ebben a tavaszban? Az asszonyok fölgereblyézték a kereszt környékét és a kápolna tájékán a füvet. Innen is, onnan is nénikék jönnek a lombok alatt, a szőlők közül. Feketében jönnek, és a kezükben, mely rücskös a kapanyéltől és a hideg víztől, egy-egy korai virág. A kápolna nyitva. Szépítgetik a szívük parancsára. Súrolnak, pókhálóznak, mert esztendőben egyszer jön ide a pap. A hegynek pedig a kápolna mégiscsak szent helye. A legszebb hely.

Isten tudja, hogy vagyunk ezekkel a kis, tornyos templomocskákkal? Én mindig elámulok, valahányszor letelepszem a padjukra. – Hogy is kerültek ezek ide?… Ki mondhatta, hogy ide építsük, emberek. Ez a legszebb hely… – Mekkora nagy megfontolással választhatták azok a régi vincellérek és azok az egyszerű szőlőkapások az ilyen helyeket. Csak azok tudnak így választani, akik kint élnek a hegyben, és nézik a nap és a csillagok forgását, a szél járását, az árnyékok vándorlását. Lám, ezek sohasem tévednek. A kápolnák megye- és határszerte a legcsudálatosabb helyen állanak. A hegyekben mindig az egyetlen jó helyen. Ezek őrzik a szőlőt, a fákat és a jámbor munkát a jégtől és a gonosztól.

Bezzeg nem így vagyunk a városban. A tanács szeme úgy megromlott a falak között, hogy nincs az a középület, amelyet a helyére raktak volna. Ténferegve és reménytelenül állanak ezek a paloták, mintha mindig csak készülődnének az igazi helyükre.

A péterfai kápolna is ott guggol a hát púpja alatt, a déli oldal kemencéjében. Az északi szél meg sem találhatja. Körülötte az enyhe hajlat rétje olyan, mintha hajdanán óriások heverték volna ki. A szép, zöld pázsit csábít a pihenőre. A mogyoróbokrok és a pufók völgyoldalak úgy szegik be, mintha a hegyi tündérek játszóhelyét védenék. Magas hársfák rezegnek fölötte, és a lanka ölében ül Major Péter gazda présháza. Most, kötényét felkötve, hordozza az asztalokat. Két lánya a kecskelábú padokkal veszkődik. A hegypásztor is izzad a segédkezésbe, mert erre a napra emberemlékezet óta italmérési engedélyt kér Major Péter. Az ő pincéje a hegyi kocsma. Ez a hegyközségi búcsú rendje!

Anna is készülődött. Egy szép kakast aprított. Akkora volt az állat, akár egy fiatal pulyka. A búcsú közeledtére mintha Felicián szívében is elaludtak volna a képzelődések. Vidáman nézett a kápolna felé, és jóízűeket szippantott a sült hús illatából.

Másnap reggel, amikor a plébániatemplom sekrestyéjében a vörös miseruhát és a ministránsholmikat csomagolta az egyházfi, Anna nagy buzgalommal göngyölte a sárga hátú, mazsolás kalácsot a fehér asztalkendőbe. Felicián alapos körültekintéssel hordta és helyezte a fűzfa kosárba az ételeket. A hegy és a város más-más tájain szatyrokba, szalmaszakasztókba és jókora vékákba csomagolgattak az asszonyok. Fejen, kézen és keréken jött, jött a sok étel, ital, és jöttek gyalog, szekéren, hintón a párát engedő, melegedő hegy felé az emberek.

– Készen lennénk. Iparkodjunk. El ne késsünk a miséről – aggodalmaskodott Felicián. – Vegyük kézbe ezt a kosarat.

– Mátyás eljön értünk – felelt az asszony.

Felicián először arra gondolt, hogy így legalább nem kap izomlázat, és csak ezután jutott az eszébe, hogy eddig nem szólt erről a felesége. Nem is állhatta szó nélkül.

– Miért nem említette?

– Kérdezte, hogyan megyünk? Gondoskodott valamiről? Egy talicskáról? Egy gyerekről? Ez maga, és még kérdezget…

– Akkor az ünneplő ruhámat veszem. – Ez volt erre Felicián válasza.

De amíg fehér-sárga mellényét gombolta, és fekete kabátját kefélte, egyre többet gondolt a szentképnyomóra. Mikor beszélhetett vele az asszony? Múltkor is ott volt az a kocsihistória – és a feje fölött énekelt a csíz. Ahogy kinéz az ablakon, látja, Anna Mátyás pincéje felé néz. Szép, üde az asszony arca. Felicián ezt az érzést még nem ismerte, ami most ébredezett benne.

De jön már a hintó. Megáll a ház előtt. Mátyás, a kiborotvált özvegy, csak úgy pirosodik a boldogságtól és a szolgálatkészségtől. Alig veszi észre nagy buzgalmában Feliciánt. Segít, tanácsol, és sürög Anna körül, de amint elindul a kocsi, a zörgés rádöbbenti a viselkedésére. Váratlanul fordít a helyzeten, és most egyre csak Feliciánnak magyaráz. Így akarja leplezni érzelmeit. Magában pedig mérgelődik. Anna ezen mosolyog.

A nap ragyog. Szökteti a harmatot a bokrok aljából és a fák lombjaiból. Szereti a hegyközséget az ég. Nem engedi, hogy elázzék a prédikáció és az egyetlen mulatság, amely összegyűjti a szőlőshegy jámbor népeit. A kocsi a kápolna mögé kanyarodott. Itt állt már két bérkocsi is és mellettük kifogva néhány zsámbói gazda szekere. Ezek a faluból jöttek. Kora reggel indultak. A lovak szőrén és sörényén még ott lapul a harmatos erdők hajnali illata. A lovak abrakolnak. A tornyos, gyöngyfonatos hajú menyecskék fönt maradtak az üléseken. A fésűs hajú leánykák a púpos kosarat ülik körül, amely ott lapul a kocsiderék illatos szalmájában.

Major gazda fehér kendővel leterít két-három asztalt. Törli a harmatot a fenyőpadokról. A kis körhintán az utolsó kalapálást és csavarást végzi a hintásmester, Krizsanek. Ő az a vándoriparban, aki el nem mulasztaná a péterfai Mihály főangyal tiszteletére épült kápolna búcsúját. Nagy buzgalommal dolgozik a törött farkú lovak és láncon csörgő padok között. Ő az egyetlen, aki, művének szakértő átvizsgálása után, egy hosszúlépést leöblít mise előtt. Mentségére legyen, hogy ma ő még a pékeknél is korábban kelt. Pirkadás óta szakadatlan dolgozik, és még csak eztán jön a java. Tehát őt sem a szenvedély vitte az italhoz a szentbeszéd előtt, hanem a szükségesség és a tapasztalat, amely kialakult benne hosszú hintás esztendei alatt.

Feliciánék a kocsiról leszálltak. Mátyás, a szentképnyomó, és Felicián kezükbe véve a kosarat, a mogyoróbokrok tövéhez vitték. A langyos napsugár mint a zománc csillogott az üde, magas füvön. A lovak abrakolása idehallatszott. Amott, a hársfák alatt, lópokrócokon hevert Gábriel Fülöp, kéményseprőmester. Fehér inge ünnepelt a mellén, és kövér családja áhítatosan ülte körül. Stánci kisasszony csipkés napernyőjével sétált az ünneplő ruhás Jánossal, örökös bérlőjével. Kitartóan mennek egymás mellett, pedig Stánci kisasszony egyre gyanúsítgatja és követelődzik. Obornik János pedig csak pipázik, és esztendőről esztendőre kevesebbet szolgáltat be a kisasszony hatholdas szőlőjéből. Felicián mint tiszteletbeli hegyközségi nagyon megelégedett… Ezek az emberek egészen mások. Innen is, onnan is köszöntgetik. – Igen, a természet! A népet józannak és tisztességtudónak neveli… – Már-már elérzékenyült pillanatában derűs bölcselmi kitörés hagyja el ajkát a természetről, a legnagyobb nevelőről, amikor megpillantja a bábost. A derű úgy pukkan szét benne, mint fenyőtűn a szappanbuborék. – Önfeledt boldogsága hát csak eddig tart?

Gyűlölettel nézi a bábost, aki a nagy, pántos ládából rakosgatja ki a cifra huszárokat, tükrös szíveket és a kis, kerek süteményeket. Az a nyíresi délután jut az eszébe, amely elindította a megpróbáltatásokat. Épp itt kell újra találkozniok? – Látja a márcot és a sok kis, apró poharat. Amint meghallja a hangját, úgy érzi, mintha ott ülne újra nemes Gaálné csárdájában, azon a napon. A fülében zsongani kezdenek a szavak: – Az embereknek a szirup kell, az édes lötty. Úgy elbódulnak tőle, mint a lepkék a virágon… Ebből élek én… A mézes szívből és az édes, butító márcból, mert az emberek… – Felicián szeretné befogni a fülét. De akkor is hallaná. Nézi a sátrát rendezgető, józan bábost, aki nagyon is jól ismeri az emberek gyengeségét. Mézes, cukros süteményein úgy ott ragadnak, mint a csízek az öreg Geletey lépvesszőin. Felicián, amint a rákra gondol, lilára változik előtte a széles határ. A tündöklő nap, a vidáman készülődő völgy és minden, minden a kápolna körül. Ez kell az embereknek, az ilyen csiklandós, ínyre való csemege! – Szégyelli magát. Nem látja már a púpozott kosarakat és a lombok árnyékából és füvek közül kikandikáló, hosszú nyakú borospalackokat, ünnepi arcokat. Úgy érzi magát, mintha szakadék szélére csúszott volna. Hirtelen a harangszó ébreszti. – Mi az? Egyedül maradt? – A szíve táján hideget érez. A bokrok alatt már csak a kocsisok, meg néhány gyerek őrködik az ételre, italra. Magányosan áll, mint cövek a rét füve között. Most ébred újra, hogy búcsúba jött. A körhintás a dobot próbálgatja, és a bábos hamiskásan ráköszön.

– Elkésik, tanár úr. Lemarad a miséről.

Felicián szinte menekül.

– Hol van Anna? – Mátyásnak is se híre, se hamva…

– Hol vannak? – Aztán megtörli a homlokát. Megnyugodva a zsúfolt környékű kápolnára néz.

– De ki marad a kosárral?

Akkor látja csak, hogy ott fekszik mellette áhítatos ábrázattal Huszas Gyuri, Nagy Mátyás kocsisa.

Megindult gyorsan a kápolna felé. A járása olyan, mint a zsákhordóé, akinek mázsás terhet emelt a molnár a nyakába. Most megint csak a bábos jut az eszébe. A homloka megizzadt, pedig nincs is olyan meleg. – Hol van a felesége? – Jár a kápolna körül. A szőlősgazdák és a munkások itt is, ott is tágulnának az ajtó táján, hogy beljebb engedjék, de ő továbbmegy. Beksich megrántja a kabátja szélét. Észre sem veszi. Botorkál, keresgél tovább. Végre megáll, de nem tud imádkozni. Csak arra gondol, nem lehet véletlen, hogy ez a bábos idekerült. Megpillantja Anna kalapját. Megnyugszik. Akkor meg hirtelen az jut az eszébe: pappal találkozni, az se hoz jót. Kergeti, mint darazsat a mézről, a buta babonát, de csak döngicsél a fejében. Kocsijuk a horhóaljban összeakadt a hegyközségi elnök bricskájával, amelyiken Hajnalt hozta, az ifjú pap költőt. Erre eszébe jut, hogy Hajnallal együtt ment a Körülszennyesbe is, amikor Csuka Feri megszerezte azt a híres engedélyt. Akkor látja, hogy összeér Mátyás és Anna válla. Ennyi ember előtt… És ahogy otthagyták. Még arra sem érdemesítették, hogy szóljanak: Gyere, kezdődik. A hegypásztor már fogja a kötelet. – Talán Mátyás akart is szólni, de hátha Anna… Igen furcsán viselkedik egy idő óta… Egy idő óta? Mióta ez a história járja. Vagy csak ő képzelődik? Egyáltalán, azóta fordult akkorát a világ? És miért épp ellene? – Egyszerre furakodni kezdett Anna és Mátyás felé. Hirtelen megállt. – Nevetséges lenne, hogy odatolakodjék… Egész az asszonyig lökdösődjék, aztán melléjük szegődjék. Még csak az kellene! Csak fölhívná az ájtatos búcsú figyelmét. – Megállt. Zavarta a vérpiros miseruha is. Émelyítette ez az éles szín. Gyötrődése közben még csendes sziget volt a szentbeszéd. Nem hiába pap és költő ez a Hajnal káplán. Értette a nép nyelvét, meg a szép beszédet is. Feliciánt is kiragadta a képzelődés őrlő kövei közül.

Először a hegyről beszélt. Aztán a kapások izzadságáról és a munka szentségéről, melyet az Úr bő terméssel és nagy lelki békével áld meg. – A vincellérek és az asszonyok szemében édes békével tükrözött az áhítat. A virág is meghajtotta csendes fejét a kérges kezekben, mint az alázat. Felicián látta ezt. – Mennyit dolgozott ő, és íme, csak kerüli a béke… – Hol vétkezett, és mivel, hogy nem adatott meg neki ez?… – A káplán továbbsiklott. Szépen zengett az istenfélő áhítatról, és dicsérte a hitet, mely a hegyekben, Isten dicsőségére, kápolnákat emel. Aztán az egyházra tért, mely a kegyes helyeknek védőszenteket adott, akik úgy őrzik a hegyet, mint a jó pásztor a nyájat és a csősz a szőlőbirtokot. – Gergely, a csősz, erősen hegyezte a fülét. Egy-két jégverésre gondolt, de a végén úgy állt már a Szent Antal-szobor alatt, mintha csakis róla lenne szó. Körülölelték a szívét ezek a szavak. A hegypásztor úgyis eléggé mindenkinek a kutyája. – A gőgös gazdák beszéljenek ezután csak neki. Figyelmeztetni fogja őket a prédikációra. Csak az a baj, hogy nagyon is ékesen mondja a káplán. Félt nagyon, hogy elfelejti ezt a részt. Nem is figyelt a többire. Egyre csak erre gondolt. – Aztán sötét színekkel átcsapott a beszéd a lélek és a föld ellenségeire. A tunyaságra, a restségre, mely a lelkeket bűnre csábítja, és a földeket gazzal, konkollyal hinti be. Oly roppant hanggal és színekkel ecsetelte a pusztuló lelkek és földek fölött az ég büntetését, a poklot és a jégverést, hogy beleborsódzott a boltívek alatt az ünneplők lelke. Az asszonyok pislogva lestek a színes üvegű ablakokra. Nem készül-e valami istencsapás a mennyek boltozatján? A munka és istenfélelem bölcs dicséretével zárta, és oldotta fel a lelkeket a beszéd végén a költői káplán.

Áldás után megindult ábrázattal csoszogtak a kápolna ajtaja felé. Aztán kint, a tavaszi levélbomlásban, a völgyi szél legyintésére úgy zendült föl az emberek lelke, mint a napfényben megcsillanó cintányér Krizsanek mester, a körhintás kezén.

Nagyot fordult a világ. A gyerekek fölkaptak a lovakra. Meglódultak a hajtók, és harsogni kezdett a trombita. Most kezdődött az igazi búcsú. A présház előtt a cigányok is rázendítettek. A férfiak csoportokba verődtek. Kis bandákba. Egy-egy birtoktest közösségébe. A gazda, hol csizmásan, hol meg városi módi szerint, jobbján a vincellérrel, balján meg munkásaival sétálgatott, beszélgetett. A nagyobb csoportokhoz a kisebb szomszédok is odaverődtek.

Felicián ott vár, egy szelídgesztenye árnyékában. Áll és vár, mert neki is van társasága. Ő is tartozik valahová. Akkor látja, hogy Anna másik oldalán is jön valaki. Zöld kalapban és bőr lábszárvédővel feszít mellette Ferdinánd, a hegy doktora. Felicián egyszerre árvának érzi magát. Nem is mozdul. Ők jönnek oda. Aztán csak úgy harmadiknak őgyeleg velük a kocsihoz. Egy szamár Krizsanek trombitájától úgy megrémül, hogy ordítani kezd. A gyerekség ellódul a bábostól, és a szamárhoz rohan. Együtt ordítanak vele. A többi meg majd megfullad a nevetéstől.

Lassanként már az egész búcsú kezet szorított, és meghányták-vetették a hegyközség ügyeit. Csak Anna mellől nem tágít a két ember. Mások se nagyon jönnek az ő tájékukra. Pedig Mátyásé a legnagyobb birtok. Illenék is, hogy odamenjen a káplánhoz meg Berkyhez, akik ott ülnek a fehér asztalnál, Major gazda présháza előtt. Mátyás azonban rá sem gondol. Csak ül rendületlenül az asszony mellett. Csupán az ő társaságuk szótlan a hegyen. Felicián beszélne, de ezek nemigen figyelnek rá. Még Anna sem. A másik kettő meg csak Annát lesi. Felicián végre ingerülten odébbáll. Észre sem veszi, hogy a bábos sátora előtt kell elmennie. Az meg mint régi, kedves ismerőssel, újra enyelegni kezd.

– Mi csak mindig ilyen vidám helyen találkozunk.

Felicián belesápad. Kerülné már, mint a fekete macskát, de belegyörekedzik lába a földbe. A sátorlap mögül két ember lép elő. Visszahőkölnek. Azok is megállnak. Egymásra tapad a tekintetük. A bábos márccal kínálja őket. Felicián, amint meghallja a kísértő szavakat, rémülten megfordul, és oly gyorsan indul el, és úgy rohan át a kis, emelkedő réten, hogy a szentképnyomó feléje mutat, és nevetni kezd. Menekülésszerűen ér a hegyközségi elnök asztalához. Anna feszélyezetten érzi egyszerre magát, a két gavallér udvarlása között. Talán miattuk? Nézi az urát, és látja, hogy az szokatlan taglejtésekkel, félszegen mozog a társaság körül, mintha csak azt keresné, hogy hová bújhat. Sietve furakszik a székkel a pap és Csuka Feri közé. Későn veszi már észre, hogy nem ide akart ülni. Föláll. Úgy érzi, mintha csapda két karja szorítaná. Hirtelen bort rendel és szódát. Mérhetetlen szomjúság szárítja a torkát. Berky hiába ül olyan példás nyugodtan, és az illatos szivarfüst hiába lengi körül, Felicián csak forog, és csak azt látja, hogy az a két ember: a mezőjáró Geletey és Franczia, a jámbor tímár, mint közeledik a bábos felől. Ragyog az emberek képe. Mögöttük Jóska, a klarinétos, cifrázza, mint legény a csárdást, és senki sem tudja, mit jelent ez a két közeledő ember. Felicián úgy érzi, hogy óriási lett a hőség, mintha a felhők is alacsonyabbra szállnának. Talán vihar lesz.

A két legény is zavartan lépdel a terített asztal felé. Feszélyezett minden mozdulatuk, különösen amióta meglátták ráadásul ott az Ezüst Bárány bandáját is. De most már csak azért sem fordulnak vissza. Valami viszi őket. Amint jönnek fel a kis lejtőn, a futkosó gyermekek között, a kápolna úgy törpül mögöttük. Már a toronynál is magasabbak. Geletey fellök egy kislányt.

– Mi az, már nem jársz a tóra? – rikkant rá Erdős, a női fodrász, a lányok bálványa.

A mezőjáró Geletey kínjában úgy csinál, mintha nem is hallaná.

Felicián fülébe élesen csattannak a borbély szavai. Amióta megtudta, hogy a törvény elé kerülnek, azóta ez a két ember a lelkiismeretének vádoló bálványa lett. Már itt állanak. Föllépnek a présház elé, és ebben a pillanatban elhallgat a klarinét, mintha fúvóját gégén vágták volna.

– Itt vannak á rákások – rikkantja el magát csúfondárosan Dina Jóska, a rácsánál megrémített klarinétos. A prímás és bőgős összeröhög, és tust ránt. Abban a pillanatban megvillan a szódásüveg Geletey kezében, és hatalmas csapással vágódik a klarinétos fejére. Akik a tus rántására felnéztek, már csak azt láthatták, hogy Dina Jóska belezuhan a bőgőbe. Az egyik húr mélyet pattant, és már folyt is a klarinétos sűrű, fekete vére.

Anna ebben a pillanatban kiáltotta Feliciánt az ebédhez, de az ura egy szót sem hallott belőle. Most mégis olyan volt, amint rémülten felugrott, mintha Anna hívására pattant volna föl. Nagy sürgés, ordítás és jajgatás keletkezett. A hegyközségi elnök a fölbillent pad alá hömbölődött. Major a mezőjáró Geleteynek ugrott. Sámson Felicián, még mindig megkövülve, rémülten állt az asztal mellett. Egyre csak a beszakadt fejű klarinétost nézte. Valami értelmetlen kiáltás hagyta el a torkát. Franczia, a tímár, nekiugrott. Még szerencse, hogy köztük van az asztal, de a nyakkendőjét mégis elkapta. Odarántotta Feliciánt vérben forgó szeme elé.

– Az Isten verje meg! Hát kellett ez magának! Maga gyilkos! – de nem tudta folytatni, mert Csuka Feri közéjük vágott, és Gergely, a hegypásztor, is ott termett. Olyan kavarodás támadt a présház körül, hogy egymást taposták az emberek. Felicián maga se tudta, hogyan került ki közülük. Arra emlékezett vissza csupán, hogy ott állt egyedül az üres réten. Az elhagyott sok tömött kosár ott guggolt magányosan a bokrok alatt. Aztán megingott alatta a föld, és azt látta, hogy a körhinta egyre forog, forog, és a székein, lovain jajveszékelő gyerekek, lányok keringtek. A hajuk veszettül lobogott. A bábos meg rémült arccal őt nézte.

– Ön, uram? Ön a gyilkos? – hátrált a piros bábszívek és angyalarcú babái közé a bábos.

A cintányér csengését Felicián még sokáig hallotta, de hogy miként került haza, arról nem tudott semmit.

A városi mentők két fekete ménlova csak úgy vágta a szikrát a macskaköveken. De mi volt e paták csattogása, sörényük lobogása ahhoz képest, amit a hír csapott, amely elszabadult a majális üde rétjéről. Mint a táltos, habosan, egyetlen ugrással vetette át magát a bolgárkertészek földjein, és lecsattant a város főterére. A városház, a templom és a kastély szinte beleremegett. Aztán szétfüstölt a házak között. De nem szállt magasabbra sehol sem a kéményeknél. És egyre sötétebb lett, fojtóbb és sűrűbb az újabb részleteknél.

Tangler, a kórház boncmestere, az Ipar-vendéglőben ült, és hallgatta a Homonnay gyereket épp a Geleteyről. Mióta kiszivárgott a híres rákászás, el nem mulasztották az alkalmat ezek a derék segédek, hogy ne piszkálják az amúgy is különc, mezőjáró társukat. Épp azt mesélte Homonnay, hogy a legény csirízes edényébe nemrég egy rákot süllyesztett.

Tanglert, mesterségénél fogva, nem nagy becsületben részesítették, de az is igaz, hogy a polgárok között bizonyos irtózattal vegyes tekintélye volt. Épp jóízűen nevetgélt a Homonnay gyereknek, amint becsapódott a hír a búcsúból. Egyszerre elkomorodott, és úgy vélekedett, hogy hallotta is a mentők lovainak csattogását.

– Várjatok! Utánanézek! – azzal kifordult az ajtón, és a fröccs ott maradt az asztalon. A kórház felé sietett, hogy hivatalosan is bizonyosságot derítsen az ügyre.

– Nem szeretem ezt a hullamosdatót – finnyáskodott Lakatos uram, de azért ő volt az, aki a legtöbb pálinkát fizette neki szilveszter éjjelenként, amikor Tangler, szokása szerint, kocsmáról kocsmára járt fehér patkányaival. Ilyenkor, részeg fejjel, de hibátlan szavakkal, a hullákról és az élőkről beszélt. Szomorú szeretettel suttogott azokról, akik már a kezében feküdtek, és részvéttel sorolta fel azokat, akik majdan az ő munkája után távoznak e földi paradicsomból. Akik fizettek, azoknak megesküdött, hogy az új esztendőben nem veszi kézbe őket. Nem csoda, ha nem hívták egyik társaságba sem, de az is igaz, ha már leült közéjük, akkor nem mertek berzenkedni ellene. Most sem álltak föl az asztaltól, melyen visszavárta Tanglert a fröccs. Ültek, vártak türelmesen, és a mesterségét tapogatták körül. Egy sem volt, aki látta volna valaha is munka közben, de azért a foglalkozását lenézték.

– Nem kell lenézni Tanglert – szólalt meg védőleg Szerafin Péter borbélymester. – Azt hiszik, hogy csak abban áll a munkája, hogy viszi a főorvos mellett azt a fekete bőrtáskát?… Aztán, ha italos?… Hát látott már a világ józan kazánkovácsot meg boncmestert?

– Persze, persze – viszolyogtak a jámbor iparosok, és gyerekes kíváncsisággal meresztették szemüket Szerafin Péterre, aki kórházi ápolóból lett borbélymester. Azt mesélik róla a városvégiek, hogy most is biztosabb a keze a fekvő vendéghez, mint az ülőhöz.

– Képzeljék, mindig hóttakkal barátkozni. – Mindenki ivott, mert érezték, hogy itt az utolsó alkalom, Tangler hivatásának taglalása közben. – Nagy és nehéz mesterség az övé. Gondoljanak csak bele. Nyitogatni a koponyákat, mellkast, meg azt a sokféle ronda gyomrot.

– Hogyan?…

– Hogyan?… Hát szerszámokkal. A fűrésszel, késsel, a szakma szerint…

Egy favágó, aki kemény napszámmal kereste kenyerét, és ott üldögélt a kármentőnél, poharába ejtette a cigarettát. Megüvegesedett a szeme, és undorral nézett becsületes társára, a fűrészre.

– Az övé a nehezebb munka! Higgyék el, a főorvos csak peszmetel körülötte. Csak jegyzőkönyvezik! De bezzeg, Tangler, az dolgozik… Hát nem csoda…

– Behozták – szólalt meg mögöttük síri hangon a boncmester.

Mindenkin végigszaladt a hideg. Mintha jeges kéz futott volna át kigyúlt képzeletükön, úgy kapták a hírt.

– A Jóska volt? A klarinétos Jóska? – ugrott elő lobogó szemmel az egyik zenész a sarokból.

– Az – bólintott Tangler.

A cigány, mint az őrült tücsök, vágódott ki a vendéglőből, és rohant a várdai cigánytelep felé.

– Beszakadt a feje, mint a száraz melence – újságolta Tangler.

Ugyanakkor kilépett a törvényszéki fogház ajtaján Böröcz, a fehér bajuszos, szent ember képű foglár. Ilyen arccal nem is tudom, hogyan lehet a rabok között járni. Ment a megszokott útján. Szájában égett a vasárnapi szivar, és mindenki biztos lehetett abban, hogy ahová ő megy, ott mérik a legjobb bort. Mintha gyorsabban menne a szokottnál. Amint betette maga mögött a Fekete Bak csengős ajtaját, attól a perctől kezdve a kéményből sötét füst folyt a májusi égre. Véletlen lehet, hogy épp akkor tette a taplós fát Böske a tűzre. De az biztos, hogy megülte a kocsma táját a füst. Lassan ereszkedett le a tetőn, s mint lusta, fekete kandúr mászott át a deszkakerítésen. Ugyanakkor megtudták odabenn a Fekete Bak vendégei, hogy a jámbor Geletey gyereket két csendőr behozta már.

– Szándékos emberölés – mondotta mélységes komolysággal és szakszerűséggel Böröcz, mint aki teljes tudatában van felelősségteljes és súlyos kijelentésének.

Így hát mindenki megbizonyosodott a péterfai búcsú szörnyű történetéről. A várost napokon át izgalomban tartották a találgatások és az üres képzelgések. De míg másokat csak a kíváncsiság hányt és vetett, addig egy embert porba sújtott a gyilkosság. Két napig el sem hagyta a szobát. Utána is csak kertsövényig merészkedett. Ahogy újrarendezte, hogy mi történt, a búcsú napja végzetes jelképpé dagadt Felicián lelkében. – Elrendelés, a végzet – motyogta. – Másképp nem ezen a napon történt volna. Itt van, amit sejtettem a hamis ragyogás mögött. – Tudta, hogy már ki nem kerülheti a megalázást. Korai öröm volt, amikor nem találta itthon az idézést. Akkor azt hitte, hogy megszabadult mindentől. De most, amikor a búcsún meghallotta a végzetes mondatot Dina Jóska, a klarinétos ajkán, akkor döbbent rá, hogy vége van. Már reccsent is a koponya, és ordított az arcába az őrjöngő tímár.

Megállt az ikráztató mellett. Hirtelen befogta a fülét. Nem akarta hallani a tímár szavait: – Nem!… Nem! – hajtogatta. Aztán, amint fölemelte fejét, hogy mély lélegzettel elfújja az ostoba rohamot, szeme megakadt a törvényszék sárga épületén. Justitia alakja, úgy látta, feléje int.

Felicián gyűlölettel nézett a városra. Sohasem szerette, de most rémülten ismerte föl mindazt az ürességet és gyarlóságot, amely miatt már csaknem egy éve keresi betegszabadságán a gyógyulást. Kutatva és megvetéssel nézte a vakolatdíszes, múlt nélküli várost. Egyszerre támadtak föl idegeiben a hiúság, a rövidlátás, a butaság, a csörtetés és az alázat szörnyetegei. Látta újra az embereken a csodálatos létrát, az ezüst szemellenzőt, az éles könyököt, amint ott libegnek, vakítanak és szúrnak e formátlan téglák és félszeg keretek között. – Hát hiába húzta ki magát egy józan pillanatban, amikor idejött a hegybe? Húsz esztendő nagy idő! – Rémülten gondolt arra, hogy az ügyészség talán már foglalkozik is a mezőjáró Geletey gyilkosságával. Talán már keresik a megvilágító körülményeket. Válogatják a tanúkat, és talán épp ebben a pillanatban írják le az ő nevét is. Hiába menekül. Mellen ragadják, mint Franczia, a tímár, tette.

Így fordult a város fölzaklatott közvéleménye is egyre komolyabbra. Elröppent utcáiról a mosoly, és helyére az alakoskodó részvét ült.

– A fény árnyékkal jár együtt! – Keresztes János törvényszéki elnök szavai mintha beteljesedtek volna.

– Na, lássátok! Ugye megmondtuk!… – fordítottak köpenyeget az ismerősök.

– Ilyen hülyeség!… És mit csinált! – csóválták a fejüket a Montenegróban.

– Kellett ez nekünk… Ilyen híresség – húzódoztak az óvatosak.

– Hogy is találhattak ki ekkora marhaságot? Ráadásul még nyomdafestéket is lásson…

A polgárok is így formálódtak a hirtelen támadt erkölcsi nagyok oldala felé. Akik eddig mosolyogva nézték a dolgot, és harsányan ünnepelték a derű gerléjét, most mind komolyak, mint játék közben a gyerekek. – Ők! ők? – ugyan mit beszélnek. – Ők már bizony akkor is tisztában voltak a lehetőségekkel! De mit tehettek volna? Elvégre a neves história mégiscsak egy tekintélyt kiharcolt névhez tapadt… Lám, mindenki botlik egyszer. – Így színeződtek az arcok és a lelkek, amint haladt az ügy a tárgyalás felé.

És Felicián egyedül maradt. Nagyon magasan, és nagyon magányosan. A hír kettős szárnya emelte. A tündöklő és az ébenfekete szárny. Ezek a rettentő izmú csapások ott suhogtatták hírét a város fölött. Pedig neve először, mint a mesebeli rigó, véletlen fészkelt csak a sas szárnyai alá. De az derűs magasba vitte. Amikor aztán a gyilkosság híre felröppent a város egére, a csahos közvélemény egyszerre kihajtotta a puha tollak alól. Dobálni, verni kezdték a hatalmas szárnyak. És a kíváncsiság teréből, ahová a véletlen emelte, már nem engedték le a polgárjelöltek.

Tegnap Csicsóki, a cipész, küldte el a számlát. Ezzel a számlával jelezte, hogy már nem a régi, jámbor Csicsóki. Másnap meg Czuni András, a szabó, jelentkezett.

Az iparosok összedugták a fejüket. Homlokukon a kijátszott, a becsapott lelkek árnyéka ült. Mind egy táborban zsongtak fölháborodottan. – Az a szegény Geletey – fújták. Pedig eddig az Ezüst Bárány bandájának csak azért fizettek, nem is olyan régen, hogy újabb és újabb részleteket tudjanak meg arról a híres rácsáról. Most meg már égre fordított szemmel sajnálkoztak. Pedig épp ők adták a lovat a cigányok alá.

Felicián körül egyre fullasztóbb lett a légkör. Idegzete mint a hajszál, úgy csavarodott ebben a nyomasztó magányban.

– De kik is az ellenfelei?… Kik ezek a fura társadalmi és gazdasági formák présében nyögő lelkek? – Olykor-olykor már-már a szánalom vett erőt rajta, de mihelyt megpillantotta a törvényszék nagy, sárga épületét, csak elkomorodott.

Fejét magasra tartotta, de lépésein meglátszott az önvédelem. Milyenek az emberek! Újra olyan egyedül ment, mint régen, amikor közhelyei elől az egyik sorról a másikra menekültek.

– Már vártalak – fogadta Nyilasi, az ügyvéd.

E két szó kellemetlenül hullt Felicián tudatába. – Akit nagyon várnak, annak a számára valamit tartogatnak – kísérti.

– Itt vagyok…

– Nem lényeges. Legalábbis a részedről nem – folytatja Nyilasi –, én azonban úgy érzem, hogy a segítségedre szorulok. A te titkaid… – Felicián fölkapja a fejét. – Ne érts félre – csap rá Nyilasi. – Nem úgy értem, mintha neked lennének rejtegetnivalóid. Röviden: szükségem lenne arra, amit te tudsz erről az ügyről. A lelki háttér és a többi… Én vagyok a Geletey-ügy védője. Mint barát, kérlek, legyél a segítségemre.

Felicián védekező merevségére, amellyel végighaladt a városon, Nyilasi szavai voltak az első emberi simítások. Tiszta és őszinte szavak.

– Kérlek… kérlek… szívesen – motyogta.

– A te ismereteid. Esetleg a megérzésed, mert azt hiszem, te is tudod, hogy ez a rákhistória – hogy is mondjam –, kizárólag ez robbantotta ki a gyilkosságot… Hát itt segítsél. Ehhez kérem a támogatásodat. Egy szerencsétlen felebarátunkról van szó. Ne is vegyed úgy, mintha ügyfélről beszélnénk.

Feliciánnak mintha sós és édes hullámok fürdették volna a lelkét. Egyfelől a hivatalos kérés, másrészről a baráti szó. Érzi, hogy kötelessége segíteni. Talán ezzel könnyíteni tud a lelkén is.

Nyilasi folytatja.

– Kétségtelen, hogy lelki kényszerből cselekedett a szerencsétlen, de nagyon súlyos. Szándékos emberölés. Nem szükséges, hogy részletezzem. Ott voltál, a szemed előtt történt.

Felicián előtt megjelent a város klarinétosa és az ordító tímár. – Feladatunk, hogy segítsünk. A lelki kényszert kell indokolnunk. Itt lenne szükség tudásodra, ismereteidre és arra, amit tudsz. Mégiscsak te… Nem kell magyaráznom. Tudod, csak a légkörre gondolok. A véletlen, a vak sors és a kegyetlen kényszerítő körülmények láncolatát kell összehoznunk. Gondolj csak a görög tragédiákra. Érted, mit akarok? Nem szükséges, hogy jogász légy. Emberek legyünk. Érző emberek. Az erős felindulást kell indokolnunk. A napnál világosabban kell hogy bizonyítsuk, mi kényszerítette ezt a jámbor embert erre a szörnyűségre.

Feliciánban a részvét és a megindultság a torkáig gyülemlik. Nyilasi szavai fogják össze, hogy ki ne buggyanjanak.

– Józan, körültekintő és mélyrenéző munka ez. Nagy feladat bírónak, védőnek egyaránt, ítélkezni és menteni egy ilyen villanásszerű gyilkosságban. Érdekes és végtelen nehéz ügy. Nagy érdeklődésre tarthatunk számot…

Felicián lelkében valami teremféle bontakozik ki. Még sohasem látott ilyet. A tárgyalóterem. Olyannak látja, mint egy porondot, ahol újra játszódik minden, csak nem ütnek le senkit. Meglapul a kínos kötelesség alatt. Aztán valami jó érzés árad szét benne, hogy segíthet valakin.

Távozáskor a nyikorgó falépcsők minden lépésénél mintha a felebarát szót ismételték volna. De azt is érezte, hogy már nem cselekszik szabadon. Mintha valami rácsavarodna, mintha az kényszerítené, húzná. Betért a Montenegróba. A Locsogó előkelő sarokasztalánál olyan csend lett, amikor letelepedett, mint hajdanán. Beletemetkezett az újságjába. Egyszerre csak azt súgja valami: – Nem úgy van, mint régen! Nem azért hallgatnak ám! Nem ám, Sámson Felicián. Emlékezz csak, hogy pátyolgattak áprilisban. A bolondok hónapjában. – Leintette a kísértő suttogást. Az nem hagyta magát. – Másról van szó… Te ott fogsz állni… Igen, igen, a törvény előtt… Micsoda? Ezek talán húzódoznak? Ezek, akik éljeneztek?…

– Mi újság, Beksich? – szólt oda egyszerre nyersen.

– Többet tudhatsz te! – És úgy olvas tovább, mintha itt sem ülne. Felicián eltakarta arcát az újsággal. Keserves délután volt.

Amikor hazaindult, minden lépésénél a napi benyomások kényszerképzetei kísérték. Egyik lépésnél azt súgták: ártatlan; a másiknál: de miért hallgatnak akkor körülötted? – A kaptatónál megállt. Hátranézett. – Ott fogsz állni a vizsgálóbíró előtt – nevetett feléje a törvényszék sárga épülete.

Másnap korán felserkent. Olyan komor volt, hogy Anna, akit mintha kizökkentett volna részvétlenségéből a búcsú, még meg is kérdezte.

– Hová a nagy sietség?

– Máriáshoz.

– Kedves – nevetett különösen Anna. – Miért nem jött akkor, amikor én hívtam? Persze, maga mindent fordítva csinál. Akkor kellett volna, akkor…

– Mi az, hogy akkor… – ordított Felicián.

– Most futkoz! Hát csak menjen egyedül!

– Úgy is akartam!

– Akkor csak siessen. Majd én meg beérem velük… Nem utolsó társaság! Mátyás, aztán meg Ferdi, a hegy doktora, elvégre diplomás bolond. Üdvözlöm Máriást! Mint régi atyafinak üzenem, hogy segítsen rajtunk, mert nagy bajban vagyunk. – Azzal ideges gúnnyal nevetve, bevágta az ajtót.

Felicián tanácstalanul nézett. Utánament a feleségének. Amikor belépett a szobájába, Anna továbbment a fürdőszobába.

Úgy belegabalyodott az egymást kergető eseményekbe, észre sem vette, hogy végigment már a Herceg soron. Föl sem figyelt egyik házra sem. Dehogy jutott volna eszébe, hogy föltekintsen az ablakokra, melyek mögött nagy ősökről álmodoznak, és oly tündöklő múltról füllentenek lakóik, hogy szinte megszeppen a tisztes szülők gyermeke. Pedig ideje lenne már házról házra járni, és összeszedni ezeket a különös történeteket. De Feliciánnak eszébe sem jut, hogy ezek nélkül a múlt egy szebbik fele porlik el emléktelen e kéklő táj fölött. Mit törődik azzal, hogy Halápi házacskájára Móger, a kőfaragó, címert falaz? Hogy az oroszlán kezébe Halápi, a kő helyett, pengét rakatott? Pedig ideje volt már ennek is, hiszen már két hete igazoltatta származását. Háromheti szabadságát áldozta erre. Dohos levéltárak és poros okmányok között izzadt, kétszáz hivatalos családfakutató között. De mit tudott erről a világról Felicián, hiszen még Mógert, a dolgos kőfaragót sem látja a falon.

Feltűnt már a megyeház boltos kapuja. Sötéten ásított az utcára, mint aki mélységes unalommal várakozik. Nemrég bizony nem így volt ez. A köz vára volt. A komor alispánok itt nevelték tisztikaraikat. Mint messzi, óriás hegyek között egy-egy völgybe zárt helvét kanton, olyan szerepe volt errefelé, a Száva, Dráva, Rába táján, egy-egy vármegyének. A vén falak ezt a régi levegőt sóhajtozzák. Ilyen hangulatú a város megyei négyszöge még ma is. Pedig most már csak járási székhely. Helyzete és a régi hírnév már csak kettős kötelesség és teher a mindenkori főbíró vállán. Ezt érzi Máriás főbíró is, aki még a régi, választott tisztviselők közül való. Vigyáz is a tekintélyére és az ódon épületre. Kell is, mert amióta itthagyta a törvényhatóság és az alispán, azóta úgy áll ez az épület a városi tanács hideg közönyében, mint a vár, amelyet körülfogott a láthatatlan ellenség. Irigyelték, de suttyomban tisztelték is ezt az arányos, barokk oromzatot, és hiába igyekeztek kicsúszni a megye szorító, állandó jelenléte alól, még mindig ő uralta tekintélyével a várost. Hiába kísérletezik a polgármester és a közgyűlés. Nem nagyon haladt előre a tervük, pedig egyre erősködnek, hogy törvényhatóság lesznek. A vén megyeház meg csak mosolygott, és főbírája vigyáz és jelent. Mindenről tud az alispán. A polgármesternek mind gyakrabban kell a szomszéd városba kocsizni. Ha a számonkérőszéken valami fricskát kap, tudhatja, miért. Feszült a húr a megye és a város között, de Máriás állt a helyén.

Felicián végigment a boltívek alatt. Az udvaron megtorpant. A hatalmas hársak és juharfák árnyékában ösztönösen megállt. – Persze, nincs baj! Csak Máriás van itt, a helyi járás főbírája – ötlött eszébe. – Láthatja abból is, hogy az udvar nagy négyszögének csak az egyik fele pompázik. Ezen a részen táncol a szökőkút, és csak itt gereblyézettek az utak és a gyepágyak. Tehát most egyszerű a bevonulás, mert Csetkes főbíró csak az őszi esőzésekkel érkezik a váraljai járás hivatalával. Kint hagyja ilyenkor a latyakban és az öles hóban a szolgabírót. Úgy döntött ugyanis a köz, hogy járásának keleti felét, azt a részt, ahonnan a magas dombok gerincéről az utak még idelejtenek, zimankós télidőben innen, a kényelmes, öreg megyeházból igazgathassa. Legalább így a vén épület keleti szárnya sem dohosodik be. De most tavasz van. Már rég visszament Csetkes Kázmér járásának központjába. Így most nyugodtan bevonult Felicián Máriáshoz. De télen bizony nehezebb. A két főbíró ugyancsak vigyázott egymás társaságára. Sokszor csak lopva suttyant ide vagy oda egyik-másik társaság. Elvégre mégis Máriás volt idehaza. Nem szerette, ha a járásából sokan látogatták Csetkest. Különösen nem, ha a kocsikázó hangadók tették. Féltékeny volt az ilyenre. Ezért nem parkíroztatta a megyei udvar bal felét. Hadd szokjék a szem az ő oldalához. Sámson Felicián szívesen járt ide. Máriás olyan kedélyes ember, hogy a legfeketébb karmazsin is ragyogni kezd, ha ránevet a szemével.

– Hallom, bent vagy a csávában? – csapott Feliciánra. De csupa nyíltság ez a nagy hang. – Hallom, szép búcsút csináltatok. Jól sikerült história.

Felicián ilyen nyílt és egyenes szavakat óhajtott.

– Mit szól hozzá a város?

– Az ügyvéd azt mondja…

– Mi a fene? Mi közöd van neked ehhez? Úgy látom, mégiscsak igaz, amit beszélnek városszerte, hogy nagy sikered van! Ha nem átallnám, még én is beülnék majd arra a tárgyalásra… Ilyen is csak nálunk történhet. Ez aztán a mi világunk. Ilyen hírességek is csak nálunk születhetnek…

– Te könnyen nevetsz – nyögi Felicián.

– Csak nincsenek lelkiismeret-furdalásaid?… Bárkivel megeshetett volna. Mi az, te még ennyi esztendő után sem érned, hogy mi vesz körül? Barátom, nézd és nevesd, ami itt van! Ez az egyetlen bölcs dolog, amit cselekedhetsz, mert úgysem tudsz segíteni – hogy szavainak súlyt adjon, tenyerével hevesen ütötte az asztalt. – Vegyél úgy mindent, ahogy van… Vagy talán át akarod gyúrni ezeket a dombokat? Ki akarod simítani ezeket a völgyeket? Át akarod ültetni a templomtornyokat? Nem mondom, akadna munkád. De akkor át kellene formálnod itt a harangozókat is, derék híveikkel egyaránt. Barátom, az erdők erre belógnak a házak ablakán, és sötétség vesz körül várost és falvat. Az utak úgy eltűnnek az ember szeme elől ezek alatt a dombok alatt, mint a búvópatakok. Azt hiszed, el tudsz igazodni itt az életen? Ha elindulsz, sohasem tudhatod, hogy hová jutsz. Hát hol szakasztanak koponyát egy rákért? Hát te lennél az oka?… Pajtás, hidd el, ez is a mi betegségünk. Ez a lekiismeretesdi, ami téged gyötör. Sokszor már azt gondoltam, hogy nálunk a levegőben van valami rossz elem. Olyasmi valami, ami a földben és a levegőben, a fene tudja, milyenre dolgozza a nedvet. Aztán a gyökér, amint fölszívja, megszikkad tőle minden. A fák növése makacs lesz tőle, és a levelei sötétebbek… Azt hiszed, ennek is te vagy az oka talán? A fene tudja, mi ez! Ha kint járok, érzem a tüdőmben. Itt bent, meg ezek között a falak között az orromat csiklandozza. De mit tehetünk ellene? Sokszor már azt mondom, hogy azért olyan görcsösek a fák, és különösek az emberek, mert minden utunk csupa tekervény. Összevissza kell itt mindennek nőni és hajolni, ha élni akar.

Felicián arca megnyúlt, de mintha meg is nyugodott volna.

– De mit bölcselkedek én? – nevet Máriás.

Felicián pedig úgy érzi, hogy ezek a szavak azt fedik, amit ő is érez, valahányszor a várost nézi. Ilyesmi csikorog benne minduntalan, csak Máriás szavai mintha tágabbak lennének. Mintha kifutnának az utcák közül, és föl akarnák ölelni mindazt, amit ez a széles táj történelme rejteget.

– De mi van Annuskával? Helyre fehérnép volt – állt fel vidáman Máriás. Aztán kikísérte a kapuig Feliciánt. Búcsúzás előtt, amikor levette válláról a kezét, megfogta Felicián kabátjának gombját, és a szemébe nézett.

– Mondd, értitek ti egymást? – Kedvesen, tolakodás nélkül nézte Feliciánt, aki zavartan hallgatott.

– Nem baj… – várt egy darabig, aztán Felicián hallgatása közben visszafordította szavait, ahonnan kiindultak. – Föl se vedd az egészet. Nem rád tartozik. Érted?! Tekergessék, ahogy akarják. Boncolgassák, hasogassák, hogy ezért tette, azért tette. Rád nem tartozik. Üdvözlöm Annuskát… Ja, az előbb nem feleltél arra, hogy vagytok?

Felicián hallgat.

A hajdú levette a katonaszabású, piros föveget, mert így nevelték a derék legényeket, hogy ne tisztelegjenek, mert nagyobb tisztesség van abban, ha az alázatos, födetlen fejet látja az ember. Felicián pedig elindult, és útközben azon tűnődött, hogy Máriás mondása ott a búcsúzásnál – hogy föl se vedd az egészet – vajon Annára vagy a Geletey-ügyre vonatkozott-e?

Ahogy melegedett az idő, úgy tüzesedett a polgárjelöltek és a polgárok kíváncsisága. A híres ügy a város életének homlokterébe jutott. Az első reggeli szó róla esett, és az utolsó is arról hullott az alkonyi napsugárral, mely a templom tornyán hamvadt el. Közben, hogy dolgoztak, izzadtak ebben a tavaszban, mintha észre sem vették volna. Érzéküket és képzeletüket elragadta a különös történet, és egyre csak azt a napot, a tárgyalás napját várták. Egyre türelmetlenebb, feszültebb lett a légkör. A helyzetjelentések szerteszivárogtak a nagy, sárga épületből, és úgy számon tartották, oly kínos pontossággal a gyilkosság állásának hivatali fejlődését, mint háború esetén a főhadiszállások jelentéseit. Itt is két hírforrás dolgozott. Az ügyészség és Nyilasi, a védő. Felicián, bár Máriás beszéde a fülében csengett, a tárgyalás felé egyre zavartabb lett. Sokszor csak ment, ment, és észre sem vette, hogy kint van a városból. Máskor meg arra döbbent, hogy a hegyközség helyett a város főterén áll. Az emberek összedugták a fejüket mögötte, és a jobb indulatúak csak ennyit mondtak: – Kellett ez neki? – Idejutott – sápítoztak az özvegyek. Lassan aztán be se ment a városba, de tudta nagyon jól, hogy háza felé árad a kíváncsiság. Olykor megsimogatta a pince alapköveit, amelyre háza épült. Most érezte csak, mit jelent ez a vén présház és a szőlőskert. – Mi lenne, ha most ott benn kellene laknia?

Úgyis épp eleget gyötrik az elrontott búcsú emlékei. A bokrok alatt maradt, és a gyilkosságtól megkeseredett ízű ebédek kísértették.

Kocsizörgés térítette magához. Nagy Mátyásra gondolt. Egy bricska állt meg a kapu előtt. Gondosan vasalt ruhájú vadász szállt le. Az arca frissen borotvált. Kezén fehér kesztyű, és abban fekete, disznóbőr irattáskát tart. Kissé ünnepélyesen jön. A verandán sima vigyázzba áll, és Sámson Felicián kollégiumi tanárt keresi.

– Én vagyok. Tessék, foglaljon helyet.

A vadász szertartásosan áll tovább. Aztán kimért mozdulatokkal kinyitja a táskát. Vörös könyvet vesz elő. Föllapozza, aztán folytatja.

– Fedorovszky őhercegsége kancelláriájának legfelsőbb értesítését nagyságod átveheti kérelme ügyében. Az értesítés igazolására egy aláírást kérek.

Felicián zavartan cselekszik a felszólításra.

– Mikor és hol? – kérdezi izgatottan.

A vadász arca megnyúlik e kijelentésre. Csak áll, és várakozásában mintha ez ülne az arcán: – Hát lehetséges ez? Ilyen tapintatlan kérdés! Hát hol él ön, uram? – szinte kérdezi. Közben szemét a széles határon végigjáratta. Méltóságos gőggel fordult a feje, mintha csak ezt kérdezné: – hát kiék ezek a földek?

Feliciánt is zavarba hozta a hír váratlan érkezése és a szertartásos hallgatás. Zavarában újra hellyel kínálta a vadászt, aki nemrég került le az udvartól, ahol Sir George Huttson keze alatt tanult, és így nem csoda, ha ezen a szerencsétlen polgári viselkedésen ennyire megütközött. Sima arcán nem is tudta leplezni ezt. Hogy végét vessen a kínos helyzetnek, megszólalt. Hangja, mint a jég.

– Fedorovszky kastély. Személyes fogadás 11 és 12 óra között.

Betette a könyvet. Fejet bólintott, és a bricskához ment. A szép arabs kanca ott állt meg a Csenterich ház előtt.

A ház ura az ablakban egy borospalackot nézegetett. Amint meglátta a hercegi kocsist, letette a pókhálós üveget, melyet az imént lelt pincéjében. A tükör előtt leporolta magát, és asztalra helyezett öklökkel várt. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy újra csattog a Fő utca kövezete. Mint a sértett oroszlán ugrott föl. A vadász már messze volt. – Mi az? Mi történt a házban? Fedorovszky herceg személyzetének egyik tagja az imént járt itt, és neki ezt nem jelentik?

– János! János! – ordítozott vörös képpel özvegy Csenterich, hogy majd lehulltak az agancsok a falról.

Ekkor léptem ki a szobámból. Rám sem hederített. Nekem meg kisebb gondom is nagyobb volt, semhogy ilyen hír után Csenterichcsel tárgyaljak: A pisztrángok, a Zenélő patak és az egyre komoruló Felicián arca szitált előttem.

János, a zöld kötényes házmester és inas, lélekszakadva rohant, hogy majdnem összecsapódtunk.

– Mi az? Már maga sem tudja, hogy ki jár a házban? – dühöng Csenterich.

– De igen… csakhogy…

– Nincs csakhogy… Miért nem jelentette?

– Az izé urat kereste tisztelettel – és utánam mutatott.

– Mi? – ámult el Csenterich, és most döbbent csak rá, hogy rajta kívül más is lakik a házban. Levetve magáról minden mázt, utánam iramodott, de akkor már nyargaltam a hegy felé. Felicián tűnődő képpel ült a pisztrángikráztató szélén.

– Hallottad?… Megkaptuk! – rohanok rá.

– Igen? Eggyel több csalódás! Álom volt. Nem kell ide ilyesmi. Ki is értené meg? Be sem megyek. Úgyis tudom, miről értesítenek… Rajtam többet ne nevessen senki. Széttöröm ezt az egész vacakot. Ne is lássam. Még azt hiszik, hogy bolond vagyok… Csak az lenne hátra még, hogy Oláh Lehel is nevessen rajtam! Pisztrángok… pisztrángok… – és most úgy sziszegett az „sz” betű a fogai között, mint a halálos, fagyos szél.

– Felicián, nem így áll a bál! Ezzel már nekem is tartozol. Én írtam a kérvényt, és te aláírtad. Ha nem úgy, akkor…

– Mi az, fenyegetődzöl? Talán letagadod a rákmesét? Még csak ez volt hátra! Menjetek! Ott az a nagy, sárga épület. Menj, és mondjad te is: mindennek Sámson Felicián az oka! Íme, már pisztrángot akar tenyészteni! Vigyázzanak, újabb merénylet! Ez az ember földúlatja még a hercegi erdő és vadaskert nyugalmát is. Újra csábít… – Különös fényben égett a szeme. Mintha láza lett volna.

– Soha! A rákmese az enyém. De a pisztrángterv a tied, és engem is beavattál. Állj mellettem most, mint én fogok, ha kell, melletted állni. Különben is kimegyünk innen! Holnap kezünkben lesz az írás. Tízkor találkozunk.

Másnap, a déli harangszó előtt, talpig ünnepélyesen, kéménykalapban mentünk a Fő utcán. Fényes lehetett az arcunk, mert sorra megálltak az emberek. Feliciánnak mintha újra gyarapodnának a tisztelői. Megemelik a kalapot, és a szemükkel követik.

– Mi az? Hová mennek ezek? – Az emberek futnak, kérdezősködnek. – Itt a tárgyalás? – Itt a tárgyalás!… – zeng és lotyog a Fő utca.

Befordultunk a Fedorovszky-kastély vaskapuján.

– Talán a herceg kegyeiért könyörög? – suttogja Ferenczy, a trafikos. – Hallotta szerkesztő úr? Sámson Felicián hercegi kihallgatást kér. – Berkenyés a kastélyba fut. – Igen, itt vannak – kapja a felvilágosítást a kapustól. Berkenyés elsápad, és az jár az eszében, hogy egyedül marad a Geletey-ügyben. Aztán az új hírrel Rádyhoz, a polgármesterhez siet. Akarja mutatni, milyen jól értesült.

Ezalatt előttünk feltárultak az ajtók, és ott álltunk a hatalmas Fedorovszy-kép előtt. Felicián még nem látta, csak hallott róla. Ő két hellyel előkelőbb ülést kapott. Most meghatott, és fél az eredménytől. Oláh Lehel föláll, és a merített papírról olvassa:

„Udvari kancelláriánk értesíti, hogy tudtára hozhassa a kérelmezőknek, név szerint Sámson Felicián és Móritz Péter polgároknak, hogy óhajuk, a sebespisztráng meghonosítása iránt zsámbói Kecskés patakunkban, kizárólag szórakoztató sport űzésére, legnagyobb elismerésünkre lelt, és azt engedélyezem. Nevezettek tervének kivitelezéséhez a szükséges támogatást ajánlom, és legfelsőbb kancelláriánk esztendőnkénti értesítését és három sebespisztráng udvarunkba szállítását elrendelem.”

Mint távoli mezők illata, úgy lengte be a hír a termet. A vadász, a perzsaszőnyeg végén, értelmetlenül és dermedten állt. Oláh Lehel letette az iratot, és először Feliciánba, majd belém karolva állt, és mosolygott. Nem volt semmi hivatalos ebben a mosolyban. Természetes, emberi volt. Nem a leirat fennkölt hangjának tükrözése. – A mi eszünk – bocsánat, az enyém –, lássátok, ezt nem fogta fel. Arról azonban sokszor meggyőződhettem, bámulatos lélek lakozik főméltóságában… Sok szerencsét – és így kísért az ajtóig. – Ami pedig a fuvart és embert illeti, csak értesítsetek. Sok szerencsét!

Felicián, bár boldog volt, most mégis úgy tűnt föl neki, hogy ez az utolsó két szó már nem is a pisztrángoknak szól, hanem Oláh Lehel a közelgő tárgyalásra érti. De arca fényes volt, mint akinek először sikerül valami nagy és igazi. Úgy léptünk ki a kovácsoltvas kapu fekete liliomai közül, mintha valahonnan messziről, valami kék és ragyogó tájról cseppentünk volna e földi világra.

Berkenyés a megyei levéltár alatt, a főbírói fogdánál ért el minket.

– Mit cselekedtetek? – fuldoklott a sietségtől. Közénk furakodott. Felicián, aki imént még karjában érezte a szép hír földi hírnökének emelését, félszegül fejtette ki magát Berkenyés karolásából. Már megint ez az ember. És újra a Geletey–Franczia-képtársítás jutott az eszébe.

A kis megyei börtönkápolna mögül egy hivatalos személy fordul be. Berkenyés leengedte a karját. Ő már ismerte jól. – Jó lenne megfordulni – villan át rajta. Közben megszólal a vékony hangú, kis kápolnaharang, és egyenesen felénk jön az az ember. A törvényszéki kézbesítő. Felicián ellép Berkenyés mellől. A harangszóval olyan érzés ébred benne, amilyen a búcsún tartotta fogva. A kézbesítő előttünk áll meg.

– Kérem, tessék parancsolni. – Előveszi az idézési íveket. – Két aláírást kérek. – A szerkesztőre és Feliciánra néz. Felicián pedig sápadtan rám. Még szerencse, hogy ott voltam, és hogy Nyilasi is előkészttette. Így jut az eszébe, hogy egy felebarátján kell segítenie, de közben mégis úgy érzi, hogy egyre süllyed.

A város föllélegzett. És mit törődtek azzal, hogy melyik pillanatban vette tudomásul Sámson Felicián az idézést. Már eddig sem volt unalmas a polgárok élete, de most különös, borzongató világban éltek.

Mit törődnek ők a pisztrángokkal és a Zenélő patakkal. Nem is sejtették, hogy két embernek mit jelenthet ez.

Nekem kellett megírni a levelet az ikrákért is, Felicián úgy odavolt.

A polgárok meg csak a napokat számlálták. A viharzó kedélyek miatt már előre látszott, hogy a törvényszéken a terem rendjét biztosítani kell. Jóska, a teremszolga, önszorgalomból intézkedett is. Aztán, hogy hivatalosan is elrendelték ezt, kénytelen volt érvényteleníti a kiosztott lapocskáit. Ebből lett az első összetűzés. A derék, ki tudja, hány ezredik tárgyalást szakszerűen és becsülettel végigdolgozott embert csaknem elsöpörte a vádaskodás áradása.

– Na megálljatok! Rend lesz itt! Fölvilágosítás mától nincs! – Úgy állt a tárgyalóterem ajtajában, mint a zordon kőpillér a nagy kapuk alatt.

A polgárok mégis mindent tudtak. Kiket idéztek? Ki az ügy előadója, ki a jegyző, szavazóbíró és az ügyész? Úgy foglalkoztak a Geletey-üggyel, mintha nem is lenne más tisztes foglalkozásuk. A város olyan volt ezekben a napokban az idegen előtt, aki falai közé tévedt, mintha nem is tisztviselők, kishivatalnokok, csizmadiák, pékek, lakatosok és egyéb tisztes polgárok laknák, hanem valami igazságkutató jogászi mintatelepre tévedt volna, ahol a közt a jogtudományok gyakorlatbeli csínjára-bínjára oktatják. A Montenegró portása, ha válaszolt is az épp megérkezett és tájékozódó utas kérdéseire, a következő pillanatban már a büntetőkönyv enyhítő vagy súlyosbító körülmények szakaszairól értekezett a főpincérrel.

Aztán fölpirkadt az a reggel is. A rég várt. Hogy is leszünk? Százötven jegyet adtak ki, és íme, mindenünnen egyre többen iparkodnak a nagy, sárga épület felé. Még nyolc óra sincs. Ott jön Bálint János, az Ipartestület elnöke, és magában épp arra gondol, hogy lám, szereti az Isten őket, mert milyen szép ez a reggel. Aztán rádöbben arra, hogy ezt a szórakozást is egy állami intézménynek köszönhetik. Kicsit megkeseríti ez a gondolat. Aztán megvigasztalódik, hogy az igazságszolgáltatás állami kötelesség, és nem a város elmaradottságát bizonyítja. Imígy tudálékoskodik Bálint János, aki a városfejlesztés egyik szószólója. Átnéz a túlsó sorra. Ott jön Varjas, meggörnyedt háttal. A gyilkos, a mezőjáró cipész munkaadója. Alig köszönti. Aztán a megyeház felől két csendőr jön. Az apátkert alsó házából, ahol a káplánok laknak, Hajnal Antal készülődik. Mire odaér a törvényszék feljárójához, már csak úgy tülekszik a kíváncsiak serege. Az asszonyok pirosak, és a legszebb ruhájuk van rajtuk. Nem tudják leplezni az izgalmukat. Éles a hangjuk, és meg-megcsuklik beszéd közben.

– Menjen már odébb! Leszedi még a szoknyám – csattan föl ingerülten a bővérű Kajtárné. Csak úgy izzad a türelmetlenségtől, a nyakszirtjén a kis, gondosan kunkorított fürtöcskék alatt. A szép halántéka is lüktet. Új, tavaszi kalapjának dísze úgy bólogat a tömeg fölött, mint a papagáj. Mintha csak az is kiabálna.

– Itt a káplánunk – csípi oldalba Bosnyák Terike nekitüzesedve Lujzikát, a szentképnyomó Nagy Mátyás öreg húgát. Fonnyadó arca belepirul a káplán látásába.

Lujza elrántja a fejét, és enyhe dühhullám lepi el. Irigyli Terikét a nyílt áradozás miatt.

– Csak dicsérd! De ne engem csipkedj, édesem!

Bosnyák Terike elpirul, és sértődötten otthagyja.

– Szélesebb is lehetne ez a följáró – zúgolódnak többen.

– De hogy leszünk a teremben – zihál egy pékmester, akit a sütőiparosok egyeteme küldött képviseletbe. Itt van a többi mesterség is. Elvégre kell szemtanú, akitől mindenki hitelesen értesülhet. Izzadnak, és az ingeken foltokban máris átüt a verejték.

Itt áll, egyedül és magányával, szinte vádolóan, az örökké kétkedő Domján Ambrus, a kályhás. Mintha csak azt mondaná a gyülekező lelkek felé. – Nem megmondtam? Kellett a rák! Most egyétek meg, amit főztetek. – A kíváncsi és ideges arcok visszaragyognak. – Mit akarsz? Miért vagy itt akkor? Ki hívott? – Valóban úgy állnak itt, mintha mindenről megfeledkeztek volna. Alig gondolnak az üzletre és a mindennapok ügyes-bajaira. Magával ragadta őket az ügy. Kívülről még tartják a komolyságot, de ez csak látszat. A szemükből árulkodik a lelkük mélyén fészkelődő kíváncsiság.

Meg-megtágul időnként, majd meg újra összecsap a kíváncsi sokaság. Ilyenkor a tanúk érkeznek. Még szép, hogy átengedik közöttük. Mennyiféle tanú. Amint egymás után érkeznek, és az óra is kilenc felé közeledik, mind magasabbra csigázódik a hangulat.

Aztán megindul lökésszerűen a tömeg. Tolják, lökik és húzzák egymást, és közben irigykednek is. Amint fölérkeznek zihálva, rájönnek, hogy hiába volt, mert a tárgyalóterem ajtaja zárva. Jóska úgy áll, mint a kő az ajtóban. A kisajtónál, ahol a hallgatóság járhat be, egy másik altiszt is áll. A fölserkent polgárokból csak úgy árad feléjük a rosszindulat. Lent a törvényszék előtt is kisebb-nagyobb csoportok várakoznak. A város figyelme ideirányul. Ma mindenütt csak félmunkát végeznek. A különös történet gyilkos fordulata parancsolja így.

Kilenc óra már elmúlt. A két altisztet nézik. Azok végre is félreálltak. Mint amikor megnyitják a zsilipet a felduzzadt tónak, úgy zúdulnak át az ajtón. Az első áradás a padokba csapódik. Zörög, sistereg, összesúg, mint a hullám a kő fölött. A vádlottak padján, foglárok között, ott ül a mezőjáró Geletey. Minden szem hegyibe tágul.

– Szegény… Istenem… Az a derék apja… – A nem várt látvány egymás hegyire-hátára szorítja és lábujjhegyre kényszeríti a polgárokat.

Kitárul a tanácsterem ajtaja. Az öt zöld bőrös szék mintha megnőtt volna. A büntetőtanács tagjai megállnak helyeiken. Föláll a vádlott. Kissé sápadt. Talán az új borotválás vagy a lelkiismeret az oka? A földre zörren a puskatus. Keresztes, az elnök, amint végigjártatja a tekintetét, látszik rajta, hogy alig hisz a szemének, és hogy nem örül annak, amit lát. Táncolnak szeme előtt a női kalapok, az ismerősök és ismeretlenek arcai. Ismeri jól a kisvárosok lelkiségét, hiszen pályáján nem ez az első, amelyikben szolgált. Benne élt a légkörükben, eddig azért nem gondolkozott róla. Most mégis, ahogy a hivatalos emelvényről nézi az egymásra zsúfolt, kíváncsi és hegyes szemű embereket, meglepődik. Olyan ez a fészkelődő sokaság, mint a falhoz szorított emberi indulat. Úgy érzi, hogy ezekkel itt a komolyságából veszít a tárgyalás. Amint leül, elhatározza, hogy igen kemény lesz. Ceruzájával kopogtat. A hang nekicsapódik a falnak, és onnan hull a fejekre.

– Figyelmeztetem a hallgatóságot, hogy a legkisebb zavaró körülmény alkalmával kiüríttetem a termet.

Halálos csend ül a kipirult arcokon. Egymásra vigyáznak. Dehogy engednék még csak pisszenni is a másikat. Szigorúan néznek az arcok össze, mintha azt mondanák: – Vigyázz, még utóbb elrántja szemünk elől ez az irigy Keresztes ezt az izgalmas regényt! Az elnök szavai, a terem rossz hangzásviszonyai miatt, részeire hullanak, és alig lehet érteni. A hallgatók türelmetlenül néznek egymásra, mintha ennek is a másik lenne az oka. Némelyik a füle mögé teszi a kezét.

Geletey ott áll középen, a vádlottak padja, a védőügyvédek és egyéb szakértők asztala és a bírói emelvény között. Nevének említésére a nyaka táján vörös folt kezd rózsásodni. Mögötte ott áll keményen a fogházőr. János, a teremszolga, fölugrik, és beteszi az ablakot. Közben a tanúkat szólítják.

János kitátja az ajtót. – Hát ennyien vannak? – Geletey csak az elnököt nézi. Az a keresztet igazgatja. A vádlott pedig egyre hallja, mint kopog, csoszog mögötte a parkett. Egész sorakozó van mögötte. Úgy érzi, mintha minden szem a tarkójára tapadna. Borsódzani kezd a haja töve, és alatta egyre nő a melegség. Az a vörös folt húzódik fölfelé a hajába. Az álla felé is terjed.

– Akinek a nevét olvasom, válaszoljon – hangzik az elnök szava. – Doktor Berky Vazul, Sámson Felicián. – Suttogás… Geletey nyel, és érzi, hogy mögötte mint gyűl valami. Érzi a hátán és az idegeiben, amint a sor fölzárkózik. Hirtelen az a gondolata támad, mintha katonáéknál lenne. Talán csak a fogházőr miatt jutott ez most az eszébe. Csatárlánc, ugrik föl a szó benne. Azt is érzi, hogy ahonnan a suttogás támad, az még jóval e mögött a sor mögött van. Olyan, mint a vihar zihálása. – Hajnal Antal, Berkenyés Gyula… – Újra nyelnie kell. – Franczia Lőrinc. – Valami forró ütést érez a szívénél. Szeretne hátranézni. – Csuka Ferenc. – Éles napsugár csapódik a szemébe. Arrébb mozdul. – Major Pál, Lató Ferenc, Koczkás Dezső. – A bőgős nevének hallatára az álláig elönti a vörös pír. – Göndöcs Márton, Kovács Pál, Jámbor Pongrác, Mayer Ferdinánd, Varjas János, Geletey Dezső. – Az apja neve váratlan csap rá. Elszűkül a torka is. Zsebkendőért nyúl, és törölgetni kezdi a homlokát. Gagyi Gábor, a szavazóbíró, ez a csupa szív ember, a töltőtollával kezd babrálni. – Romanek Vencel, Török László, Homonnay Károly. – Ez a név visszazökkenti a pillanatnyi elérzékenyülésből. – Erdős Béla. – Hűvösnek érzi a fejét, és amint a nevek és a „jelen” szavak csapkodnak egymás után, mintha újra látná az egész történetet. A háta mögött ott állt már felsorakozva a csatárlánc. Egyre csak ez járt az eszében. De érdekes, mintha nem szorítanák, kerítenék a bírói asztal felé. Mintha inkább tágulna a kör. Csak az a szódásüveg ne lenne az asztalon. A szemét igyekszik róla elterelni. Hiába. Még a legmegnyugtatóbb volt, ha a tintatartóra nézett. De az üveg csak állt a bűnjelasztalon. Félig még benne volt a szóda. – Ez volt a baj – fut át rajta a hideg, és látja a vért is, ami még rajta maradt a búcsú óta. Az üvegen spárga és azon egy lapocska. Nagy betűkkel rajta: Geletey János. És alatta: szándékos emberölés és egy szám. Szeretett volna fölkiáltani, amikor ezt észrevette. – Nem igazi! Nem az!… Nem! – Visszhangzott a fejében.

– A tanúk hagyják el a termet, ha szükség lesz, szólítjuk őket.

Aki megfigyelte, láthatta, hogy még ez a kis csoport is mint szakadozott részeire. Pedig csak tizenkilenc ember. Elöl megy a pap, az ügyvéd, a hírlapíró és Sámson Felicián. Azután a prímás és a bőgős. Utána a mezei emberek: az erdős, hegypásztor, halcsősz és a szőlősgazda, Major. Az iparbeliek megint csak együtt. Az ő csoportjukat zárta le Kovács Pál, ugyancsak egyedül. Ő egyik csoporthoz sem tartozott. A hivatala emelte ki közülük. A csendőregyenruha után becsapódott az ajtó. Olyan volt ez a kivonulás kicsiben, akár a város társadalmi közszelleme.

Néma csend lett. Olyan csend, hogy az utcáról fölhallatszott a cipészinasok fütyörészése. Keresztes szájáról úgy válnak le a mezőjáró cipész személyi adatai, mint a kalapácsütések. A vádirat felolvasása olyan egyhangú és szenvtelen hangon kong, mintha nem is tartoznék a lényeghez.

– Megértette, mivel vádolják?

– Meg.

– Bűnösnek érzi magát?

Abban a pillanatban, amikor kimondja, hogy „igen”, rémülten gondol arra, hogy mögötte most a tanúk padja üres és elhagyott. Senki sincs mögötte. Egyedül áll. Előtte a kereszt, és saját szava úgy üti meg, hogy beleszédül. Azután, mint az erdő vihar előtt, fölborzong mögötte valami zaj. Mintha sok végtag mozdulna meg. Könyökök tolódnának össze, fejek fordulnának, és vállat, lábat igazítanának. Most készülnek neki a polgárok az izgató fejleményeknek. Keresztesben újra felbukik, hogy kemény lesz és éles, mint a vaseszköz.

– Hol dolgozott utoljára?

– Mindig egy helyen dolgoztam.

– Kinél?

– Varjas János cipészmesternél. – A hangja bizonytalan, mintha nem értené tisztán maga sem, hogy mit mond.

– Ott is tanult?

– Ott… Igenis – javítja magát. Megtörli a homlokát.

– Honnan ismerte Dina Józsefet? Kezdje az elején.

Az elnök összekulcsolja a kezét. Várakozik. A kérdés az értelmébe tapad Geleteynek, de mintha eldugaszolná emlékezetét. Végighúzza a tekintetét a büntetőtanácson. Összezavarodik és hallgat.

– Nem emlékszik? – hall egy türelmetlen hangot. – Vagy talán nem is ismerte?

– De… Igen… Nagyon is… – és gyors egymásutánban tiltakozik, mert sürgeti valami, hogy védekeznie kell. – Ismerem…

– Gondolkozzék, honnan ismeri?

– Még a Fekete Bak-vendéglőből. – Most egyszerre megvilágosodik előtte minden.

– Úgy látom, szereti a kocsmákat.

– Nem. Kérem, alig járok. Csak úgy barátkozásra… Egy este mondtuk…

– Kivel?

– A Lőrinccel.

– Vezetéknévvel beszéljen! Ne lőrincezzünk… – Igen éles és hideg Keresztes hangja.

Összesúgnak hátul. Berkenyés szerkesztő helyett a védőügyvéd mellett most Huszár Péter ül, a jogász. Öt érzékével figyel, és kitüntetésnek veszi, hogy a tanú Berkenyés helyett reáhárult a megtisztelő feladat, hogy a felzajdult város közvéleményét tájékoztassa a Mi Megyénkben.

– Tehát egy este mondták Franczia Lőrinccel…

A jegyző ráhajolt a papírra, és sebesen írta az elnök szavait.

– Mit?

– Hogy jöjjenek velünk éjjeli muzsikálásra.

– Persze, nem volt engedélyük.

– Nem. Innen, ettől az estétől volt, hogy Dina József, a klarinétos, Koczkás, a bőgős, és Lató, a prímás rosszba került velünk.

– Mi az, hogy rosszba? Úgy, mint utoljára! Úgy látszik, hogy maga és a barátja nagyon hamar nézeteltérésbe kerülnek másokkal, és gyorsan el is intézik az ilyet.

– Kérem, mi nem tehettünk arról. Amikor már ott voltunk az udvaron, amint meghallották, hogy jön valaki, megugrottak. Ez a Dina el is repítette a kabátját.

– Ki jött?

– Néki bácsi, az éjjeliőr.

– Na és?

– És másnap lejött a műhelybe, hogy én fizessem meg. Mondtam neki: ki hajszolt? Talán én ugrattalak a kerítésnek? Nem fizettem. Kérem, igen ijedős és rossz szájú ember volt. Miket nem mondott. El se mondhatom itt…

– És maga akkor nem kapott föl valamit? Mert, úgy látom, hirtelen megy ez magánál.

– Úgy átkozódott, cigánykodott, hogy kidobta Varjas úr, a gazdám. Ez aztán már akkor elkezdte mögöttem a beszédet. Így akart megbosszulni. Ezek jobban értenek ehhez, mint a muzsikához. Igazi sásosok.

– Mi az, hogy sásosok?

– Kérem, mikor húzták, úgy érezte az ember, mintha a sáslevél repítené a tenyerét. Beleviszolygott az ember háta.

Keresztes is összehúzta a markát, azután az asztalra csapott.

– Nagy zeneszakértő maga. Amiatt, hogy valaki rossz zenész, meg hogy lotyognak, még nem kell senkit sem agyonütni.

Enyhe derű bujkált végig a tömött sorokon, mint madár a lombokon. Fölengedett a dermedt és várakozó légkör.

– Nem, kérem szépen, én sem vettem ezt olyan sokba.

– Látjuk…

– De most tavasszal, kint a tónál…

– Melyiknél? – szól oda Gagyi Gábor, a szavazóbíró.

– A nyíresi tónál, ott történt. Nem is tudom, hogy kerülhettek oda.

– Mint maguk – vág oda az ügyész –, akik kikerékpároztak, mintha bizony nem tudták volna, hogy a zárt vízben való horgászás hallopás.

– Kérem, én nem azért mentem.

Nyilasi szólni akar. Hátul sistergés támad, mint mikor fordulóhoz ér a sebes patak, és nekiszalad a kavicsos partnak. Az elnök kopogtat, és átveszi a szót.

– Tehát, a tónál újból összeakadtak.

– Igen, odajött horgászni a Dina. – Ennél a névnél mindig elhalkul Geletey hangja. – A bőgős is vele volt. Ott lopakodnak, tekingetnek, mint aki a tilosban jár.

– Hát maguk hol voltak addig?

– A mogyorók mögött, az erdőszélben.

– Na lássa, maguk is jól tudták, hogy miért bújtak oda. Nem tisztességes iparosokhoz való helyzet. Remélem, érzi?

– De, kérem, mi nem akartunk…

– Folytassa. Ezek jöttek… – odanéz a jegyzőre, aki várakozik, és az ujjait pihenteti.

– Igen, jöttek. Egyenesen a rácsához – és az asztal mellé mutat.

Mindenki a két különös, hálós abroncsot és a hosszú mogyorórudakat nézi.

– Már kézbe is akarta venni az emelőzsinórt. Mivel előbb is ponty akadt bele, nem akartam, hogy a mi szerszámunkkal lopjon halat, hát ráordítottam. Kérem, azok erre úgy megrémültek, hogy majd beledermedtek a fűbe. Csak álltak, se futottak, se szóltak, csak néztek, mintha égi szózat kapta volna őket a bűnben.

– Ez igen! Még maguknak kedvük volt tréfálkozni. Azután?

– Mikor azután előjöttünk, mint a hörcsögök, úgy kezdtek ugrálni és trágárkodni. Hát mik vagytok ti? Te csirízes, te dögnyúzó. Meg rondábban.

– És maga?

– Én csak hallgattam.

– Ne mondja… A bőgős úgy említette, hogy egy husánggal nekirohant Dina Józsefnek.

– De kérem, az elszaladt.

– Szerencséje. Talán már akkor agyonütötte volna? Az után az ostoba tréfa után még maga akart rajta elégtételt venni? Csak úgy önkényesen! Tudja, mi ez? Betyárhistória! Amikor közös területen találkoznak, azután egymásnak esnek, mert az egyik gyorsan pandúrrá lesz dühében, és védeni kezdi a magántulajdont. Szép história…

– De ilyet… – súgja az ipartestületi elnök. Mögötte vigyorog a banda másodhegedűse.

– Nem akartam én agyonütni.

– Nem, csak fölkapott egy jókora husángot.

– Csak el akartam rémíteni, hogy ne ordítson.

– Hogy elő ne kerüljön a halcsősz, ugye? – szól újból az ügyész. – Nyilvánvaló tehát, attól félt, a cigányok fölborítják terveiket, hogy megdézsmálhassák a halgazdaságot. Volt magukhoz való eszük.

– De kérem…

– Mit tagad? Az előbb mondta, féltette, nehogy Dina József vegye ki a halat abból a szerszámból – mutatott a bűnjelre. – Azért esett neki!

– Mi sehol se loptunk halat. Mi sporthorgászok vagyunk.

– Zárt vízben? Volt talán engedélyük az uradalomtól?

– Nem.

– Tessék… Tiszta az egész. Mit tagad?

– Kérem, nem loptunk. – Helyeslőleg bólogatja fejét Nyilasi, mintha erősíteni akarná ezzel is a vádlott szavait. – Ez nem emelőháló. A csendőrök is látták.

– Hát akkor minek mentek egyáltalán oda? – szegezte Geleteynek a kérdést Keresztes.

– Kérem, a rákok…

Mintha rajzó méhcsapat vágódott volna be a terem ablakán, és zümmögve mindenkinek nekicsapódott volna egy-egy megbódult méhecske. Az emberek fölkapták fejüket. Elmozdultak a helyükről, bólintottak, és a fejüket csóválták, mintha el akarnának hessegetni valamit. Pedig ezt a részt várták. – Helyben vagyunk! Végre… – reppent el a hallgatóság ajkáról. Ilyen még nem volt egyik város törvényszékén sem! – Büszkék voltak rá, hogy itt laknak. Ezek a mi embereink. – Úgy néztek körül, mint különös mesék hősei. Keresztes kopogott. Kint pedig, a folyosón, a tanúk között, Felicián fojtó érzésekkel küszködött. Pedig jól tudta, hogy miért van itt. Mégis, érzékeny lelkiismerete mindannyiszor megborzongott és megszólalt, valahányszor ránézett a fogházudvar rácsaira. A rák kísértette. Ugyanakkor bent Keresztes dühösen kiáltotta:

– Milyen rák miatt?

Tudta, hogy szavai nyersek és erősek, de azt is érezte, hogy e miatt a szó miatt hiányzik belőlük az igazi erő. A város híres históriája ezt a szót már különös mázzal vonta be. Bűvös villogása lett. Egy szín jutott eszébe Keresztesnek. Valami sötétlilával futtatott rózsaszín. Derű és a gyász ikersége. E színen keresztül érezte azt a légkört is, ami ide utánuk osont, és most itt kísérti a szavakat. Itt fénylik a vádlott fölött, és különös színt ad még a tárgyalóteremnek is. A sötétlila és kék ruhás fogházőr hiába áll. Nem tudja elhajtani ezt a láthatatlan ellenséget. Keresztes nem is meri megismételni a kérdést.

– A rák… A miatt a rák miatt, amelyik az újságban megjelent – nyögi Geletey végre.

– Hogyan?…

Geletey összezavarodott. A szégyen sistergett benne. Minden ebből a szóból folyt. Emiatt állt itt. Egyre rosszabbul fogalmazta hát a mondatot.

– Ami az újságba került… Betették… Onnan vettük…

– Beszéljen világosabban! – figyelmezteti Keresztes, de az ő hangja is bizonytalan. Valahol a derű bujkál a teremben. Ezt érzi.

– A Mi Megyénkben olvastuk. – A pír, ez az egyre hatalmasodó ellenség, teljesen elöntötte az arcát. Alig tudta kinyögni. – Az óriás rák… Miatta voltunk kinn. Másképp mi nem jártunk tilos vízre. Halastóra – és amint kimondta ezt a szót, hogy óriás, szégyenében szeretett volna a földbe süllyedni.

– Rosszul védekezik. Ne akarjon ilyet elhitetni. Tudhatta maga jól, hogy ilyen csak a tengerben él. Vagy talán azt sem hallotta, hogy mindenki ezen a cikken nevetett? Maga ilyen sporthorgász? Így ismeri a vizeket?

A kisebbségérzet, ami sokszor türelmetlenné és durvává teszi a félművelt emberek hangját, keservesen forr Geleteyben. Érzi, hogy csak a nyers beismerés segíthet, de épp ez az, ami egy életre beteszi neki a kaput. Úgy nyögi a szavakat:

– Ezt nem tudtam…

Senki meg se pisszen mögötte. Se kuncogás, se suttogás. A hangja érdes és rekedt, mint amelyet mély indulatok torzítanak.

– Ha tudtam volna, nem teszem. Nem vesződtem volna evvel a szerszámmal.

Hogy igazat beszél, mindenki érzi. Csak az ügyész nem tágított.

– Rendben van! De arra maga nem gondolt, hogy nemcsak a halat védi a törvény? És miért csinálta úgy ezt a szerszámot, hogy a nagy hal is belekerülhet?

– Az véletlen. Nem tudtam másképp csinálni…

– Nem tudom, mit szólnak az ilyen véletlenhez a halgazdaságok.

Az a néhány cigányzenész, aki bekerült a tárgyalóterembe, csak böködte egymást, és nevetgélt, amint szorongatták és oktatták a gyilkos Geleteyt.

Geletey lelkében pedig mélyre tört a fullánk. Egyre jobban égett. Ennyi ember előtt és hivatalosan olvassák a fejére a tudatlan hiszékenységét, hogy nemcsak elhitte a históriát, de végig is játszotta. Úgy állt a tárgyalóteremben, mint a kínzókamrában. – Hogyan tudhat Franczia ekkora szégyennel ott kint élni? – jutott az eszébe. – Hogy élhet ezek között a rosszindulatú szemek és szájak között? Itt, amióta bekerült, senki sem nevetett rá. Itt nem böknek össze a háta mögött. Ezek mögött a rácsok mögött jobbak, megértőbbek és talán elnézőbbek is az emberek? De kint?! Hogy is bírja Franczia? – Mint a bogáncs ragadt ez a gondolat a képzeletébe. Alig értette az elnök szavát. Egyre melegebbje lett. A hátán az izzadság a gerincéhez futott, és hidegen folyt végig. Ránézett a fogházőrre. Az nyugodtan és zsíros arccal állt, pedig ennek még melegebb a ruhája, rémülten állapítja meg.

– Tovább! Tovább! – sürgeti az elnök.

– A csendőrőrsre vittek. A cigányokat előrevették. Egy zsák halat loptak. – A vizsgálóbíró a csendőrjelentést vette elő. – Mielőtt ránk került volna, elengedték őket. Ott sem voltak. És, kérem, ezek mocskoltak be minket. Másnap már a fél város rólunk beszélt. Elég volt úgyis a bajunk. Ekkora szégyen…

– Szégyellhetik is.

Geleteyben fölnyílt a zsilipajtó. Úgy ömlött rajta a szó és az indulat, mint zivatar után a zavaros víz. Sötéten, váratlan fordulatokkal és örvényléssel.

– Már másnap reggel azt kérdezték, mikor mentek legközelebb?… Hol a rácsa?… Nehéz lehetett elveszteni… Persze, nagy a fű tifelétek… Így ment ez, kérem, egész nap, az utcán, házban és mindenütt. – Kell-e büdös máj, mert félretettük? – így beszélt még a sógorom is, aki a vágóhídon van.

– És biztos benne, hogy épp ezek terjesztették?

– Biztos, mert mondták.

– Kik?

– Erdős Béla és Homonnay Károly. Már este azt mondták nekik: ezek sem járnak többet halat lopni. Beföllegzett a mezőjáró Geleteynek. Nekik mindegy volt. Gondolták, most aztán kitöltik rajtunk a mérgüket. Dolgoztak is úgy a halasnak, rácsásnak szólogattak bennünket. Az Ezüst Bászájukkal, hogy nem tudtunk hová menekülni. Mindenütt rány volt a fészkük. Ott hetvenkedtek… Hazudoztak…

– Nevekkel mondja, hogy kinek mit mondtak.

– Romanek kapcásnak azt mondták, hogy látták, amikor kergettek a csendőrök. Úgy mesélték, hogy erőszakkal, kérem, tenyérrel kényszerítettek az őrszobára. Én tisztes iparos vagyok. Nekem halászjegyem van. Mindig is volt, és kérem, mégis hallgattak rájuk.

– Várjon csak. Maga nem figyelmeztette a cigányokat, hogy ez rágalmazás? Becsületsértés.

– Akartuk. De hogyan? Kerültek minket, mint a tüzet. Ha megláttak, a hetedik utcába igyekeztek. Franczia mondta is, hogy így nem mehet. Ő a bíróságra viszi. Ránk szakadt a város. Kézről kézre adtak. Akármerre mentünk, ezzel fogadtak. Ez elől szöktünk. Már csak együtt járhattunk. Egyedül pokol volt. Attól féltünk már, hogy elkísér ez a híresség a halálig. Mivé lesz így az iparunk? Gondoltuk, mégis megfogjuk őket. Beállítottunk az Ezüst Bárányba.

Nyilasi arca megelégedett volt. Az ügyészé hideg és sápadt. A jegyző izzadt a sebes írástól, és a polgárjelöltek kíváncsiságtól tüzes ábrázatára mintha kényelmetlen fényesség ült volna. Mintha a lelkiismeret sétálna rajta. Egyszerre megfeszült ennél a résznél a meglazult húr.

– Bemegyünk. Török úr, a vendéglős, meg még többen ültek ott. Isten látja, nem akartunk mi ott semmi keveredést csinálni. Gondoltuk, csak kihívjuk a cigányokat, meg a gazdát. Hadd hallja az is, miről esne a szó. Mikor megláttak, fölugrik a bőgős, és kiszól a többinek. Azt mondja: – Nézd, itt gyünnek! – Piha – legyintett a prímás is. Erre aztán sebesre vettük a lépést, hogy elejét vegyük a beszédjüknek. A szégyen is kergetett…

– Várjon csak! Vigyázzon csak, mit mond! Van ám abban különbség, hogy mint közeledünk valakihez. Persze, ha maguk hegyibük törtek.

– Mi el akartuk kerülni a feltűnést, azok hangoskodtak. Odaszólt Dina is a prímásnak: – Na, én megyek. Ilyen uraknak én nem dolgozom. Olyan hangosan mondta, hogy majd elsüllyedtünk. Akkor aztán a szégyentől meg a dühtől is utánaugrottunk. Erre mögöttünk nagy nevetésre fakadt mindenki, mert csak akkor kaptak észbe a vendégek, hogy miért lett egyszerre olyan sürgős a klarinétosnak, hogy ne dolgozzék. Az udvar sötét volt. Nem láttuk, hová bújt. Már vissza, persze, nem mentünk, mert ott bent úgy hahotáztak, csak úgy zengett.

A veríték kiverte a vádlottat. Beleizzadt a történetbe. Az ügyész mereven nézte. – Nehéz az ilyen kis helyen, ahol a klarinétosnak, bőgősnek adnak igazat.

A szakmák kiküldött figyelőinek szívében kényelmetlen érzés ütötte föl a fejét. – Mi az? Ilyen egyszerű a város híres története, amelyik eddig csak úgy feszítette őket?… – Hát ennyire a klarinétos lenne az oka?… És ez a hang? Talán bizony még köztünk is itt ülnek a felelősek? Talán mi vagyunk a hibásak? Úgy beszél, mintha minket vádolna – néznek össze az iparosok. – Hogy még mi közülünk kellett menekülnie? Aha, milyen ügyes ez a ravasz Geletey gyerek. Ki gondolta volna? Ez a mezőjáró finom lélek. – Azért azt nem átallotta, hogy egy csapásra agyonüsse azt a szegény embert – súgja oda Domján, a kályhás, a péknek. Összenéznek. Némelyik arca mintha gondolkodóba esne a hallottakon. Némelyek feszengenek is egy kicsit. Másik a szomszédján keresi a hibát. – Menjen arrébb egy kicsit. – Fészkelődnek türelmetlenül. – Talán bizony sajnálja – szól oda Keserű, a vidám mázoló. Egyszerre Geletey ellen fordulnak. Mégsem lehet így beszélni az ő színük előtt! Mi lenne akkor itt a város körül? Talán bizony egymásra se merjenek nézni. Hogyne, hogy megegye az embert az unalom!

– Elég. Május tizedikén mi történt?

– Úgy van! Ez az! – csillannak föl a szemek, és vele együtt az érdeklődés. Mintha ezzel a kérdéssel egyszerre lerántotta volna az elnök a Geletey szavaiból lelkükre telepedett felhőt. – Ez az! Most beszéljen… Ne prédikáljon…

Nehezen áll át Geleteynek az esze.

– Már előre készültünk erre a napra, a búcsúra, mert nemigen volt maradásunk a városban.

– Már megint a várossal van baja – szúr Bálint úrba a szó.

– Jártunk mi máskor is ki a hegybe, de gondoltuk, most mégis akad valami kis szórakozás is.

– Úgy látom, szereti az ilyen alkalmatos helyeket. Italos ember maga?

– Nem iszom én fél liternél többet… Csak annak örültünk Francziával, hogy ott kinn talán másképp lesz, mert idebenn már nemigen járhattunk a vendéglőkbe se. Rágtak, csíptek minket. Már nagyon kellett vigyáznunk, hogy valami baj ne legyen. De amikor megláttuk a Sámson Felicián urat, egyszerre keserű lett a szánk…

– Mi az? Maguknak mindenkivel volt valami bajuk? – csattan Keresztes.

– A lappal, a Mi Megyénkkel együtt nehezteltünk rá.

– Nehezteltek? Miért?

– A cikk… A rák miatt…

– Hagyja már ezt a… – és olyan mozdulatot tett Keresztes, mintha kard lenne a kezében a ceruza, és párbaj közben egyetlen csapással le szeretné vágni az ellenfelét. Örült már, hogy az előbb végre átjutottak ezen. Gondolta, nem hallja többet ezt a keserves szót. Most újra itt van! Idegesen fölnézett a vádlott fölé. A fogházőr követte a tekintetét. Ez még jobban felingerelte. Bosszantotta, hogy más is észrevette ezt a kutató pillantást, amellyel mintha az újra-újra kísértő állatot kereste volna a dermedten figyelő hallgatóság fölött.

– Igen, ez hozta őket ide!… Még utóbb címerbe verik! – Kezével újra belevágott a levegőbe Keresztes.

– Nem hallotta már egyszer, hogy mi az igazság e körül a rák körül?

– Igen, már tudom.

– Akkor folytassa.

– Utána mindjárt észrevesszük a sásosokat. Mit tegyünk? Már bent voltunk a búcsúban. Homonnay oda is kiáltott: Hát nem mentek a tóra?

– Miért nem fordultak vissza? Miért mentek egyenesen az asztalok közé? Úgyis tudhatták volna, hogy állnak a bandával.

Geletey úgy néz Keresztesre, kétségbeesetten, mintha azt mondaná: – Már ez is? – és kínlódva kezdi.

– Az emberek miatt kellett hogy így csináljuk.

– Már megint velünk van baja – néznek össze a polgárjelöltek.

– Már akkor szégyelltük volna magunkat, hogy mi forduljunk meg?… Hát mi vagyunk mi?… Már ide se mehessünk? Azért dolgozunk egész nap? Pedig éreztük, hogy valami húz onnan. De nem tehettünk másképp. – Úgy nyögte ki a szót, mint akit csavarnak. – Valami kényszerített. Mintha a becsület lett volna az! Zavaromban föllöktem egy kislányt, mert annyira megijedtem, hogy Homonnay rikkantása ránk tereli a figyelmet.

– Nem a szesz döntötte föl azt a gyereket?

– Egy csepp sem volt bennünk. Mentünk egyenesen az asztalokhoz. Ahogy fölléptünk, egyszerre nagy csend lett. Az jutott az eszembe, hogy még muzsika nélkül marad a búcsú miattunk, ha most ezek elszelelnek. Volt eszükbe! Még elrikkantotta magát Dina: itt jönnek a rákászok… – Geletey lebillenti a fejét. A keze ökölben. És csak állt félszegül.

– Azután?

– Már nem tudom. Valami villant előttem és reccsent. – Izzad a homloka. – Nem tudom… Nem! Hogy ordítok, arra ijedtem föl…

– Nem tudja? Kapta ezt a szódásüveget, és, mint akinek kötelessége, fejbe sújtotta Dina Józsefet. Hogy nem akarta?… Még szép…

– Nem tudom… Nem tudom… – Verítékezett és nyögött.

Mindenki a szódásüvegre meresztette a szemét. Az pedig ott állt, hűvösen és hasasan. Nyakán a zsineggel és a cédulával, mint akin tévedésből, jelképesen végrehajtották már az ítéletet. A mezőjáró Geletey és az üveg között táncoltak a szemek. A teremszolga dermedten ült a szemetesládán, a kályha mögött. Kutató tekintetével Keresztest nézte. A szája tátva volt, mint akinek valami baj van az orrával. Sok tárgyalást hallott már. Ismerte jól Keresztest, akárcsak ezt a fülledt, izzadságszagú termet. Az elnök mutató- és hüvelykujja között szorította a ceruzát, mint könnyű iskolakardot, amellyel vívni szoktak. A kérdést élesítette és latolta. El akarta kerülni, hogy még egyszer kiröppenjen a vádlott száján az a szó. Bár világosan látja, hogy ez robbantotta ki a gyilkos indulatot, mégis menekül előle. Szörnyű félszegnek és lealázónak találja a helyzetet. Pedig az volt a tragédia gyutacsa. A zenészek és a két iparos között fölgyűlt puskaporral, kénnel fojtott légkör akkor robbant, amikor a klarinétos a szájára vette. Keresztes ingerülten, mintha szégyellné az ügyet, egyszerre csapott az asztalra és Geleteyre.

– Ha ennyire sértőnek találta, miért nem ütötte képen? Miért kellett ez a súlyos üveg? Nem gondolt arra, hogy agyonüti?

– Nem tudom… Nem tudom… – nyögte. A vállát fölhúzta. Úgy is maradt. Csak állt így, és közben a haját és homlokát simogatta. A homloka verejtékezett, és a keze reszketett.

– Meghallottam azt a szót, és akkor villant valami előttem. Nem tudom…

Szeme meredten vibrált a szódásüvegen. Mintha hátra is lépett volna. A hallgatóság arcáról mintha szikrák pattantak volna. Szem, fül és ideg volt mindenki. Amint kimondta az elnök, hogy üljön le, mint teli tömlő, ha rést kap, úgy sistergett ki ez a feszültség mindenkiből, és utána bágyadtság ülte meg az arcokat.

– A tanúkat kérem.

Jóska fölugrott, és az elnökre szegezte tekintetét. Egyenesen a szájára. – Most majd meglátjuk, igaza van-e ennek a Geleteynek? Majd a vallomások tisztázzák.

Kétoldalt Kereszteshez hajolt a szavazóbíró és az előadó. Az elnök agyában egyre csak az motoszkált: – Lehetséges, hogy ennyire ráfeküdt volna ez a történet a városra? Valóban ennyire kicsi ez a hely? Ennyire nincs más a számukra? Ilyen lenne a kis közösségek légköre?… Hihetetlen! Hová nem fajult ez az ügy! És itt van. Ki nem mondta volna ezt a mérgező szót még ő sem. Tessék, hová nem nőtt ez a história. Az emberi együgyűség! – Amint nézte őket, rémület és megvetés ébredt benne. Azután megjelent előtte a város látképe, mintha az egyik dombról szemlélné. Hirtelen szólalt meg, mintha hessegetni akarta volna a gondolatait.

– Geletey Dezső.

A teremszolga kicsapta az ajtót. Kellemes hűvösség futott át az emberszagú fülledtségen. – Geletey Dezső! – kiáltotta a folyosóra. Feliciánnak lüktetni kezdett a torka. Kezdődik. Minden szem az ajtóra fordult. A tanú bizonytalanul lépett be. A kalapjával bajmolódott. A teremszolga mutatta a helyet a bűnjelasztal előtt. A fia fáradtan nézi a padlót. Az öreg Geletey pedig bizonytalanul tapogat a lábával és a szavaival.

– Foglalkozása?

– Cipész voltam…

– Most?

– Most, kérem? Még dolgozom… De inkább rigászok.

– Mi az? – fénylettek föl a kíváncsi szemek.

– Kérem, rigókkal meg madarakkal… Azokat tanítom, eladásra.

– Persze, akkor magától örökölte a fia ezt a nagy természetszeretetet.

– Igen – hagyta rá Keresztesre, de látszik, hogy nem egészen érti, mi értelme van ennek.

– Csak az igazat mondja. Magának nem kötelessége vallomást tenni, mert a vádlottnak rokona. Hogy élt a fia? Milyen embernek ismeri?

– Kérem, tekintetes bíróság, jó ember… jó ember. – A hangja remeg, és átnedvesedik a szeme. – Nem is lehet más. A boldogult anyja halála óta együtt élünk…

– Miért? Eddig hol élt?

– Addig is, kérem, mert gyerek volt addig.

– Akkor minek mondja?

– Úgy kérem, hogy főleg ő tart engem. Dolgozik, aztán meg rendesen jár haza.

– Azért kocsmába is jár. Láthatja, mekkora a cigányismeretsége. Lássa, mi lett a vége…

– Nem nagyon jár az, kérem. Olykor-olykor. Sohasem volt az részeg. Szülőszerető és takarékos. Otthon is dolgozik. Együtt főzünk, még a ház körül is dolgozik. Otthonülő ember…

– Ne mondja! Hát csak nem akarja elhitetni, hogy akkor azért hívják „mezőjárónak”, mert a négy fal között kuksol.

– Az más. Úgy van, hogy világéletemben én is csak az erdőt, a réteket, meg a fákat szerettem. Az ilyet nem mindenki szereti. Azért csúfolják. Volt nekem is elég bajom. A feleségem sem szerette ezt. Az emberek nem értik az ágakat, a fákat és a madarakat. Azért csúfolják azt, aki sokat jár ki.

– Maga szereti a madarakat, aki elfogja őket?

– Nem bántjuk mi. Úgy hozzuk haza, mintha fészken ülnének.

– Elég! Szóval, rendes, munkás embernek ismeri. Nincsen más szenvedélye az erdőjáráson kívül?

– Nincsen annak, kérem, semmi. Csak tessék megkérdezni.

– Üljön csak oda, arra a padra!

Mielőtt megindulna, előbb a fiára néz. Csillog a szeme. Megtörli az orrát, és nagyon félszegül, szinte együgyűen a pad szélére ül. Nézi a vádlottak padját. Hol a fogházőrt, hol meg a fiát. Húzogatja az orrát, és szipog. – Nagyon öreg ez az ember – súgja oda egy hang a másiknak. – Talán félkegyelmű is. Minek hozzák ide? Rigász? Hallott ilyet? Bolondok ezek! Nem csoda, ha agyonvágta dühében a cigányt. A természet… A természet – súgja oda Fernengel, az illatszerész, akiből csak úgy árad a szagos vizek gyári illata, de a vastag pék nem értette, hogy miről beszél. Ünget csak rá, és megint ereszt a nadrágszíján.

– Varjas János. Maga volt a mestere a vádlottnak?

– Igen. Tizenötödik éve már.

– Aztán kiismerte eléggé?

– Mint a fiamat…

– Mi az? – pisszen föl két idősebb kisasszony. – Hallottad? – szól az egyik cigányzenész – mint a fia! Ez a gyilkos…

Varjasból sugárzik a tisztes ipar önérzete. A ruhája régi, de gondozott. Amolyan egyszerű vásáriszabó-munka. A szavai határozottak.

– Dolgos és derék legény. Korán kelő. Szépmunkás embernek ismerem. Tizenöt éven át annyi baj nem volt vele, mint – és a kisujja körmét mutatja.

– A kocsmázás?

– Eljárt olykor, mikor befejezte a munkáját. De inkább mezőkre jár. Szombatonként sokszor el is kéredzkedett. El is engedtem. Mindig frissen jött meg. Kétszer annyit dolgozott, mint a többi, ünnep után. Nem volt italos. Mint a rendes emberek, csak tisztességes helyekre járt.

– Hát a nyíresi tó?

– Ott valami tévedés van. Búvárkodó ember volt. Fúrta, piszkálta, ha ilyet hallott.

– Milyent?

– Amilyent ő még nem látott a természeti dolgokban. Mindig hozott valamit haza. Fészket az apjának, bogarat, miegymást. Egyszer meg csíkot fogott. Azt mondta, tücsökkel fogta és horoggal. Hozott tekerincs madarat is. Ilyen dolgok fűtötték. Abból lett az egész, mert az a rák nagy hírre emelkedett. Megtévesztette…

– Biztos maga abban, hogy ezért ment? – Keresztes megint zavartan elhagyta a szót. Biztos volt, ha kimondja, veszít komolyságából a hangja és a tárgyalás. Kerülte, mint az ördög a szenteltvizet. És ez idegesítette is. Ez a kisváros! Ez az! – vicsorgott magában.

– Biztos, mert becsületes embernek ismerem.

– Elfogult ezzel az emberrel – szólt oda az ügyész. – Vagy nem ismeri…

– Tizenöt évig voltunk együtt.

– Nem ilyen egyszerű ez az ügy! Maguk csak rákoznak. Mi az a rák? Rák!… rák!… mindennek ez az oka – vörösödött bele az ügyész, ez a fehér és vértelen ember. – Még ha így lett volna is, akkor sem menti! Tudja, mi ez? Akkor meg ráktolvajlás!

Geletey szeme rémülten nézett az ügyész asztala felé.

– Aha! – fordulnak a vád felé a kíváncsiak. – Persze! És még ő beszélt az előbb, hogy miattunk, hogy mi üldöztük oda. Itt az igazság! – Bólogatnak az egyik táborban. A másik rész meg tartózkodóan hideg, mintha az előbb fölserkent ellenszenv is eltűnne az arcukról az ügyész nyers szavai után.

– Maguk nagyon hiszékenyek! Azt hiszik, hogy csak úgy meg lehet valakit téveszteni. Aztán meg védekezni lehet ilyenekkel! Hall valamit, azzal veszi a szerszámot, és megy. Mit gondolnak? Mi lenne, ha valaki mesélné, hogy látott egy háromszarvú bikát, és erre kapnák városszerte a puskát az emberek, és engedély és minden nélkül nekiesnének az erdőknek?

– Pedig, kérem, megtévesztették. Meg aztán a kíváncsiság.

– Nem érti, mit mondok?

– Kérem, ez olyan ember volt, hogy ha ilyen hír jött a mezőről, hát nem hagyhatta. Aztán a dicsőség, hogy róla is mondják, amit a Sámson tanár úrról… Az ő nagy szerencséjével és hírivel volt tele a város akkor… – erősködik Varjas.

– Lárifári. És akkor is, ezzel a szerszámmal? Mi bizonyítja, hogy rákászni, és nem halászni ment? Kint fogták őket a tónál! Ez biztos.

Nyilasi, a védő, hideg szemmel figyelte az ügyészt, és közbe-közbe az elnökre nézett. Azt figyelte, mint fogadja a szavakat, másrészt, hogy szót kérjen, de újra és újra az ügyész lendült neki. Geletey ekkor már fáradtan és megadással nézett. Végre szóhoz jutott Nyilasi.

– Tekintetes Királyi Törvényszék! Kétségtelen a lopás kísérlete, de az is biztos, hogy kizárólag ráklopásról van szó. Kérem Dunay Boldizsár véleményét a bizonyításnál, azon esetre, ha Sámson Felicián vallomását nem fogadná el a Tekintetes Királyi Törvényszék, tekintettel az illető bizonyos érdekeltségére az üggyel kapcsolatban. Véleményem szerint ez igen fontos, mert kizárólag e körül forog az egész.

– Na végre… Hála Istennek, csakhogy itt tartunk. Végre tisztázni fogják – örülnek és összesustorognak a polgárok. Úgy érzik, hogy ezzel leveszik a lelkiismeret vádló súlyát a szívükről. Már csaknem hangosan mondják: – Úgy van, őt vegyék elő, aki az egészet kitalálta. Most jön ő… – Bessenyei, akit a Locsogó küldött helyszíni tudósítónak, úgy mosolygott a bajusza alatt, mintha ezt mondta volna: – Itt a nagyjelenet! Lássuk csak! – A felzaklatott polgárjelöltek feszült várakozással fordulnak az ajtó és az elnök felé. Szívükben és arcukon alakoskodó felelősségre vonás ég. – Lehet-e büntetlenül ilyen tréfát csinálni? – Ezt akarják meghallani! Geleteyvel már mit sem törődnek. – Történjék vele, amit a törvény előír. De a másik! Ez hozta őket ide! – És nagynak érezték magukat, amint így szemlélték a Geletey gyerek ügyét a hallgatóság biztos, de kényelmetlen páholyából. Kint a folyosón Sámson Felicián nem is sejthette, hogy mint hullámzik és követelődzik a teremben a fülledt csend.

– Kovács Pál.

A csalódottság moraja fut végig a termen. – Mi az, hát hiába vagyunk itt? Mi, a város polgárai? Hol marad az értelmi szerző? Sámson Felicián! Ezeket veszik előre? És mi csak állunk, kilenc óra óta? Az őrmester sarka koppan, kardját előreveszi, és feszes vigyázzban áll a büntetőtanács előtt.

–Tehát magukat Börzsönyi János földbirtokos kérte fel.

– Igenis.

– Csak a hallopásra vonatkozó részletekre térjen ki.

– A rekettyésből figyeltük. Kiemelte ezt a szerszámot, és volt benne egy szép ponty. Kézbe vették, egyik a másiknak adta, aztán visszadobták. Gondoltam, kicsinyellik. Vártunk. Akkor jöttek a cigányok. Azok aztán szépen szedték zsákjukba a halat. Ezeknél halat nem láttam.

– Mindig szemmel tartották őket? – szól oda az ügyész.

– Igenis. Akkor aztán, mikor megsokalltam már a cigányok munkáját, akkor összeszorítottuk őket.

– Igaz, hogy a vádlott és a társa menekültek?

– Nem. Bevártak.

– Maguk vagy az erdős bántalmazta őket?

– Nem igaz. Jöttek azok. Csak a cigányok ugrottak meg. Azokat a rozsban fogtuk el. Először Koczkás Dezsőt, a bőgőst. Annál volt a zsák.

– Látta, hogy a vádlott meg a cigányok között volt valami?

– Igen, mert megijesztették őket a bokorból. Ezért vesztek össze. Szidalmazták a vádlottat.

– Tettlegességre került sor?

– Nem, csak mintha akarta volna ő – rámutatott a vádlottak padjára. – De a klarinétos elszaladt.

– Kiket vett előre?

– A cigányokat.

– Aztán elbocsátotta őket?

– Igen.

– Tehát ott sem voltak, amikor a vádlottat és a társát kihallgatta.

– Nem. Már elmentek.

– Tehát nem volt hal náluk, illetve visszadobták, amit fogtak?

– Nem volt náluk. Egyre csak arra hivatkoztak, hogy ők rákot akartak fogni. Valami óriás rákot. Bolondmód beszéltek. Az újságra meg egy úrra hivatkoztak, akinek a lapjában olvasták, hogy a nyíresi tóban van ilyen.

– Volt máj? Büdös máj, ennek a szerszámnak az alján?

– Igen, volt. Ki kellett az udvarra hozni, olyan rossz szagú volt. Akkor érdeklődtem távbeszélőn az újságnál, de olyan trágár választ kaptam, hogy… Benn van a jelentésben. A városba is bementem hamarosan. Nem hagyott pihenni ez a dolog azzal a rákkal. Ilyent még nem hallottam eddig. A városban meg a tanár úr hagyott faképnél.

Jámbor Pongrác halcsősz és Mayer Ferdinánd, az erdős; ugyanúgy beszéltek, mint a csendőr. A jó erdőillat és a fűzfás tavaszi rétek szaga mintha elkísérte volna őket ide is. A terem mintha fölüdült volna, míg beszéltek.

– Sámson Felicián! – Hangosan csapódott végig a hang a folyosón. Felicián levetette a felöltőjét. A kezembe nyomta. Aztán újra magához vette. Az ajtóban egy pillanatra megállt. Amikor belépett, úgy érezte, mintha börtönbe lépett volna. Amint élesen becsapódott mögötte az ajtó, összerázkódott. Hátul a sokfejű kíváncsiság összesúgott. A szemek csak úgy lobogtak rá. Végre, hogy itt van! Persze, zavarban van. Hogy meg van akadva azzal a kabáttal. – Tegye már le a fenébe! – szólal meg, csaknem fennhangon, Bosnyák Terike, a Nőegylet Titkára. Végül is a teremszolga veszi el Sámson Feliciántól. Odaáll a kereszt elé. Milyen más most az arca. Akkor veszi észre a vádlottak padját. A mezőjáró Geletey közömbösen és kimerülten ül. Felicián, amint ránéz, mintha az élő lelkiismeret kezdene benne dolgozni. Alig hallja, mit mondanak. Mintha messziről beszélnének. Csak lassan eszmél rá az elnök hozzá intézett szavaira, melyekből mintha enyhe forrás szavát hallaná. – Micsoda… Szakvélemény??… Szakvéleményt mondjon ő? – Néz, néz Keresztesre. Az pedig áll már, és int a teremszolgának. Az ledobja Felicián kabátját a szemétládára, és odaugrik az asztal mellé. Fölemeli a rácsát. Odatartja a tanú orra elé, és kérdőleg néz rá.

– Tehát, hogy vélekedik a tanár úr? Mire alkalmasabb ez? Hal- vagy rákfogásra?

Csak néz Felicián, mint akit álmából vertek föl, és még nincs eszénél. – Hát honnan ez a fordulat? – Akkor veszi észre, hogy beragyog a nap az ablakon. Milyen szép innen a táj. Idelátszanak a zsámbói erdős dombok. Mint kék fátyol, úgy szegik a láthatárt.

– Az ön gyakorlati tudása mit mond?

– Kérem, ez nem emelőháló. – Egyszerre nagyképű lesz a mozdulata. A jobb keze hüvelykujját a hóna alá teszi. – Attól is függ, mi volt benne?… A csalitól, kérem, a csalitól. – Megáll, mert észreveszi, hogy a dolog lényegébe vágott, és ezt túl gyorsnak találja. Körülményes és szakszerű akar lenni, mint a görögórán. – Méltóztatik tudni, a rákászás… – de véletlenül rátévedt szeme a vádlottra, és ezzel összezavarodik. – Méltóztatik tudni… – erőlködik és dadog – ez attól függ, illetve maga ez a szerszám… – zavartan nézi azt, és megfogja, de mégsem tudja folytatni a mondatot tovább. – Kérem, büdös máj volt benne? – kiált szinte kétségbeesetten, és fölkapja a fejét.

– Röviden, kérem.

– Kérem, akkor inkább, sőt igen, inkább rákászó alkalmatosság.

Áll, néz és vár. Újra látja a kék erdőket Nyilasi feje fölött. A széles fennsíkot és a völgyeket. Nem tud hová lenni, amikor meghallja az elnök szavait: – Köszönöm. Tessék helyet foglalni a padon. – Megfordul, és amint szemtől szembe kerül az izzadt és rosszindulatú arcokkal, visszahökken. Úgy látja, mintha a hallgatóság feléje törne. Mintha kerítenék. A kék dombok jutnak újra az eszébe és Fedorovszky herceg engedélye. Enyhe pír fut át az arcán. Valaki csalódott hangon súgja: – Ez megúszta! De az a szegény gyilkos Geletey? – Elégedetlen, mogorva arcok tapadnak Feliciánra. Félreértik még ezt az enyhe pírt is az arcán.

Csiszegés, csoszogás és türelmetlenség támad. – Mi az, hát Sámson Feliciánra csak ennyi tartozik? Hát miért jöttünk akkor ide? Ő csak hites szakértő? A rákhoz csak ennyi köze lenne?

Felicián pedig tudja, mit szántak neki. Érzi, hogy fütyülnek a tanúkra és a gyilkosságra. Érzi a hátán és a tarkóján, hogy csak vele foglalkoznak, de szívébe most valami nyugalom költözik. A szakvélemény üdítő fordulata után, szemében még a rémület kapkodásával, idegeiben a szégyen és zavar bizsergésével, de már pisztrángjaival foglalkozik. – Ki innen! Minél messzebb ezek közül! Csak kívül legyen már egyszer!

Álmodozásában összerázkódik. Egy éles kiáltásra. A név a gyilkosság pillanatát lobbantja föl benne. Belép a sötét Franczia Lőrinc. Ott áll a nagydarab ember. A kalapját forgatja. Belenéz, aztán a társára tekint. Egészséges haja fénylik, és piros a képe. Geletey önkéntelenül újra arra gondol, hogy miként is tud Franczia kint élni. Szánja is, de akkor veszi észre, hogy majd kihasad az egészségtől. Zavarba jön. Összenéznek. A sajnálkozás hirtelen hajlással értelmetlen érzéssé sűrűsödik a vádlott lelkében.

– Mióta ismeri a vádlottat?

– Régóta. – Ügyetlenül néz a padra. – Mindig együtt jártunk. Utóbb különösen.

– Ismerte Dina József és Koczkás Dezső cigányzenészeket is?

– Igen.

– Milyen volt maguk között a viszony?

– Szóra se érdemesítettük, mert csak olyan… – Idegesen dobol a szavazóbíró. – Kérem, rossz cigányok voltak.

– Tud arról, hogy a vádlottról valótlan híreket terjesztettek?

– Nemcsak róla! Az én becsületemről is.

– Mit tud olyant, ami a maguk becsületébe vágott?

– Hogy halat loptunk. Pedig megesküszöm, hogy…

– Maradjon csak a kérdésnél. Mit mondtak még?

– Hogy úgy fogtak el. Hogy meg is ütöttek volna… Ilyeneket.

Az erdős, a halcsősz meg az őrmester egymásra néznek, és csóválják a fejüket, mintha azt mondanák: – Ilyet, ilyet.

– Tud-e olyan valakit megnevezni, aki hallotta is ezeket?

– Az Ezüst Bárányban ilyenekkel szórakoztattak mindenkit, aki meghallgatta őket. Többet beszéltek, mint hegedültek. Rossz, sásos banda volt.

– Ki hallotta őket? Nevet mondjon.

– Török vendéglős, Homonnay is mondta. – A vádlott, mintha a világ végéről nézné, úgy függeszti pislogó szemét a tanúra. Mintha el sem látna addig.

– Valósággal kiüldöztek ezek, mert az ilyen kis helyen, kérem…

– Megint a város – gurult dühbe Bálint, a városfejlesztés makacs és kíváncsi harcosa. Feliciánba belenyilalltak a tímár szavai. Elborul a tekintete. Olyan közel érzi maga mögött a kíváncsiakat, hogy előrehajol.

– Tudta, hogy a búcsún kint lesznek a cigányok?

– Nem. Úgy menekültünk oda.

– Ki elől? – szól az ügyész indulatosan. – Csak az menekül, akinek van valami a füle mögött. Szégyenkeztek, mondja így! A lelkiismeretük elől mentek. Nem egyszerűbb így? – villog a szeme a tímáron.

– Hogy látta a gyilkosságot? – szól közbe Keresztes.

– Alighogy kiérünk, látjuk ám, hogy ott vannak az Ezüst Bárányosok.

– Erre a társa odamegy, és a rágalmakért agyonüti a klarinétost. Így tötrént?

– Nem… Nem… Akkor már el is akartunk menni. Kínban voltunk egyszerre. De hát ezek elől menjünk? – gondoltuk. – Aztán a szégyen és valami odakényszerített. Akkor elkiáltotta az a rossz szájú, hogy itt vannak a rákászok. Jobb szerettem volna, ha nem születek. Már csak azt hallottam, hogy rajtunk nevetnek itt a búcsúban is. Akkor láttam, hogy ugrik a társam, és kapja az üveget.

– Ez volt az?

– Lehet.

– És talán maga nem ugrott? Miért esett Sámson Felicián tanár úrnak?… Talán bizony azt akarja mondani, hogy ő is a cigányokkal együtt terjesztette magukról a híreket? Talán ő is odajárt az Ezüst Bárányba?…

Felicián szűknek érzi a padot. Pedig épp elég hely van. Az erdős messze ül tőle. Csudálkozva emeli rá a szemét. Látja, hogy a tanúk egymás után feléje fordítják a tekintetüket. Szinte vezényszóra. Van, aki előre is hajol. – Nem hiába ugrott – súgja oda Suri, a tűzoltó a szomszédjának. Itt is, ott is suttognak. – Tessék… Itt van… Aztán csak ül. Mintha ünnepségen lenne. És épp az első sorban. Mi meg csak állunk. Már megdagadt a bokám is – sápítozik Kajtárné.

Feliciánnak mintha valaki azt súgná, hogy nincs még vége a szerepének. De minek is hozta ezt elő Keresztes? – Verítékezni kezd a homloka. Akkor eszébe villan a napsugárról, amely ott hintázik a tanú és a pad között, az elnök mondása: – A fény árnyékkal jár. – Látja, hogy a Mi Megyénk lelkes és ifjú tudósítója sebesen ír. Hogy ki fogják szerkeszteni. Már nagy betűkkel látja a nevét is.

A kíváncsiak nézik az elnököt meg a tímárt. – Na most. Most elkapjuk, mint a tímár tette! – Felicián is érzi ezt a lapuló indulatot. Odanyúl a nyakkendőjéhez. Hideg és nyirkos a keze. Franczia pedig folytatja.

– Amint megláttam a tanár urat, azt kiabálta a fülembe valami, hogy miatta van az egész.

– Na ugye? – zajdult föl a terem. – Tessék! Jó, hogy még itt van, ebben a négyszögben! Milyen jó, hogy el nem eresztették… – Hát ez megmondta. – Feliciánnal megfordul a világ. Észre sem veszi, hogy Nyilasi enyhén mosolyog.

– Mert ha nincs, kérem, az a rák, akkor nincs, kérem, semmi!

Felicián tudja, hogy vége. Maga is elvágta maga alatt a fát. Épp az imént mondta jegyzőkönyvbe, hogy ezek nem halásztak, hanem rákásztak. Néma csend mögötte. A hallgatók lélegzete perzseli, mintha tüzet fújnának rá. – Újra helyben vagyunk! Ez az a híres történet! A mi városunk büszkesége! – Keresztes előtt még inkább megnyílik, mit jelent a kisváros. – Tessék!… Hogy bele tud tapadni a köztudatba egy ilyen butaság! És íme, ha egyszer kicsírázik, már nincs menekvés. Kicsi és bekerített az ilyen fészek, mint egy bikaistálló. – Ahogy néz a fölpezsdült hallgatóságra, egyszerre másképp látja a gyilkos lelkiállapotát. Az előbb még tartotta, hogy kemény lesz, mint a vas eszköz. Most egyszerre másképp lát mindent, és biztos benne, hogy valóban lehetetlen volt a két iparoslegény helyzete, és amint nézi a padokba szoruló kíváncsiakat, látja azt is, mint szállnak a gúny tollazta és élesítette nyilak a két emberre. Eddig is enyhítő elemnek érezte ezt, de most már mindent erre épít. Egy, kettő. Lássunk világosan!

– Török László – ugrik a teremszolga. Csapkod a visszhang a folyosón. – Mi ez megint! – zúdul föl az elégületlenség. Keresztes koppant. Mint a gyerekek, ijedten néznek a polgárok. Franczia megfordul, és amint összetalálkozik Sámson Feliciánnal a tekintete, elvörösödik. – Oda nem ülhet. – Felicián is húzódik. Ilyen a sors. Egymás mellé szólította őket. Leül a pad túlsó végére, és félszegül néznek egymásra.

– Igaz-e, hogy a maga vendéglőjében a cigányok rágalmakat terjesztettek a vádlottról? Mit tud erről?

– Sokat nevettek rajtuk. Nagyon tréfás volt az a klarinétos.

– Miket mondott?

– Hogy hallopáson fogták őket… Ezek iparosok?… Meg efféléket. Ezt is mondta, már tudja, mit keresnek ezek szombatonként a határban. De elrántották a nótájukat a csendőrök. A bőgős mutatta is, hogy táncoltak, mikor elverték a lábukat. Kapkodta a lábát, és a bőgővel táncolt. Ezen szórakoztak a vendégek. Már ha csak kérdezték, hogy kapkodta Geletey a lábát, akkor csak belehúzott a bőgőbe, és mutatta.

– Ki hallotta ezt?

– Romanek Vendel… Erdős Béla, Homonnay…

Hájas, kövér ember lép be. Alig lehet a lépteit hallani. Szótlan és félszeg ember Romanek úr, de az Ezüst Bárányból el nem maradhat. Csak ül esténként. Boros a bajusza, és minél későbbre jár az idő, annál jobban szuszog. Azt mondják, itt pihen. A szót alig lehet kifacsarni belőle. Végre lassan öblögni kezd, hogy mi volt a bőgőssel. A nyelve alig forog a szájában. Erdős és Homonnay is így vall.

Az utolsó szónál csapódik az ajtó, és mint a tücsök, zavartan áll a parketton a bőgős. Alig lehet arrébb szöktetni. Mindenki a lábát nézi. A derű villog a teremben. Már mindenki látja, hogy ugrált a bőgő mellett, amikor mutogatta, hogy kapkodta Geletey a lábát. Az emberek szája elhúzódik. Van, aki félhangosan nevetgél. A bőgős pedig pislog, és húzódik a vádlottól, mint aki nem sok bizalommal van. Geletey rá sem néz. A tanúk padja is fészkelődik. Ott is a mosoly bújócskázik. Csak két ember ül sötéten: Franczia Lőrinc, a tímár, és Sámson Felicián.

– Mindenben csak az igazat mondja. A törvény a hamis tanúzást szigorúan bünteti. – Eddig ezt csak úgy elhadarta Keresztes, de most oly tisztán ejti, hogy fenyegetésnek veheti a bőgős.

– Mi oka volt, hogy valótlan és becsületsértő híreket terjesztett a vádlottról?

– Nem volt, kérem, semmi okom. Együtt szoktunk mi halászni is.

– Együtt halásztak? Aztán akkor mennyi halat fogtak ezek? – biccent a fejével Keresztes Geletey felé.

– Ást már nem tudom, kérem. Én csák a tollat néstem a vízen, hogyan viszi a hál. Talán áz a boldogult Jóska tudná…

– Akkor miért mondta, hogy halat loptak a tóból?

– Kérem, csák úgy mondtam. Csak viccbű.

– Azt is, hogy elverték a lábukat a csendőrök? Még ugrált is a bőgő mellett!

– Csák úgy szórakoztáttuk a kezenséget á Joskával. Én csák úgy bőgőztem hozzá.

– Ez magának szórakoztatás? Másról híresztelni, hogy tolvaj? Aztán a csendőrökről, hogy visszaélnek a hivatalos hatalommal? Ütik-verik az embereket. – Keresztes nyakán kidagad az ér, az orra is tágul.

Itt áll ez a bőgős, és csak nézzen végig az ember a termen, hogy megbontotta a tárgyalás komolyságát egy pillanat alatt. Hogy mosolyognak, és hogy tetszik ezeknek! Az arca kemény és indulatos. Amerre végigjár a szeme, elkomorodnak a hallgatók. A bőgős megy a tanúk padja felé. A lusta Romanek kapcás szétterpeszkedik. A finnyás borbély is arrébb ül. Igyekszenek kitölteni a helyet. A cigány hiába nézeget, és hiába szeretne közébük ülni. Most egyszerre mindegyik szégyenli, hogy ott üljön mellette. A teremszolga megfogja a karját, és odaviszi a kályha mellé. Ott áll, és Latóban, a prímásban van minden reménye, de az már érzi a közhangulat fordulását, és előkelően védekezik.

– Ő nem jár sehova. Családos ember… Meg aztán rá sem ér…

– De azt csak hallotta, hogy mit beszélt a banda?

– Azt igen – és lassan beleszorítják az igazba. A bőgős húzogatja a vállát. Török, a vendéglős, nézi őket, és bosszantja a dolog. Előre hallja, milyen dalversenyt csapnak ezek estére az Ezüst Bárányban. Ez sem fog bőgőzni a prímásnak. Pedig sejti, hogy estére többen lesznek, mint eddig. A két zenész meg úgy áll ott, egymásnak félháttal, mint mikor az öszvér rúgásra készül. A teremszolga, beavatkozásra készen, figyeli őket, de füle az elnök szavát lesi, aki a szavazóbíróval beszél. A jegyző kifújja magát. Az ügyész a füléhez teszi a kezét, hogy hallja az elnök szavait.

– Doktor Berky Vazul.

Amint belép a tokás ember, megreccsen alatta az igazságkereséstől agyonjárt parkett. Megáll, és a tömött padra néz. A teremszolgának súg valamit. A súgása is olyan hangos és recsegő, mint a barlangból feltörő horkolás.

– Ügyvéd úr mint szemtanú, hogy látta a gyilkosságot?

– Nehéz megérteni – öblögi. – Aki nem ismeri a körülményeket, értelmetlennek minősíti. Kellett hogy legyen valami előzmény, mert másképp pillanatnyi elmezavarnak minősíthetnénk. Olyan volt az egész, mint a villámcsapás. – Recseg a hangja, és a nyögése messze száll.

– Nem hallott valami megjegyzést? Vagy nem látott valamit, ami ezt kiválthatta a vádlottból?

– Én épp meséltem. – Az orvosi szakértő oldalba nyomja Nyilasit. – És, azt hiszem, elég hangosan is beszéltem. Nem láttam, hogy jönnek. Félig háttal ültem a búcsúnak és a rétnek. A hirtelen csendre lettem csak figyelmes. Amikor tust rántottak, hátra is akartam nézni, de akkor már le is csapott az ütés – dörögte. – Én is fölbillentem, mert fölugrottak a padról. – Az orvos elneveti magát. – Amikor földre értem, azt láttam csak, hogy ketten fekszünk. A klarinétos fejéből vastagon folyt a vér. Mire föltápászkodtam, már nagy sokadalom forgott körülöttünk.

– Nem látott, nem hallott tehát semmit, ami a vádlott ellen irányult?

– Nem.

Geletey fölemeli a fejét. – Mi az, hát nem hallották azt, ami úgy csattant végig rajtuk?… Ami elöntötte agyát, és megrántotta a kezét?… Talán csak ő hallotta? Egyedül marad? Lehet ez? Nem! – döngicsél elő biztatóan benne valami. – Nem lehet! – Úgy rémlik neki, mintha Franczia is mondta volna az előbb. A tanúk között keresgél. A társára függeszti a szemét. Az feszült figyelemmel nézi az ügyvédet. Akkor jön be a teremszolga. Széket hoz. Épp ideje. Berky Vazul elveszi, odatopog vele a tanúk és a hivatalosak asztala közé, és leül.

Hajnal Antal káplán áll már a helyén. Könnyedén és biztosan, mint a fiatal és sokat szereplő ember. Volt benne valami költői lendület. Nem hiába járta verseivel a megye járási székhelyeit.

– Kérem, a káplán úr mint szemtanú tud-e olyant, amit a gyilkosság kipattanásánál figyelemre méltónak ítél?

– Igen. A zene elhallgatása olyan váratlan volt, hogy arra fölfigyelt az ember. – Geletey arca mintha megkönnyebbült volna. – Amikor körülnéztem, akkor láttam meg őket. A klarinétos Dina pedig elrikkantotta magát: Meggyüttek a rákászok. Tust is rántottak. A bőgő még brummogott, a hegedű is jajgatott, de a klarinétos már zuhant a bőgőnek.

– Ezt világosan hallotta?

– Igen. Egész világosan.

Major Pál szőlősgazda, akinek asztalai között játszódott le az a búcsúrontó történet, szintén hallotta a klarinétos csúfolózását. Göndöcs Márton, a hegypásztor is, aki után már csak ketten maradtak a folyosón. Csuka Ferenc és Berkenyés Gyula lapszerkesztő. Csuka Ferenc az egyre jobban izzadó és nyomasztó sejtelmekkel küszködő Berkenyés fejét emelgette, és nyakkendőjét igazgatta. Ráncos és sovány képében kötekedően ugrált a szeme.

– Ilyen nyakkendőben. Mi jutott eszedbe, Berkenyés? Legalább így viselnéd – és mindannyiszor, bárhogy is tiltakozott a szerkesztő, buggyosra rántotta a nyakkendőjét. Olyan lett ilyenkor egyszerre, mintha mellét büszkén kidöntené. Csak azt várta az ember, hogy megszólaljon: – Íme, itt vagyok. – Volt benne valami tragikomikus.

– De minek hagyták épp őket utolsónak? Talán nagyobb a bűne, mint másnak? Megbűnhődött ő már azért a cikkért.

Bent pedig, amikor a hegypásztor is kimondta a végzetes mondatot, a polgárok izgatott kíváncsisággal figyeltek a büntetőtanácsra. Nem ez a harmadik vallomás izgatta őket, amely világosan igazolta, hogy a klarinétos szavai kényszerítették Geletey kezébe a szódásüveget. Nem. Ez csak két ember ügye! – és Keresztes szinte hallja is a hallgatóság felől a közhangulat szavát. – De itt vagyunk mi! Itt állunk mindnyájan! És nemcsak rátok tartozik, de mindnyájunké ez a történet! – Mintha erre figyelmeztetné minden egyes arc a tanácsot. – Vigyázzatok! Ennek az ügynek valamennyien szereplői és áldozatai vagyunk egy kicsit! Most pedig úgy döntsetek, mielőtt szétfoszlik a híres ügy árnyéka a városunk fölül, hogy megnyugtassátok a közvéleményt. – És titokban már mindegyik szívében ott ült a nyugtalanság és a rémület is, mert érezték, hogy egykönnyen nem tudnának belenyugodni abba, hogy vége legyen ennek a történetnek, mely végre is fölpezsdítette a város vérkeringését, tespedt lelküket, sőt, még a tűzhelyek és közhivatalok levegőjét is.

Felicián is érzi, hogy valami füstöl a levegőben. Már hallja is a nevét, amint visszaverik a falak. Föláll és előreszédeleg. Megáll, és most már megadja magát. Biztos, hogy ez az a pillanat, amikor valakinek felelni kell a hazugság diadala miatt: és ez ő lesz! Ezért szólították újra. Úgy áll a törvény karjaiban, mint a menekülő, akit minden oldalról bekerítettek. Minden szem rajta.

– Úgy van. Ezért álltunk eddig. Ezért jöttünk ide – ragyognak újra a szemek. De Keresztes szava úgy hűti le őket, mint jeges víz a tüzes vasat.

– Kérem, hallotta ön is, tanár úr, amikor azt mondta a klarinétos, hogy megjöttek… – és megint elakad a hangja. Hirtelen hőhullám önti el. Beleizzad. Érzi, mint feszül kívül-belül.

– Igen… igen… – kapkod Felicián. – Igen. Hallottam – és szavaiban a váratlan fordulat zavara és valami boldog felszabadulás öröme dadog. De közben ő is kerüli azt a szót, mint szülő a kitagadott gyermek nevét, amelyik őket és a várost is idekényszerítette.

Aztán csak áll némán, mint aki nem hisz a valóságnak. – Hát csak ennyi lenne, amiért másodszor is ideállították? – Vár, és szeretné, hogy kérdezzék már. Ott táncolnak szeme előtt a feléje intő, szép dombok. Akkor észreveszi, hogy az elnök odasúg valamit az ügyésznek. – Igen, a vád. – Ezek most valamit főznek… – Feszült csend. Nyilasi is várakozóan emeli föl szemét az ügyészre.

– Nem szükséges. Csak a szerkesztő – intézkedik Keresztes.

– Berkenyés Gyula.

A szerkesztő erőltetett biztonsággal lépked. Hányszor járt itt, és mennyi, mennyi véres tárgyalást írt meg annál az asztalnál. Zavarja, hogy mást lát a helyén. – Még utóbb e miatt a baklövés miatt… – be se meri magában fejezni a gondolatot. Úgyis tudja, mennyi az ellensége a torony alatt.

– Ugye, az ön által szerkesztett lapban jelent meg az a bizonyos cikk?… Miért nem helyesbítette azonnal?

Berkenyés belesápad. Zavarában a nyakkendőjére néz. Látja, hogy begyesen előrefeszül. Ijedt mozdulattal kezdi a mellényébe visszanyomkodni, és összébb húzza magát. Sámson Feliciánt is elönti a meleg.

– Kérem, azok a napok… Tessék elképzelni. A város úgy csapott rám. Kérem, a kisváros légköre… Magam is szégyelltem… Már nem akartam róla hallani sem…

A csendőr őrmester homloka kivilágosodik. Most már érti az egész helyzetet. Már sajnálja is Berkenyést a jelentése miatt. A tímár is másképp néz. Mintha megenyhült volna szeme e töredelmes hang után. Keresztes pedig dühbe gurul. – Már megint a kisváros? Ez a fojtó légkör. – Ő is igazgatni kezdi a gallérját. Most érzi csak, hogy milyen meleg van, és milyen rossz a levegő. Odaszól a teremszolgának. Az kinyitja az ajtót is. Abban a pillanatban az ajtókeretben megjelenik az ösztövér Csuka Ferenc alakja. Mint az árva gyermek, úgy áll ott, kutató tekintettel. Úgy néz, mint akit kifelejtettek a jóból, és jelentkezik. A haja, melyet félrealudt, berzenkedik a huzatban. Örökké nevető szeme mintha azt kérdezné: Hát énvelem mi lesz, tekintetes tanács és tisztes polgárok? Hát nélkülem is megtörténhet ilyen? Amint megpillantják, egyszerre úgy érzik, mintha az üde levegőt ő varázsolta volna a nyitott ajtó és ablak közé. Keresztes is észreveszi Ferit. Már késő! Csuka Feri, az elárvult gyermek, olyan nevetési ingert szöktet, hogy alig tudják tartani magukat. Izzadnak, pukkadoznak, és vörösek az arcok. Csuka Feri pedig, látva ezt, eltűnik az ajtóból, mint a kísértet.

Keresztes már ingerülten folytatja a tárgyalást.

– Nem gondolt arra, hogy kárt okozott azzal a cikkel másoknak?

– Jó szándékkal tettem. Azt hittem, nagy újság… Magam ugrottam fejest a verembe – préseli ki a törvény a keserű önvallomást a szerkesztőből.

Ennél a résznél iszonyú zavarral küzd nemcsak Berkenyés, de Huszár Péter is, akit megbízott a tudósítással. Tanácstalanul néz mesterére. Pihen a ceruzája. Ezt mégsem lehet leírni.

– Korábban is helyesbíthette volna azt a cikket. Előbb is rájöhetett volna, mi a kötelessége!

Felicián úgy veszi, mintha neki is szólna ez a megjegyzés. Megszégyenítve ül a padban. Iskolai élmények viharzanak a lelkében. Keresztes pedig tudja jól, hogy akkor sem segített volna Berkenyés a helyzeten. Látja lelki szemei előtt, mint terjedt a hír, és hogyan villogtak a szemek akkor.

Eskühöz sorakoztatták a tanúkat. Tizenkilenc arc, és mindegyik más. Mindegyikben volt valami ünnepélyes. A vád utáni csendben Nyilasi emelkedett föl. Egyszerűen és világosan beszélt. Csak a büntetőtanács figyelt a védőbeszédre, amely rendszeresen sorakoztatta föl az enyhítő körülményeket.

Amikor szavai után a tanács kivonult, a zsúfolt terem olyan zsongásba kezdett, mint mikor a terhes lombokat vad szél kuszálja össze. Dehogy menne ki valaki is! Hadarnak, vitatkoznak, és kiállhatatlanul türelmetlenek egymás iránt.

Felicián most, hogy eltűnt a tanács személyes tekintélye, szinte rémülten ül. Eszébe sem jut, hogy fölálljon, és kinyújtóztassa elzsibbadt tagjait. Vagy a padlót, vagy a falat nézi, és egyre úgy fordul, hogy senkit se lásson, és senki se láthassa az arcát a kíváncsiak közül.

Végre belép a tanács. Dermedt csend lesz. A vádlott ott áll újra. Akkor jut csak Felicián eszébe, hogy mi lesz ezzel az emberrel? Keresztes ajkán pereg az ítélet szövege… Aztán csak ennyit hall: – …erős felindulásban elkövetett szándékos emberölés bűntette… Kétévi fegyház. – A tímár és Felicián előtt elsötétedik. Mindegyik csak a rácsokat látja. Felicián mintha hallaná, amint feléje fordul a tímár, és újra és újra azt kiáltja: – Kellett ez magának?… Maga miatt jutott ide a barátom…

Gyors léptekkel hagyta el a termet. Rohant, mintha üldözné a mögötte hullámzó elégületlenség zaja. Csaknem belefutott a törvényszék előtt egy virágágyásba. Aztán egy kis gömbakác állt eléje. Alig lát. Csak azt érzi, hogy lüktet a halántéka. Még mindig hallja, mint visszhangzik a folyosó. Siet. Mintha vihar futna utána. Hátranéz. Épp akkor csapódik ki a polgárjelöltek első gomolygó csoportja, mint felhő az oszlopok közül. Önkéntelen is felnézett az égre. Tiszta volt az, de ő tudta, hogy valami mégis tódul utána. Émelyítő szagot érzett a kabátjából. A legrövidebb úton igyekezett hazafelé, hogy utol ne érje az áradás.

Csuka Feri ott állt egy kis gömbakác árnyékában, és mint akit mostohán kihagytak a játékból, csúfondáros képpel nézte a távozó polgárok elégedetlen arcát.

Felicián ettől a naptól kezdve csak a kék dombokat és a patakot látta, és minden nappal mélyült benne az elhatározás, hogy elhagyja a várost. Amit ott látott és érzett, abban a fülledt teremben, csak arra sürgette: gyorsan, minél előbb ki a Kecskés patakhoz.

A városban pedig minden úgy történt, amint sejtette, és amitől irtózott. A kiküldött hírnökök a tárgyalás történetével beszórták a várost. Mintha óriás és finom szita hullatta volna szerteszét a hírt. Nem volt olyan zug, ahová el ne jutott volna. Belepte és beülte az utcákat, tereket, mint a liszt vagy füst. Megülte a tetőket. Behullott a tetők alá, és megülte az asztalok és ágyak között a szobák levegőjét is. – De ki sajnálta a mezőjáró Geleteyt? Ki foglalkozott vele? – A nevét jóformán ki sem ejtették, és mégis általános volt a szomorúság. A polgárok arcán ott ült valami sajnálkozással kevert csalódottság. Olyasmi, mint mikor a felsőbb hatalmak intésére elveszt valamit az ember. Mikor aztán meggyőződtek róla, hogy a megtörténten már nem lehet változtatni, idegesekké lettek. – Mi az hát, vége lenne? Kétévi fegyház, és ezzel elúszik szemük elől ez a különös és szép, és egyben rémítő történet, mint a délibáb a kiszikkadt puszta fölül? – A lassan érő városlakók ingerülten keresgéltek, hogy most mi lesz? A történet, amely egyszerre oly széppé tette az életüket, és hírre emelte e három torony közti várost, íme, elszáll? Rémülten néztek egymásra. Mások az alkonyi eget nézték. A városház tornyát kutatták, mintha valami különös madarat keresnének. Aztán elővették a Keresztes-féle büntetőtanácsot is. Nem nyugodtak, itt, a rengeteg erdő és az óriás szántások között.

Felicián tudta, hogy így lesz. Hogy nem fogják hagyni. Ezért menekült izzadtan azon a napon, amikor kitette a lábát a törvényszék sárga négyszögéből. Ki innen! Gyorsan… gyorsan… ki a három torony és tucatnyi szegényes középület közül.

Eddig is kint lakott a borpincés villában, de amióta ez a történet ilyen fordulatot vett, azóta a gyilkosság szomorú fényénél tisztán ragyogott föl a lelkében, hogy hol is élt eddig!? Látta a téglák torz küzdelmét és az embereket. Mintha csak keresztmetszetben nézné a várost és polgárainak életét. Lelki szemei előtt látta azt a nyolcvan évet is, melynek sebes szárnyai alatt már-már várossá nőtt ez a hely. Érezte egész emberi lényében mindazt, amely őt és a polgárjelölteket ilyenné formálta e félig érett keretek között. És ahogy a pince felől nézte a várost, kutatva meresztette szemét a folyó és a malomárok partjain heverő fészekre. Újra látta a tárgyalótermet is. De az most olyan, mint a kórboncterem, amelyben ott fekszik ő és a város minden polgára. Szinte megrettent önmagától. – Hát ez voltam én? – Belezsibbadtak az idegei, amint újra átérezte azt a feszültséget, melynek szorításában élt eddig a napig. Csak lassan engedett föl. Kellemes boldogság futkosott benne. Bizonytalan érzés, de jó, mint mikor hosszú fekvés után az első lépéseket teszi a lábadozó. Egyre tisztább lett minden körülötte. Mind világosabban látta, hogy mi történik odalenn a Fedorovszky-kastély és a prépostsági templom között.

Valóban, a megszeppent polgárok nem tudtak megszabadulni a gondolattól, hogy vége legyen ennek a történetnek, mert ez volt a legszebb, amit valaha is hallottak, és amelyben éltek. Szívük és lelkük szerint való történet volt. Vidám és egyben borzalmas is. – És itt van ez a Keresztes-féle tanács. Mit csinált belőle? Megfeledkezett róluk? Épp azt nem firtatta, amiért odamentek akkor? Csupán a rideg tényekre támaszkodni… Szándékos emberölés. Hát már ennyire nem törődnek velünk?…

Valamennyien csak azt hajtogatták, hogy lám, Sámson Feliciánt és Berkenyés Gyulát még csak meg sem rótták. – Holló a hollónak nem ássa ki a szemét – mondta Bálint János, az Ipartestület elnöke Móger Gáspárnak, a kocsigyárosnak. – Pedig téved Keresztes, hogy a lakat kattanásával, melyet Geleteyre csukatott, vége ennek az ügynek!… – Aztán, mit gondol az a Berkenyés is?… Nem volt elég neki, hogy megúszta, még ráadásul hogy beszélt a városról!… Amolyan Mucsának néz minket?

– Igaza van. Még minket merészelt oktatni… Kisvárosiak?… Talán azt hitte, hogy csak a kíváncsiság vitt minket oda? – És erre egyetlen szava sem volt Keresztesnek! Csak azt a szegény Geleteyt nyaggatta!

– Aztán hogy kisimította azt a cikket is. Még a nevük sem szerepelt benne. Csak a Geletey… Csak a Geletey… – méltatlankodtak itt is, ott is.

Pedig hiába javította keresztül-kasul Berkenyés a szegény Huszár gyerek első riportját. Hiába simította a vidéki újságírás remekévé ezt a cikket. Hiába hitte, hogy hírlapírói pályájának új szakaszához érkezett. Hiába határozta el, hogy működésével e naptól a városban új szellemi életet teremt. Reményeire mint villám csapott a polgármester telefonja. Berkenyés, amikor letette a kagylót, már tudta, honnan fúj a szél. – Persze, a tárgyalás… – Újra összehúzta magát, mint hurokban a vad, és a városházáig átkozta azt a napot.

Amikor belépett, Rády úgy ugrott föl a hatalmas székből, mint akit megmart a kígyó.

– Hát ki maga ebben a városban, hogy így nyilatkozik hivatalos helyen, a köz előtt? Kérdezte valaki magát ott, hogy mi a véleménye a városról? Egyáltalán, ki kíváncsi a maga véleményére? – Le nem vette volna a szemét Berkenyésről. A fölháborodás és sértés oly mélyről tombolt városatyai szívében, hogy reszketett. – Épp maga beszél… Városi támogatással dolgozó lap szerkesztője! Tisztában van maga a szerepével? Tudja, hogy mit akar? Vagy megőrült már teljesen? Hol itt a felelősség és hivatástudat! Hát nem volt elég a baj? Ezzel végleg beigazolta, hogy nem ide való… Nem nekünk, az új városnak! – Rádyból ömlött a sértett hiúsága. – Máma mondani ezt? Amikor mindent megteszünk az egyetlen célért, a város függetlenségéért. Tudja egyáltalán, hogy mit akar?

– Kérem, polgármester úr…

– Semmi kérem! Ma, amikor a törvényhatóságért harcolunk, várost fejlesztünk? Amikor új kornak rakom le alapjait, akkor maga a sajtó mételyez nyíltan?

– Kérem, én nem úgy értettem, hogy kisváros…

– Még itt is? Honnan veszi a bátorságot? Itt! – Ütötte az asztalt Rády. – Maguk tennék azzá! Hát hol van magukból a polgári öntudat? Az kell maguknak, persze, a mese meg a járom a nyakon. De ezeknek pusztulni kell! Majd én gondoskodom róla. Nem fogják gáncsolni az én munkámat. Én megteremtem a várost! – Úgy dobolt az asztalon, mint közhír kikiáltása előtt a kisbíró.

Máskor Berkenyés az ilyesfajta leckéztetést úgy engedte el a füle mellett, hogy alig hallott belőle valamit, de most izgatottan állt, mert belátta, hogy a híres cikkéből folyó ügy tárgyalásán baklövéseit újjal tetézte, Rády, a szemét meresztve, mintha csak elkapta volna a gondolatot a szerkesztő fejében:

– Maga különben sem alkalmas egy törvényhatósági joggal fölruházott város sajtójának irányítására. Majd gondoskodom másról. Itt van ez a tárgyalás. Csodálom, hogy nem verték el a port magán! És tudja, ezt is kinek köszönheti? – és szemét úgy belemártotta Berkenyésbe, hogy az zavarában csak azt dadogta: – Nem… nem…

– Hát így ismer engem?… Hallatlan!…

– Nem, kérem! Nem… Ja!? Igen! Nagyon szépen köszönöm…

– Nem ilyen ember! Nem ilyen képzettségű ember kell ide, akinek a tolla alól ilyen cikk láthatott napvilágot. Menjen az ilyen Piripócsra. Tudja maga egyáltalán, hogy mi a várospolitika, városrendezés? Á – nyögött előkelően Rády. – Eztán ne is lássam. De jegyezze meg, ha még egyszer szájára meri venni, hogy „kisváros”, hogy a „kis közösségek lelke” – idézte pontosan Berkenyés szavait a tárgyalásról –, akkor, akkor… ne is lássam többet.

A Mi Megyénk szerkesztője csak úgy szédült az ajtó felé. Mikor a kilincsre tette a kezét, újra felcsattant a polgármester.

– Ráfizethet még maga erre a kisvárosra.

Berkenyés azt szerette volna csak tudni, ki volt az, akinek ennyire sürgős volt, hogy ilyen rosszindulatúan állítsa be szavait a polgármesternél. Szeme előtt a tanúk és a kíváncsiak arca táncolt. – Talán Sámson Felicián újból? – Elhatározta, most aztán megmutatja majd, hogy kell tudósítást írni. – Ő nem való a város sajtójának élére?

Felicián pedig egyre világosabban látta, mi történt ez alatt a húsz év alatt a városban és önmagában. Mintha megtalálta volna valahol a messzi kátyúban elrekedt életét. Tiszta és üdébb lett körülötte a levegő. Tudta, hogy a kollégium hiába várja majd szeptemberben. Nem mehet vissza. Itt is túl közel van azokhoz a téglákhoz, melyekből ez az émelyítő légkör száll, amelyik megbénítja a testet és a lelket. – Túl közel vagyunk itt is – és az erdős dombokra nézett.

És hiába elégedetlenkedett a város. Hiába dugták össze fejüket az emberek, és hiába keresték Sámson Feliciánt. Ő rendületlenül dolgozott szőlős villájában, és kerülte a várost. A polgárok pedig reménytelenül nézegettek. Most már a Montenegró asztalánál is sóhajtoztak Sámson Felicián után. – Hol van? Merre jár a hites rákászszakértő? – ezzel ugratták újabban Keresztest. – Lám, mivé nem léptetted elő a barátodat… – Szerették volna nagyon, ha betoppan Sámson Felicián. Így legalább a visszaemlékezés halovány derűjében fürödhettek volna.

Csenterich is egyre közvetlenebb lett velem. Amióta a vadász megállt a hercegi bricskával a háza előtt, és nem őt, de engem keresett, azóta egész más szemmel nézett rám. Már nem volt olyan előkelő. A hercegi kegy sugaraiban megnőtt a személyem előtte. Annál ugyan gőgösebb volt, hogy egyenesen megkérdezze, miért kerestek. Inkább tipródott, kerülgette és várt. Délutánonként, ha be is jött hozzám, családi múltjának ismert történeteit egyre rövidebbre vette, és a hazai címertan egyetlen hatágú koronájának meséjét se kezdte újra és újra. Ennél a résznél pedig képzelete bámulatos erőfeszítésekkel ecsetelte családjának társadalmi helyzetét és egyedülálló voltát. Inkább csak firtatott a szemével.

– Hová a csudába jársz mostanában ebéd után, hogy alig jutok hozzád?

– Vizeket nézek.

– Minek neked? Ismersz te eleget.

Láttam rajta, hogy valamit hallott, csak nem meri kimondani. – Az a bitang rák… mintha az kísértene kíváncsisága mögött. Csenterich fél, hogy amit hallott, talán az is valami ilyesmi lesz. Majdnem elnevettem magam. Láttam, hogy a hír egyre fúrja az oldalát, mert ő is szenvedélyes horgász volt. Én meg hallgattam, mert Felicián ezt lelkemre kötötte.

Alig győztem ötletekkel elterelni házigazdám vissza-visszatérő makacs kíváncsiságát. Aztán, amint arcán az elégedetlenség látható jeleivel távozott, alig vártam, hogy elmesélhessem Feliciánnak az esetet. De Felicián nem mosolygott rajta. Szinte ünnepélyes volt a hangja.

– Okosan tetted… Egy szót se nekik. Csak egye őket a féreg, de te csak hallgass!… Ez a mienk lesz… – Ismerheted őket. Semmi se szent előttük! Le ne vidd a tervet a völgybe!…

– De hátha Oláh Lehel már elmondta? Különben is már régebben megjelent ez a hírecske az újságban – vetettem oda.

– Elnyomta azt az a történet! Mindent elfelejtenek ezek, ami igaz és szép. Aztán, ha Lehel elmondta?!… Vesszenek meg! – gurult hirtelen dühbe, mert az jutott az eszébe, hogy itt semmi sem maradhat titok. A kitörés után elkomorodott, és tanácstalanul nézett rám. Arca a régi volt. Látszott rajta, hogy azzal a gondolattal küszködik, hátha ebből is elindul valami. Aztán, mint aki bátran elébevág a veszélyeknek, kijelentette:

– Ha megtudták, hát csak tudják. Ezt vállalom… Érted? Ezért kiállok. – Aztán bizonytalan hangon hozzászúrta: – De aztán az, hogy hol építjük, az már csak a kettőnk dolga. Oda már úgyse jönnek utánunk.

Elővette a kis füzetet. Ebbe rendre fölírt mindent, amire szükségünk lesz. A lelkemre kötötte, hogy Juhász Mátétól, a kádártól, vegyek egy öthektós hordót, és szállíttassam ki. Szemét alig vette le az ikráztatóról.

– Ezen a héten megjönnek. – Úgy ragyogott az arca, mint azon az áprilisi napon, mikor a házába szólított. – Megjönnek! Érted? Aztán hat hét, és kikelnek. – A hangja rajongó volt, mintha sok éhes gyermekről beszélne, akiket majd etetni kell. Valaki, ha véletlen falon át hallgatja, vagy kinn, egy nyári vendéglő zöld lugasában, a lomb mögül ráismer barátom hangjára, biztos vagyok benne, szétszalad a hír, hogy gyermekotthont alapít. Másnapra már mint apostollelkű nevelőt ünnepelte volna az utca. Felicián ezzel a lelkes arcával nyert meg akkor is. De most mintha eltűnt volna már arcáról a rajongók tárgytalan, égi lelkesedése. Kemény és határozott volt, mint a gazdák arca vetés előtt, amikor már markukban a mag. Felicián akkor még csak ösztönösen cselekedett. Valami belső kényszer építtette meg vele ezt a forrásvíz-csergedeztető medencét. De most már egészen más a helyzet. Dolgozik serényen és tervez. A kamrában már ott áll a tíz méter sűrű drótháló is, melyet tegnap hoztam.

– El ne felejtsd, kátrányt is vegyél! Gerőtől kapcsok kellenek. Aztán tíz kiló szeg. Palát is rendeljél. Legjobb lesz, ha az öreg Virághoz mész. Ott hivatkozz rám. Derék fiai voltak. Mondd meg neki, hogy Sámson Felicián kunyhót épít magának. Neki azt is megmondhatod, hogy az erdőben épít. Jót küldjön és olcsót bontásból, mert jó ügyhöz kell, és szegény embernek kell.

Csudálkozva néztem rá.

– Ne félj! Okos ember a vén Virág. Száraz, mint a cserfakéreg, de tudni fogja, hogy mit beszélsz. Sokat meséltünk az ilyen tervekről vele. Neki nem jár el a szája. Nevetni fog a szeme, és dörzsölni fogja a kezét. Ez itt lesz hamar. Gerőt azonban piszkáljad, mert az nem ilyen! Megbízhatatlan és lotyogó.

– Mikor megyünk ki?

– Hamar.

A szavai visszhangzottak, mint erdőn a kakukkszó. Máris láttam a patakunkat, a Kecskést, a páfrányok és zsurlók között. A csobogását is hallottam, amint kísérte Felicián tervező szavait. Alig vártam, hogy bent legyek már a városban. Jártam az üzleteket. Alkudoztam, és órákig üldögéltem egy-egy iparosnál, amíg dolgozott egyéb rendeléseimen.

A szőlőben barátom ezalatt mindig korán kelt. Csak úgy röpködött a forgács a szekercéje alól. Vastag akáctörzseket faragott. Ezekhez kellett a kátrány. De időnként váratlanul abbahagyta a munkát. Ilyenkor a homlokán úgy húzta végig a kezét, mintha valamit le akart volna onnan seperni. Máriás kérdése volt. Ezen tűnődött Felicián. Búcsúzáskor a megyeház hűvös bolthajtása alatt kérdezte: – Aztán megértitek ti egymást? – Eddig ilyesmi nemigen jutott az eszébe, de amióta egész napokat van idehaza, másképp lát sok mindent. Eddig így délelőtt még sohasem látta Annát. Már-már azon van, hogy bemegy a konyhába beszélgetni. Le is teszi a szekercét. De hirtelen megáll a veranda előtt. – Furcsa lenne most, ilyen egyszerre, kedveskedve beállítani – tétovázik Felicián. Tudja, hogy Anna neheztel. Különösen az óta a jelenet óta, amikor a levelekkel a városba sietett. Visszafordul. Ekkor egész élesen hallja újra Anna kitörését: – Elég volt ebből a magányból! – Szamárság… – hessegeti a gondolatot, de annál jobban hallja a visszatérő mondatot, mint az élő vádat. – Elég volt ebből a magányból…

Felicián visszamegy az oszlopokhoz, de ott Máriás szava jut újra az eszébe:

– Nagyszerű leány volt Annácska.

– Mi az, hogy volt? – rántja össze valami indulat. – Miért? Talán őmiatta más lett?… Magány?… Nem kell félteni az ő feleségét, föltalálja az magát.

Kezébe vette újra a szekercét, de a munka csak nem ment. Egyre csak az kísérti: – Mi az, hogy volt?… Mit akart ezzel mondani Máriás? És Anna magánya?! Az csak olyan asszonyi beszéd. Épp hogy mondta… Ő unatkozna? Hiszen itt van ez a szentképnyomó… Fene enné meg… És még én ölöm magam…

Otthagyja a munkát, és bemegy a verandára. Előveszi azt a kis füzetet, amelyikben a halászház terveit jegyezte föl. Ezekkel igyekszik elterelni a gondolatait, de nem tudja továbbfűzni azokat. Az előbbi gondolatsor hömpölygése ragadja el a képzeletét.

A konyhából kihallatszik Anna sürgés-forgása. Most épp a késsel vág valamit, csak úgy zeng, csattog a deszka. Feliciánt viszi, sodorja az előbbi gondolatár. – Igen, most itt csattog Anna, de délután? Igen, amikor ő lefekszik, akkor miért megy el? Miért épp akkor, és hová? Talán bizony most is egyedül van? – Újra az a jelenet jut az eszébe, amikor azt a két levelet megírta. – Minek is írta? Semmi értelme sem volt… Sőt! Csak fölkavarta velük a közvéleményt… Jó lecke volt. Csak Anna ne lenne ilyen… Azóta különösen viselkedik… – Máskor is volt már így? Nem! Anna azóta egészen más. Itt van ez a Zenélő patak ügye is. Először azt hitte, hogy amikor majd az anyagiakra tér, talán ellenvetéseket fog tenni. Dehogy tett. Sőt, mintha fölvillant volna a szeme. Először még azt hitte; talán az öröm fénye. De egészen más volt. Azóta egész rövid szavú, és mindent úgy csinál, mintha nagyon is kötelességszerűen tenné. A tervre is csak azt mondta: – Szép. Csinálja meg. – Az ajka szögletében mintha hideg mosoly játszott volna. Régebben nem így örült volna az ilyen tervnek. Nagyon szerette az ilyen nem mindennapi dolgokat. – Nagyon?… Csak az ilyeneket szerette! – Most azonban ennél a három szónál többet se mondott. Nem is kérdezett. Csak annyit később: – Hol lenne? – Amikor megmondta, azon elgondolkozott. Mintha valamivel összevetné. Aztán megint elment délután, és mindig új és új regényekkel jön haza. Miért jár el? – Itthon van ő!…

Felicián lassan itthon is mindent másképp lát. És ez bosszantja. Meg ez az ember is, aki megint itt jön. Pont ebédidőben.

A lugasból előlépett Ferdinánd, a hegy doktora. Mostanában egyre többször néz be, és olyan kellemetlenül tud kérdezni. Mindig kilóg a lóláb a szavai mögül. Nyers és tapintatlan a kíváncsiskodása.

– Itthon van a feleséged? – Tessék, ilyen ez az ember.

– Igen.

– Na jó. Akkor leülök.

Különös fickó ez a Ferdinánd. Egész nap dolgozik. A legrondábban jár a hegyben. De ha sétára indul, a zsebe tele van aszalékkal, mogyoróval, dióval, mandulával, és ha valahová letelepszik, egyfolytában kérdez és rágcsál. Felelni már ritkán szokott. Helyette szívesen nevet, de elég értelmetlenül. Az is különös, hogy mostanában, ha erre jár, mindig az ünneplő vadászruhája van rajta.

– Na, mennyire vagy?… He, he, he. Már itt vannak?… Hehe… he…

Felicián nem is válaszol. Valósággal utálja. A földhözragadt együgyűséget látja benne. Tudja jól, hogy akkor nevet, ha nem ért semmit. Most is előbb kihahotázza magát a pisztrángterven, aztán bemegy a konyhába. Mikor kijön, váratlanul elbúcsúzik.

Ebéd után meg a másik, Nagy Mátyás, a szentképnyomó, zavarta föl álmából. Ez a két ember mintha egymást kergetné mostanában.

– Sajnálom, jaj, ne haragudj, hogy fölzavarlak.

– Bújj beljebb – magában pedig a polkolba kívánja Felicián.

Leül, és bár beszél, de látszik rajta, hogy minden zajra, ami a házban percen, arra fülel. Ravasz és képmutató ember. Nem kérdezne soha. Annáról meg éppen nem. Különös kerülőkkel igyekszik meggyőződni a helyzetről, hogy itthon van-e? Most is, amint beszél, egyszerre lehalkítja a hangját.

– Már megint megfeledkeztem, hogy nem vagyunk egyedül. Még fölébresztek valakit.

Felicián nem válaszol. Bosszantja ez a valaki megjegyzés. – Miért kertel? Tudhatja jól, hogy rajtuk kívül nem lakik más a házban. De aztán benne is fölébred a kíváncsiság. Ő is fülelni kezd, mert álmából ébredt, és valóban nem tudja, mi van Annával. Itthon van-e, nincs-e? Közben fölébred benne a bosszúság, hogy Mátyás miatt nem nézhet utána. Csak tekeri a mondatokat, és kerülgeti. Tereli a beszédet másfelé. A buta helyzetben alig tud uralkodni magán. Biztos abban is, hogy Mátyás is észrevette, mint áll a dolog. Szinte gyötrik egymást, de nem tudnak szabadulni. Különös ez a feszengés és némajáték a szavak mögött. Még szerencse, hogy valaki kiabál a kapu előtt.

Feliciánnak ez épp kapóra jön. Felugrik, de mielőtt a kapuhoz menne, megkerüli a házat, és benéz Anna szobájába. Üres. Pillanatra meglepődött, aztán mint aki nagyon is iparkodik, dirrel-dúrral ment a kapuhoz. Virág, a cementgyáros, megküldte a palát.

Alig várta ezt a pillanatot Mátyás is. Ő is fölállt. Hallgatódzott, aztán bekopogtatott az ajtón. Csend. Benyitott. Üres. Aztán a másik ajtón kopogtatott, onnan is hallgatott a csend. Tehát végre meggyőződhetett, hogy nincs itthon Anna. Gyorsan behúzta maga mögött az ajtót. Leült, és úgy csinált, mint aki türelmesen vár, pedig tűkön ült a felfedezés óta. Nem is tudott sokáig maradni. Fölállt. Felicián a palát rendeztette a kamra elé. Úgy sétált oda, mint aki ráér. Aztán egy kis sündörgés után elbúcsúzott.

– Látom, munkád akadt. De mikor jössz hozzám? Azok a régi szüretek! Emlékszel? Mióta özvegyember lettem, de csöndes az a szőlő…

Felicián, amikor a könyvkereskedő szekere elzörgött, fölment a kapuhoz. A kocsit figyelte. – Hová is megy az? – Bizony, az nem kanyarodott ki a völgyön a mezőkre, hanem fölfelé poroszkált a szilvafák lombja alatt a hegynek. Olykor el is tűnt a gyümölcsfák koronája között, mert az út a kaszálók gyümölcskertjei között kacskaringózott. Ilyen szép ligetekben futnak ezek a hegyközségi utak. Tavasszal virágtól, ősszel meg a terméstől illatos fák között. Felicián sejti, hogy annál a szép erdeifenyőnél balra kanyarodnak. Úgy is volt. Ferdinánd szőlejébe igyekezett Nagy Mátyás.

Ha valaki megkérdezte volna, hogy miből éltem abban az időben, bizony nehezen tudtam volna válaszolni rá. Fogas kérdés lett volna. Először is hálával tartozom özvegy Csenterich úrnak. Ez biztos, mert nála laktam az emeleten. Szép, boltíves szobám volt. Ez a ház mintha csak úgy tévedt volna a városba. Arányos, komoly, empire épület. Valami prímási pap rokon építtette. Szép volt házigazdámtól, hogy megosztotta velem a kertet is, amelyik olyan nagy volt, hogy beillett volna egy tanyára is parknak, szérűnek és veteményeskertnek együttvéve. A parki részében sok volt a gerle és a mókus. Ide ültek ki a földszinten dolgozó nőiszabótól a sápadt tanulólányok is. Csenterich, a magányos özvegyember, nagyon sokszor odaült közibéjük, és nézte, hogy villognak a kis tűk ezeknek a sápadt tündérek repkedő ujjacskáinak hegyén. Sokszor órákig nézte, és mosolygott. Nem volt irigy ember. Megosztotta velem ezt az örömét is, pedig elvégre mégiscsak az ő tündéri vadaskertje volt ez a hársfás és repkénypázsitos, falakkal bezárt négyszög, és elvégre Csenterich özvegyember volt.

Mostanában egész nap csak szaladgáltam, mert mindent én intéztem mint Felicián megbízottja. A lelkiismeretemet, hogy mindeddig nem járultam anyagiakkal a tervekhez, azzal igyekeztem megnyugtatni, hogy makacsul és sikeresen alkudoztam.

Ott üldögéltem fél napokat a jó, fenyőszagú gyaluforgácsok között. Fekete uram pedig, hosszú, zöld kötényében, derekasan dolgozott az ajtón, amit sürgettem. Érdekes dolgokat meséltem, hogy vidámabban és szívesebben csinálja. Amint itt üldögéltem, és néztem a szorgalmasan suttyogó gyalu munkáját, legyőzhetetlen vágy fogott el, hogy nekem is hozzá kell járulnom ehhez. Különben is akkor a kávéházban már kiszámította Felicián, hogy nagyjából ezer-ezer pengőbe fog kerülni ez a világ, amelyet ott kinn terveztünk, a vízben és a lomb alatt. Most, ahogy erre gondoltam, kis híja, hogy nagyot nem nyeltem, mint az éhes ember, ha valami jó ebéd illatát szimatolja.

– Hogyan is szerezzek pénzt? – Máskor még csak dolgoztam. Rajzoltam néhány képet, és azt időnként el is adtam. Máskor meg azok az iparosok, akik valami jó üzletet kötöttek, meghívtak mindig, hogy róluk arcképet készítsek. A városi kereskedőkkel is így voltam. Ha hívtak, ez volt a legbiztosabb jele annak, hogy az adóhivatalban fölemelhetik az adójukat. Divat volt, hogy aki tollasodik, az a szobája falára gyarapodásának megfelelő nagyságú képben örökíttesse meg magát. Elég volt, ha csak egy-két képet készítettem havonta, mert mi tagadás, a nagy vásznaktól nem kímélték polgáraink a pénzt. A lényeg az volt, hogy a képen a fej- és kéztartásuk minél természetellenesebb legyen. Azt hitték, hogy ez a fokmérője a művészi alkotásnak. Ez még Ruzicska, a fényképész bűne. Az ő műterméből honosodott meg ez az ízlés, amelyhez igazodni kellett a művészetnek is. Most dehogy festettem volna képeket! Nemcsak a dohos szobákat és a sötét, vadszőlős verandákat nem láttam, de még a vadvizeket is kerültem. Sokszor járt az eszemben, amikor este hazatértem, hogy talán a halászjegy ennek az oka? – A törvényes horgászok betegsége lepett volna meg? – Nem! Most is, ha megláttam a kosarat és a nyelet a szobasarokban, émelyítő izgalom fogott el. Azonnal éreztem orromban az édes berekszagot. A csípős sás illatát, a fűzfák fanyar leheletét, amelyet úgy terít a dús vízi fűre a szél, hogy alig hajlik meg alatta.

Terveink óta azonban dehogy ültem volna a kisütött hajú és ecetszagú asszonyok elé. Dehogy lestem volna órákat pár naphalért a malomkerék szivárványt libegtető vízpárája alatt. Pedig egyre csak a pénzre gondoltam, és arra az egyetlen patakra, amelyik ott csordogál a Szarvasháton túl. Az első lankákon túl, ott benn, ahol mélyebbek a színek és meredekebbek a partok, ahol már hangja van a víznek. Zenél mint valami kedves tekerőszerszám. – Ilyen helyen kis sajátféle – folyt össze a nyál a számban. – Nem szőlő, villa vagy telek! Nem is gyümölcsös. Mi is? Csend és víz… Igen, bennük fogjuk elvetni a mi tulajdonunkat és terveinket, akárcsak ősszel és tavasszal a földműves az alvó magot. Azok zsákban, mi pedig Juhász Máté hordójában visszük a magot, nem a langyos földbe, de a hideg vízbe.

– Mennyibe kerül most egy szép szekrény? – vetem oda Feketének.

– Attól függ.

– Most nem maga csinálja, Fekete uram, hanem én adnék el. Régi mestermunka. Öt-hat féle fából való.

– Ha jó… És mekkora? – néz rám a gyalu mellől. A kezemmel rajzoltam a levegőbe.

– Megér ezret is. Embere válogatja.

A következő pillanatban már nem sajnáltam Stánci néni örökségét. Mit csináljak vele? Csak áll a szobámban, és annyira megcsodálja mindenki méltóságos összhangját, hogy már amúgy is kikívánkozik a szobámból. Azzal fölugrottam és indultam. Az asztalos értelmetlenül nézett utánam. Egyenesen Virághoz mentem, a cement- és téglagyároshoz. Neki nem kell hogy magyarázzak. Ő szereti a szép holmikat.

Virág bent ült az irodában.

– Vegye meg – kínálom a szekrényt, és dicsérem, mint kupec a lovat. Ő csak mosolyog.

– Mi az, hát nem érti, miért jöttem? – gondolom.

– Mennyiért adja? – kérdezi végre.

– Jöjjön, nézze meg. – Belé is karolok. De nem mozdul.

– Nyolcszáz elég lenne?

– Kész az alku!

– Nem úgy!

– Mi az, még kikötés is? – nézem megütközve.

– Kap nyolcszáz pengőt – úgyis tudom, mire kell. Sokba kerülne az építkezés egyedül Feliciánnak. Maga is hozzájárulhat így. Majd ledolgozza.

– Hogyan? – fut át rajtam a gondolat. – Még sérteget ez a vizes szemű és mészszagú, örökké számoló ember? Hát csak ismerhet már? Már vagy öt képet festettem neki. Kettőt fényképről is. És ráadásul hogy verekedett. Az igaz, meg kell hagyni, hogy van érzéke a széphez és a jóhoz is. – Csak nézek rá. Az meg ravaszul mosolyog.

– Tudja, én mindig itt görnyedek. Ezek a könyvek és levelek bezárnak ide, de szeretem azt, amit maga. – Sárga kezével reménytelenül intett a határ felé. – Csak nem járok ki. Azt is tudom, hogy nincs ez így jól. De hiába. Valami mégis ideköt. Nézze csak… – és mutat az irodára. – Pedig nem ez a minden. Nem ez a világ!… Honnan tudom, hogy milyen az a másik?… Én is voltam gyerek. Aztán olvasok is róla. Feliciánnak is mondja meg, hogy jól tudom, mit akar. A pala már ott is van. Én nem mehetek ki, de maga egy képet fog festeni. Érti ezt?… Kicsi vagy nagy, nem számít. De ott fogja festeni! Hogy mikor kész, az se baj. De rajta legyen az, amit építenek. Ott legyen körülöttem az a világ, amit én nem láthatok. Az is rajta legyen, amit ott kinn, itt belül érez – és száraz kezével a mellét kopogtatja. – Ha nem lesz rajta, jegyezze meg, hogy elhozom a szekrényt. – Szemében a tréfa és a halálos komolyság valami keserű keveréke tükröződött.

Összetalálkoztam Annával, amint rohantam vissza az asztaloshoz. Kedvesen mosolygott. Lassan már kövérnek lehetett mondani. Szép arcélében kis tokája már valamit jelzett, mint virágoskertben a dér. Abban a korban volt, amikor az asszonyok még utoljára szépek. Aztán pedig rohamosan oldódnak szét, mint víz sodrában az agyag.

– Még földönt, uram… – legyintett meg mosolyogva a napernyőjével.

– Persze, engem meg sem kérdeznek. Nincs szükségük asszonyi tanácsra, ugye?

– Dehogynem kérdezné Felicián – gondolom.

– Vagy nem gondolják, hogy részben rám is tartozik az, amin a fejüket törik?… Mégiscsak a hites férjemet csábítja… Vagy egymást csábítják? Hogy gondolják mégis? Velem mi lesz?

– Asszonyom – nevettem zavartan –, ön is kijön.

– Kedves, hogy hív, de jöjjön, kísérjen csak! Mesélje el, hogy egyáltalán hogy akarják maguk ezt az ügyet megoldani… Hol építenek? – Egyre kellemetlenebbül éreztem magamat, amint belém karolva faggatott.

– Miért nem beszéli meg az urával? Mi közöm van az ő dolgukhoz? – Úgy éreztem, mintha válaszommal egyszerre a cinkostársa lennék. Anna hosszasan nézett rám, és erősen az arcomba hajolt. Elpirultam. Feliciánra gondoltam, aki épp most készül ki.

– Na, hol lesz? – kíváncsiskodott tovább.

– A Kecskés pataknál. A Szarvashát mögött.

– No és hogy akarják, hiszen ez legalább napi járóföldre van oda-vissza. – Zavartan dadogtam, mert egyre csak az kerülgetett, miért épp engem kérdezget. – Ennyire eltávolodtak volna egymástól?

– Kicsit messze leszünk, az igaz.

– És hogy akarnak oda kijárni?

– Időnként kimegyünk, és kint maradunk pár napra. Járás-keléssel nem lehetne bírni.

– Megnyugtató vallomás! És én? – de hangján éreztem, hogy abból nem a kellemetlen hír íze csendült ki. – Köszönöm.

Rám mosolygott, aztán megszorította a kezemet. De mintha a kelleténél jobban szorította volna meg. Mintha leköteleztem volna ezzel a beszélgetéssel, és azt köszönte volna meg.

– Most merre?… – kérdezte.

– Fekete asztaloshoz…

– Mit csináltatnak?

– Emeletes ágyat… – Megbántam, hogy megmondtam, mert Anna szíve mélyéből nevetni kezdett.

– Nagyszerű. Remek. Köszönöm a bizalmát.

Ilyen bután még nem álltam asszony előtt. Néztem csak rá és utána. Összefüggéstelen gondolatokkal viaskodtam. Nem tudtam dönteni, megemlítsem-e Feliciánnak, hogy miről kérdezgetett Anna. Úgy határoztam, hogy hallgatok a találkozásról. Miért tudja, hogy sejtek valamit, ami közte és a felesége között feszül.

Beugrottam Feketéhez, és kifizettem százötven pengőt. Aztán megrendeltem azt az emeletes ágyat, amellyel szűk szobában sok helyet lehet megtakarítani. Értelmetlenül nézte nagy sietségemet. Végigjártam a többi kereskedőt is. Kifizettem vásárlásainknak egy hányadát.

A hegyben a kamra mellett már ott állt a pala. Felicián a faoszlopokat kátrányozta. A hordó bent volt a kamrában. Mellette nagy göngyöleg sűrű drót és a többi szükséges holmi. Aki bekukkantott volna az ajtón, láthatta volna, hogy itt valamire szorgalmasan készülődnek. És aki jobban körülnéz, azt kérdezte volna: – elég-e ennyi, hogy az ember boldog legyen? – annak azt válaszoltam volna, hogy a többi már kinn vár. A dombok. A patak. Az erdő. A fenyőfák… Virág is van, és a munkához már csak a fejsze hiányzik. Az meg van itthon is. Ki is visszük! Az élethez a fejsze a legfontosabb. Fejsze nélkül nem lehet semmit sem csinálni. Még élni sem lehet. Minden ember kezében ott van, aki boldog akar lenni. Csak sokan elrejtik, és ez nagy baj és nagy veszély. Akinek a kezében nem látjuk, az nem jár egyenes úton. Azokról sohasem tudhatjuk, hogy mit akarnak és hogyan. Akiről meg nem látjuk, hogy mit akar, attól félni kell. Mi viszünk ki fejszét.

– A palára ott kinn nem lesz szükség – és közben a kamra tetejét nézegettem.

– Igazad van. Rossz ennek a kamrának a teteje. Jobb lesz erre. A fazsindely szebb is ott kint.

Felicián el is határozta, hogy még az ősszel, az esőzések előtt, palával átrakatja a kamra tetejét. Közben mégis elmeséltem, hogy találkoztam Annával is, és hogy emeletes ágyat rendeltem.

De Felicián nem nagyon figyelt a szavaimra. Egyre csak a kamrát nézegette, amely nem sokkal nagyobb, mint amekkora a halászház lesz. Örül, hogy néhány nap múlva kész lesz az ajtó is. Egyre azt mutogatja, hogy hová kerül az ajtó. Bemegy a kamrába, és a sok, indulásra kész lim-lom közt kajtatva, magyaráz. – Így lesz az ajtó… Így tesszük majd az ágyat. Így aztán minden megtalálja magától a helyét. – Már-már gyakorlatian gondolkozik. Mintha lassan rájött volna, hogy az életnek ilyen oldala is van.

Be sem nézek a kamrába, hogy mit hová mutogat. Úgy válaszolgatok kívülről, mintha érteném. Biztos vagyok benne, még változtatni fog ezeken. Mint aki egész életében sokat magyarázott, azt hiszem, most is beszéd közben tanul. A hivatásával jár együtt ez a szokása.

Földönti benn a deszkákat. Azok nekivágódnak a falnak, és leverik a fűrészt. Lehajol érte. Nyög, és közben egyre ismétli: – Itt lesz az ajtó… Oda kerül az ágy… – Felicián lelkében az ajtónak már különös értelme van. Neki egész mást jelent, mint Feketének, aki csak dolgozik rajta. Ő csak gyalulja, aztán összeüti. Nem más, mint holt anyag, amit szab, alakít, és belőle él. Feliciánnak különös jelkép, és ezért akarja, hogy jó helyen legyen. Én csak annyit tudok az ajtóról, arra való, hogy védelmet nyújtson, és hogy mi majd azon az ajtón át fogunk belépni abba a házba, amely számunkra külön világot jelent. Aztán azon az ajtón fog belépni hozzánk az is… – Hogy mi? – Nehéz megmondani. Szóval, nem is tudnám, inkább egy képet érzek. Olyant, mint mikor sötét szurdokból ragyogó, nyírfás völgyre látunk. Aztán, hogy még ki lép be hozzánk azon az ajtón? A kíváncsiskodónak azt mondanám: annak a ragyogó völgynek a fénye.

Felicián kijön a kamrából. Nagyot lélegzik. Mutatom neki a számlát, hogy mit fizettem ki. Nem kérdezi, hogy honnan vettem a pénzt. Furcsa is lenne a válasz. Bátran azt hihetné, hogy megbolondultam, ha azt válaszolnám:

– Arra a világra kaptam előlegül, amelyiknek épp most kerested az ajtaját.

Akkor eszembe jut Anna. Valami rám nehezedik. Talán az bánt, hogy elhallgatom, amiről Anna kérdezgetett. Nem is hagy nyugton.

– Találkoztam Annával – kezdem újra, de Felicián csak tesz-vesz. Nem is figyel rám, csak a patakról, a házról és a halakról beszél.

Kint kocsi áll meg a kapu előtt. Felicián fölkapja a fejét. A szentképnyomó jön megint. Előtte lépked Anna. Jókedvű. Amint a lugas végébe érnek, otthagyja a könyvkereskedőt. Besiet a házba. Mátyás felénk közeledik. Van ebben a közeledésben valami olyan, mintha kifeszített dróton lépkedne. Mintha egyre nehezebb lenne a járása. Belepirul, mire odaér, és mintha veszélyes sodronykötélről szállna le, úgy lép elénk. Mintha szakadék fölött vitt volna eddig az útja. Most már itt van. Benéz a kamrába.

– Látom, készül minden. Már beszélnek róla benn is.

Hogy nem igaz, amit mond, abban biztos vagyok.

– Ki is beszélhetne róla… Máshonnan tudja ő.

– Hogy jutott ilyen nagyszerű dolog az eszedbe? Ez még különb lesz, mint az a… – hirtelen elhallgat. Kínos zavarba jön. Még fokozza ezt, amikor arra gondol, biztos meglátszik rajta. – Szívesen segítenék – csapja oda, hogy kikerüljön a kátyúból.

– Mit? – kérdezi Felicián.

– A kocsimmal. Ha akarsz, járj azzal ki.

Felicián egy pillanatra mintha elfogadná az ajánlatot, aztán hirtelen elutasítja.

– Nem kell! Gyalog megyünk. – Még azt sem mondja, hogy köszönöm.

Mátyást meglepi a kurta válasz. Nem tudja, mit tegyen. Részben magát is okolja, hogy olyan bután kezdte. A csöndben nagy feszültség lapul. Az döngicsél bennem, hogy épp az előbb beszéltem ezekről Annával a városban. – Hátha nem is Mátyás, hanem Anna akart kedveskedni nekünk? Talán ő biztatta föl a szentképnyomót… – De vajon csak kedveskedni akart? – kísért valami. Aztán az kezd bántani, hogy ezzel a nemmel hátha Felicián most Annán ütött. Már segítenék is.

– Nem lehet így elsietni. Mégis meg kéne gondolnunk a kijárást, Felicián. – Kényszerülten mosolygok, és küszködöm a láthatatlan ellenséggel, de máris tudom, szamárság volt, hogy elkezdtem. Még csak kiéleztem vele a helyzetet.

– Ha te akarsz – és különös szemmel néz Felicián –, én nem tartalak vissza. De én sétálni akarok. Azért nem fogadom el.

Mindegyőnk érzi, hogy sántít a válasz.

– Kérlek, ha így akarod, kérlek, én csak azt hittem, hogy segítek ezzel – bólogat fagyos képpel Nagy Mátyás.

Biztos vagyok benne, hogy Anna, ha megtudja ezt, haragudni fog. De tudom azt is, Sámson Felicián válaszának is mi volt az oka. A hármótok ügye – ráznám le magamról ezt a kellemetlen érzést. Amint kinyitotta a száját Mátyás, Felicián azonnal megérezte, hogy honnan fújhat a szél. Azért válaszolt úgy. Még jó, hogy szóltam, hogy találkoztam Annával. Így legalább azt is gondolhatja, hogy nem egészen Anna biztatta föl Mátyást, hanem hárman voltunk együtt, amikor szó esett a folyóról és erről a kocsihistóriáról. Elszégyelltem magam. – Lám, hogy végig tud szaladni a lánc… – Semmi az egész, de a tárgyalás óta Sámson Felicián mindent másképp néz, és mindent másképp lát. Úgy látom, Anna ezt még nem vette észre…

– Kár volt, hogy Anna szólt Nagy Mátyásnak erről a pisztrángos tervről – mérgelődöm magamban. – Most olyan a helyzet Felicián szemében, mintha a felesége maga sürgetné, hogy minél előbb kint legyen a városból. És épp Nagy Mátyás segítségével.

Amint így állnak egymással szemben, Felicián fülében Anna csúfolódó szavai kezdenek csengeni. Még a tárgyalás előtt vágta a fejéhez: – Maga most megy Máriáshoz? Persze, mikor hívtam, nem jött… Nem baj. Nekem jók lesznek ők is… – De ahogy most itt Mátyást nézi, és ahogy eszébe jut a hegy doktora is, csaknem mosolyogni kezd. – Ez a kettő?! – és nagyon szégyenli magát, hogy Annát gyanúsította, és hogy Nagy Mátyáshoz olyan kurta volt az előbb. Hiszen nemcsak kocsiját, de múltkor még a könyvének kiadását is megígérte. Szegény ember. Szépíteni szeretné elhamarkodott szavait.

– Miért fárasztanánk a lovaidat? Aztán meg szebb is a természet gyalog.

De látszik Nagy Mátyáson – bár válaszolgat, és jó képet vág –, hogy nehezen éri meg még egyszer Sámson Felicián, hogy így szóljon: – Itt a szedőgépem és a kocsim.

– Na, hogy döntött a tanács? Mikor mennek? – szól le Anna hozzánk a verandáról.

– Nem megyünk! – szól vissza Mátyás, és csípős íze van a hangjának. – Jobb gyalog, mint a szekér. – Ezeknek a szavaknak is mintha éle lenne.

Anna különösen néz az urára. – Mi az, visszautasította? Ez a kényelmes ember? Mi ütött bele? – Felicián látja, hogy kutatva, kíváncsian nézi Anna. Házaséletében most néz először így a felesége. Mintha rosszindulatot látna libegni a szemöldöke fölött. Mintha az ajka azt biggyesztené: – Így is jól van. – Nagy Mátyás, amikor elporzott a borháza felé, érezte, hogy már semmi sem köti Sámson Feliciánhoz.

– Holnap hat órakor indulunk. – Ezzel váltam el alkonyattájt tőlük. Anna is köztünk ült, amikor elhatároztuk. Csupa érdeklődés volt, és látszott rajta, hogy nyugtalan. Máskor mintha ott sem lettünk volna. Most a részletekig kikérdezte, hogy és mint gondoljuk a közlekedést, az étkezést, és mindenre volt néhány egyszerű, gyakorlati tanácsa. Amikor elváltam tőlük, és mentem azon az úton, melynek orgonás szegélyét Mátyás kocsija vastag porral verte be, azon gondolkodtam, hogy vajon Anna milyen szándékkal kérhette tervünkhöz a módos könyvkereskedő segítségét?

Másnap aztán, mielőtt elindultunk, Felicián felesége lelkére kötötte, hogy ha egy edényfélét hoz a posta, tegye azt árnyékos helyre. – A pisztrángikrák! – Ezzel a szóval léptünk ki a kapun, hogy kimenjünk a Zenélő patakhoz.

Ha akkor valaki a kisvízi horgászok közül megkérdezi tőlünk valamelyik dűlőn, hová? és mi arra az igazat válaszoljuk – hogy horgászügyben járunk –, egész biztos vagyok benne, azt mondta volna magában: – Ezek is becsíptek alaposan valamelyik szőlőben! – Ha meg keresztényi szeretet élt volna benne, talán elénk is állt volna, és megmondja, hogy nem jófelé megyünk. – A folyók arra vannak, délnek, ahol széles völgyek nyílnak a messzi ég felé, a sebes határfolyóra lejtő vidéken. – Talán lelkünkre beszélt volna, hogy előbb aludjunk egyet. Talán fölajánlotta volna azt is, ravasz képpel hunyorogva, hogy szívesen megmutatja, hogy hol laknak Sámson Feliciánék.

Mindenben igaza lett volna ennek a kisvízi horgásznak, csak egyben tévedett volna, tudniillik abban, hogy mi részegek vagyunk. Ha meg közelebb hajol, és a friss tejszagot érzi meg a szánkon, akkor biztos vagyok, hogy vagy hátrálni kezd, mint a bolondoktól szoktak, vagy a vállunkra csap, hogy tegyétek bolonddá az öregapátokat. Az is lehet, hogy fölsötétedett volna előtte az a híres história. Elkomorodik, és csak annyit mond: – Egyszer már elég volt! Engem is Geleteynek néznek az urak? Jól vigyázzanak! Válasszanak mást maguknak. – Pedig igazat mondtunk volna. Nem volt mibennünk gyűszűnyi szesz sem. Ilyen józannak és biztosnak ritkán érezhette magát két egymás mellé vetődött ember, mint mi ezen a csípős és harmatos reggelen. Nagyon is jól tudtuk, merre megyünk. De biztosak voltunk abban is, hogy horgászember a városból erre még sohasem indult. Ez is jó érzéssel töltötte el szívünket.

A széles, lomha szántások közül itt-ott kiemelkedő legelődombokról magas rengetegek bozontja látszott. Végtelen zöld fal ölelte a látóhatárt. Nem nyálas halak, de sörtés és csontos vadak birodalma. E rengetegek sötét barlangjaiba terelték nem is olyan régen a lopott nyájat és a kondát a pásztorok és zsiványok. Így hajtották a rejtő lomb alatt járásról járásra északnak a tóhoz, vagy délre, Horvátország felé, a folyóhoz a jószágot. A rengeteg rejtette, a víz pedig átvitte azokat két másik megyébe. A gazda már üthette a jószág nyomát, ha egyszer elérték ezt az erdőt. Errefelé náddal és horoggal nem járt még ember. Csapdával, hurokkal, balaskával és puskával, az már más.

Ilyen ez a rengeteg vadon. Körülöleli a falvakat. A tölgyfák sötét lombja verdesi a csűrök tetejét. Vén, ragyás cserek őrzik az erdei parasztok temetőit, és csak nehezen adnak helyet az élőknek is. Minden új kapavágás egy régi fát döntött ki a rengetegből. Minden frissen tört ekenyom ezer és ezer fát. Ez pedig esztendők tenyérkérgesítő és ínszakító munkája.

Az utolsó szántás végében, ahol elértük az erdőt, egy vágó szőlő merengett dél felé. Arra, amerre egyre csak lejtett a tájék. Arra, ahol a vizes legelőkön ezüst törzsű nyárfák rezgették lombjukat, és fekete égerfák kísérik a lassú vizeket. A föld homokos erre, és tavasszal fölüti a víz. A lapos erdőkben itt-ott tavacskák kerekülnek. Sárga és kék virág körülöttük a rét. A lombok között kacsák húznak át. Halakról sziszeg a szárnyuk. De itt, ahol most megyünk, a lombok sűrű és tömött falat vontak. Itt van a határ. Eddig tart a halakról a mese. Ezen belül már elengedik a fülük mellett az effajta gyerekes beszédeket. Hal nem is kerül az asztalra soha. A víz hideg, a patak kevés és kicsi. A források az erdők kincsei. Ott ülnek a páfrányos völgyfejekben, ahová a nap csak kis, hold alakú, vibráló foltokkal ereszkedik alá. A meredek oldalban az avar csapásokat rejt. A patak és a forrás a szarvasok és vaddisznókondák vályúja. Felicián hallgatott. Én sem zavartam, csak később, amikor kiértünk a gyertyános folyosójából, ott szólalt meg, mintha csak folytatná, amit az induláskor pendített meg.

– Az ember társas lény?… – rám nézett. Megálltunk. Alattunk messze kacskaringózott az árnyékos út. Csak itt-ott villant ki az erdeifenyők lombjai közül.

– Társas lény… Tehát utat épít. Felfűzi vele a falvakat és városokat. A mi városunk arra van. – Csak lomb, lomb látszott, amerre intett. – Aztán az ember, a társas lény, szalad, rohan ezeken az utakon, hogy egymást elérje. Elfelejti, hogy ott is, azok között is egyedül van. De csak fut, fut, és valamit keres. Mindig megy. És tudod, miért nem találja meg, amit keres? – Még nem tudtam, hogy hová akar kilyukadni. Kérdőleg néztem rá. – Azért, mert ezek az utak falvakat és városokat fűznek föl. – Pedig, amikor elindul, amikor kiteszi a lábát a kövek közül, mindjárt mosolyog, és lásd, mégis azt mondják, hogy az ember társas lény. Figyeld csak meg. Útközben egyre ragyog az arcuk, de ahogy közelednek a tornyok, újra egyre komorabb lesz. Ám legyen. Az ember társas lény. De nem így! – Az úton végigkacskaringóztatta az ujját. Aztán a végén a város felé intett. – Az ember nem azt, hanem önmagát keresi, de ha ezeken megy, nem találja meg magát! Mégis ezeken az utakon jár, amelyek falvakat és városokat fűznek föl. Ott aztán, a végén, a városban, egymásba futnak az emberek, mert nincs hely. Hiába akarnak kerülni. Összefutnak, mint a kocsik, vonatok. Megsérülnek. Bénák lesznek. Akkor aztán már nem tudnak kimenni. Nincs erejük, csak a túlsó házig. A város széléig. Ott megállnak és pislognak. Már nem bíznak önmagukban, és ettől kezdve csak sétálnak a téglák ketrecében. De még azután is csak kifelé figyelnek. Kapkodják a szemüket ide-oda, és csak járnak-járnak. – Felicián megállt. Rám nézett.

– De nézd csak a vándort! Vagy nézd az erdőn a vadászt, vízen a halászt és hegyben a szőlősgazdát! Igen, az ember társas lény. De először csak egy kemencényi társaságé, csak annyié, amennyien azt körülülhetik. Igen. Ide beül a vándor is. Leül a meleg konyhájában a földműves is. Meghányják-vetik, amit láttak, és amit akarnak, s így megértik a világot is, mert onnan jön mindegyik, ahol látták a napot és az eget. Nézték, és álltak a földön. Ezek beszélhetnek. És ezeknek igaz a szavuk, mert tudják, mit akarnak, és mindegyik ismeri magát, mert egyedül volt. Kár, hogy nincs otthonod. Ugye még konyhád sincs?

– Nincsen.

– Pedig higgyed el, az ember csak így társas lény. Kell, hogy legyen egy konyhád. Ha nincs kemencéd, elég egy csikótűzhely. Aztán az is kell, akik azt körülüljék. Persze, akiket te választasz. Akik a tieid. Ez az, amit úgy mondanak, hogy az ember társas lény.

– Most építünk majd.

– Nem úgy!…

– Amit mi építünk, az más. Az – látszott rajta, küszködik, hogy kimondja-e –, az nekem – itt újra megállt, és a mellére tette a tenyerét –, az nekem már csak menedék. – Valami hirtelen tűz lágyította el a szemét. – Te még nem érted. Ne is értsed meg, orvhalász.

Felicián olyan volt, mint a megtisztuló lélek. – Nekem ez a hely lesz az orvosság. Talán segít… Eddig én is bent laktam, de én is kifelé pislogtam, mint azok, akikről beszéltem. Ott bent mindig csak másokat néztem, és hiába kapkodtam a kormányt. Aki mást néz, az nem látja az utat. Meg aztán szűk is ott benn. Nehéz kerülni. Összeütközik az ember, megtörődik, mint a vasúti szerencsétlenség után. Nézz rám! Az ember társas lény? Ez a társas lény!? Ez? – És úgy hadonászott a mutatóujjával, és oly hangosan magyarázott, hogy az egyik fa ág-bogai közül kiröppent egy rémült kakukk. Aztán csendesen folytatta.

– Pedig neked is építeni kell. Mindenkinek, aki ember akar lenni, annak raknia kell egy kemencét és föléje kéményt. De ennek és majd a tiednek is ott kell állni majd a kettő között. A város és a rengeteg között… Mert megvan a határa mindennek. De az enyém, ez, amit most rakunk, már csak remeteház lesz. Ott van a város. Itt állunk mi. A kettő közé kell építeni. De nemcsak a téglának, gerendának, de a léleknek is ott kell állni a kettő között, a tűzhely körül, mert az is csak akkor melegít, ha körülállják. Addig hideg fény. Most már tudom, így van ez jól, de mi, Anna és én, ketten voltunk, és annyian is maradtunk.

Kiértünk a Baráterdő fenyői közül. Széles szurdokon kellett átmenni. Valahol fönt megmozdult a sűrű. A túlsó oldalon hatalmas makkosba értünk. Ezeken a terebélyes és évszázados fákon ritka volt a lomb. Jobbról kocsinyomféle vitt. Felicián a földet nézte. Valamit mintha elhallgatott volna. Fölötte olyanok voltak a görcsös és bütykös tölgykarok, mint a végzet óriásainak reves karjai.

Azon tűnődtem, sikerülhet-e ez a gyógyulás, amit ő választott? Az kísértett egyre, amit láttam, és ami otthon maradt Feliciánéknál. Most már, e vallomás után, világosabban láttam tetteinek indítékait. – Csak ketten maradtunk? – zümmögött bennem, amint mentünk a makkoltató erdő gyepén.

Nem messze tőlünk, az egyik törzs tövéből, hideg füst gomolygott. Kutyaugatás hallatszott. Erről a tűzről túlságosan szépen beszélt Felicián. Valóban, milyen hideg az a fény. Fölötte a tavaszi ég is milyen hűvös. Az ő háza jutott az eszembe, és Isten tudja, miért, Anna. Felicián ott ment előttem. Ő a gyógyulást keresi, de – amint mondta – egy tűz körül. Nem egy, legalább két ember adhatja az egészet… Hát akkor a jó úton jár?

Messze három ház látszott. Vörösre voltak meszelve. Nagy csend volt körülöttük. Lejjebb, a ritkás erdőben, óriás állásféle látszott. Az egyik része fedett volt. A Fedorovszky-gazdaság kanászházai. Három kanászcsalád él itt.

E gazdag tölgyesekben makkoltatják a fekete sörtés, félvad hercegi kondákat.

A városban ebben az órában kopogtatott Berkenyés a polgármester ajtaján. Valami megbeszélés volt. A városatyák meghittjei ott üldögéltek a torony alatt, a polgármester szobájában. A Mi Megyénk szerkesztője az eredményért jött. A polgármester elégedett volt, és nagy garral csapott le rá.

– Uraim! Itt van a mi szerkesztőnk. Hát, tudjátok, mivel állított be a minap? Micsoda képzelőerő – öblögött Rády. – Megáll az ember esze. Azzal állított be, hogy Sámson Felicián a Geletey-ügy miatt a kastélyban van. – A tanácsosok nevettek. – Hát ez a mi sajtónk. Ennyire fölfújta azt az ügyet!

– Akkor tévedtem – szerénykedett Berkenyés. – Ma már tudom, miről tárgyaltak. Akkor nálunk minden a fején állt. – Rády arcára felhő ereszkedett. – Összevissza hírek jártak – próbálta szavainak értelmét tompítani Berkenyés.

– Na, miről?…

– Pisztrángot telepít Sámson Felicián, és ahhoz… – be sem tudta fejezni a mondatát, máris kipukkadt a nevetés Rádyból. Folytak a könnyei.

– Hát ez az, urak… Ez! Ha-ha-ha. – Múltkor a rák! Büha. Most meg a pisztráng. Mi… van… magával… Berkenyés? Minden… hüllőre… ilyen… érzékeny – szaggatta szét szavait a nevetés vihara.

Pattogtak a karosszékek, és nyikorgott minden ülőalkalmatosság. A szerkesztő hidegen nézett Oláh Lehel felé. Egyedül ő feszengett komoly-kényelmetlenül a hivatalos indítású mulatságon. Kínosan nézett körül.

– Hallották? – könnyezett Rády. Aztán ki-kipukkadt újra, és a térdeit verte. – Mit meg nem ér az ember… Remélem, most nem írta meg újra, maga szerencsétlen?…

Már borotvaélen állt a helyzet, amikor Oláh Lehel megszólalt. Amint hulltak a szavai, minden arcon pillanatról pillanatra csudálatosnál csudálatosabb változást indított. Olyan volt, mintha jól sikerült varázslat igéit mormolná. Szavaira kinek rémült, kinek hitetlenkedő, szégyenkező, megdöbbent és tanácstalan fintorba merevült az arca. Rády már kapkodva dadogta a szavakat, és közben egyre sápadt az arca.

– Igaz lenne? Te magad?

– Igen, Fedorovszky őhercegsége névre szólón tudatta velünk…

A herceg nevének említése rálehelte a végső vonást arcaikra. Mindenki tiszteletteljes áhítattal nézett, Berkenyés pedig átszelelt a titkári szobába. A polgármester és a tanács színeváltozásának következményeit nem akarta megvárni. Inkább lemondott a csatornázási tárgyalás eredményének tudósításáról.

– Itt pisztrángot, és Főméltósága tudatta? – ütötte ki az izzadság és a szégyen Rády homlokát.

– Névre szólón. A támogatást is ajánlotta. Valamit lát benne – válaszolt kényelmetlenül Oláh Lehel.

A városatyák a torkukat köszörülték. – Mit tehetnek? Talán csóválták volna a fejüket? Vagy nevessenek? Amikor Fedorovszky is szerepelt a történetben. Magában pedig mindegyik arra gondolt, mégiscsak micsoda szerencséje van ennek a Sámson Feliciánnak. Egy ilyen história és a tárgyalás után ilyen fordulat?! – Az irigység forr bennük. – Micsoda szerencse. Még mire nem fogja fölhasználni ezt a kegyet ez az ember.

Amikor elhagytuk a kanászházakat, nem is képzeltük, hogy Fedorovszky koronájának fénysugaraiban fürdünk. Mindenki, aki ott ült a polgármester szobájában, csak miránk gondolt. Főleg Sámson Feliciánra. Rády csak annyit mondott, de azt is magában: – Ki kellene irtani az ilyen fickót. Mi a fenét ki nem talál!… Ilyen helyzetbe hozza az embert!

Nem is kereste Berkenyést. Én pedig el sem képzelhettem, hogy amikor hazafelé ment özvegy Csenterich a torony alól, minden lépése után mint emelkedett a tekintélyem. Hogy is számíthattam erre? Elvégre mégiscsak Csuka Feri köréhez tartoztam. Ez az örökké keserűen nevető vándorlabdagrúgó és szabadságapostol volt a mesterünk. Csak mostanában lettem hűtlen hozzá, amióta Felicián kiemelt az orvhalászat örvényéből, és megcsillogtatta előttem ezt a szép szót: Zenélő patak. Neki földi valóság volt. Bennem különös látomásféle, melyet vakon követtem. Csak az volt számomra a szomorú, hogy amióta mint gyógyító orvosságról beszélt a tervről, azóta egyre szélesedő és mélyülő szakadékot láttam tágulni a borház és a halászház között. A szakadék mélyéből hideg fény ragyogott. Magas partjain Feliciánt láttam, amint síkos suvadásokat lép át. Olykor mintha a lelkiismeret meglökne, hogy szóljak, de mit sem tettem. Csak mentem Felicián után, és a rengeteg ölén is ott kísért minket Fedorovszky kegyének ragyogása.

– Ha tudta volna a tanács, hogy hol járunk?… De hogy is tudhatták volna ők?… Bár teljesülne Felicián óhaja, és bár sohase tudnák meg, hová is megyünk…

Lent széles medence feszítette szét a tölgyes hátakat. Benne csillagosan szökött szét az erdei parasztok földjeinek határa. Ezek a királyi-kanászunokák egyre tágították az erdőkben az éket… A dombok között jó rétek és csavargó völgyek nyíltak. Messzire, Isten tudja, hová törekedtek. Fölöttük három megyét is betakart az erdő. Fönn a tetőn, mint szép vörös taréj, erdeifenyők szálas irtása szalad. Alatta ebbe a medencébe igyekszik a Kecskés. Egész lenn már az erdei parasztok rétjein sétál. A makkoltató erdő és a fenyves határán vastag, rozsdás drótszálak feszülnek, magas oszlopokon. Azon belül szoktak megállani meglepett szemekkel a roppant agancsú bikák. – Mi ez? – És csak néz, néz a hatalmas állat. Odanyomja szügyét a drótnak. Koronás fejét forgatja, és átnéz a makkoltató erdőbe. Érzi a párás, hideg drótot a szőrén. Megfordul és visszamegy. Nem érti, mit jelent ez a kerítés. De ki mondhatná meg neki, hogy végestelen-végig, le-föl, dombokon, völgyeken át, ilyen kerítés védi a herceg vadas erdejének határát. Ahol nagy messze egy-egy erdei falu szaporodott az évszázadok alatt a királyi-kanásztelepekből, azok körül is mindenütt vastag és hideg drót kacskaringózik az erdőszélben, mert az erdei paraszt ügyes vadász.

A Tarajos fenyvesei alól néztük a ragyogó medencét, mely messze alattunk egyre szűkülő völgybe szorult össze. Ennek a közepén is átszaladt a drót.

Az erdőaljban hosszú sor putri lapult. Önkéntelen is az jutott eszembe, hogy ezek is Fedorovszky kegyéből élnek itt. Így is volt. Ők a herceg hujjogatói. Senkit úgy nem gyűlölnek az erdei parasztok a világon, mint ezeket az idetelepített cigányokat, mert amikor megindul a bikabőgés, és törvényesen puskacsőre jöhet a szarvas, akkor szétszalad ez a nyárfairtó társaság, és esténként tüzeket gyújtanak és hujjogatnak, kerepelnek, hogy ki ne törjön a vad a parasztok határába, és lopnak, és puskázni se lehet tőlük, mert ezer szemük van. Ezért gyűlölik oly féktelen őket. El is irtották volna egy szálig ezeket, de védi őket a hercegi kegy. Most aztán egy fény ragyog be mindkettőnket. Ők ott, mi meg majd beljebb sütkérezünk abban. Ők hujjogatnak, mi pedig pisztrángot fogunk tenyészteni. Felicián a drótokat nézte. Aztán a távoli, alig látható putrikat.

– Idetesszük a nagy szemű hálót – mutatott az oszlopok mezsgyéjére. – Ott lesz a pisztrángos határa is.

Gondozott cserkészúton ereszkedtünk a völgybe. Körülöttünk magas és átvághatatlan volt a fiatal cserjés. Ahogy lejjebb értünk, egyre ritkult. A völgy a túlsó gyertyánosig talán kilométer széles sem volt. Közepén folyt a mi patakunk. Rétjén pár maradék, vén cserfa állt. A víz szelíd volt és tiszta. Sodrását a dús parti fű lengése mutatta. Felicián nézte a vizet. Talán két lépés széles lehetett. Följebb, a patak mentén, egyre szűkült a völgy, aztán elkanyarodott, és a fák lombjai elrejtették a szem elől.

– Látod ezt a helyet? Itt sétálni fölfelé, de nem így, hanem majd nyéllel, horoggal.

A Kecskést pedig egyre szorította az erdős völgy. A medre is mélyült. A parti vízmosásokból a gyökerek kilógtak. Aztán váratlanul, mint aki megsokallja a szorongatást, megszólalt a patak.

– Hallod? És látod azt a csöndest? – mutatott egy fa aljába, ahol szép, szőke homokon elfeküdt a víz. – Az aztán a hely. – Felicián hangja megnőtt a völgy árnyékával és a víz csörgedezésével. – Na, orvhalász? Láttál-e ilyet, bereki halász? – csúfondároskodott. – Hogy is láttatok volna ilyet ti, a szörtyögő vizek barátai. Pedig olyan azokban a hal is. Compó… Nyálas vacak… Nem is horgászás az. Csibészmunka. Nyakig a nád között. De nézd azt a partot! Látod azokat a kavicsokat? Azok tisztítják a vizet…

Előttünk az enyhe hajlatnál páfrányos totyogóval nyugatra fordult a völgy. A pára bent ült a vizenyős bokrok között. Érezni lehetett a tüdőben is. Itt aztán az oldal hirtelen emelkedett. Ezért volt a lejtő alatt ilyen posványos a víz. De a meredeken úgy táncolt végig a patak, hogy enyhe fátylakat engedett. Aztán fölértünk a széles tetőre, ahonnan legyezőszerű kilátás tárult. Mindenütt erdő szegte a látóhatárt. Ahol egy-egy nyereg volt, a hajlaton új és új dombok mutatták tömött izmaikat. Rétek, völgyi, ligetes erdők, sötét fenyvesek, sárga legelők és irtványok magas szántásai, fiatal erdők táblái és völgyek folyosói tárultak elénk. Nagyon messze, a csillagosan összehorpadó medencékből egy-egy erdei község tornya látszott ki.

A patak itt, a horpadt tetőn, kicsi volt, de olyan, mint a kristály. Itt-ott szétterült, mint vékony fátyol, másutt meg beszédesre szorult. Hol az ég kékjét ragyogtatta, hol meg medrének színeit.

– Ez lesz a pisztrángnevelő. Ide feszítjük ki az apró szemű hálót. Ide, a buktatóhoz – mutogatta Felicián.

Itt kevesebb volt a veszély, hogy a meredek lejtő vörös agyagja záporok alkalmával tönkretegye a vizet. A tető enyhe horpadásában folydogált. Felicián szuszogott. Én meg még mindig az ő beszédjén tűnődtem. Azon, amelyet a tűzhelyről meg az orvosságról mondott. Mire fölértünk, már mint a kísértés szavát, úgy hallgattam a Zenélő patak csobogását. Egy árnyas helyen leheveredtünk. Talán egy óra lehetett. Velünk szemben, magasan, fenyőirtás volt. Közvetlenül mögöttünk bükkös erdő. Felicián pihenés közben egyre csak nézelődött. Aztán fölállt, és elindult a patak mentén. Egy magas padmalyon megállt.

– Ide építjük… Jó?… Mit gondolsz?…

Mögötte sötétlett a széles bükkös. Jó szélfogó. Felicián azon a helyen letelepedett, és evéshez látott. Mintha hangyák mászkáltak volna rajtunk, a fáradtságtól úgy zsibbadozott a lábunk. A levegő üde volt, csaknem hűvös. A patak mentén mintha ritkán járt ösvény vezetett volna, és ott, ahol elérte az alsó fenyvest, barlangos kaput nyitott a lombokon.

Ettől a naptól kezdve otthon is mind gyakrabban tért vissza Felicián olyasmi beszédre, melyben egyre többször bukkant föl a vándorméhészek, favágók és pásztoremberek élete. Olykor a rigászó, kalitka- és léphordozó szegényemberekről is beszélt. Szavai egyszerűek voltak. De olykor a lírai hangulat már-már kilendítette őket eredeti útjukból és céljukból. Az biztos, hogy ezek a beszédei távol álltak a régi Sámson-féle közhelyektől.

Előfordulnak ilyen csodák az életben, amikor egyszerre fölragyog az ember előtt valami, és megmutatja az igazat. Mintha hallaná is a szót: Eddig ez voltál, eztán így cselekedj! Legtöbbször valami csapás súlyától kapjuk a szikrát. És attól kezdve lát az ember. Így volt Felicián is. Áprilisban mindennap új és új viharok gyülekeztek fölötte, és úgy szaladgált a városban, mint kénszagú vihar előtt. De egyik ház kapuja sem volt őszintén nyitva neki. Aztán a törvény előtt, abban a fullasztó teremben, fölvillant az a szikra. Így éltél, és ezek között az emberek között. Ez vagy! Azóta már a vándorméhészekről beszél, akár az ikráztató mellett, akár a horpadt tetőn vagyunk. Az ikráztatóban meg már ott pihennek a ragyogó napsugárban az ikrák is. Nézi őket Felicián, és beszéd közben úgy kerüli a közhelyeket, akárcsak a várost. Még csak nem is bölcselkedik, csak úgy magának beszél, mint az erdőben, amikor a patakhoz mentünk. Lassan jövök rá, hogy mit akar.

– Nézd, neki is van háza, a méhésznek! – Így szokta kezdeni. – Itt lakik a város végén, de ő tudja, hogy a téglák és kövek között milyen az élet. Az nem megy befelé. Tudja jól, hogy kint vannak a virágok, tehát kifelé indul. Jár a messzi réteken, és nézi a virágokat. Elkerüli a tornyokat. Csak épp ránéz a falvakra. Aztán az egyik szántogató gazdától pár négyzetméternyi helyet kér. Azt mondja, ad érte tíz kiló mézet. Az megkérdezi, hogy kicsoda. Azt válaszolja: vándorméhész. A gazda tudja, hogy becsületes ember, mert úgy beszél, és a formája is az. A méhész pedig másnap hoz tíz kast. Aztán megint tíz kaptárral érkezik. Összerakja lassan a méhesét. Olykor esténként hazamegy a város szélére. Fényes a tekintete, és biztos a keze. Mindenkivel szembenéz. – Sámson Felicián szeméből ilyenkor végtelen nyugalom árad, olyan, hogy jó benne megpihenni. De a következő percben újra kapkodni kezd.

– A méhész odabenn a városban sem siet, mert a méhei nem hajszolják. A rét és a virág sem hajszolja. Ismeri jól önmagát, és ismeri társait, a méheket is. Nagyon sokat jelent az, ha valaki ismeri azokat, akikkel dolgozik. Ilyenkor nem kell a másikat nézni, és az sem lesi őt. A róka les mindig. A méhész pedig nyugodt. Egyenesen és jól nő. Tisztán. Ugye nem érted? Pedig egyszerű. – Kicsit zavart a szeme. Mintha önmagával küzdene, mintha valamit szégyellne megvallani. Aztán kezével bizonytalanul a mellére mutat. – Itt belül… Érted? Itt nőtt tisztán és egyenesre…

Felicián bíbelődni kezd az ikráztatóval. Háttal van a városnak. Valahonnan harangszó száll. A lőtér felől pedig fegyvercsattogás. Különös zenéje van a szőlők között a fegyver visszhangjának, amint együtt remeg végig a völgyön a harangszó dalával. Nem tudom, hallja-e ezt a különös muzsikát, amely a két domb között, alig hallható lökéssel úszik a szilvafák közé. Nem hallja, egészen biztos, mert ő mostanában csak befelé figyel. Csak befelé hallgatózik. Ehhez kell neki a patak is. Már én is értem, hogy miről beszél, és látom azt a küzdelmet, amit vív. Ezekkel a beszédekkel keresgél. Úgy belemerült a gondolataiba és terveibe, hogy otthon már újra alig figyelt, pedig nem is régen határozta el, hogy utánanéz Anna magányának. Aztán így folytatja:

– Így vannak a parasztok is, és a halászok is. Ilyenek a hóolvadás után a vándorló juhászok. Ezek mind kemény emberek. Jól nőttek. Nem kerülgetnek senkit, és nem is lótnak-futnak. A földön és a vízen dolgoznak. Az ilyen emberek egyenesen nőnek kívül is, belül is. Ahol élnek, nincs, ami félrenyomta volna őket. Volt hely. Nem kellett jobbra-balra lesniök. Nem kellett hajolni sem. Itt – és a városra mutatott – a téglák szorítják az embert. Nincs hely. Ezért futunk össze… Utána némelyik kívül hibátlan marad, csak itt belül sérül meg – most Felicián félénken a szívére mutatott, és megismételte –, itt belül, ahol ember…

Egyre jobban láttam, hogy mit jelentene neki a patak, de mégse tudtam örülni. Valami bántott, mert láttam, hogy mind kevesebbet figyel idehaza.

Felicián tíz éve horgászott. Tíz éve jött az első szorítás, hogy elindult kifelé. Ez mélyült benne észrevétlen, amint járkált a kisváros egyszerű útvesztőin, melyek rettentőbb keretek, mint a csikorgó vas, sistergő tűz és óriás kémények betonvárosai. Azokban a külső ember csak elszaladgál, de itt a mindig kíváncsi szemek, mindig hamis szájak és hegyes fülek szorítják az igazit, a belső embert, amelyikről Felicián beszélt, amikor szívére tette a kezét. Ez az ember sérül meg, és ez nő rosszul ezekben a tespedt, kis közösségekben.

– De ki látta az ő tervét? És ki törődik egy emberrel? Pedig volt valami olyan Felicián küzdelmében, ami oda le, épp ennek a völgynek szólt. Felicián mindannyiónk útját kereste. Mint a próféta, úgy akart visszatérni, fényes szóval: – Íme, ez lettem én! Ti is cselekedjetek! – De ki látta tervének lényegét?…

– A város?… – A Csenterichet és a többit is csak a pisztrángok és az izgatta, hogy hol lesz? Meg az, hogy a tervet beragyogta Fedorovszky nevének fénye is. Ez akkora dísz volt, amivel senki nem dicsekedhetett a városban. Még maga a város sem! Egyszer járta csak a hír, hogy kitünteti utcáit lábának érintésével. Akkor a város és uradalmának helyi kormányzósága azt sem tudta, melyik lábára álljon a megtiszteltetéstől. A Montenegró emeletét kiürítették, és áttörték a falakat egyik szobából a másikba. Úgy volt, hogy itt száll meg. Elfelejtették, hogy a városban kastélya van. Vagy talán nem is akart egy fedél alatt lakni az alkalmazottaival? Így aztán heteken át hordták a bútort és a pálmákat; végre pedig aztán megjött a lesújtó hír, hogy mégsem jön.

Nevének akkora volt a varázsa az erdő és a szántóföld között, mint a megnyilatkozásnak. Minden úgy történt, ahogy ő akarta. Pedig láthatatlan volt. Ezek után érthető, hogy nevünk és a pisztrángtenyészet terve úgy libegett a polgárok szeme előtt, mint az eltévedt délibáb a tölgyfák fölött. Ami rosszindulat és irigység bele mert vegyülni az egész ügybe, az kizárólag személyünkre hullott. De ezt sem merték nyíltan hangoztatni. Nem tehettek úgy, mint akkor, abban a híres ügyben. Inkább csak suttogtak.

Csak Virág úr, aki ki sem dugta az orrát az irodájából, egyedül ő tudta, hogy mit akar Felicián. Ez az egy látott, és örült annak, hogy talán meggyógyul a másik. Én, aki mellette voltam, bizony egész másképp láttam. Mert az ő tanításaiból szűrtem le, hogy egy ember még nem egész ember, különösen, hogy a magányos férfi nem az. Így, valahányszor a fűrész széjjelválasztott egy-egy törzset, mindig Feliciánra meg Annára kellett hogy gondoljak. Ezek a fák ott feküdtek, a Kecskés felé vágódva, az üde és lósóskás pázsiton. Csattogott a fejsze, és sírt a fűrész már második napja. A megnyitott fákból édes és fanyar illat szállt. Vörös kérgük alól majd kicsurrant a kristály gyantalé. Ahogy fonnyadtak, a gyanta- és fenyőillat is egyre erősödött. Ilyenkor legerősebb a fák vérkeringése. Ilyenkor szív legmohóbban a gyökér. Dolgozik a kéreg, és a fanyar-édes favér csoda, hogy ki nem buggyan a toronymagas, vékonyka ágak rügyein. Csak ragyogott az áttetsző levelekben.

Émelyítő volt az erdőszél ettől a fákból csurgó illattól. A fejsze pedig csattogott, és az égen mind több kíváncsi madár jelent meg. Először csak a cserjék között csipogtak és berzenkedtek a két favágóra a vörösbegyek. A pataktól idepittyegtek a lilék, mérgeskedtek a cinegék, és hallgatták némán a fülemülék. Aztán az égen megjelent méltóságosan egy-egy karvaly, és átúszott pár héja. Ilyenkor nagy csönd lett a bokrok között. A vörös vércse mintha odaszögezték volna az égre, úgy függött fölöttünk. Mindegyik kíváncsi volt. Szétszaladt a hír az erdő lakói között. Az őzek sem jöttek már inni. Elkerülte a szarvas is a Kecskésnek ezt a szakaszát.

Én meg második napja figyelek valakit. Ott áll fönn, a szép fenyőtaréj alatt, az irtás szélén, ahol a legmagasabb a tető. Arra vártam, hogy majd lejön. De csak állt és nézett kíváncsian. A Tarajos elég messze volt. Az arcát nem lehetett kivenni. Fekete nadrágban volt és tarka ingben. Most látom másodszor.

Jó melegen süt a nap. Azon tűnődöm, ki lehet? Miért jött vissza? Honnan jött? Nekidől most az egyik törzsnek. Nyugodtan támaszkodik. Egész biztos, hogy mosolyog is. Milyen jó az ilyen nyugodt, ismeretlen embert nézni. Tacskókutya ugatása ébreszt. Az erdős. Mire újra fölnézek, nincs már ott az én emberem. Hiába keresem. Biztos volt valami oka, hogy eltűnjék. Én meg hallgatok róla.

Az erdős úgy tervezi, hogy holnap legallyazzák a szálfákat. A favágók is azt mondják, hogy elég lesz a döntött fenyőből.

– A tanár úr, ugye, holnap jön?

– Úgy mondta. Kocsival jön, és magukhoz viszi, amit hoz.

Már második napja az erdősnél lakom. A ház kis irtványon áll. Egy út futott bele az erdősház világába. Mintha csak azért épült volna oda, hogy mindenkit megállíthasson. A belső udvart drótkerítés védte. A külső kertet pedig vaskos cölöpökre szögelt csóragok rácsa. A szarvasok és a disznók sokszor körülállták éjszakánként ezt a kis veteményeskertet.

Másnap Ferenczi, az erdős, korán fölkelt. Mikor lejöttem a patakhoz, a két favágó már gallyazta a sorjába döntött fákat. A Tarajos tetején már csillogott a nap. Csak az az ember hiányzott onnan.

A patak buktatójából, ahol meredeken az alsó völgyre hajlik, pára emelkedett. Szinte cseppent a levelek csücske. A messzi, magas legelőkön köd feküdt, mintha nagy, fehér bivaly lenne. Egyre nyújtózkodott, hentergett a fűben. Aztán, mintegy varázslatra, arányosan fogyni kezdett az én állatom. Amíg néztem, arról tűnődtem, hogy szóljak-e a favágóknak arról az emberről. Furdalt a kíváncsiság, hogy ki lehet?

– Ott fönt kora délutánonként látok valakit.

A két favágó oda nézett, ahová mutattam. Tanácstalanul néztek össze.

– Milyen formájú?

Mit is mondjak? Nehéz felelni, mert messze volt.

– Tarka inge van és fekete nadrágja.

A két favágó húzogatja a vállát. Végre az egyik kiböki.

– Mihál lesz.

– Milyen Mihály?

– A Magános Mihál.

Megüt a különös név. Érdekes, biztosra veszem, hogy rátalált a favágó.

– Miféle ember? – és azon kapom magam, hogy csak azért érdeklődöm most, mert nincs itt Ferenczi. Az egyik a lábához teszi a fejszét, a másik meg dolgozik tovább.

– Idevaló falusi embör. Tisztösséges neve is van. Hogy is híjják?

– Hajagos Mihál.

– Persze. Hajagos Mihál. Különös embör. Azért híjják magánosnak. Az aptya is ilyen vót, de nem fénótás. Jó gazda, híres gazda vót. Az istállóján átvezette az erdei forrást. Ragyogott is az az istálló. A trágyás levet meg szétlopta kis csatornákon a veteményöskertyében. Csudájára járt a falu. Ennek a fia lesz ez – és fölnézett a tetőre.

– Ott biztos ü át. Az illen heleket szereti.

– Hogyan? – lep meg a következtetés.

– Illen helre épűt. Azóta híjják Magános Mihálnak a falubeliek.

– Hová épített?

– Úgy vót, hogy a Hajagos Mihál benn a faluba örökűt. Aztán eladta aszt. Valami beleütött. Megvette ezt a helet. Szóval, azt, ami odébb van a vőgy szájátú balkezes. Szép darab főd, az erdő szélibe. Van háza a faluba is, de ő ide épűt. Az asszony talán ki se jár hozzá. Azt mongyák, hogy nem szíveli a falut. Egyedül él itt kinn. Azér hijják így. Kinek-kinek megvan a maga bolondériája. Ez az üvé. Nem is haragszik, hogy így hijják…

Amint hallgatom, Felicián jár az eszemben.

– De csak emliccse valaki a gramafonyt – böki oda a másik.

– Mi van azzal a gramofonnal?

– Azt nem szereti.

– Miért?

– Az aptya eccer mögkérdezte a jegyzőt. Igaz-e, hogy az ember hanggyát hótta után is el lehet tenni? A jegyző csak nehezen értette meg, hogy mit akar. Ez után történt, hogy az öreg kiszekerezett az állomásra. Csak harmadnapra kerűt haza. Beállított a jegyzőhő. Hoszta a lemezt, hogy tegye e. Itt a végröndölet. Ebbű szólok nekik hóttom után. A jegyző alig tudta rávenni, hogy írást is csináljon, mer hárman örökűtek. De rávette a jegyzőt, hogy először ű beszél. Igy akart hótta után is kösztük maranni. Szerette a birtokát…

A nap már lassan a patak fölé emelkedett. A kavicsok között a parton megjelentek a barázdabillegetők.

– Amikor etemették, a két gyerököt meg a lányt hivatta a jegyző. Főteszik a lemeszt. Amikor rázendít az öreg a tőcsérbű az ű bibliás hanggyán, a lány alá oda köllött tóni a széket. Végül még átkozódott is: így meg úgy, ha nem tartyák meg a röndölközéseit! Mihál kiugrott az ajtón. Nem is hagatta végig.

Aztán a fejsze csattogott tovább, és sírt a fűrész. Én meg fölmentem a tetőre. Leültem oda, ahol a Magányos Mihályt láttam. Nem csoda, ha idejött. Még akkor sem, ha tilos a járás a hercegi rengetegben. Kellemes gyantaszag lengett a kérgekből. A hosszú, messzi-messzi irtásszél olyan volt az enyhe hullámzású tetőn, mintha vöröslilára festett kerítés kígyózott volna. Innen láttam, milyen kicsik a favágók, Ferenczi és Felicián is, aki megjött.

Alig leérek, azzal fogad, hogy még ma menjek haza.

– Miért ez a nagy sietség?

– Valakinek kell otthon lenni. Netán eső jön, és még kiviszi a víz az ikrát…

Más lehet a sürgetés mögött – suttog valami.

Valamit sejt talán? De akkor is, miért én menjek?… Különben sem szabad neki megtudnia semmit… Mit is tudhatna meg? – füllentek magamnak. Pedig engem is bánt valami. Azért idegesít ez a fűrész is, amelyik kettészabja azt, ami egy, amiről Felicián beszélt. – De mi közöm az egészhez? – mégsem tudok megpihenni. A türelmetlenség is izgat. Azt várom, hogy a tetőn megjelenik-e Magányos Mihály. A favágók beszéde óta úgy vagyok vele, mintha közel érezném magamhoz. Ő az egyetlen ember, aki tolakodás nélkül, csendes szemlélődéssel érdeklődik a Zenélő patak után.

Alighogy fölnézek, látom, hogy kilép. – De miért húzódik vissza a bokrok közé? – Nem megy el, csak ott áll a bokrok mögött. – Talán az erdős miatt? – Szeretném megismerni. Veszem a hátizsákot, de mielőtt indulnék, Felicián félrehúz. Kényelmetlen így négyszemközt lenni vele. Akárcsak Annával volt. Nem akarom egyik bizalmát sem. De Felicián másról beszél.

– Kérjed el Annától a vadászalsómat. Hátha hideg lesz esténként.

– Dehogy lesz hideg. Minek az? – tiltakozom.

– Csak hozzad el! Szükségem van rá. Hozzad azzal együtt, amit csomagol.

Úgy indulok, hogy holnapután jövök. Látom, örül, hogy este előtt hazaérek.

Nem az alsó völgynek megyek, pedig arra kényelmesebb az út. A kíváncsiság kerülővel a tetőre visz. Hátha találkozom Mihállyal. Az egyik favágó néz utánam. De nem találom a tetőn. Hiába nézelődöm. Mintha elnyelte volna a föld. Forgatom a fejem, merre lehet a háza, de épületet se látok sehol.

Öt óra járás után értem el a szőlőket. A zsaluk lapulnak Felicián házán. Már szürkül. A város fölött sugaras por libeg. A három torony fényt kap. A szőlő kapuja zárva. Zörgetek. Aztán kiáltok is. Csend van. Anna, úgy látszik, nincs még itthon… Igaz, mit csináljon itt egyedül?… – mentegetem Annát. Azért mégis szorító érzés van bennem.

Aztán bemásztam. Megnéztem az ikráztatót. Az alkonyatban semmit sem látni benne. Sötét és fekete a cementedény alja. Négyszögletes, tátongó gödör. Csak a hársfa vályúban csörgedezik kedélyesen a forrás vize.

Másnap ebéd után, mielőtt özvegy Csenterich álom utáni meséjét megkezdhette volna, újra kimentem. Már a bolgárkertészek földjeiről láttam, hogy a nyugati zsaluk éppúgy vannak, mint tegnap. – Mi lehet Annával? – Talán a nap? Persze, ez a nyugati oldal. Azért zsaluzott le. A túlsó oldal a hűvösebb… Ott majd másképp lesz. – Ahogy fölértem, újra csak az tárul elém, ami az este… – A fele se tréfa. Mi lehet ez?… – Kiáltok.

– Asszonyom… Nagyságos asszonyom… Anna…

– Na… na… – veri felém a csupasz, sárga fal. Olyan élesen csattan a gyors visszhang na-na, mintha valaki tolakodást utasítana vissza. Anna is szólhatna így – jut eszembe hirtelen. A visszhang átcsapódik a másik dombra, a hegy doktora szőleje felé. Arra nézek, és úgy elszégyellem magam, mintha valóban leintett volna Anna. – Mi közöm ahhoz, hogy ő hol van, és merre jár? – De nagyon rossz nézni az üres borházat. Aztán a megbízás. Egy hosszú, meleg alsót kell kivinnem! Hol a fenébe járhat Anna?

Mit tehettem mást, mentem vissza a városba. Az is bosszantott, hogy nem voltam egész tanácstalan Anna holléte felől. Tudtam jól, hogy hová indulok. Nagy Mátyás szentképnyomó és könyvkereskedő üzletébe. Milyen kellemetlen ez is. Ilyen dolognak járni utána… Ott ért aztán a másik meglepetés. Nem Mátyás, hanem egy rokona ült a pénztárnál. Erre olyan zavarba jöttem, mint mikor valakit fülelésen kapnak az ajtó előtt. Szegény férjek. Ezek miatt a buta helyzetek miatt vannak ők is ilyen zavarban!… Nem ám az ügyefogyottság?… Most látom, milyen kis legény vagyok, amint kérdően néz rám Mátyás rokona… Valamit mondanom kell.

– Itt bent van Nagy úr?

Belepirulok. – A rosseb egye meg az ilyen ügyet! Többet senkinek a vadászalsóját nem vállalom.

– Nincs… A szőlőben dolgozik. Pár napig be se jön.

Ez kellett még. Kitüzesedik a fülem töve. – Na, most kérdezz tovább? Most mit csinálsz? Ha elmegyek a szentképnyomó szőlejébe, és ott találom Annát, azt nem mondhatom meg Feliciánnak. Hazudni? Azt meg nem tehetem. – Azon kapom magamat, hogy szűk az utca. Végre jön a mentő ötlet. Nyargalok újra a borházhoz. – Hogy eddig nem jutott az eszembe! Írást hagyok a verandán, hogy mi járatban vagyok. Egyszerű. Holnap aztán újra kijövök. Estére úgyis megjön Anna. Ezzel aztán minden rendben lesz. Hazudnom sem kell… Még hogy én utánajárjak? Mátyás szőlejébe menjek? Hogy jönnék hozzá? Hátha nincs is ott? Mi vagyok én? És ki bízott meg ezzel?

Újra bemásztam, aztán megírtam a lapot. Odatettem a verandaasztalra. Rátettem egy téglát. Majd estére elolvassa. Mint aki jól végezte dolgát, megnyugodva indultam el a szürkületben.

A Herceg soron feslett a hárs. Édes illat játszott a lányok hajával. A kertecskékből a locsolás szaga szállt. Mintha csak kint lettem volna a Zenélő pataknál. Amióta kint vagyok a pataknál, még csak eszembe sem jutottak a szép varrólányok, akiket Csenterich úgy nézeget áhítattal a kertjében. Megfeledkeztem arról is, hogy ilyenkor a városi ligetben kék és lila fényben táncol a szökőkút, és hogy a cigány szívolvasztóan kesereg a zöldkocsmákban.

A túlsó oldalon, a hársfasorban, két ember megy. Beugrom egy kapu alá. Anna és Mátyás az. – Isten ments, hogy észrevegyenek.

Nem néznek felém. Anna nevet. Tán azért viselkedik így, mert arra gondol, hogy ki törődik ezzel az öregedő emberrel. – Hála Istennek, már ki is kerültem a vonalukból. – De mégis egyre nő a zavarom. – Rájuk kellett volna köszönni. Az is nehéz! Jobb így… Így legalább nem tudja, hogy láttam! Holnap erről nem is szólok Annának. Csak magamhoz veszem a holmit… Feliciánnak sem szólok erről.

Amint mentem, egyre csak csóváltam a fejemet a hársfaillatú estében. Folyton Feliciánt láttam. Észre sem veszem, hogy ábrándosan ragyog a hold. Mindig sötétebben látok. Sok körülöttem a fekete és hideg árnyék. Csak bandukolok, és sehogy sem tudok szabadulni a gondtól, ami ezzel a megbízatással szakadt a nyakamba.

Másnap reggel megint ott gyötrődtem a levelem előtt. Azonmód feküdt az asztalon. Hozzá sem nyúltak. – Kellett nekem nem köszönni? Most aztán mit csináljak? Világos, hogy haza sem jött Anna.

Így ültem, indulásra készen, órák hosszat a verandán. Csak vártam, pedig szerettem volna délre kint lenni. – De hogyan menjek? Mindennek az oka ez a büdös gatya! – Előttem a hátizsák, benne a kenyér, szalonna, só, burgonya. Kezemben a bot, és csak várom Annát.

Most menjek ki a Mátyás szőlőjébe? Ezek után már nem állíthatok ki… De mit tűnődöm… Az is lehet, hogy itthon volt Anna. Csak nem vette észre a lapot.

Fölállok, és nézem az asztalon a téglát és a lapot.

– Miért vette volna észre, hiszen annyira lenyomattam a téglával?

Gyorsan megyek ki. A cédula a kezemben. Iparkodom a Szarvashát felé. Estére mégis kint leszek. – De mit fogok mondani? – Aztán dühösen összetéptem a lapot, és bedobtam az egyik bokorba. Azt súgják az orgonalevelek, hogy cinkos vagyok. – Nem fogsz szólni semmit… Tehát cinkos vagy… – Mintha a széncinkék is ezt kiabálnák utánam. Úgy érzem, mintha a hátizsákomban vinném az egész város minden szennyesét… Elhatároztam, hogy hazudni mégsem fogok. Legföljebb hallgatok. De ha kérdez, és ha a kérdéseit jól irányozza?… Az nem lehet!… Felicián nem is gyanakszik. Különben is azt csinál Anna, amit akar. Eddig is így volt…

Mikor elértem a horpadt tetőt, körbe a peremen úgy ragyogott az alkonyi nap, mintha a kis dolgozó csoportot karikázná.

– Nagyot késtél – köszöntés után ez az első szava.

– Ebéd után indultam.

Leülök a fölszabott fákra. Abbahagyják ők is a munkát. Felicián odaül mellém. Nézi a hátizsákot.

– Mit hoztál?

Mondom, amit hoztam, és szorít az ingem. A nyakam ki is gombolom.

– Elfáradtam – terelném odébb a szót, de ő kérdőleg néz tovább. Hát csak azért is hallgatok. Fölállok, de mielőtt meglépnék, kérdezi:

– Elhoztad a meleg alsómat?

– Nem. – Még igazat beszélsz – bukik föl bennem. – Még igazat, csak jól vigyázz – zakatol az értelmemben valami.

– Mért nem? – néz kutatóan.

– Mert nem volt már otthon Anna.

Ügyes a válasz. Mégis lüktet a halántékom, mert úgy érzem, hogy máris félrevezettem. Újra kérdez. Viaskodunk. Ő valamit meg akar tudni, én meg azon küszködöm, hogy ne tudja meg, de úgy, hogy a becsületemen se essék csorba. Neki a felesége jár az eszében. Nekem a barátság, hogy szemét ne kerüljön bele, mert akkor, akkor vége ennek a pataknak! Fekete lesz a habja. Keserű a vize, és szétkorhad ez a ház, amelyet még meg sem raktunk.

– Találkoztál vele?

– Természetesen.

Ha most azt kérdezi: – kivel volt? és hol? – biztos, hogy az igazat mondom. Már vártam is. De elkerülte. Pedig láttam az ajkán a szavakat. Mintha akarattal cserélte volna át.

– Miért nem szóltál akkor neki?

– Gondoltam, mit zavarjam az utcán, mikor másnap is szólhatok… Meg messze is volt tőlem.

– Aztán?

– Aztán már nem volt otthon ma délelőtt, mire fölmentem. Biztos piacra ment. Így aztán nem tudtam vele beszélni. Különben is, fáztál, hogy annyira nyaggatsz?

– Igenis fáztam és fázom.

Áthatóan néz rám, és szavaiban éles indulat vibrál. Még így se láttam. – De mi bántja?… Amit én sejtek? Ha így van, akkor meg mit akar tőlem? Miért néz rám így? Tehetek én erről? Hiszen én is csak sejtek! Hogy jönnék most ahhoz, hogy amit gondolok, azt a fejéhez vágjam, mint a fejszét.

– Holnap hazamegyek! Majd én ráérek beszélni vele.

Mintha lepleznének valamit a szavai. Valamit, amit mégiscsak magával hozott, amikor ide kijött, hogy gyógyuljon.

Egész éjjel azon könyörögtem, hogy másnap Anna otthon legyen. Kint aludtam az erdős méhesében. Egyik kasban valami verdesett, alig hallható remegéssel. Biztos éjjeli pávaszem. A méztolvajt most ragasztják oda langyos viasszal a méhek. Talán az vívja a haláltusáját. Egyre csak Felicián járt az eszemben, meg a patak. Aztán, hogy nem jött álom a szememre, kimentem csendesen. Olyan hideg volt, hogy vacogott a fogam. Fönt, a horpadt tető peremén, ahol tegnap az a keretező napfény tündökölt, különös volt az erdőszél. Olyan volt a horpadt völgy a fennsíkszerű tetőn, mint széles, csillogó tál, melynek faláról a holdfény mind, mind lecsurog, és ott gurul tovább, a rétek harmatján. Aztán, mint mikor a párás ablakon a téli nap sziporkázásában elindul egy csepp, és végigfut, úgy csordult ez az összegyűlt holdfény a rétről a patakba. Az pedig mintha nem is a vizet, de a holdfényt vitte volna, úgy ragyogott. Valótlanul szép volt a Zenélő patak völgye a holdtöltében. Rémülten néztem, mint azt, ami elillanhat. Arra gondoltam, hogy csak álom, mert egy hajszálon múlik, és vége az egésznek. Felicián még ma reggel hazamegy.

Úgy látszik, a gyaloglás, a hideg, a holdtölte nyugtalanító ragyogása és a vívódás is kimerített, mert nagyon elaludtam. Arra ébredtem föl, hogy édes kenyérillat szűrődik be a méhes résein. Eztán megint egy hétig nem lehet érezni a cserfák között a tüzes kemence és a kenyér illatát. Olyan volt ez az illat, hogy az embert arra kényszerítette, hogy a családjára gondoljon. Téli vagy őszi reggelre gondol, mert másképp nem is tehet. Langyos szobára, vagy télen a konyhára, ahol nyárfa melencében kenyeret dagasztanak. A kovász és a liszt szaga, az összeállt tésztaillat belengi a konyhát. Belopakodik még a gyermekszobába is. Nálunk legalábbis így volt. A kovász kicsit savanykás, jókedvű illat, és az ember éhes lesz tőle, mint az uborkától. A liszt meg olyan, hogy az ember tüsszenteni szeretne, mint mikor ragyogásba néz, vagy fosztott tollat lát nagy, puha felhőkben a hosszú asztalon. Szóval, ingerli az embert, hogy valamit csináljon. Olyant, amin mérgelődnek vagy mosolyognak az öreg cselédek és a szülők. Alig tudtam megállni gyermekkoromban, hogy ne tüsszentsek ilyenkor, hadd repüljön szét a pihe, mint a hópehely. Amikor már a liszt és a kovász együtt van, az egészen más. Akkor elcsendesedik az ember. Nyugodt lesz és mosolyog. Aztán a tücskökre gondol. Azokra a kis, fekete, léhűtő emberkékre, akik csak fenik a bajszukat, és egész nap hegedülnek. Ezeknek a vidám emberkéknek a legszebb domboldalakon vannak a pincéik. Napos, ragyogó fényben szórakoznak a szőlők mentén. A nagy emberek szőlői körül. De a nagyok csak ritkán hegedülnek és mulatnak olyan jókat, mint ők. Ha ezek tudnának embernyelven, biztos vagyok benne, meg is kérdeznék, hogy minek nektek, emberek, a szőlő? Én meg azt szeretném megkérdezni tőlük, hogy ha egész nap mulatnak, akkor mégis mitől olyan potrohosak. De most nem is róluk beszélek, mert miattuk egyszer verést kaptam, amikor fölgyújtottam a gyüdi barátok rétjét. Persze, nem készakarva. Csak gyerekfejjel tücsköt akartam lőni. Aztán a gyutacs olyan lángot vetett, hogy belekapott a tücsöklyuk füves szakállába, és úgy elharapódzott a tűz, hogy félreverték a ferencesek a kegytemplom harangját.

Szóval, nem ezekről akarok beszélni, hanem olyasmikről, amelyek akkor jutnak az ember eszébe, amikor dagasztanak, és a nyárfa teknőnek jó az illata. Azokról a tücskökről, amelyek az Inker gyerekek pékségében laknak. Ezek ott melegszenek a piros szájú kemencék körül. Sohasem lehet látni őket. Ők altatják és ébresztik a lisztes péksegédeket a legszebb muzsikával. Cirip, cirip… és olyan bágyadtan andalító a hangjuk, hogy könnybe lábad a szem. A boldogságtól alszik el az ember, és a cirip, cirip reggeli vidám dalára kel. Aztán fölkapják serényen a hosszú nyelű kenyéröltő lapátokat az álmos péksegédek.

Ilyesmi járt az eszemben, amikor kászálódni kezdtem. Kint zümmögtek a méhek. Ahogy kiléptem, egyszerre éreztem a méz és a kenyér illatát. Ritka az ilyen boldog pillanat az életben. Újra a vándorméhészek jutottak az eszembe és Felicián, aki most ott ballag valahol az erdőben, és megy, megy hazafelé. – De mi viszi? Az nem lehet, hogy csak a vadászalsó… Az ikrák talán?

Milyen az ember. Egy ilyen este után a szép reggel hogyan megnyugtatja. Elfelejt mindent. – Nincs semmi baj. Semmi baj – mondogatja. Így mentem a favágókhoz.

Ferenczi és a két favágó szögletesre dolgozták a legszebb fenyőket. Ezeken áll majd a ház, és ezek tartják össze a ház falát is. Lassan már az építésnél tartunk.

Beálltam fűrészelni. Egyforma hosszúra szabdaltuk a törzseket. Ferenczi mától állandóan itt dolgozik. A munka lassan még inkább megnyugtatott, de olykor csak visszatért a gondolat: – De mi lenne akkor, ha Felicián kiesnék a tervből? Mi lenne velem egyedül?… De hová is eshetnék? – Rémülten néztem szét a völgyperemen. Hát ez lenne az a szakadék… És ez a patak lenne az, amelyik úgy csalogatja, mint a lidérc? Csak nagy lassan kezdte sóhajtani és sziszegni a fűrész, hogy: – otthon lesz… otthon lesz…

Ebédkor váratlanul azt kérdezi az erdős:

– Családos ember a tanár úr?

– Igen.

– Gyerekei is vannak?

– Nincsenek.

– Az nagy baj. Anélkül nincs család. Boldogan élnek?

– Megvannak… – felelem zavartan. Talán belelát ez az erdei ember a munkánkba? Talán azt firtatja, hogy mit keresünk itt kinn?

Ő a második ember, aki figyeli a munkánkat, és segít is. Persze, utasításra. Nézek a Tarajosra. Odaemeli ő is a szemét. Ott áll az első ember. Az csak kívülről néz, de ez, úgy érzem, aki itt fekszik mellettem, úgy látszik, innen a völgyből is mélyebbre lát. Intek a tető felé Mihálynak mint régi ismerősnek. Két napja nem láttam már. Gondoltam, üdvözlöm. Ő is megismerhetett, mert mintha a kalapjához nyúlna.

– A Magányos Mihály – mondja az erdős.

Újra intek. Az erdős azt mondja:

– Nem jön le, mert itt vagyok, és tudja, hogy nem egészen szabályos, amit csinál.

Az erdős folytatja:

– Ez se boldog ember. – Úgy néz rám, mintha bocsánatot kérne. – A faluban van háza, aztán mégis itt él. Messze a falutól. Azért keresztelték el így.

– Maga is magányosan él… – vetem oda.

– Az más. Én ott élek, ahol az asszony és a gyerek.

Mintha csak Felicián szavait hallanám újra a tűzhelyről. Egymás mellé állítom őket. Aztán a borházat látom csak, és arra gondolok, hogy ez az erdős nem is sejtheti, hogy milyen egyedül maradhatok én is. Nyugodtan beszél.

– Mi lenne, ha mindenki így csinálná? Valahová csak tartozni kell! De így? Ez sehol sincs – int a tetőre. – Úgy ni! Úgy tűnnek ezek el – mutat oda, amint észreveszi, hogy üres a fenyők alja. – Ilyen egyedül mindig nehezebb. Az ilyennek előbb-utóbb rossz lesz a vége.

A nyers élet beszél csak ilyen egyszerűen, ahogy ez az erdős. Tanácstalanul nézek a patakra. – És az élet Anna lenne? – kísért valami. – Én pedig épp róla hallgattam. – Talán azért ment volna haza Felicián? – Valami kínozni kezd.

A völgy szájában elsötétedik a rét, majd meg újra fölragyog. Mintha láthatatlan, óriás szarvasok száguldanának egyik erdőtől a másikig. Előttünk vastagok és dagadtak a felhők, mint a fakadásra kész tömlők. A favágók és Ferenczi is csomagolnak. Indulunk. Úgy jönnek utánunk a felhők, mintha látnák, hogy előlük menekülünk. Az első csepp mintha kivágta volna a zsilipet, olyan felhőszakadás lett. Mintha vízfüggönybe csavartak volna mindent körülöttünk. Se út, se patak. Csak itt-ott fényesedik meg a millió, sűrű vízfonál. – Mi lesz a patakkal? – Most állja a próbát. Milyen szerencse, hogy nincsenek benne az ivadékok. – De mi lesz, ha csupa iszap és sár lesz a vize? Akkor kiderül, hogy csak ábránd volt az egész, mert a sebespisztráng kényes állat. Nem bírja a mocsarat. – Megint Felicián jut az eszembe. Dobolnak, pattognak rajtam a esőcseppek. – Mi lehet odahaza?… Mekkora otthon az ár? Visszajön-e? – ez suhog, zúg bennem, amint csapkod és paskol az eső. – Ferenczi! – Itt vagyok! – szól közvetlen mellőlem. Ott áll egy bükkfa tövében. Árad a patak, és az a bosszantó, hogy bár a patakra kémlelek, mégis állandóan a városra gondolok. Talán nem is a ruhám ázott át. Úgy érzem, mintha izzadnék. A homlokomról is mintha a veríték folyna. A tarkóm is csupa víz már.

A vízsávok közül a törzsek végre elősorakoztak. Az eső szél szerint hajló, vékony függönye és a törzsek vastag, fekete szálasa különös látvány volt.

Reggelre aztán olyan fekete volt minden fatörzs, mintha nem is eső, de tűz kormozta volna be. A levelek a zápor után megsötétedtek, mint a mély zománc. Kék volt az ég, de hideg és mély ragyogású. Aki tegnap kint volt, és látta az éktelen tömeg vizet, az tudja csak elképzelni, hogy milyen rettentő nagyok lehetnek az erdők kútjai. Már alig szivárgott a víz. Beitta mind az erdő.

Lóhalálában mentem a patakhoz. Az első ember voltam, aki látta a felhőszakadás után a nyúzott, lompos rétek között. Vize nem tükrözte az eget. Olyan volt, mintha vörös mész füstölt volna benne, de csak a szélein. A sodrásban sárga löszszemecskék csillogtak. A madarak csak most kezdtek előjönni a lombok közül. Lent a zúgónál szép bika állt. Állt, és hallgatta, hogy zúg a mély völgytorok. Öreg bika, mégis kicsalta a zúgás. Kevésszer hallhat ilyent az erdőn.

A két favágó, aztán később az erdős is megjött. Már illesztgették össze a gerendákat. Várakozva ültem. Hol a tető, hol meg az erdészház felé kémleltem. De hiába figyel ilyenkor az ember. Az öröm és a bánat láthatatlan utakon jár. Íme, Felicián is ott áll a pataknál. – Felicián az! Otthon volt Anna!… Otthon volt! – kiáltozik bennem. Alig tudom türtőztetni, hogy ne ugráljak, és ne rikoltozzak, mint a bolond. – Mi az, még sincs valami rendjén? – Úgy áll a parton, mint akinek valami nyomja a szívét. Ha nagyobb lenne a víz, talán félteném is. De most látom csak, tele a hátizsák. – Nincsen semmi baj. Teli a hátizsák.

De a kézfogása bizonytalan. Nem kapcsol össze. Mintha inkább taszítana. Rám sem néz nagyon. Más, mint amilyen szokott lenni. Már sejtem, honnan fúj a szél, és föllélegzem. – Biztos a réginek tart. A szoknya körül amolyan tilos vízen halászónak, akinek Csuka Feri az apostola! – Annál kedvesebb Ferenczihez. Nevetni szeretnék ezen, de nem illik. Csak belülről mosolygok, hogy itt van Felicián.

– Bent is volt eső?

– Bár ne lett volna. – Bontogatja a hátizsákot. – De neked, ha eléred a várost, minden más fontosabb. – Kiveszi a zsákból a vadászalsót. – Tegnap mosták ki. A szárítóról belevágta a szél a sárba. Ennek is te vagy az oka. Ha elhozod, nem jártam volna így. De azért is elhoztam. – Nézegeti az alsót, amelyen látszik, hogy a sárban volt.

– Az a fontos, hogy itt vagy. – És annyira húzza a szám szélét a nevetés, hogy rám szól.

– Mit röhögsz? Kiöblítem. Aztán itt megszárad. De téged többet se küldelek semmiért. Anna se látott. Mit hazudtál, hogy láttad?…

– Láttam, ha mondom, de messze volt.

– Nagyon kényelmes lettél. Fönt se voltál a háznál.

– Fönt voltam. Érted? De elment már hazulról a feleséged.

– Mentél volna idejében.

Hagyom, hadd beszéljen, és nevetem, amint a patak felé megy. Utánarikkantok.

– Abban akarod kimosni? Még piszkosabb lesz. Majd holnap – vetem oda, és röhögök örömömben, hogy együtt vagyunk.

Nagyon szép az ilyen eső utáni, kimosott világ… A nap úgy tündöklik a leveleken és mindenen, mintha üveggel fújták volna be az erdőt és a rétet. A Tarajoson is ott áll Hajagos Mihály. Csak pár percig, mert megindul lefelé a harmatos fenyőszélen. Az arcán vöröslik a nap. Jön, mint régi ismerős. Úgy látszik, ez a nagymosás, amit tegnap zúdított az ég, az ő szívéből is kiáztatta a tartózkodást. Az erdőssel sem sokat törődik. Ferenczi is csak nézi. Neki is szép tiszta a szeme. Sokat ér az ilyen zápor. Lám, hogy összehozza az embereket a messzi patak partján.

Utolsónak megy az erdőshöz. Valami lehet közöttük, de most elbújt bennük. Felicián most látja először. Értelmetlenül nézi.

– Honnan került elő?

– Onnan – mutat a tetőre. – Mindennap néztem. Ő látott is… – int felém.

– Én csak tegnap láttalak – szól az erdős.

– Pedig első nap óta nézem a tetőről.

– Mi készül?

– Halászház.

Nézi a gerendákat. Nem szól semmit, talán azért, mert szégyelli, hogy nem érti.

– Kié lesz?

– Mi csináljuk.

– Itt kinn fognak lakni?

– Csak hellyel-közzel, amikor lehet… horgászgatunk…

– A városba valók?…

– Igen.

Leül, és nézi a favágókat. Bennünket is kutat a szeme sarkából. Minden szava mintha közeledne.

– Nem kicsi a víz?

– Pisztrángnak nem.

Ezt aztán igazán nem érti. Talán nem is hallott ilyen halat, mert erdei gazda Hajagos Mihály. Inkább a vadászathoz tudna szólni. De akkor sem beszélne olyan sokat, mert itt az erdős. Később aztán segíteni kezd. Ferenczin látszik, hogy csodálkozik ezen. Nem érti, hogy mi ütött Mihályba. Felicián még nem hallott róla. Búcsúzáskor azt mondja neki:

– Majd a pisztrángöntéskor jöjjön el.

– Mikor lesz?

– Talán három-négy hét múlva.

– Addig még találkozunk – húzza félre a száját, és Ferenczire néz… – Azon az erdőszélen, ha arra vetődnek, mindig ott vagyok.

Amikor megy föl a fenyők mentében, arra gondolok, hogy ez az ember is keres valamit. Talán szomszédnak tekint minket? Biztos vagyok benne, hogy még sokszor lejön, és mindig segíteni fog addig, míg föl nem épül a halászház. A tetőről visszanéz. Felicián int neki. Ilyet sem láttam még.

De engedhette-e a város, hogy nyoma vesszék Feliciánnak? De ki vitte a hírt? Talán a lotyogó mátyásmadarak mesélték el az öreg Geleteynek, a rigásznak, hogy merre csillognak nyomaink. Az öreg maga mesélte a sárga házak között, ahol a meszelt oromfalakon ott bujkálnak az évszámok, és hirdetik a régi falut, hogy Felicián kivándorolt az erdőbe. Az öreg rigász, aki bár igaz ember volt, mégis így mondta:

– Kibujdosott.

Így aztán ennek megfelelően tárgyalták Felicián kivonulását.

– Ilyen a lelkiismeret. Nem lehet bújni előle. Olyan, mint a fujtott parázs. Füstölög, izzik – szólt Tönky, a városi tűzoltók parancsnoka, az Ezüst Bárány asztalánál. – Így van ez. Aztán egyszerre csak lángot fognak a szikrák, és a lelkiismeret, mint a száraz széna, lobogni kezd. Attól kezdve aztán nincs menekvés. – A torkán egy nagyfröccsöt engedett le. Tűzoltó tisztsége cselekedtette.

– Az biztos, hogy a város szeme elől ment – erősítette Varjas János, a Geletey gyerek mestere. – De hiába megy. Ott szárad ott is a lelkén a salak!… Hiába menekül.

Hogy Varjas János így beszélt, és hogy itt üldögélnek, az csak Töröknek, az Ezüst Bárány vendéglősének jó egyedül. Lám, milyen nagy hatalom a törvény! Úgy összehozta ezt a társaságot is, mint akiket a veszedelem és a szenvedés kovácsolt össze. Itt ülnek attól a naptól kezdve a Geletey-ügyben idézett tanúk. Varjas, akit eddig sohasem látott a borospohár, most nap nap után itt üldögél Romanek Vencel, a topa kapcás mellett. Tisztes távolban ott ül Homonnay is, a segédje.

– Nem vonták törvénybe, és lássák, megbűnhődik mégis. Nem ver bottal az Isten – szól közbe Franczia, a tímár, mert ő is itt ül az Ezüst Bárányban. Örül, hogy végre szétfoszlott feje fölül az átok. Úgy üldögél esténként, mint mikor valami nagy veszedelem fáradalmait piheni ki. Borúval kevert meghittség fénylik az arcán. Most tudja igazán méltányolni ezt a megértő társaságot. Hálás is érte, azok után a kivert hetek után. Még a fodrásszal is koccint, és boldog, hogy nincsenek itt a sásosok. Nem kísért az emlékük sem. Ha itt bőgőzne Koczkás, és itt hegedülne Lató, mégsem lehetne olyan nyugodtan üldögélni ezeken a szalmafonatos, kényelmes székeken. Hál’ Isten, a bőgőst bent fogták rágalmazásért. Latót meg kidobta a vendéglős, mert az egyik este, amikor még idegességgel telítve egyenként ideszállingóztak, lelki kényszertől hajtva, a nagy per tanúi, akkor odaszólt valamit a tímárnak.

Ilyen ember volt az Ezüst Bárány bérlője. Így becsülte ő a vendégeit. Azóta aztán a tímár hálából rendületlenül iszik. A bánat és az öröm felhői váltakozva vonulnak el az arcán. Olykor feltör belőle valami olyan sóhaj, mint mikor a mogyoróbokor nagy, szív alakú levelei alól kiszalad a szél. Ilyenkor átérzi, hogy mit veszített, mert nem szereti Franczia a kocsmát. Sokszor órákig némán ül. Látja a deres kökénybokrokat az utak mentén. Érzi a tavaszi nyírvizet az ajkán. Ilyenkor keserű lesz nyelvén a bor. Erős vágy fogja el, hogy kimenjen, meghasítsa a nyírfakérget, és a kicsurrant vízből igyék egy pohárkával. Arra gondol, hátha attól elmúlna minden bánata, ami az Ezüst Bárányban munka után szívére telepszik.

Török László jó üzletember, és nem feledkezik meg arról, hogy minek köszönheti ezt a társaságot. Részvéttel emlegeti a mezőjáró Geleteyt, és olykor gőzölgő, töpörtyűs sült krumplival kedveskedik. Gyakran megjelenik Jóska is, a teremszolga, és Böröcz bácsi is, az angyalképű fogházőr. Három asztal került lassan egymás mellé a sarokban. Így szülte a város híres ügye az Ezüst Bárány vendéglőjének ezt a jól fizető asztaltársaságot, melyet Csuka Feri Cigánytorozóknak keresztelt. Volt valami benne, mert Dina, a klarinétos, dicstelen halála hozta össze. Más néven Törvénysegítőknek keresztelték őket. Mindenesetre a városban a szunnyadó és föl-fölkísértő rák emlékét ők képviselték hivatalosan. A többi csak amolyan littylotty beszéd. De itt, a Törvénysegítők asztaltársaságában, egy szálig hivatalos személyek szerepeltek. Egytől egyig a nagy nap emberei, akiket segítségül szólított a törvény. Mind ott álltak a kereszt előtt abban a híres ügyben, melynek címerébe azt az óriás rákot festi majd az igazság krónikása. Nem csoda, ha attól a naptól kezdve meg is követelték maguknak a hivatalosság jogát, ha a rákról esett a szó. Ezért kutattak Felicián nyoma után is.

Tehát hiába ment a sűrű lombok barlangjai alá. A Törvénysegítők fölfedték a csapásokat. Amíg a patak kedves zenéjében csattogott a szekerce, és fenyő fenyőre simult, addig is hiába gondolta Felicián, hogy egyedül van. Ott kísértett a rengeteg homályában, a nap ragyogásában, a kék árnyékok futásában is a hivatalosak kíváncsisága, akiket makacs ragaszkodás hajtott a híres ügyhöz.

Hiába tűnt el Felicián a városból. Ez még csak jobban felingerelte a közvéleményt. A neve úgy beleragadt a kétes hírnév hínáros mocsarába, akárcsak a város hajdani várfalai folyónk berkébe. Az is régi igazság, hogy a bujdosókat százszoros érdeklődés kíséri útjukon. Utánuk repül egy láthatatlan madár, és különös hírekkel tér vissza. Mindig ámulatosabb csudákkal, mint amit két szem láthat, és amit az emberi képzelet kiagyalhat. Így volt ez a város iparosnegyedében, a hajdani vársáncok körül, ahol a régi cölöpöket ellepte a sás, a sást pedig az a sok-sok ezer kocsi városi szemét, melynek töltése fölött megépültek ezek a kedves házacskák. A tekintélyesebb, a fehér díszes házakban, ahol a Törvénysegítők valamelyike lakott, mindig bekopogtatott ez a láthatatlan madár, és az Ezüst Bárány asztalához ilyenkor megint új hírrel lépett be az egyik hivatalos.

– Remeteházat épít.

Borzongásféle futott végig a polgárjelöltek hajában. A cigány is halkabbra vette a nótát, és a bőgőhúr citerázni kezdett. Különös hírek kerengtek Sámson Feliciánról városszerte. Így volt az Ezüst Bárányban, de megint másképp a hegyben, a borházak körül.

Ott három emberre tartozott a kivonulás. Annára, Nagy Mátyásra és a hegy doktorára. Ferdinánd, amint értesült róla, már másnap átjött kora délelőtt Sámson Felicián házába. Anna még takarított. Ferdi a verandán üldögélt kitartóan. Aztán később megjelent a szentképnyomó is. Amióta Felicián pisztrángot tenyészt, különös változás ment végbe e két emberben.

Nagy Mátyásra senki sem ismert volna rá, ha belenézhetett volna a szívébe. Megtörtént a nagy csoda. Anna csak mosolygott kezdetben rajta. Tetszett neki, ami a szeme előtt forrt. Nagy Mátyás öregedő szívében úgy fölgyulladt a lélek, mint a hegyről ballagó ősz utolsó sugaraiban a piros galagonyabokor. Anna hiúsága, mely életét és tetteit oly mélyről mozgatta, a könyvkereskedő rajongásától megmámorosodott. Tetszett neki ez a feltétlen győzelem, és különös hullámok ömlöttek szét benne, ha arra gondolt, hogy minden úgy történik, ahogy ő akarja.

Anna azt is tudta, mert okos asszony volt, hogy ő sem fiatal már. Szeme alatt a kék erecskék futása különös ágbogokat rajzolt, és azt is látta, hogy ajka szögletében mosoly után ott feledkezik a ránc, mint a lusta cseléd. Mátyás áhítata, úgy érezte, átsugározza a testét, melyen, íme, láthatatlan és hamis mívesek dolgoztak. Mintha ez a rajongás megszépítette volna egész lényét. Így eztán nem örült Ferdinánd konokságának.

A hegy doktora azonban nem volt az az ember, aki észrevette az ilyet. Neki egyszerű céljai voltak mindig, amelyeket makacsul követett. Most is biztosra vette, amit kitervelt, annak sikerülni kell. Úgy határozott tehát, elüli a verandáról a szentképnyomót. Tehát nap nap után korán jött, és ha Anna ki akart térni, és a városba igyekezett, Ferdinánd oda is követte. Én már ezért nem találtam odahaza Annát, mert valósággal elüldözte hazulról Ferdinánd.

Azon a napon is, amikor gyötrődve és üres kézzel indultam Felicián házától a patakhoz, alig hogy meghúzta a hegypásztor a haranglábban a déli köszöntést, szapora léptekkel jött a hegy doktora. Biztos volt, hogy ebédnél otthon fogja Annát. Zsebéből mandulát, diót és aszalt gyümölcsöt eszegetett. Így szokott ebédelni. A zergeszakállas kalap beleizzadt a fejébe. Bőr lábszárvédői is átpárásodtak, úgy iparkodott, és úgy járt, mint én. De Ferdinánd nem volt az az ember, aki a dolgok lelki rugóit kereste. Egyszerű volt, és mint az ilyen emberek, mindig csak magára gondolt. Tehát mit törődött azzal, hogy miért nincs mostanában otthon az asszony? Azt sem vette észre, hogy erőszakossága siettet valamit. Azt, ami Annát Mátyáshoz hajtja.

Ahogy ott állt a kapuban, azt forgatta fejében, hová is menjen? Be a városba, vagy ki a hegybe, persze, Mátyáshoz. Aztán megindult a szőlő felé. Útközben azt is eldöntötte, hogy ha nem lesz kinn senki, akkor bemegy az üzletbe is. Annával minden körülmények között beszélni fog. Végre föltárja a terveit, mert elvégre is Felicián messze van, és ez a legalkalmasabb idő. Azt is elhatározta, meggyőzi az asszonyt arról, hogy aki pisztrángot akar tenyészteni itt, az józan és épeszű nem lehet. Ment, ment szilárd elhatározásokkal a szívében. Közben levonta azt a következtetést is, hogy aki bolond, azzal nem lehet boldog Anna. Anna pedig szép asszony, és boldogítani kell. Így vitte a következtetésekkel alátámasztott vágy, és elhatározta, hogy aki boldogítani fogja, az pedig ő lesz: Édlerhóf Ferdinánd, a hegy doktora.

A jelek jók. Mátyás présházának ablaka nyitva. Jobb kedvűen megy. A tuják sötét fala mögül cimbalomszó hangzik, mintha valaki fönn a magasban játszana, a bokrok zöld felhői mögött. Figyel a dal felé. A lépcsős oldalon pár nyírfa áll. Úgy lengenek ágacskái, mintha az a finom pengés rezegtetné. Női hang kíséri.

– Ahá – derül föl Ferdinánd képe, és sugárzik, mint aki meglelte az igaz utat. – Ez Anna hangja. Nem jött hiába.

Ferdinánd csodálatos ember. Megy, és csak azt hallja, hogy Annáé a hang, de azt már észre nem veszi, hogy ez a hang bizony el-elcsuklik olykor az érzelem szárnyalásában. Odaér a lépcsők elé. A nagy diófa alatt nyugágyon fekszik Anna. Biztos benne, hogy senki sem látja. Keze a feje alatt. Hamvas pirosság ömlik el az arcán. Ragyog a szeme, és nézi a lombok millió folyosóját, és mosolyogva énekel, szívből. A présház rácsos ablakán átszűrődő cimbalomszó kíséri. Anna meglátja Ferdinándot. Összerezzen. Elhallgat, mint az elröppenő madár. A fügebokor haragos zöldje olyan, mint a méreg a fehér fal tövében. Ferdinánd nevet. Mátyás nem látja, mi történik kinn. Kiszól játék közben.

– Folytassa, szívem… Kérem szépen… – és könyörög a rácson át gyerekesen.

De mit törődik ezzel Ferdinánd? Talán nem is hallja, és ha hallja is, mit számít neki, hogy mit gügyög Nagy Mátyás. A lényeg az, hogy végre megvan Anna, és hogy ő is itt van. Anna fölugrik. Nagyon is hangosan üdvözli. Azt sem veszi észre, hogy ez nem neki, hanem a cimbalmosnak szól, hogy baj van. Ferdinánd magára veszi, mint a bolond a tollat. Csend lesz a présházszobában. Kilép a szentképnyomó. Úgy áll az ajtó keretében szegény Nagy Mátyás, mint a gyászjelentésben a név. Ferdinánd azonban nem engedi magát zavartatni. Otthon van. Leül. Rágcsálja zsebéből a diót és a mandulát. Nagy néha beszél is, és végtelen türelmes. Anna olykor Mátyásra néz. Valami türelemre intő szomorúság van a szemében. Máskor meg villogó tűz bujkál benne. Néha mintha azt kérdezné: mit tegyünk?

Ferdinánd mindezt nem látja. Csak magával törődik és azzal, hogy Annát boldogítani fogja. Hogy is hagyhatta itt az a bolond Felicián? A mosoly, amely ilyenkor Ferdinánd arcán dereng, a bolond Feliciánnak szól, aki ahelyett, hogy itthon lenne, túl illa berken, valahol a rengeteg mélyén pisztrángot készül tenyészteni. Megérdemli az ilyen ember! Ezen mosolyog magában Ferdinánd, mint akinek rendjén megy a dolga. Aztán arra gondol, hogy csak ezt a Mátyást enné el a fene. Lassan rájön, hogy máshoz kell folyamodnia, mert azt mégsem kívánhatja, hogy a saját szőlőjéből menjen el. Nagyokat hallgat, de nem jut semmi az eszébe. Várni kell, és ebben fölülmúlhatatlan.

Már hajlik a dombok felé a nap. Mátyás, szegény, kalácsot, szalonnát hoz elő. Ferdinánd dicséri ezt, de nem tágít uzsonna után sem. Aki figyelné a három embert, azonnal látná, hogy Anna és Mátyás közt veszett a hegydoktor ügye. Kínjukban azt sem tudják, mit csináljanak. Itt az alkonyat is. Még ficánkol a két ember, mint horgon a hal, de aztán megadják magukat. Olykor föl-föllobban bennük a remény, amikor nagy néha fölemelkedik Ferdinánd. Talán, talán most búcsúzik. De annál nagyobb a keserű csalódás. Már nem is beszélnek vele. Úgy csinálnak, mintha a szürkületben tűnődnének. Pedig csaknem elpattan a húr. Aztán Mátyás megtörten, és végső reménnyel a szívében, hogy talán vacsora után elmegy, benn lámpát gyújt, és Anna tojásrántottát csinál. Ferdinánd ezt is elfogadja. A tojáshoz diót eszik, és vár.

Végre Anna búcsúzik. Mátyás a világért sem engedné Ferdinánddal ebben a sötétben. Pedig ezt a pillanatot várta Ferdinánd. Már mosolyog is. – Azt aztán igazán nem! – ágaskodik föl a szentképnyomóban a bosszú és a düh. Anna inti a szemével, hogy csak maradjon. Ne féljen. Amint elkapja Mátyás ezeket a biztató pillantásokat, még jobban elönti a hőség. Dehogy engedi. Így aztán együtt botorkálnak hárman Sámson Felicián üres borháza felé.

Csendes, szép este van, de a három ember nem látja, és nem érzi a megértő békét, ami átöleli a tárgyakat és az életet. Egyik a másikat akarja hazakísérni. Lent az ikráztatóban úgy pittyeg a forrásvíz, mintha valaki fuvolázna. Végre elválnak. Egy darabig hallatszik a két férfi lépése, aztán kegyetlen csend lesz. Anna szobájában lámpa villan. Azt hiszem, a szentképnyomó és a hegy doktora egymást kémleli.

Így történt, hogy Ferdinánd nem tárhatta föl elhatározását Annának. Felicián pedig a két ember féltékenységének köszönhette, hogy azon a reggelen, amikor meleg alsójáért megérkezett, otthon találta Annát a verandán. Megnyugtató érzés futott rajta végig, melyet valami szégyenérzés követett.

– Mire volt jó megint ez a szamárság ezzel az alsóval? Természetes, hogy Anna itthon van… És ha nem lenne itthon? A dolga után jár.

Felicián szégyellte magát. Zavarában nem is ment a verandára, hanem lesietett nagy komolyan az ikráztatóhoz. Ott szimatolt a vízben. Ahogy észrevette arcát a hideg víz tükrében, csodálatos élesen meglátta ezt a szamár helyzetet rajta. Az indokolatlan betoppanás, íme, itt ül a vonásain. Csak nézegette az ikrás vizet, és az volt a legnyugtalanítóbb, tudta, hogy Anna is nézi.

Valóban, Anna ott állt a verandán, de nem is annyira az urát nézte, csak épp feléje fordult. Azon tűnődött, hogy mégis jó volt, hogy Ferdinánd tegnap odajött, és annyira kitartó volt. Elmosolyodott, aztán ahogy lassan az urára fordította a tekintetét, az arcán ez a mosoly egyre komolyabb lett. Nézte, nézte Feliciánt, mint pepecsel a csörgedező víz körül. – Hát ez az ő ura? – És eszébe jut a tegnapi délután. Hallja a cimbalom szavát. Érzi a meleg napsugarat… És itt van ez az ember, aki csak egyre vigyázott egész életében: a saját makulátlan hírnevére. Tekintélyesen járkált, és arcán nagyképűen mindig a klasszikus tudományok birtoklása ült. Most aztán, vénségére, ráadásul itt van a Zenélő patak. Ez a pisztránghóbort… Menthetetlen… Eddig a polgárok tiszteletéért harcolt, most meg már az eget lovagolja. Nem csoda, ha a fügefás présház jut az eszébe. Feliciánba pedig, ahogy nézi a hideg forrásvizet, és szégyell megfordulni, az nyilall bele, mint is történhetett, hogy én nem hoztam ki azt a meleg alsót. Szorult helyzetében a gyanú kezdett áskálódni benne.

Megfordul. Mire fölér, üres a veranda. Anna behúzódott a szobába. Felicián pedig ki sem tette a lábát a házból. A városra rá sem nagyon nézett. „A pisztráng tenyésztése” című kis füzetet olvasgatta. Alapos ember volt, és képzettségénél fogva igen tisztelte az elméletet. De hiába cselekedett így.

A városban már nemcsak a Törvénysegítők, de a Montenegró asztaltársaság sem tudott napirendre térni eltűnésén. Mindenki őt kereste. Özvegy Csenterich is, amint hivatalosan meggyőződött Sámson Felicián tervéről, és engem sem talált sehol, a betűhöz folyamodott, melyet mélységesen utált. Levelet írt, és az asztalomra tette. Tudatta, hogy ha a legközelebb nem jelentkezem nála, vagy nem várom be álom utáni emésztő látogatását, megszakít minden szálat köztünk. Oláh Lehelt is nyaggatta. De nemcsak ő volt így, hanem az asztaltársaság összessége. Addig ment a dolog, hogy a hercegi jószágkormányzó magához kérette a topolyi kerület mérnökét a pisztrángok ügyében.

Arra egyikünk sem gondolt, amíg a horpadt tetőn izzadtunk Hajagos Mihállyal, aki mind többször jött segíteni, hogy nemcsak a polgárok figyelme, de a hatalom sugarainak ragyogása is felénk fordul. – Ki gondolta volna, hogy Apor Pál mérnök futárban járt nálunk? – Honnan is sejthettük volna, hogy jelentését a város lesi! Dehogy sejtette Felicián, hogy az Ezüst Bárányban a Törvénysegítők asztalánál a borbély csodálatos futásról, Tönky, a tűzoltó, bujdosásról és az öreg Geletey Sámson Felicián remeteségéről mesélnek, miközben Török szorgalmasan hordja a szép mesék forrását, a tóparti borokat. Ki gondolta volna, hogy amikor Ferenczi a tetőszéket szabta, és Magányos Mihály Feliciánnal abbahagyta a fűrészelést, és a házavatásról beszéltek, talán épp akkor Csenterich ösztönzésére Oláh Lehel magához hívatta Csuka Ferencet. Szépen kioktatta a szabadságapostolt, aki mindenre ráért, hogy miről lenne szó. Csuka Feri volt a legtökéletesebb szervező. Nem is olyan régen ezért irigyelte az alispán titkára is.

– Elkészült a halászház Sámson Felicián patakjánál. – Kunkorodott volna a szája vége Ferinek, de Oláh Lehel komolyan beszélt. – Úgy határoztunk, hogy a házavatásra meglepjük őket. – Felsorolt pár nevet. – A lényeg, hogy egy kis kerete legyen az egésznek. De semmi túlzás. Sámson Felicián Őhercegsége erdejében van, és az ő patakjainak jó hírén dolgozik.

Csuka Feri, a szabad ember, nekilátott a munkának. Főleg annak örült, hogy képzeletét nem kötötték meg az anyagiak. Mögötte áll a Fedorovszky-uradalom. Amikor az erdős titkos üzenete is megérkezett, hogy szerdára tervezik a házavatást a pataknál, aznap reggel elindult Oláh Lehel és társasága, hogy Csuka Feri tervei szerint avassák fel a hercegi rengeteg és a vármegye első erdei halászházát. Melyőnk is sejthette volna a horpadt tetőn, hogy mi készül, amikor még a városban is a legnagyobb titokban szervezkedett Feri?

A fogatok mindenkiért a lakására mentek. Kint a Művész-kertnél volt a találkozó, az öreg nyárfák alatt, ahol valamikor a város híres piktora élt szép asszonyok és pávák között.

Egy szekér érkezett elsőnek. Vadász ült a végében, és a kas és a kocsis között őzsuta heverészett. Fényes gombszemével kíváncsian nézegetett, és nyugodtan kérődzött. A városban, amerre jöttek, még alig volt nyitva ablak. A harmatos füvön zöld csapást vágott a szekér. A keleti dombokon aranyban csillogtak a présházak kéményei és a fenyők koronái. Rigó kiabált a kert öléből. A kocsis lábánál, nagy vödrökben, szép halak csobogtak. – Kifajta szekér ez, élő őzzel és halakkal? – ámult volna a város, de ezt is elaludták, mint mindent. Aztán egy pejlovas fogat érkezett. A kocsis mellett, mint merev derekú és nagy hasú bábu feszített a bőgő. Az ülésen cigányzenészek élvezték a hercegi kocsi rugózatát. Aztán még négy fogat jött, és elindult a tündöklő júniusi reggelen a karaván.

Az első kocsin, a hercegi kormányzó és Máriás főbíró között, Anna ült. Máriáson zöld mellény. Oláh Lehelen könnyű kabát és fajdtollas kalap. Akkor még a horvát erdőkben volt fiatal gyakornok, amikor ezt lőtte. Anna jóízűen nevetett a horvát históriákon. Valahányszor nevetését hátraröpítette a reggeli szél, a harmadik fogaton Nagy Mátyás arca elkomolyodott. Fészkelődött, föl-fölcsimeszkedett, de mit tehetett volna mást. Örült, hogy Csuka Ferenc előkelő választása ráesett. Épp elég sértés érte így is a megtisztelésben. A társaság úgy döntött, Csenterichcsel egyetemben, hogy Nagy Mátyás hiába tagja már húsz éve a Vadásztársaságnak, itt máma, ha látott horgot, ha nem, kizárólag csak a horgászok csoportjába tartozhat. Ugyanis a négy uradalmi fogat nyolc meghívottját két társaságba szervezte Csuka Feri. A Négyhalászok és a Négyvadászok társaságába. És az előkelőbb mégiscsak a Négyvadászok csoportja volt.

Csodálatos lépcsőzete van erre a társadalomnak. A tanúk, a törvénysegítő tizenkilenc ember is falkába verődött azon a híres napon. Így kellett történni ennek itt a nyolc között is. A vármegyét Máriás, a pénzt Zakál Balázs, a bankférfiú, a hűbéri ragyogást a hercegi kormányzó és Csenterich pedig az Isten tudja honnan táplálkozó tekintélyt képviselte. Ő volt a város nagy magánzója. Többet sem tudtak róla. A sok jelvény és érem úgy ragyogott körös-körül a kalapján, hogy inkább nézhették vértezett nemezsisaknak, mint vadászkalapnak. Fölöttük akkora zergeszakáll lengett, mint lovagi tornán a sisaktoll.

Először Mátyás arra gondolt, hogy visszautasítja a meghívást. Hogy ő, a vadász, menjen kosárral a nyakában és nádbottal, mint egy jámbor szent a bibliából? Szó sem lehet erről! De aztán, amikor Anna közölte vele, hogy ő is kimegy, a szentképnyomó olyan lett, mint a bárány. El is feledkezett már a sérelemről, és csak az bántotta, hogy Anna ott nevetgél az első kocsiban. Még csak nem is láthatja, de örömmel hallgatta Feritől, mint utasította vissza a jószágkormányzó Ferdinánd óhaját, hogy ő is velük tarthasson.

Mosolyogva nézegette a tarka léggömböket, amelyek ott libegtek hosszú zsinegen fejük fölött. Csuka Feri reggel ezzel a két tucat léggömbbel alig tudott kivergődni a kapun. Most ezeket úsztatta a rét fölött magasra. Úgy libegtek a tündöklő égen a szép, piros gömbök, mint a boldogság könnyű buborékai. A magasból a felhők csodálkozva nézték a réten gördülő fogatokat. A lombok sátora alatt a kontrás a hegedűjét kezdte próbálgatni. Bottlik Viktor, a kefegyáros, már unta az utat. A fonott üvegből töltöget, és a szódát erős sugárral pezsgeti az áttetsző vörös borba. Horgásznak öltöztették őt is. Neki mindegy. Nem érzi sértve magát, mint Nagy Mátyás. Se puskát, se horgásznyelet nem tartott a kezében még soha.

– Én vagyok az erdő és a halak apostola – szaval Bottlik. – Barátaim, ha templom az erdő, akkor engem itt kőbe faragnak! Téged pedig, Apor Pál, tüzes szarvas fog kiszórni az erdő templomából. Különben is mi a fenének adtátok rám ezt a cókmókot? Minek ez a kosár? De látom, veled is elbántak.

– Mi a panasz, halak apostola? – szól oda Csuka Feri.

– Hát te mindent hallasz? Aztán te mi vagy? – fordul hátra Bottlik Csuka Feri felé, aki a tarka léggömbök erdejében ringatózik a mögöttük jövő kocsin, és röhög.

– Vége lehetne már ennek a zötykölésnek. Érzem, nemsokára Háromhorgászok lesztek… Különben is, micsoda ötlet. Én horgász? Horgász a fene. Én szeretem a halat és a vadat, de…

– De csak nyúzva! – ordítja vissza Csuka Feri.

– Én? Te hülye – gurul dühbe Bottlik, a kefés.

– Te? Persze hogy te. Hiszen belőlük élsz. Borzolod, nyírod és keményíted a szőrüket. Tudod, mi vagy? – ordít a kerékzörgés fölött Feri. – Tudod? Négylábúak borbélya!

A három fogat nyekergését túlharsogja a nevetés.

– Hol van már az a patak? – Most már valóban dühös Bottlik. – Akinek ilyen szép felesége van, hogy járhat itt a fenébe? De nem bolond! Dehogy bolond Felicián. Én vagyok az, aki utánajövök…

Nagy Mátyás menten találva érzi magát, amikor Sámson Felicián feleségét emlegetik. Legalább Anna ne hallotta volna meg. Csuka Feri pedig hergeli még jobban a kefést.

Az erdősháznál is nagy volt a sürgés. A sütés-főzés illata lengte körül a házat. Amikor pedig Felicián kiért a fák alól, és megpillantotta a halászházat, azon csodálkozott, hogy mit csinálhat ott Ferenczi. Én is értelmetlenül néztem a munkáját. A ház elé kétoldalt két asztalt állított. Most üti rá a deszkalapot. Ferenczi is zavarban van, mintha magának beszélne.

– Így mégiscsak más.

– Egy is elég lett volna – szólunk egyszerre Feliciánnal.

– Itt lesz Mihály is. A holminak is kell hely… Aztán majd vendég is jöhet.

– Vendég? Honnan és ki? Talán a városból?… Ki van ott neki?… Csak maradjanak! Épp előlük jött… – villog Felicián magában.

Különösen néz rám is. Mintha bizalmatlan lenne. Aztán nézegeti a póznán lengő borókabokrot és a tarka szalagokat. Biztos arra gondolt, miért is társult velem. Az alsónadrág-história óta van így. Az is különös, ahányszor csak be akartam menni a városba, mindig kitalált valamit, csak hogy maradjak. Pedig ő már kétszer volt otthon. Hajagos Mihállyal szeret mostanában beszélgetni.

– Talán úgy akar élni, mint az? – Újabban megint olyan, mint a városban volt. Ott is mindig vigyázott, és mindig félt valamitől. Úgy látom, nem tudja, hová tegyen engem. Az ellenségei vagy a barátai közé. Utóbb még az erdős is így jár. Nagyon nyugtalanul nézeget.

– Nem volt még itt Hajagos Mihály? – kérdezi.

– Nem.

– Hol lehet? Ő hozza a bort. Megígérte… Ferenczi, hol van az ő háza?

– Megjön még – fintorog az erdős, és meggyőződés nélküli a hangja.

– És a háza hol van?

– Arra… Az alsó völgyből nyílik az út hozzá. Az uradalmi erdő tövében. Elég baj az…

– Rendes ember.

– Ahogyan vesszük…

Felicián csodálkozva néz.

– Eddig szívesen fűrészelt vele. Nem szólt róla semmit…

– Hogy is szóltam volna. Nagyon ideszokott… Pedig nem szabályos.

Nem folytatta tovább Ferenczi. Arra gondolt, hogy majd máskor. Ez a nap mégsem alkalmas erre. Én már régen láttam, hogy valami lehet közöttük, mert amikor Mihály megpillantotta a Tarajos-tetőről az erdőst, akkor egyszerre beállt a sűrűbe.

– Nem szabályos? – néz Felicián értelmetlenül.

– Nem, mert ez hercegi erdő. Ide senki be nem teheti a lábát. Csak engedéllyel… Az meg Mihálynak nincs, és nem is lesz! Soha!

Felicián mereven néz Ferenczire. Az meg folytatja:

– Nem tudom, mi volt vele, de amióta épült ez a ház, nagyon ideszokott. Azt is látom, hogy jól elvannak vele… Aztán, hogy egyre többet segített, hát csak nem szóltam.

– Most talán szólt? – ijedt meg Felicián.

– Nem én.

– Akkor miért nem jön, épp ma? Pedig megígérte a bort is – és Felicián kutatva nézi az erdőst.

A patak felől jön már az erdős felesége is. Fején nyikorog a fűzfa kosár. Amikor odaér, tányérokat és evőeszközöket rak az asztalra. Két asztalterítőt is hozott. Felicián ezt is csak nézi. Türelmetlenül sétál föl és alá, és ahányszor megfordul, mindig fölnéz a tetőre. Aztán, amikor újra kérdezni akar, akkor látja, nincs már itt Ferenczi.

– Hol van az ura?

– Ide a sűrűbe ment – úgy mondja az asszony, hogy Felicián röstelli tovább firtatni.

Veszi a kosarat, és indul újra vissza. A két favágó is követi.

– Hová tűnhetett az erdős? – türelmetlenkedem én is, amint észreveszem, hogy csak ketten maradtunk a völgyben. Az elkészült halászház is értelmetlenül néz ránk. A borókabokor piros pántlikával tanácstalanul lóg a tetőn. Olyan mozdulatlan, mint szélcsendben a zászló. Még azt csak értem, hogy az erdős és felesége bementek, de hogy a favágók miért mentek el? Sehogy sem tudom megmagyarázni.

– Hol késhet Hajagos Mihály is?

Az pedig két ötliteres fonott üveggel indult reggel a tanyájáról. Az arca borotvált volt és jókedvű. Aki látta volna, amint így, kezében a két nagy üveggel, átmegy a Kecskés széles völgyén, azt hihette volna, hogy a forráshoz megy vizet venni. De Mihálynál volt kút. A háza alatt pince is volt és kamra, pajta, istálló. Szóval, egy szép gazdaság.

Amikor fölért a legelőtetőre, megpihent egy kicsit. Letette a két fonott üveget. Közöttük kifújta magát. Amint így állt, ekkor hallotta meg a kocsizörgést. Messziről, az erdőből szűrődött. A sűrű lombok erősen letompították a hangot. A völgy felé figyelt. Arra, ahol a tölgyesből kibukkan az út. Mihály állt és várt.

Kiér a rétre az első fogat. Egy asszony és két vadászféle ül benne. Jól látja őket.

– Micsoda? Hová mennek ezek?

Mihályt valami meglöki. Erősen lüktet az ütője a csuklóján.

– Erről nem szóltak. Úgy volt, hogy csak heten lesznek. Az erdős a feleségével, meg a favágók! Ezeknek viszi a tíz liter vörös bort.

– De mi ez itt? Öt fogat? Szép fogatok és egy szekér. – Mihálynak káprázik a szeme, és keserű lesz a szája. – Ezek az erdős házához tartanak. – Valami azt súgja neki, hogy a fonott üvegeket hiába hozta. Azért nem enged… Más is lehet.

Akkor látja, Ferenczi kijön az útra. Hajadonfővel várja a kocsikat. Mihály ránéz a két üvegre, és megtörli a homlokát, melyet egyszerre kivert a verejték.

– Tehát az erdős tudta, mi lesz! Tudta, mert ott áll… És hagyta volna őt? Egy szót sem szólt. Hagyta, hogy vigye ezt a két nehéz üveget. – Szeretett volna belerúgni mind a kettőbe. Hadd guruljanak le a völgybe. – És még dolgozott is ezzel az emberrel? Még azt gondolta, másképp lesz ezután minden a drótkerítés alatt.

Összeszorította a fogát, csak úgy csikorog.

– Ezt megcsinálta volna!

Beleizzad. Már biztos abban, hogy az erdőigazgató meg a mérnök az, akiket a kocsi hozott. Ezekkel pedig épp elég baja volt. Mindent elkövettek, hogy ne építhesse ide a házát. Zaklatták is eleget. Miattuk van így az erdőssel is. Szamár fejjel már azt hitte, hogy másképp lesz. De minden marad a régiben… – És azok ketten… Hát azok miért nem szóltak?… – Fölveszi a két üveget. Elviszi a drótkerítésig, és ott beteszi a bokorba. Átbújik a drótszálak között. Megy a vörös törzsek sorfala alatt. Úgy ég az arca, mint akit megszégyenítettek. Nem látja, de biztos, hogy igen vörös lehet. Bemegy a sűrűbe. Óvatosan jár, mert csak azért jött, hogy lássa, mi készül. Már nem a meghívott! Nem is lehet az! Csak átbújt a kerítésen, pedig azt hitte, hogy mától nem lesz itt a kerítés. Két magányos ház lesz csak, és nem lesz köztük a drót.

Néz, néz lefelé. Üres a völgy. – Mi lehet ez? – Senki sincs a pataknál. De azt is látja, hogy ott díszeleg a háztetőn a fölszalagozott borókabokor. Aztán észrevesz minket. Indulatosan néz, mert nem láthatja az arcunkat, amelyen ott ül épp miatta a nyugtalanság.

Ezalatt az erdősházhoz megérkezett a társaság. Olyanok, mintha vidám juniálisra készülődnének.

A Négyvadászok Ferenczivel igyekeznek a gyertyános oldalon. Anna is velük megy. Nagy Mátyás, akit a Négyhalászok közé vetett a végzet, mint ábrándos diák, úgy néz a vadászok után. Anna is visszanéz. Ez boldoggá teszi. Minden menne a rendjén, csak Csenterich szelíd őzével nem lehet bírni. Csenterich a kezéből eteti, mert az őznek is szerepe van. Az meg táncol, mint a szabadba cseppent városi kölyök.

Azalatt a horgászok a másik oldalra mentek. Csuka Feri a cigányokkal a patak mentibe helyezkedett, a lombok alá.

Magányos Mihály fönt áll a bokrok között, és látja, mint jönnek sorjába. Először lehúzódik. Pillanat alatt kiszállt torkából a szorító keserűség. Már csak arra gondol, hogy tilosban van. De nem mozdul. Azok úgy jönnek, mintha a völgyet és a házat akarnák bekeríteni, ahol csak ketten vannak.

A pataknál megjelenik Ferenczi. Sámson Felicián föllélegzik. Csodálkozva néz a hosszú kosárra, melyet a két favágó hoz. Én meg azt hittem, álmodom.

A nyiladékon Annát látom. Fehér ruhája röpköd a zöld levelek között. Zsebkendőjével integet. Felicián is úgy néz a magasba, mint akinek látomása van. Anna szalad, mintha gyereklány lenne. Repül a szoknyája, kezében repked a zsebkendő. Feliciánnak csillog a szeme, és iparkodna a felesége elé, de ugyanakkor, mint a nyíl, őz iramlik elő a gyertyánosból. Megáll Anna és Felicián között. Hol az egyikre, hol a másikra kapja játékosan a fejét. Felicián megtorpan. Szeme Annáról a váratlan vadra csapódik, amelyik úgy nézi, mintha azt kérdezné: – meg tudsz-e fogni? – és Felicián nem tud szabadulni a belső kényszertől, hogy megfogja az őzet, az első vadat életében. A gyermek és az ősember ösztöne hevíti deres fejét. Nekiiramodik. Az vár egy darabig, aztán odébb táncol. Anna nevet, és bennem is ragyog minden. – Ez Csenterich Piroskája? Felicián azt kergeti a réten! – Ez az őz pedig ugratja… Feliciánt elönti a vadászláz. Anna elé szeretné vinni a zsákmányt!

Amikor már elérné, megszólal a klarinét, bőgő és a hegedű. A ragyogó völgyön úgy úszik végig a muzsikaszó, mint annak a csodálatos madárnak szárnysuhogása, amelyet valamikor oly sokan láttak a hajdani híres erdei majálisokon. Már Annát körülvéve jönnek a Négyvadászok. Csak Csenterich szidja Oláh Lehel vadászát, hogy elengedte az őzet, és ezzel fölborította Csuka Feri tervét. Erre aztán előjönnek a másik oldalról a Négyhalászok is.

Felicián csak áll. Akkor odamegy melléje az őz. Amint Piroska hideg orra érinti, és érdes nyelve kezére nyal, majdhogy hideglelést nem kap. A jámbor őz térítette magához.

Rajta kívül még egy ember áll a rengetegben ilyen tanácstalanul! Az már el is feledkezik arról, hogy mit csináltak vele. Föláll a bokrok között. Úgy nézi Magányos Mihály, mi is történik a Zenélő patak völgyében. Amint ott ámulva áll, észreveszem.

– Halló, halló, Mihály – ordítozom.

A társaság fölnéz a tetőre. – Ott állt! – mutatom. A társaság nevet, azt hiszik, hogy bolondot csinálok belőlük, mert Mihály beugrott a lombok közé. Ugyanakkor Felicián is kiabálni kezd.

– Mihály… Mihály… – és olyan a hangja, mintha segítséget kérne a magányos embertől, aki eltűnt ott fent a hegyen. Aztán tanácstalanul néz körül. Elsőnek Nagy Mátyáson akad meg a szeme. Aztán Csuka Ferin, és ahogy körülnéz, úgy érzi, bekerítették. A cigány is úgy szól, mint a búcsún. Csak az jár az eszében, hogy eljött érte újra a város. Eljöttek, hogy visszavigyék. Lám, odasorakoznak a ház elé.

Fönt, amint megismeri Mihály Sámson Felicián hangját, megfordul. Visszamegy a fenyőszélig. Sámson Felicián pedig, aki pisztrángot jött tenyészteni a messzi rengetegbe, úgy áll a két sor között, a halászház fala mellett, mintha kivégzés lenne. Aztán mintha valaki beszélne.

Úgy is volt. Először Oláh Lehel üdvözölte Feliciánt, és az ég áldását kérte a tervre. Félig hivatalos, félig derűs játéka volt a hangjának. Aztán Csuka Feri szólt a Sporthorgász Egyesület nevében. Persze, minden megbízás nélkül, mert Sámson Feliciánra a Geletey-ügy óta a kisvízi horgászok gyűlölettel néztek, akárcsak Ferdinándra a Három-forrás bikája óta a Vadásztársaságban.

Mihály közben leült. Nézte a szépen szálló füstöt. A tűz játéka és a kondér nézése csiklandozni kezdte az orrát. Hagymaillatot érzett, pedig nem is szállhatott eddig a halászlé illata. Egyre éhesebb lett, de nem mozdult. Így nézte, étlen és szomjan, a halászház avatását, amelyen annyit dolgozott. Még szerencse, hogy a cigánymuzsika hangja felszűrődött, és jó volt nézni azt is, amint a patak csillogott.

Anna ebéd után odaült mellém. Felicián Oláh Lehellel beszélt. Piros volt már mindenki. Nagy Mátyás áhítatos szemmel nézte az asszonyt. Felicián meg minket. Ott feküdtünk a bükkös árnyékában. Anna, nem tudom, miért, de mintha egyre közeledett volna. Kellemetlen volt, mert Felicián már átnézett Oláh Lehel beszédén, és látszott, hogy csak minket figyel. Bottlik, a kefegyáros, a kelleténél többet ihatott, mert folyvást Nagy Mátyást böködte, és közben felénk koccintgatott. Amint elkaptam Felicián tekintetét, kezdtem megérteni, hogy mi ébredezhet benne, és miért olyan bizalmatlan hozzám. Anna pedig, mint akire rájött a bolondja, egyre azon erőszakoskodott, hogy mutassam meg neki a patakot.

Mikor elindultunk, Nagy Mátyás valami édes nótát húzatott a cigánnyal. Anna vissza-visszanézett. Ezt énekelték a szőlőben is. Feliciánon látszott, hogy féltékeny. – Már őt is nyomta a Zenélő patak. Azért olyan az utóbbi időben. Érzi, hogy nagyon is messzi jött gyógyulni, és azóta egyre otthon járt az esze.

Az őz velünk jött. Nézte az erdőt. – Megálljatok – s hogy bosszút álljak a társaságon, besétáltam az erdőbe az őzzel és Annával. Gondoltam, ha nem is Annát, de Csenterich őzét megszöktetem. Piroska jött velünk. Szép szemében félénkség bujkált, amint nézte a mély lombok homályát. És szomorú volt látni ezt a városi őzet. Hiába vittem egyre beljebb, nem tágított mellőlem. Már hozzászokott Csenterich udvarához. Mire visszatértünk, nagyon is vidám volt a társaság. Csak ketten figyelték a bükköst. Mátyás és Felicián.

Csuka Feri a léggömböket kezdte eregetni. Máriás kapta a puskáját. Dörrent a fegyver. Visszatapsolta a völgyfal, és éleset csattant a völgyfej. Mind magasabbra szálltak a kék buborékok a Zenélő patak völgye fölött. Újra éles dörrenés. Jó játéknak látszott, tehát egymás után engedték föl a léggömböket és a Négyvadászok puskái fölverték az erdő nyugalmát. Émelyítő puskaporszag terpeszkedett a csendes völgy fölött. Fönt a tetőn, a cserjésből Magányos Mihály nézte, hogy szöknek az erdő fölé az el nem talált gömbök. Arra gondolt, milyen jó lenne, ha itt volna a puskája. Igaz, golyós, de megmutatná, hogy kell azzal lőni. Így hát csak nézte-nézte, mint szállanak a kék buborékok egyre magasabban a felhők felé. Mert csodálatos, minden pirosat eltaláltak, csak a kék gömbök tudtak kiszállni a Zenélő patak völgyéből.

Felicián először úgy határozott, hogy hazamegy a társasággal, de ahogy emelkedett a hangulat, egyre halkult benne az elhatározás szava. – Ezzel a társasággal? – visszarettent még a gondolattól is. – Talán, hogy tervének pisztrángjait unalmukban hazáig tréfáik mocskában fürdessék? Mit tudja a város, és mit tudják ezek, akiket csak az üres kíváncsiság küldött, hogy hová ível az ő terve ebből az iramló vízre és hűvös magányra épített világból… Nem mehet velük… Persze, milyen garral és hangos diadallal vinnék vissza? Nem lesz a céltáblájuk… Pedig, amint Annára és a feleségét körülvevő társaságra nézett, egyre jobban égette a féltés.

A bor, a szabadság meg a cigányok úgy föltüzelték a társaságot, hogy Csuka Feri szabadtéri előadást szervezett. Először Annát is beugratta, de amikor arra került a sor, hogy az asszony kesereg a messzi tért vadász után, Anna megtagadta a játékot. Fejbe csapta Ferit, és megint odaült mellém.

– A bor talán elvette az eszét Ferinek? – Rémülten néztem a rögtönzést. Az erdei játék már-már hol a tragédia, máskor meg a komédia szikláin táncolt. Láttam Annán, hogy bár mosolyog, de rá is átragadt az ideges feszültség, ami bennem remegett.

Csak a patak csörgedezett és mosolygott meghitten. Az nem tudta, mire megy a játék. Egyszerű és becsületes patak volt. Mindenkinek egyformán csörgedezett. Hogy is lett volna részrehajló, mikor nem tudhatta még, hogy Sámson Felicián lesz az, akitől ajándékul tündöklő pisztrángokat fog kapni? Bottlik és Zakál hahotázott. A cigányok értelmetlenül vigyorogtak, és Máriás Annát nézte, aki fázósan húzta össze magán a kendőt. Oláh Lehel már hiába zavarta a jelenetet. Most épp Nagy Mátyás ugrott ki a játékból, pedig eddig nagy törekvéssel alakította a vadászt, melyet a jelen társaságban megvont tőle a sors.

Feliciánt néztem, és beleizzadtam. A fojtó feszültségben és a siker hahotájában, mely két embert táncolt körül, csak a favágók szeme volt tiszta. Csuka Feri, hogy cserbenhagyták, most már csak azért sem hagyta magát. Fölkapta a puskát, és az eddig Mátyás alakította vadász beugrott a halászházba, melyre fekete árnyékot terített a bükkös. Láthatatlan színésszel játszódott tovább az ostoba játék. A fenyőillatú házból mintha kéthangú szellem csúfolódott volna, amint a vadász és az asszony jelenetét játszotta. Kísérteties volt! Zengett a ház, és a láthatatlan színész mindenkihez szólt. Aztán tompa dörrenés rázta meg a házat, mintha hordóban robbant volna valami. Még a kefegyáros is elhallgatott. Nagy Mátyás homlokát kiverte a víz. Csuka Feri tántorogva lépett ki az ajtón. Mindenkiben meghűlt a vér. Talán véletlen szerencsétlenség? A dermedt csendben Csuka Feri odaborult a szentképnyomó elé. Aztán hirtelen a hátára fordult, és a tavaszi füvön, mint a szamár, ordítani kezdett: – Megjött a férj! Vége a vadásznak!

Az erőltetett hahotázásban már senki sem tudta, hogy komolyra vagy tréfára vegyék Csuka Feri jelenetét. A fegyver éles csattanása és ez a jelenet úgy repített a csendbe, mint a rianás.

Utána a cigány is csak hallgatókat játszott. A bőgő brummogása vezette a dalokat. A búcsúzásnál, aki kezet fogott Feliciánnal, érezhette, hogy hideg és nyirkos a keze. Az üres ajtó és ablak rémülten nézett a társaság után. Azok pedig, amint lassan megcsitultak a hosszú úttól, megnyugodva úgy mentek a város felé, mint akik mégiscsak jól végezték a dolgukat. Mintha csak egy régi juniálisról térnének pihenőre. Feliciánra senki sem gondolt a hangos házavatás után.

Nehéz este volt. Alig tudtunk aludni. Egyszer csak hallom, valaki sétál az erdősház udvarában. A kutyával beszélget. Aztán vizet húz, és a jéghideg vízben mosakszik. Felicián az. Mossa, öntözi a hátát és a vállát. Hiába! Csak egyre izzik a homloka. Vad összevisszaságban szikráznak benne a délután eseményei. Nincs benne kialakult kép, határozott érzés, csak valami olyan, mint mikor azt érzi az ember, hogy kívül is, belül is szorítják! Hogy önmaga és a külső világ közé került. Mintha az este is egyre melegedne, vagy csak ő érzi? Nem. Váratlanul, ahogy errefelé sokszor lenni szokott, beállt a nyár.

Másnap a Kecskés völgyében is úgy összegyűlt a hőség, és olyan váratlanul, hogy alig lehetett bírni. Felicián ott ült a halászház előtt. Az üres ablak és ajtó tátott szájjal nézte. Belül a jobb felső sarok füstös volt. Csuka Feri tegnap a nagyjelenetnél oda lőtte ki a fegyvert. A dörrenés még mindig ott remeg Felicián lelkében. Látja is, akármilyen különösnek hangzik. Látja a dörrenést. Mintha táguló, szűkülő karikák remegnének fekete vízen. A friss fenyőfákat is megülte a puskapor émelyítő szaga. Most ez is ott ül az orrában, és az egész jelenet ott játszódik le a szeme előtt. Annára gondol. Aztán Nagy Mátyás arca tűnik föl előtte. Látja a Montenegró asztalánál a Locsogót, és tudja, hogy megint csak róla beszélnek.

Aztán föláll, és elmegy a patakig. Kitartóan nézi a Tarajost. Magányos Mihály jár az eszében. Csak ő hiányzott! – Miért nem jött le, mikor látta, hogy ott volt a bokrok között. – Kiáltott is neki! Aztán megint eszébe jut a társaság, és biztos benne, hogy miattuk nem jött. Hogy is jött volna? Erős vágy fogja el, hogy lássa Mihályt.

Milyen boldog ember. Utána nem megy a falu. Neki sikerült. De hol is lakik? Ma talán csak eljön. – Megfordult, és nézi a házát. Ahogy nézi, látja magát is.

Innen a rengetegből lassan mindent másképp lát. – Lehet az, hogy csak a távolság varázsló ereje szépíti meg ennyire azt, amit otthagyott? – tűnődik, de mind gyakrabban önti el valami bágyasztó hullám. Valami vágy a borpincés háza után… – Talán csak húsz év megszokása?… Innen, a mindennapok nyers és munkás valóságából, a kényelem és a jól bevált biztonság keretévé nő lassan benne az otthonérzés… Anna, igen, ő ennek a kényelmes valóságnak a lelke… És ezt hagyta ott? – Rémülten gondol arra, hogy körülvették tegnap a feleségét. Amint így megragadja a képek és érzések áramlása, hirtelen nem is tudja, hogy Annát vagy életének kényelmét félti-e jobban.

Felicián újra a régi, a bizonytalan. Remeg és vibrál előtte a patakpart, mintha a hőség szétoldaná a formákat, és amint lépked a házhoz, mintha hullámzana a lába alatt a talaj. Ferenczi dolgozik már csak. Azzal fogadja:

– Mi lesz az ajtóval meg az ablakkal?

– Bemegyek értük.

– Majd én – szólok közbe.

Felicián rám emeli a szemét. Kutatva néz, mintha a szavaim mögött keresgélne. Nem enged! A hosszú meleg alsó és a hosszú tegnapi séta jár az eszében. Mintha ingoványos talajon állna.

– Majd én megyek – ismétli. – Amúgy is elszámolunk, itt az ideje! – Ezeknek a szavaknak is különös most az íze.

De másnap sem mozdult. Mintha várna valakit. A horpadt tető megtelt a júniusi nappal. A patak remegése fölött, a gyantás illatban, mintha millió szikra pattogott volna. Tüzes feszültség ülte meg a völgyet. A Zenélő patak hűvös vize hiába csörgedezett. Aztán a harmadik nap azt kérdezte Felicián:

– Mi lehet Hajagos Mihállyal?

Ferenczi sejti, hogy miért nem jön, de hosszú lenne elmondania. Kerüli, nehogy ráüssön a dolog lényegére. Őt is nyomja a történet e miatt a házavatás miatt. Kellemetlen, hogy Mihály kiszorult belőle. Pedig ő is látta, hogy fönt volt a tetőn. Abban is biztos volt, hogy fölcipelte a bort. – De mit tehetett? Ha szólt volna előre, azzal talán még jobban megsértette volna. Inkább titokban tartotta. Csak attól szűkölt, hogy Mihály korábban jön, mint a jószágigazgató. Ez nagy baj lett volna. Neki is, meg Mihálynak is. Végül aztán csak kettőjüknek, mert azok elmennek, de ők már csak itt maradnak. Biztos, hogy Mihály akkor nem hagyta volna annyiban ezt a dolgot. Megizzadt a füle töve. Még szerencse, hogy így történt, hogy Mihály elkésett egy kicsit. Talán nem is lesz belőle semmi. De csak kerülgeti az egyenes választ.

– Talán bement a faluba. – Jól tudja, hogy nem így van, és mégis folytatja. – Ott is van földje. Megnézi azt. Lassan megérik minden…

– A háza hol van?

Ferenczi nem érti, miért érdekli annyira Sámson Feliciánt Hajagos Mihály. Nem örül ennek. Már régebben kellett volna szólnia. A fene ette volna meg azt a nagy záport! Azt a szép, mindent kimosdató, tiszta reggelt. Akkor jött le Mihály a tetőről. Abban a ragyogó reggelben azt gondolta, hogy mégiscsak jobb a békesség. De most már újra minden a régi. Ráadásul még itt van ez a két ember is. Ott állnak közöttük. Sőt, mintha közelebb lennének Mihályhoz, az erdei paraszthoz. Pedig sehogy sem lesz ez így jó. Hajagos Mihály mégiscsak a kerítésen kívül áll. Csak legalább a házát ne építette volna közvetlen a drótok alá. A szarvasok egyenesen belebámulnak az udvarába. Aztán itt van ez a halászház. Ez meg itt épült, belül a drótokon. Nehéz lesz így a barátság… – Vagy-vagy! – Kelletlenül mutogat Felicián sürgetésére.

– Ott alul, a széles völgy torkában lakik.

– Merre?

– A Kikericsköltő felé…

– Hol van az?

– Csak nem akarja meglátogatni? – így füstölög Ferenczi. – Különös ember ez is. Mit akarhat vele? – Forog, motoz a fejében a dolog. Ezért magyaráz olyan nehezen.

– Mindjárt a völgybejáró fölött.

– Mennyire van ide?

– Nincs egy órányira.

Felicián délután elindult. Ha nem szólok neki, talán nem is hív. Mintha egyedül akart volna lenni Mihállyal. Még hümmög is, amikor szólok, hogy én is megyek. Dühösít a helyzet.

– Tudod mit? Mégse megyek! Inkább bemegyek a városba. Elintézem az asztalost – csapok rá ingerülten.

Fölkapta a fejét.

– Elintézed? Mint a múltkor? Jó helyen vagy te itt! Aztán az ikráknak is itt az ideje. Mit kezdenél te velük?

A szavainak lejtése bizonyítja, hogy az ikrák csak kifogás. Elindulunk. A hőség már lassan tűrhetetlen. Hiába értünk a páfrányos árnyék alá. Most már Felicián beszéde is izzaszt. Eddig üde volt és tiszta a patak körül. Most egyre zavarosabb minden. Felicián mintha a régi lenne. De még rosszabb, mert ráadásul itt van ez az értelmetlen féltékenység. Engem akar pórázra venni? Vak ez az ember? Itt volt Csuka Feri játéka is.

– Azt se látta volna? – Dehogynem látta Felicián. Most is látja. Harmadik napja zeng benne a csúfondáros visszhang: megjött a férj! Majdnem világosan lát, de az, ami fényesedik és alakul benne, az szörnyű. Eddig nem látta ezt a nyers világot, csak azt, ami mögötte rejtőzik… – Ilyen és ez az élet? – És ez itt kint annak a nyersnek csak díszlete lenne?… – Annára gondol, és rémülten megy a Zenélő patak mellett.

A vízben megpillantja magát, és a pisztrángostervet olyannak látja egy pillanatra, mint ezt a sodródó, libegő árnyékot. Egyre jobban elhatározza, hogy hazamegy, de előbb kötelessége, hogy meglátogassa Mihályt. Beszélnie kell vele. Nemcsak erről a rosszul sikerült házavatásról, de másról is, mert ő már tíz éve él kint és egyedül.

Elértük a drótokat. A magas oszlopok ott sorakoztak a völgyön át. A patak mellett. A gyalogutat fenyőfából ácsolt, széles kapu zárta el. Ezen túl az a völgyrész a Kikericsköltő. Sok kis lila láng gyúl a képzeletemben. Mi pedig, úgy érzem, bár egymás mellett álltunk, mégis mintha egyre távolodnánk. A rét egészséges, zöld volt, de most lilának láttam. Sehol sincs, amit keresünk, az út. – Felicián elvesztette tájékozódó képességét? Segíteni kellene… De most meg sem hallaná, ha szólok. Azt hinné, mentegetődzőm, vagy hogy félre akarom vezetni. Lila a rét, és mintha ingoványon járnánk. Akkor látom meg a keskeny gyalogutat. A domblábnál fut. Végre ráfordulunk. Egy dűlőútféle ereszkedik a fűzfás rétre. Fönt a végiben a tanya. A nagy, egészséges dombot átöleli az erdő. A dűlőút oda kapaszkodik.

A házig enged Hajagos Mihály, pedig látott minket. Ül a cementlapos verandán. Mintha csak kötelességből fogadna. Lemegy a kúthoz. Kimos két poharat, és az asztalon álló, zománcos bádogkancsóból vörös bort tölt. A ház fölött, a hirtelen duzzadó domb hajlatán, olyanok a drótok, mintha egyenesen az égből lógnának.

– Hiába vártuk…

– Épp csak az köllött vóna a vigassághó. Még jó, hogy láttam.

– Micsodát?

– Amit ehagattak.

– Mi elhallgattunk?… Mit?

– Hogy gyünnek. Tudhatták vóna, hogy nekem…

– Mit? – sűrűsödik meg hármónk között a levegő.

Gyanakodva néz hol az egyőnkre, hol a másónkra. Felicián szeme egészen tág.

– Hát az erdős nem szólt?

Tanácstalanul nézünk össze. Most Felicián egyszerre különösnek találja egy pillanatra ezt a magányos helyet. Mintha rejtett, tilos útra tévedt volna.

– Akkor így van – tör ránk Magányos Mihály. – Hajják meg tűlem.

Fölkel. Bemegy a konyhába. Különös zavar vesz erőt rajtam. Hatalmas agancsot hoz ki. Leteszi elénk. – Emiatt nem mentem le. – Nézi az agancsot. – Vagy húsz éve lűttem! Rendes időbe, de befutott az erdőbe. Persze, kihoztam. Akkor csendőröket kűdtek hozzám.

Felicián is nézi az agancsot. A nyitott ajtón át belátni a konyhába. A falon golyós puska lóg. Átalakított, régi katonafegyver. Az egyetlen dísz a meszelt, fehér falon. Se kép, se edény körülötte.

– Azér nem mentem le, mer ott vótak a patakná azok is, akik kűdték a tollasokat.

– Mi sem tudtuk, hogy jönnek. Meglepetésnek szánták.

– Szép… Nagy durrogássa vótak. Enézegettem a tilosbú.

– Az erdős se tutta, hogy gyünnek? – firtatva néz.

– Azt hiszem, az tudta…

Hajagos Mihály nem szól rá semmit, csak nyel egyet. A bükkös tetejét eléri a nap. Hosszú árnyék ereszkedik az erdőszélre. A szőkülő rozstáblát szél borzolja. Mintha az árnyékkal jött volna a lombok alól a fuvalom. Két tehén jön föl a rétről. Végre megszólal Felicián.

– Bizony, nagy hanggal voltak. Az a jó, hogy elmentek… Majd halöntéskor másképp lesz.

Mihály lassan ingatja a fejét.

– Tilos. A kerítésen tú van a ház… De mongyák meg Ferenczinek, hogy tisztűtetem. Azt is, hogy szerencséje vót. Mongyák meg, hogy nagyot vág a bika, ha beszoríttyák.

A szeme nem tüzes, sem nem fenyegető, inkább biztató, mintha azt mondaná: – Csak bátran, tudja már az, mit jelent ez.

A magány, a nagy egyedüllét teszi ilyenné. Érzékeny. A magányos emberek mindig birkóznak valamivel, leginkább önmagukkal. Amikor ez jár az eszemben, Feliciánra gondolok. Aztán arra, hogy épp az előbb nem engedett be a városba. – Mi a csudát nem képzel… – Nézem őket. Mihály bemegy a konyhán át a szobába. Négy agyart tesz ki az asztalra. Mosolyog, és a négy hatalmas, sárga agyaron táncol a nap. Amint nézi, az arcán fényes simaság ül, szinte szánja az ember. Aztán kivisz az udvarra, és a létrán föl kell mennünk a szénapadlásra.

Darazsak donganak a süket hőségben. A félhomályban poros agancserdő alszik. Mihály szenvedélyesen bontogatja. Zörögnek, csattognak a súlyos koronák, amint arrébb löki őket. Egymás után mutogatja. Kitolja a padlásablakot is, és a beáramló fénykévében úgy áll az ág-bogas agancserdőben, az erdei tanya padlásán, mint a részeg. Különös fény világít a szemében. Minden agancshoz van néhány szava.

Amint lemegyünk, egy vén fatörzset mutat a völgyben. Van vagy háromszáz méterre. Azt mondja, hogy azon szokta a puskáját próbálni. Odatámasztja ezt az ajtót. A kis padlásajtó ott fekszik a fal mellett. A sok lövés kiszálazta már.

Felicián nézi, és lassan az enyhe pír átragad az ő arcára is. – Talán a pisztrángjaira gondol?… – Előttem meg az erdei tanya és a halászház képe vibrál, amint a veranda felé tartó két embert figyelem. Leülnek. A fegyver ott fekszik már az asztalon, a boros poharak között. Mihály tenyeréről az agancsok porát csapkodja, s mint aki föltárta már a titkait, megered a nyelve.

– Még szerencse, hogy itt ez a tanya… Itt legalább kézné van az erdő, meg a puska… Ezek nékű nem tudom, mi lenne? Mer ott benn – int a falu felé – nagyon nehéz… Semmi sincs ott. Csak verejték, aztán unalom, aztán megen verejték… Egymás udvarára ásítoznak a házak… Hát még télen… Inkább itt kinn vagyok… Nem is falu az… anná talán még a város is jobb.

– A város? – kapja föl a fejét Felicián. Mihály szava felébreszti benne ezt a keserves tavaszt. – A város jobb?… Dehogy! Dehogy! – tiltakozik. – Itt jó! Itt! – ismétli rémülten.

– Itt?… – néz Feliciánra áthatóan Mihály. – Hát itt még csak igen, de ott a faluba… Nem is falu az – legyint. – Csak úgy itt rekettek a rengetegbe, asztán már megszokták. – Akkor jut eszembe, nemrégen panaszkodott Máriás, hogy a rengeteg erdőségben egy falunak sincsen orvosa. A nagy megyei térképen mutogatta a községeket. Amint húzta a térképen az országutat, csak úgy falta a kilométereket az ujja, és egyre csak azt mondogatta: – Nincs… nincs. – Mintha csak megérezte volna Mihály, hogy min jár az eszem, úgy válaszolt. – Itt semmi sincs. Pedig szeretne valamit látni az ember.

Nézem az erdők között Hajagos Mihály földjét. A ház fölött nagy tábla ugar. A kerítés széle is az. Ő pedig egyszerre a magról és a cselédekről kezd beszélni.

– Nehéz ojjat taláni, aki megmaranna itt. Mind elkívánkozik. Aki maranna, aszt meg e kő zavarni. A fődhő pedig kéz kő. – Panaszkodik, hogy csak egy fia van.

– Szerencse az is – válaszol Felicián.

– Bolond az ember, az idő meg ejár. Aztán lassan, pláne itt, bizony a világbú is kimarad. Még szerencse, hogy itt ez az erdő. Pedig kéne valamit látni, de a város messze… Aztán senki sem gyün ide. Pedig, aszongyák, vannak ojjan faluk, ahun nem szikkad meg az ember úgy, mint erre.

Mihály nem tétova, és nem is panaszkodik. Nézi a fegyvert és az agyarakat. Az egyikre ráesik a vörös bor árnyéka. Olyan, mintha vértől csepegne. Ferenczi beszéde jut az eszembe. Amikor Mihályt néztem a hegyen, akkor mondta: – Eltűnnek! – Most is cseng a fülemben az erdős szava.

Kivágott vadkörtefa fekszik a parlagon hagyott tetőn. Kifordított gyökerei borzasan merednek az égnek.

– A leshely… – mutat oda. – Ott lűttem eszt is – néz a bortól véres agyarra. – Amikor gyütt a kan, akkoriban rossz vót a puska. Szerencse, akkor esűt.

Amint nézem Magányos Mihályt, aki egy másfajta és boldogabb faluról beszél, a pisztrángtenyészet és a patak jut az eszembe.

– Örökölt birtok? – kérdem.

– Nem. Csak én kőtöztem ide ki. Jó vétel vót – a hangja mintha önmagát akarná meggyőzni. Mintha mentegetődzés árnyalata rezegne benne. – Huszonöt hódér vettem itt negyvenet.

Közben mintha másra akarná terelni a szót. Aztán veszi a poharat, és koccint velünk. Ahogy letesszük azokat, mind a négy agyarra ráesik a vörös bor árnyéka. Aztán mégiscsak folytatja az előbbit.

– Jó vétel vót, csak ne lenne itt ez a mezsgye – mutatja az erdő szélén a kerítést. – Meg ezek a cigányok… Szarvasbőgéskor mind idegyünnek a nyakamra. Azért tartyák űket, hogy ordíccsanak, hogy ki ne gyüjjön a vad. A fene enné meg a fajtájukat. No, de megtalátam a móggyát. Mer itt asztán löhet benne válogatni, hogy mit talájjon ki az embör. Nagyon tud hagatni az erdő illenrű. Hát azóta a cigányok is hagatnak.

Újra látom a padlás rozsdás agancserdejét, melyet úgy világított be a napsugár fönt a száraz hőségben, mint a kopasz őszi erdő ág-bogait. Nem is kérdezem, mit csinált Fedorovszky cigányaival. Nagyon tud hallgatni a rengeteg, hiszen Mihály tanyáját is minden oldalról úgy nyalábolja át, mintha földhöz akarná verni. A dombtetőről rémülten nézi a kifordított gyökerű vadkörtefa. Mintha csak féltené. Most ott, ahonnan fojtó gyümölcseinek a keserű zamatot szívta, gödör van. Az a gödör Mihály leshelye. Körülötte borostásan áll a tavalyi tarló.

– Nem vót má az idén elég mag – szólal meg újra.

Veszedelmesen jó a szeme ennek az embernek. Mindent meglát. Úgy követi az ember szemét és a gondolatát, mint a vizsla. Nem is várja a kérdést. Máris felel. Önkéntelen ráesik szemem a korhadt fűzfára. Sután, ferde derékkal áll a völgyben. Biztos vagyok benne, ritkán hibázza el a hozzátámasztott ajtót.

Felicián forgatja kezében az agyarakat, és közben arra gondol, hogy bárcsak ő lenne ilyen erős, mint ez az erdei gazda. Akkor fütyülne rájuk. Csak kíváncsiskodjanak… Előbb is milyen nevetséges képek gyötörték, amikor ezt a tanyát kereste.

Az erdő felől üde hűvösség száll. Felicián örül, hogy eljött. Jól sejtette – mert hiába beszél úgy a faluról Mihály –, mégiscsak boldog és erős ember. Lám, milyen biztos a keze, és a szeme is. Márpedig mi kell más az élethez. Így kell csinálni! – És mosolyog, amint a kezében latolgatja az agyarakat. Most már újra úgy érzi, hogy a Zenélő patak maga az élet. – Díszlet?… – Hogy is juthatott előbb az eszébe? – Aztán a társaságra gondol… – Komédiások… És még komolyan vette őket? – Aztán Anna és a patak együtt jut az eszébe. Hogy is lesz ezzel?… Nehéz, de rendet csinál… Anna is meg fogja érteni… Csak erősnek kell lenni és keménynek, akárcsak Mihály… Nem tűrheti tovább. – Nagy Mátyás jár az eszében. – Ha kell… – nem fejezi be a gondolatát. Föláll. Kezébe veszi a puskát. Célozgat a fűzfára. Az arcának olyan a ragyogása, mint Magányos Mihályé volt a padláson. Csak mintha a szemében égne zavarosabb tűz.

– Az a legjobb távolság – szól Mihály. – Próbájja ki.

– Nem… nem – tiltakozik Felicián.

– Levisszük az ajtót.

Felicián, hogy elejét vegye mindennek, nemhogy letenné a fegyvert, de visszaviszi a szobába, és fölakasztja a szegre. Arra gondol, hogy épp elég volt neki a minap. Csak legalább Csuka Feri puskájának dörrenése ne csengene a fülében. Erősnek kell lenni – súgja valami egészen mélyről, úgyannyira, hogy csaknem visszamegy a puskáért.

Ahogy megfordul, látja, enyhe pír festi a falat. A nap már rajta ül az erdő koronáján. Lilafekete árnyékba takaródzott az erdőalji völgy, csak messze tündöklik világosan, ott, ahol csaknem eléri az eget.

Közben eszébe jut Feliciánnak, Mihály miről is beszélt az előbb, hogy látni kellene valamit. Milyen kapóra jönne neki Mihály, az erős és magányos ember, ha bemenne vele a városba. Azon gondolkodik, hogyan hívja meg. Mihály neheztel. Talán ezzel a meghívással könnyebb lenne kiengesztelni is. Csak azt nem tudja, hogyan kezdje. Azt sem látja tisztán, hogy miért lenne szüksége rá, de érzi, hogy vele kell jönnie, mert előbb-utóbb be kell menni már neki is a városba. És ez nem könnyű. Az óta a híres nap óta nem látta a három tornyot. Lassan készülődünk.

– Ráérnek még. Csak egy ugrás a tető – tartóztat Mihály.

– Az igen, de a városba… – tördeli a szót Felicián.

– Ahhó meg má úgyis késő.

– Nem ma mennénk… Talán csak holnap… Ki kellene hozni az ikrát. Segítség is kellene.

Mihály nézi, hogy mit akar Felicián. Miért akadozik.

– Bejönne velem?

Felicián olyan félszegül kérdezi ezt, hogy megsajnálom. Mihály is csak néz. A meghívás olyan hirtelen érte, hogy nem tudja, hová tegye. Nem tudja, mit mondjon.

– Lassan itt az aratás – húzódik, akár az előbb Felicián.

– Azért kell sietni. Ajtót, ablakot, ágyat meg a többit kellene kihozni.

– Szóva, kocsi is kéne?

Mihály Felicián tétovázását már csak annak tulajdonítja, hogy nehezére esik ez a nagy kérés.

– Az van nekem. Egy fordulóra kihozhattyuk.

Na megálljatok! – csillan Felicián szeme, mert arra gondol, hogy elbánik a Locsogóval. Az ötlettől átragyog az arca is. – Megálljatok, komédiások! – Máris szeretne menni.

– Menjünk holnap – sürgetődzik Felicián.

– Nem lehet. Egyedül vagyok kinn, és az állathó embör köll.

– Akkor mikor?

Mihály magában összeveti a dolgokat. Amíg hallgat, Felicián arcát az izgalom süti. Alig lesi a szavait.

– Mi van máma? Szóva, szerda… Akkor péntek regge találkozunk…

A fenyőből tákolt kapunál egyeznek meg, amelyik ott van a Kikericsköltő réten, a Kecskés bejárójánál.

– Az innenső oldalon – mondja Mihály a búcsúzásnál.

Felicián úgy lépked a hűvös völgy ölén, hogy alig ismerek rá. Mintha kicserélték volna az indulás óta. Talán csak nem annak örül, hogy végre hazamegy? Vagy a városnak? Másnap is olyan volt, mint az első napokon, amikor nézegette, mint döntik a fenyőket az ő terveihez. Alig várta a péntek reggelt.

Magányos Mihály ott ült péntek reggelén a fenyőfából tákolt, széles erdei kapun. Szép, tiszta, júniusi reggel volt. A völgy, a Kikericsköltő oldalán, csupa harmat. A dombok, erdők fölött már ragyogott az ég, de a fenyőkaputól sehol sem lehetett látni a földön napsugarat, csak az ég boltja fénylett tőlük.

Feliciánt, ahogy jött a patak mellett, és amint arra gondolt, hogy Magányos Mihállyal megy haza, különös nyugalom töltötte el. Mihály neki az erőset jelentette. Hiába hümmögött Ferenczi, valahányszor Hajagos Mihályról esett a szó. Ezen az érzésen már ő sem tudott változtatni. Amikor a halászház mellett elment, azt mondta: – Mégis jó, hogy megépítetted. – Néhány lépéssel odébb meg már azt bökte ki: – Komédiások! Tudják is ezek, hogy mit jelent ez a halászház? Komédiások. Forognak, hogy lássák őket. Mindig a kirakatban vannak. – A Montenegró nagy tükörablakaira gondolt. – Ott élnek, hogy lássa őket a világ. – Aztán csak csóválta a fejét, amikor arra gondolt, hogyan is juthatott eszébe, amikor tegnapelőtt Mihály tanyáját kereste, hogy a Zenélő patak csak díszlet lenne? Még szerencse, hogy fönt volt szerdán a tanyán. Most aztán egész más minden. Érzi, hogy jól cselekedett! – Hogy ez nem lenne az igaz?… Ez csak olyan kék világ lenne, amelyet a felhőkre rakott?… Hogy ott bent maradt volna az élet? – Felicián mosolyog, és ahogy most eszébe jut a város, csak legyint. Mosolyog, aztán meg elkomorodik, amikor arra gondol, hogy nemrég ő is olyan volt, mint azok. Ő is kirakatban élt! Azt játszotta, hogy minek is lássák. Most boldog, hogy ilyen egyedül megy… A maga emberét mindenki csak így emelheti föl az örök mintákhoz. Az ilyen magány ölén, ahol a lélek felserken és megnő. Nem hiába volt görögtanár: Felicián hűvös, mélykék fennsíkokat lát és zöld ligeteket, melyek fölött az ideák fényes, örök életű madarainak szárnysuhogása leng… Ahogy megfordul, és nézi a Zenélő patak völgyét, hallja, mint szólal meg benne az igazi ember. – És erre a világra mondtad, hogy csak szép díszlete a valónak? Nem!… Ez maga az élet!

Kinyílik alatta a völgy, és megáll, mintha csak a Kecskés harmatos völgyében akarna gyönyörködni. A patak hűvös ragyogásában, a fák formáiban és a völgyláb és tető szép, játékos hajlásaiban. Akkor az jut az eszébe, hogy miért van mégis, hogy amióta itt él, magasan és messze, azóta egyre kínzóbb világosság nyílik benne? Azóta, hiába is tagadja, mind jobban húzódik a borpincés házához. Itt egyedül, ezen a júniusi reggelen, könnyebb bevallani önmagának ezt… Olyasmit érez, hogy ennek a tervnek az alapja mégiscsak ott van, ahol egyedül hagyta Annát. – Mit csinálhat olyan magányosan Anna? Eddig nem is gondolt erre. – Valami lelkiismeretfurdalás-féle perceg benne, mert már egyszer megfogadta, hogy véget vet ennek a magánynak. De akkor, az után a szörnyű törvényszéki tárgyalás után, mégis úgy menekült ki a városból, megtépázva és fölzaklatva, mint a csapdából. – De most minden másképp lesz – fogadkozik újra. Ő is világosabban és másképp lát azóta mindent. Anna is okos asszony. Végre meg kell, hogy értse a tervet, amely maga a szépség és a bölcsesség.

Már lent jár a lapon, és látja Mihályt is. Ott ül feketében a fenyőajtón. Kívülről legfeljebb csak a hátulja ér át Fedorovszky vadas birodalmába. Fonott útitáska fekszik mellette. Abban van fehér kendőbe kötve a batyuja. Felicián hátizsákban viszi a holmiját. A drótok alatt bújik át. Így indulnak el a harmat szökésével a város felé.

Mindegyik másra gondol. Nem sokat beszélnek. Talán csak a két ház és a rengeteg köti őket össze. Felicián örül, hogy hazafelé megy. Örül annak, hogy háza van a dombtetőn, a szőlők között. Anna és az ikráztató forog a fejében. Valami szorító érzés kísérti. De azért nem hagyja magát egykönnyen. – Az ikráztató és a patak mégiscsak nagy dolog. Másnak is van otthona, felesége, de melyik dicsekedhetik Fedorovszky kegyeivel és saját pisztrángjaival. – Ahogy ez jut az eszébe, úgy néz körül, mintha csak azt akarná mondani a szőkülő búzatábláknak és vadkörtefás legelőknek: – Nézzetek ide, itt megyek én! Megyek, mert otthon várnak a halaim. A halak, amelyekkel hamarosan beöntöm a patakot. Néhány hónap, és ezüst nyilak fognak cikázni a napsütött partok között, ott, azon a horpadt tetőn. Aztán az elsodort halak tejes ikráikkal behintik majd ilyen sugárzó ezüst nyilakkal a rengeteg minden csörgedező vizét. Így lesz! És itt, a város körül, a vizek mind rólam fognak beszélni. – Amint közelednek a szőlőkhöz és a három torony felé, mindjobban kezd élni benne a hátrahagyott erdő.

Mihálynak meg, amint lóbálja a nyikorgó táskát, az apja jut az eszébe. Ez pedig nem jelent jót. Nincsenek jóba, amióta nem hallgatta végig a gramofonból a végrendeletet. Aztán meg eladta a földet, és kijött a faluból. Csak a régi ház maradt benn, meg két hold. Nagyokat lép, mert látja az istállóját és a híres, Hajagos-féle istálló körül a veteményeskertet. Szótlanul lépked, és nem örül annak, hogy az apja jár az eszében. Mintha az is bántaná, hogy a város felé közelednek. Az anyjának is csak annyit mondott indulás előtt, hogy jöjjön ki az unokájával a tanyára, mert ő a városra megy vásárolni. Az meg is kérdezte: – Hát a kocsit nem viszed? – Erre csak azt mondta, hogy azért majd üzenni fog. Néhány napig úgyis bent marad.

Így érték el a szőlőket. A kis kápolnatornyok kíváncsian dugdosták nyakukat a fák közül. Mintha csak arra lettek volna kíváncsiak, ugyancsak kivel tér haza ez a furcsa szerzet, Sámson Felicián úr, aki egyedül tud a városban görögül? Aztán, ahogy beért a két ember a hegyközség területére, csaknem leültek a tornyok a csodálkozástól a hársfák tövében. Hát ezek a kis, tömpe kápolnák ágaskodtak az előbb olyan magasra, hogy megláthassák Magányos Mihályt, az erdei gazdát? Íme, most milyen sápadtan ülnek. De nem kell őket félteni. Pár perc, és kiharangozzák a nagy újságot a hullámzó tájnak. Mindenki fogja tudni, hogy Sámson Felicián megjött a pataktól. Egy fekete ruhás erdei emberrel jött, akinek barna az arca, és fehér ingén kék gombocskák virágoznak. Cipőjének talpa igen vastag, és bőrfűzőjét erős, csillogó horgokba akasztja. Nemsokára azt is elzengik a présházaknak, hogy nem találta otthon a feleségét Sámson Felicián.

Valóban zárt ajtókra leltek… Ha akkor, először is, így lett volna, amikor a meleg alsóért jött, akkor biztos, hogy most nem lepődött volna meg ennyire Felicián. Csak áll a verandán. El is felejti, hogy itt van Mihály. Értelmetlenül jár-kel a szobákban. Amint nézi a lesötétített zsalukat, a homályban kétszeresen dolgozik a képzelete. Érzi, régen szellőztettek. Mintha napok óta ki sem nyitották volna az ablakokat. A homályos szoba közepén arra riad, hogy valaki a torkát köszörüli. Összerázkódik. De amint meglátja Mihályt, aki tanácstalanul állt az előszobában, az jut az eszébe, hogy nincs semmi baj, hiszen itt áll mögötte az erős ember.

Felicián kezét előretartva tapogat a homályban, mint a vak, a zsalu, a fény után. Közben egyre azt ismétli: – Nincs semmi baj. Itt van Mihály… – Akkor lepi meg a szégyenérzés, hogy íme, megfeledkezett Mihályról. Még hellyel sem kínálta. Az az érzése támad, hogy Mihály faképnél hagyja. Megrémül a gondolatra. Egyszerre szeretné minden mulasztását pótolni.

– Mihály, üljön le!… Foglaljon helyet!… Lássa, lássa, milyen az ember! Ez a sötétség… Lássa, lássa…

Mihály nemcsak hallja, de érzi is Felicián hangján, hogy nagy zavarral küszködik. Csak azt nem érti, hogy miért épp ezt hajtogatja folyton, hogy: – foglaljon helyet. – Azt sem érti, mit akar azzal, hogy: – lássa, lássa… – Mit lásson ő?

A táskát az asztalra emeli. Félretol egy széket. A homályos szoba felé fordítja. Felicián épp kinyitotta az ablakot. A hirtelen beözönlő fényben Mihály csak annyit lát, hogy Felicián szemre tett kézzel áll. De azt nem tudja, hogy amint kitárta a zsalut, az erős ragyogásban az első, amit megpillantott, az ikráztató volt. Nemcsak a fény, de épp emiatt tette szemére a kezét Felicián, mert az villant belé, hogy mindennek az oka ez a négyszögletes medence.

Amint kilép az előszobába, Mihály nézi, hogy milyen sápadt.

– Nagy volt az út. Gyorsan jöttünk – odatol egy széket Felicián alá.

– Hosszú volt… Hosszú. – Megtámaszkodik a szék támlájában, de le nem ül. Őrlő nyugtalanság viszi az ikráztatóhoz.

Amint kilép, a nap kijózanítja. Mihály lassan jön mögötte. Felicián a várost nézi. Mihály pedig, amint a völgyben megpillantja a bolgárkertészetet, megáll. A sok csatornát nézi, amelyeken a növények élete folyik. Egy szamár húzza kitartóan körbe-körbe a rudat, amelyik az emelőkereket forgatja. A langyos patakvíz ragyog a csatornákban. Mihálynak megint az apja jut az eszébe. Amint nézi a házigazdát, megcsóválja a fejét. – Ez is a patakot akarja befogni. Mégiscsak nagy dolog és szép dolog a patak és a víz. – Megy az ikráztatóhoz. Mint kristályszalag fut a vályúban a forrás. A medence kifolyóján kiszálazott vásznon csörgedezik át a víz. Úgy szűri, hogy egyetlen ikra sem kerülhet ki a medencéből. Anna munkája. Feliciánt józanító, hideg hullám önti el. – Milyen tökéletes munka. Ilyen minden, amit megcsinál… Igen, Anna a legügyesebb háziasszony, és az ő otthona a legtökéletesebb otthon… De hol van? Épp ebédidőben? Újra érzi a szellőzetlen szoba szagát, és a hideg tűzhelyre gondol. Sürgető indulat dolgozik benne.

A vízben emelkedő és szökő, apró úszások húznak. Arcán a meglepetés és az indulat különös keveréke. Egy moszatcsomót minden oldalról, csillagosan ostromolnak a parányi ivadékok. A forrásvíz tükrén kisimul az arca. A patak csörgedezését hallja. A nap és az ég a zöld moszatos medence sötét bársonykeretében különös fényekkel és tört árnyékokkal libeg. Ölében ott hintázik az új világ. Semmi akadály már. A sziklák szétnyíltak előtte. A hercegi kegy és a nap megadta, amit álmodott. De amint megpillantja arcát a sötét vízen, összeborzong. Árnyéka magányosan ring, és amint nézi ezt a sötét árnyékot, égető világosság nyílik benne. Fölnéz a borházra.

– Mi ez a rémült csend? Hol van ő? – Úgy áll, mint aki az ébredés zavarával küzd. Mint akit vad szorítással ölre kap a valóság. A szorításba belenyög Felicián. – Miért áll ilyen süketen ő és minden körülötte? Miért hallgat a présház? A szőlő? A sárgarigó sem kiabál a diófáról. Pedig ott fészkel… Hát ilyen és ez lenne az ő kényelmes otthona?… És ilyen lenne ezután is?… Mi lesz akkor vele? – Amint belenéz újra a téglamedencébe, rémülten lép ki a keretből. – Magad építetted!… Mire vársz még?… Úgy peregnek benne a képek, hogy egymást szikráztatják. Egyik ütése vág a másikra világosságot. Látja a Körülszennyest, a tavat, a bábost, a bőgős fejét, a tárgyalótermet, és íme, a fekete gyöngyöket kék szemek váltogatják, de mindegyik odarepül a lába elé. Bármennyire vigyáz is, úgy gurulnak oda lépés közben, hogy rá kell taposnia. Megáll. Egy csigahéj zúzódik össze a lába alatt, és e hangra az szúr bele, hogy mindennek maga az oka. Az ikráztatóról a borházra kapja a szemét. A kettő között látja a várost. Amint megindul, újra érzi ezt a recsegést. Az csap rá, hogy rossz úton jár. Mintha magas falak között menne, amelyek fekete, hűvös színben ragyognak. Az út végén a város áll. Ezekről a falakról gurulnak le olykor azok a kék és mosolygó gyöngyszemek.

– Mihály! – kiált, és a válasz irányába néz, de nem lát senkit. – Mihály! – a rémület szól a hangjában.

– Itt, a!

Türelmetlen ez a hang. A veranda szőlőlevelei alól csattan elő. Felicián föllélegzik.

– De hogy kerültem ide? – rezzen össze.

A kerítésnél áll, nekiszorulva a magas gledícsiasövénynek, az út végében.

– Fene ezt az utat – és ahogy hirtelen megfordul, belecsapódik Felicián keze a tüskék közé. Három helyen is kibuggyan a vére. Az éles szúrás kijózanítja. – Ejnye, na – iparkodik a veranda felé. – Persze hogy nincs itthon Anna… Mire is várt volna? Azért valami írást hagyhatott volna… Így elmenni… – A mérges tüske egyre jobban égeti a kezét. Siet, és az jár az eszében, hogy mit gondolhat Mihály. De az nyugodtan ül. Bicska a kezében. Az asztalon szalonna, paprika és kenyér.

– Megéheztünk – fogadja Feliciánt.

Felicián enyhe szédülést érez. – Persze… Jó, hogy mondja, Mihály… Minden az éhségtől van. – Közben zsebkendőjével nyomkodja a szúrás helyét. Szép, kárminvörös gyöngyszem ül az ujja végén. Odafröccsenti a levelekre. – Fene ezeket a gyöngyöket.

– Mi történt? – kérdezi Mihály, amint meglátja Felicián ujját.

– Semmi, a tüskék – és a szalonna után akar nyúlni. Akkor jut eszébe, hogy neki bora is van. Ha fölhozza, egészen úgy lesznek, mint tegnapelőtt fönn az erdei tanyán. Föl is kel, és lesiet a pincébe. Amint belép, megáll a nedves bolthajtás alatt. – Milyen jók ilyen nyáron a pincék. – Ez a hűvös és kékesen derengő homály. Feje fölött egy pókhálót deresfehérre lepett a pince hűvöse. A gondolatai szétbomlanak és föloldódnak. Mintha egyre tisztulna a kilátás. A halántéka és a tövis helye is mind szabályosabban kezd lüktetni. Kezébe veszi a lopót, és kiüti a kishordó dugóját. Beleszív a borba. Vállához támasztva a lopót, indult föl a verandára.

A bor aztán megint fölkorbácsolja a jó hűvösön már-már elcsöndesedett gondolatait. Csak egyet érez határozottan, és az taszítja: – Nem várakozhatsz… Be kell menned a városba. – Közben valami azt hazudja, hogy Fekete Lénárd, az asztalos is várja, mert rég elkészítette az ajtót, ablakot és az emeletes ágyat. – Ezért jöttél – áltatja tovább is valami. – És íme, mit találtál – hasít bele a valóság.

Föláll. Nem törődik azzal, hogy lábát húzza a fáradtság. Belső nyugtalanság hajtja, hogy minél hamarabb kint legyen a kapun.

A nap ragyog. Szikrázik a tiszta ég, és a lombokon látni lehet, hogy nincs messze az idő, amikor a levelek száraikon fonnyadva lógatják majd a fejüket. A folyóparton jár körbe a szamár, és forgatja az emelőkereket. A bolgárok szorgalmasan dolgoznak. Kertjük mellett faiskola húzódik. Aki telepítette, látszik, ért a dolgához. Egészen itt van Sámson Felicián kertje alatt. Mihály nézi. Meg is állna, de Felicián siet. Lent a folyómeder émelyítő szaga üti meg a síkot. Ahogy megjön a hőség, mindig így van. Ott mennek a parton. Messziről tompa puffanás rázza meg a levegőt. Aztán megismétlődik. Belülről minden egyesre visszhangzik az ember tüdeje. Felicián tanácstalanul néz.

– Tüzérek. – Mihály mutatja, hogy merrefelől. A rét fölött hullámzik a hang. Már elérték az alsóváros első házait. Ahogy ráléptek az aszfaltra, Felicián úgy érzi, mintha megint a törvényszékre menne. A lába elnehezül. Aztán Nagy Mátyás tornyosul föl benne. A hirtelen indulattól a halászház és az üres borház úgy csapódik össze előtte, hogy majd szétroppan mind a kettő. – És még ő megy az asztaloshoz, amikor üres a háza?…

A Montenegró üvegtábláin csillog a nap. A kis márványasztalokat kitették a teraszra. Nagy, piros ernyő borít rájuk színes árnyékot. Csenevész babérfák és pálmák idézik a közeli tengerpartot, ahova nem is olyan régen a polgárok le-lerándultak szombatonként az adriai gyorssal. A teraszra ráásít Nagy Mátyás üzlete. A kirakatát lefüggönyözték, és most hűvös homály árad ki az ajtón.

A város büszkesége, az új öntözőautó, éles csikorgással fékez. Majd beleszaladt Józó mester csudálatos kocsijába. Józó fényképész és körhintás. Műterme egyben lakása is. Józó dühösen ordítozik. A hangos szavak fölverik a csendes, ebéd utáni utcát. Felicián a kávéház felé pislog. Beksichet látja a teraszon. Az is észreveszi, és kezében megáll feleúton a kávéscsésze. Csődület támad a kocsik körül. A zsalus, támlás ablakokon kis rések nyílnak. Az ebéd utáni alvásból ébredt polgárok kidugják kíváncsi arcukat.

Felicián azon veszi észre magát, hogy nem is a kocsikat, hanem innen is, onnan is őket nézik. – A város – nyílik ki benne a szó. Szemét az utcasoron végighúzza. Csupa meghökkent szem. – Ezek, igen, ezek voltak azok az arcok… Hogy tudnak nézni? – Ráemeli szemét Mihályra, és olyan az arca Feliciánnak, mint aki az őrangyalát nézi. Úgy áll most az erdei paraszt mellett, mintha azt kérdezné: – Mit szóltok ehhez? – Nézik is őket.

– Ki ez az ember? És hogy értik egymást?! De mi szél hozta össze őket? – rágja a kíváncsiság a polgárjelölteket.

– A rokona – mondja lekicsinylőn Mógerné, aki még életében sohasem látta Mihályt.

– Na tessék, és mit meg nem játszott ez az ember?! Milyen szerepet ez a híres Sámson Felicián.

Felicián pedig tüntetően beszédes lett a sarkon. Magyaráz Mihálynak. Az pedig kérdez. Mintha most egyszerre eltűnt volna a lelkéből minden bizonytalanság e kíváncsi szemek tüzében. Megy Magányos Mihállyal, mint gyenge az erős mellett. Úgy néz körül, mintha azt mondaná: – Na, most kezdjetek! – A vastag talpú cipőn kopog a patkó. Az emberek utánuk fordulnak. Nem Mihályt csodálják. Azt ámulják: – mi ütött Feliciánba? – Akkora a megütközés, hogy még köszönni is elfelejtenek neki.

Amint így mennek, odébb húzódnak az emberek. Mihály nem látja ezt, de Felicián annál jobban tudja, hogy így van. De alig tud a diadalának örülni, hogy lám, a várostól mint védi Magányos Mihály. Egyszerre újra az szaggatja: – Mi lesz otthon? Üres a házad… A halászház miatt… És szerencsétlen, te még az asztaloshoz igyekszel? És Anna?… Hol van Anna?…

Eszébe jut Karolina néni, a felesége nagynénje, de a házát már rég elkerülték. Ahogy fölnéz Mihályra, tudja, hogy már nem fordulhat vissza. Bolondot mégsem járathat vele. Az asztaloshoz indultak. Tüzes égés nyilall a lábába, mire odaérnek a kapuhoz. A hosszú udvar mélyében dolgozik Fekete Lénárd.

– Már azt hittem, nem is kell – fogadja őket. Egy száraz diófához támasztva áll a tok és a fölvasalt, ráakasztott ajtó.

– Régóta támogatom vele ezt a fát, hogy ki ne dűljön – tréfálkozik tovább az asztalos.

– Bár el se kezdte volna – dugja föl Feliciánban valami rémült hang a fejét. Önkéntelen kinyitja az ajtót. Az üresség, ami kitárul mögötte, most kettősen nyomja. Fekete csak nézi Feliciánt, hogy mi lesz. Az pedig csak néz át az üres ajtón, és hallgat.

Mihály hátrább, egy nyitott ablaknál beszélget. A véletlen hogy összehozza az embereket! Hogy megtalálják egymást az egyfajták! Mindjárt az első úton. Mihály le nem venné a szemét a világért sem arról, amit néz. Dehogy látja Felicián tanácstalan és rémült hallgatását. Azt nézi, hogyan dolgozik Szira Márton.

Márton a város egyetlen állattömője. Művészetét hirdetik megyeszerte a kastélyok folyosói. Ha valaki eldicsekedhetik vele, hogy ismeri az erdőt, mezőt, hát ő megteheti. Nincs az a nád és levél között bujkáló és égen repülő ritka jószág, ami meg nem fordult volna a kezén. Ott is hagyta a szobafestést. Bolond lett volna, ha nem így cselekszik. Ekkora rengeteg övezte vidéken, és ennyi berek és erdőjáró ember közt ugyancsak van dolga és hivatása egy ilyen embernek. Nemhiába úgy vigyáznak rá a megyei vadászok, mint a hímes tojásra. A konyhája mindig tömve a legjobb pecsenyékkel. Kell is az erő neki, mert munkája bőven akad. Pedig Márton nem olcsó legény. Most épp egy vadmacskán dolgozik.

Mihály nagy figyelemmel nézi. Ha nem átallaná, kérne egy széket, mert fáradt, és közben arra gondol, milyen jó volt mégis bejönni. Pedig először szólni akart. Nem értette, mire a nagy sietség ekkora út után? Csak ráér az asztalosmunka, ha eddig tudott várni. Most már örül, hogy mindjárt az első nap ilyen szerencséje akadt. Sajnos, jön már Felicián. Üres szemmel nézi az állatot. Türelmetlenül topog. Mihály indul is. Az ajtóból pedig visszaszól Fekete Lénárdnak Felicián.

– Nemsokára kocsival jövünk. – Bizonytalan a hangja, mert csak az csapkod benne: – Hol van Anna? – Fedorovszky kegye is mint súlyos palást nyomja már. Sietve lépked Mihály előtt, pedig hogy mit tegyen, és hová menjen, maga sem tudja. Kutatva jártatja a szemét. Sohase ment még így. Már a lábát is alig bírja. Ég a talpa, és a nyelve majdhogy hozzá nem tapad a szájpadlásához. Reggel hat óra óta talpal. Úgy sugárzik a házak fala, mintha nagy pékműhelyek forró kemencéi között járna.

Beksich ott ül a teraszon, és ütögeti Keresztes hátát. A törvényszéki elnök is bámul feléjük. Se nem nevet, se nem csodálkozik, csak néz, mint aki nem akar hinni a szemének. Csenterich, aki unalmában szakállal kísérletezik, tágra nyílt szemmel csodálkozik, és az arcát dörzsölgeti. Bottlik Vince egészségesen nevet. Rády sértett önérzettel néz körül, hogy mi az, ami szétrebbentette hallgatóit. Pedig épp a törvényhatóság adózási előnyeiről igyekezett meggyőzni Berky Vazult, a péterfai hegyközség elnökét. Amint megpillantotta Sámson Feliciánt és Magányos Mihályt, neki is fönnakadt a szeme. Rády sem csodálkozik már, hogy magára hagyták. Még jó, hogy észrevette idejében, és nem beszélt magában tovább, mint az álomkóros. – Kije lehet? És milyen nagyra van vele. Úgy látszik, teljesen megbolondult a tárgyalás óta az erdő magányában – fordítja át szavait.

– Inkább a feleségét kísérgetné – böki oda a szót Bessenyei.

– De mi az? Idetart?

Az arcok minden lépés után, amellyel közeledik a két ember, egyre komolyodnak. Kényelmetlenül fészkelődnek a Locsogó napfényre került tagjai, akik már-már az utca forgalmában élnek. Most már mindenkinek észre kell venni őket. A járókelőknek csaknem kerülgetni kell az asztalaikat, és oly hangosan tárgyalnak a köz ügyeiről, hogy olykor ijedten megy tovább egy-egy jámbor polgár, mert restelli, és fél, hogy ekkora titok birtokába jutott. De mi lehet az, hogy egyszerre ily kényelmetlenül érzik magukat? Húzódoznak. Megfordulnak, és már csak fél szemmel lesnek Felicián és Mihály felé.

– Csak nem akarja idehozni azt a parasztot? Ide, az ő asztalukhoz! A város első asztalához.

De Felicián megy egyenesen a terasznak. Már ő is észrevette, mitől fázik a társaság.

– Hát csak ekkora a ti nagyságotok? Miért bújtok úgy össze? Eddig mindegyőtök képe felém mosolygott. És most?… – Élvezi a Locsogó zavarát Felicián. De Mihály nem is sejti, milyen kényes játék megy itt a házigazdája és e között a kirakatban ülő, előkelő társaság között. Honnan is sejtené, hogy ennek a hirtelen fordulatú küzdelemnek a hőse ő? Megy, és a patkó kopog a cementlapokon.

– Oda ülünk, Mihály – olyan hangosan mondja, hogy azt a Locsogó minden egyes tagja meghallja.

Ennek már fele sem tréfa. Csenterich, szégyen a futás, de előkelő arccal átsétál a Montenegró belső termébe. Leemel egy biliárddákót. Csak a tettét akarja valamivel indokolni. Krétáz és néz. Felicián és a fekete ruhás ember már föllépett a lépcsőn. Egyenesen a Locsogónak tartanak. A társaság úgy összehúzta, olyan gyűrűre magát, mint a lovak, ha farkas kerülgeti a ménest.

– Az a legjobb. Oda ülünk – odamutat egyenesen rájuk.

Rády lelép a teraszról, és a menekülő polgármester hajadonfőtt megindul a Fő utcán.

– Most nevessetek. Itt vagyunk – nyögi belülről Felicián, mert semmi kedve sincs a tréfára. Dühében teszi ezt is. Az előbb, amint meglátta arcaikon azt a fölényes ragyogást, amellyel szemre és szájra szokták venni a dolgokat, akkor határozott így. A bosszún kívül, igaz, a lábának és idegeinek zsibbadása is kényszerítette. Most, amint elmennek a Locsogó mellett, rémült csend van köztük. Azért ne féljetek, nem ülünk közétek! Ki kíváncsi rátok? Amint letelepszenek a fehér és hűvös székekre, az árnyas ernyő alá, pillanatra mintha megnyugodna. A lába megdagadt. Csíp az ujjai között is. Itt volt már az ideje. Cseppnyi enyhülés költözik bele.

A szomszéd asztalnál is enyhült kissé a feszültség. Meglazítják a kört. Mintha messzebb vitte volna a szél a veszélyt. De azért félnek, hogy még utóbb átszól Felicián. Ki-ki az újságjába bújik. Csenterich magányában biliárdozni kezd. Zavartan odapislantanak olykor, és sehogy sem jön meg a hangja senkinek.

Felicián élvezi ezt a nagy csendet. Mihállyal mintha vele jött volna a rengeteg békéje. Nem! Mégsem az, ami itt hallgat, a szomszéd asztalnál. Más ez a csend. Nem a béke, hanem a beteg társadalmi rend félszeg rémülete, kínos feszültsége. Felicián már-már örül, hogy íme, másokat is szorít ez a keserves és félszeg világ! Arra gondol, hogy mi lenne vele, ha nem lenne most itt Mihály? Hogy csipkednék ezek…

Jó hideg kávét rendelnek. Mihály észre sem veszi a szomszéd asztalnál szorongókat. Egyre Szira Márton keze ügyessége jár az eszében. A Montenegró nyári teraszáról jól kinézi, melyik is a vadtömő Márton műhelye… Nézi, nehogy eltévessze. Akkor veszi észre, hogy velük szemben puskaműves-kirakat van. A zöld cégéren róka áll, szájában fácánkakassal. Ez is Szira Márton műve. Persze, még címfestő korából.

Felicián nyugodtabb, mert most legalább nem veszik észre, hogy mi szaggatja. Nem ügyelhetnek rá, mert nagyobb annál közöttük a különös félelem. Mitől? Aki olvasta a Mi Megyénk vasárnapi számát, az tudja. Abban Kővári Róbert pénzügyigazgató egy glosszában kioktatta illendőségről mindazokat, akiket illet. Az történt ugyanis vele, hogy a második osztályba, ahol ő ült, családostul beszállt egy beosztottja. Hát hol itt a szemérem és a tisztelet? Vagy már azt sem érzik erre, hogy kinek-kinek hol a helye? Egy adódíjnoknak a főnökével egy fülkében utazni? Ez a légkör vibrál, és dagasztja a felhőket a piros ernyő alatt. Nagy a csend és a feszültség. Így elrontani ezt a nyugodt, semmit sem ígérő, városi ebédutánt. Micsoda ízléstelenség? – Ki kellene az ilyen embert irtani – gondolja már másodszor Rády, miközben dühösen kerülgeti hajadonfőtt a teraszt.

Mihály mit sem sejtve nézegeti Katrincza puskaműves műhelyét. Mintha csak megsejtette volna, hogy a messzi határ legcsodálatosabb vadászhistóriáit edzik, szikráztatják itt, a hosszú csövek és acélos rugók között. Szemét erőltetve nézi a kirakatot, amikor kinyílik az ajtó. Fiatal legény lép ki. Mihálynak majdhogy le nem esik az álla. Az már át is lép a kerékpárján, és indulna, amikor a Locsogó mögött megbillen az asztal. Mihály talpra ugrik, csak úgy csattan a patkó alatta. A víz loccsan, és csörömpöl a pohár a cementlapon.

– Vendel!… Vendel!… – harsan a kiáltás. Olyan a hangja, mintha szekér után kiáltana. A név és a csörömpölés oly váratlanul reccsen bele a feszültségbe, hogy a híres asztalnál összerázkódnak, és lerántják a fejüket, mint mikor villám csattan ki a feszülő felhőkből. A rendőr is odakapja arcát a teraszra. Mihály az utcán terem. A kiáltásra úgy áll meg a kerékpáros, mintha botot toltak volna a küllők közé. Szétvetett lábbal áll.

– Hát te hogy kerűsz ide? Mit keresté ott? – mutat a puskaműves-üzletre, és az jut eszébe, hogy amikor eljött, a golyókat a szalmazsákja alá tette. – Hát a tanyán ki maradt?…

– Öreganyám.

– Mit csinász itt? – és újra rámutat a puskaműves boltjára.

A fia csak néz, és egy szó sem jön a szájára, mintha torkon ragadták volna.

– Neked mindég benn kő kódorogni? Még most sem tucc megűni?!

– Otthun vagyok mingyár.

Mihály mondana valamit, de észreveszi, hogy feléjük fordul az utcáról és kávéházból minden szem. Inkább lenyeli. Nézi kitartóan a fiát, aki vissza sem lépett a gépről. Aztán a két asszony jutott az eszébe. Az anyja és a felesége képe. A kék és fekete szoknyák úgy lobognak előtte, mint mikor a vihar rázza a földeken az árva madárijesztőket.

Arra döbben, hogy egyedül áll. Amint megfordul, látja, hogy Felicián a szomszédos asztaltársasághoz beszél. Amikor fellép, mintha vész lebbent volna föl, egyszerre elhallgattak. Olyan sűrű ez a csönd a város kávéházának teraszán is, mintha a júniusi hőség most vajúdná a vihart.

Mihálynak az motoz a fejében, hogy a fia válasz nélkül füstölt el. Be kéne menni a fegyverműveshez… Amúgy is akad javítanivaló a puskán…

– Ki volt az? – töri meg a csendet Felicián.

– A gyerek…

Feliciánnak eszébe jut, Mihály már beszélt arról, hogy egy fia van. Neki egy sincs. A fizetőt kezdi sürgetni. Újra a sietés dolgozik benne. Oda se figyel a Locsogóra. Hadd találgassanak. Szétfoszlott benne a diadal és a pihenés szemernyi öröme is. Csak az utcát nézi és a járókelőket. Mit törődik azzal, hogy a háta mögött, miről tanakodik Csenterich és a többi, akik a hosszú dákókra úgy támaszkodnak, mint hajdan a zsoldos katonák lándzsáikra. A csontgolyók ámulva hallgatják őket Feliciánról és az erdei parasztról, és türelmetlenül várakoznak kerek, ámuló képpel a posztó zöld gyepén. Felicián pedig elhatározza, hogy Annát, ha a föld alól is, de előkeríti. Ha nincs otthon, majd érte megy. Nagy Mátyás jut eszébe.

Mihály úgy dönt, amikor elmennek a gyümölcsös-faiskola mellett, hogy ide Feliciántól mindennap lejön. Ilyen szép gazdaságot még úgysem látott. Meg akarja ismerni a gazdáját is… De bárhogy is tervez, azért nem megy ki a fejéből Szira Márton mestersége sem.

Amint így hazafelé mennek, már a hegyen ott üldögél a hűvös verandán Anna és a szentképnyomó is. A fehér, terített asztalkendőn kék holdacskákat rajzol az árnyék. A csészék ölében, a cukros kávémaradékon darazsak döngicsélnek. Az öblös porcelán falak különös, mély muzsikára mélyítik a szárnyaik zengését.

A júniusi hőség kiszívta mindenünnen a berzenkedő szellőcskéket. A horhók akácos öléből, a sűrűk aljából és a kis völgyecskék zugaiból is. A meleg az egyre tüzesedő égi kemencébe vitte a bujkáló árnyékokban heverésző hűvöst. Csak hajnalfelé lopakodhat le rövid időre az égi magasból. Most pedig meleg délután van. Meghitt, estére hajló júniusi délután. Anna és Mátyás úgy ülnek, ahogy ezt a békesség parancsolja. Egymással szemben.

Felicián kivonulása után a gazdátlan borház magánya úgy húzta láthatatlan szálakkal egyre közelebb őket, hogy Anna észre sem vette. Az urától már régóta távolodott, minden cél és elhatározás nélkül. Amikor aztán Felicián ebben a tavaszban olyan értelmetlenül harcolt a különös szerencse és a város ellen, akkor még jobban elhidegedett. Mátyás pedig kitartó volt. Rajongása és egyre mélyülő ragaszkodása Anna előtt mindig kedvesebbé tették. És ekkor menekült ki Felicián a város elől a patakhoz. Mátyás úgy maradt Anna mellett, mintha csak így rendelték volna az égi hatalmak is.

Alattuk, lent a völgyben, kis csapatokban katonák vonultak az erdő felé. Libasorban mentek. A hegyi lovak fürgén vitték a lőszeresládákat és a gépfegyvereket.

– Úgy látszik, éjjeli gyakorlat lesz – szólt Mátyás. – Azt mondják, másfelől is jönnek a város felé. – Nézték a verandáról, mint rúgják föl a lovacskák és a katonák a szürke port. A rét fölött minden lépés új és új felhőcskét gomolyított, és mögöttük szállt mint selyemfátyol ez a por. Az alkonyuló nap kibontotta a sárga színt a finom szemecskékből, és a sugarak rózsaszínnel szőtték át. Ebben a porfátyolban jött Magányos Mihály és Felicián. Anna és Mátyás csak nézték a völgyet, de nem látták őket, pedig ahogy elhagyta. Semmi jel arra, hogy otthon lenne valaki. Tudták, hogy itthon voltak. A fonott kosarat is megnézte Anna. Csak hallgattak, és Mátyás nem mozdult.

Felicián alulról úgy látta, hogy azonmód van a ház. El is határozta, hogy Mihályt leülteti, ő pedig átmegy azonnal a Nagy-féle szőlőbe.

Amint rátette kezét a kilincsre, és az ajtó engedett, nagyot lélegzett. Mintha mázsás súlyt vettek volna le a melléről. Mihály pedig azon mérgelődött, hogy minek is engedte megvenni azt a ronda kerékpárt a fiának. Mindennek az oka az. Azóta szokott be a városba. Ennek pedig sehogy se lesz jó vége.

Feliciánnak a lába is könnyebb lett, de csak pár lépésre, amíg a tőkék közül oda nem látott a verandára. Akkor aztán mintha ólmot tettek volna rá, olyan lett a többi lépés. Amint megpillantotta Nagy Mátyást, egyszeriben szertefoszlott benne minden mérséklet és sima terv. Csak gyűlöletet érzett és vak indulatot. – Hát ez az az ember, aki az ő békéjére tör?… Ez a könyvet soha nem olvasó, de belőle gazdagodó tökfilkó? – Alig tudja türtőztetni magát. – És mit akar Anna?…

Mátyás tartózkodóan nyájas volt. Anna szemében hűvösség fészkelt. Feliciánt meg mindjobban fölizgatta az a gondolat, hogy ők most itt Mihállyal, így ketten, micsoda különös szövetségnek látszhatnak. A Montenegróban is hogyan néztek rájuk!

Mindez úgy fölingerli, hogy már-már a felelősségre vonás szikrázik a szemében. Rá is néz a feleségére. De itt van Mihály… Nem Mátyás, de Mihály miatt nyeli le. Nem szívesen teszi. Eddig még sohasem érezte, hogy kötelessége kérdezni. Amint nézi Nagy Mátyást, annak a szeméből ezt olvassa ki: – Tudtam jól, hogy itthon vagy. Mégis maradtam. Látod, itt ülök a feleséged mellett. És én özvegyember vagyok. Hát miért nem csapsz most csodát? Kár, hogy itt van ez a paraszt… Miért is hoztad? Talán nélküle másképp cselekednél most. Látod, én csak örülnék ennek. – Nyugodtan ül a szentképnyomó, és olyan áhítatosan néz Annára, mintha mintázni akarná. Már azt várja az ember, hogy így szóljon: – Újra búcsúkra fogok járni! A vörös barátok búcsúira, ahová özönlik az ilyen fekete ruhás, együgyű népség, mint ez, és minden képre a feleséged arcát nyomatom. Hiába is nézel úgy, Sámson Felicián!

Felicián legalábbis ilyesmit lát a szemében, és azt mondja: – Várj csak! Tudom mit akarsz. Ferdit, a hegy doktorát is te üldözted el!… De nem lesz mindig így… Én a pataktól jövök. Ha akarod tudni, azóta minden más. Onnan a magányból is látok. Ugye igaz, hogy megirigyelted az én kényelmes otthonomat!

Felicián most már nem is annyira Annára gondol. Önzésében csak a kényelmét és az otthonát félti. Így csatázik némán Mátyással. – Megállj csak! – és a tekintetében van, ami vág.

Aztán se társalog. Csak röviden mond el mindent. Választ se vár. Határozott mondatokkal kergeti a perceket. Amikor Mihályra tér, a könyvkereskedőt mintha kellemetlen hír érte volna. Rá is néz Annára. Felicián észre is veszi, folytatja:

– Az aratásig van ideje Mihálynak… Addig is itt marad, és megnézi a várost, amíg én kiviszem a halakat… – Mihály csudálkozva hallgatja, miről beszél Felicián.

Anna meg nevetni kezd. Mindig úgy cselekszik, ahogy senki se várja.

Mátyás dühösen néz az erdei gazdára. Mintha azt mondaná: – Már ezek sem lelik a helyüket? Fene a kucsmás, betűutáló fajtájukat…

– Honnan ismeri? – és Anna ránéz Hajagos Mihályra.

– Az erdőből – válaszol Felicián, és Mihály tanyájáról kezd mesélni. Rátér az agyarakra is. Egyenesen a szentképnyomónak szegezi a történetet. Mintha azt mondaná: – Ilyen ott kint az élet, és ilyen ember Mihály, a szomszédom. Én is ilyen leszek!

Mátyás most nem néz a szemébe, pedig csak neki beszélnek. Anna meg úgy nézi a két embert, mint az eszelősek szövetségét. Még csak az van hátra, hogy ezután a pisztrángjaival folytassa. Hirtelen indulat sugárzik szét benne, és ennek a fényénél, mint a felhők villamos lobbanásainál, mintha látná és érezné is e két ember tetteinek indítékait. Aztán melléje veti a maga sorsát. Úgy látja, ingoványon járnak. Úttalan vidéken. Valami viszi őket. Csak az okot nem látja Anna még tisztán. Nem is kutat. Csak az világít benne, hogy így nem élhet ő. Amint Mátyásra néz és Feliciánra, már őt is csak önmaga érdekli. Ahogy meglátja a szürkülő eget és rajta az első csillagot, mely még a naptól világított égből kiragyog, azt súgja valami, hogy segítenie kell ezen, mert íme, lassan alkonyodik. Mátyás lassan búcsúzik. Kelletlen, csak a puha ujja végével fog kezet Mihállyal. Anna kikíséri a kapuig.

Egyre csendesebb lesz a hegy. A vacsora is elhalkította a három embert. – De micsoda csend ez?

Az Esthajnalcsillag mindig szebben ragyog. Az égen és a völgyben is mind több lesz a fény. A város utcáit sárga ragyogással rajzolják ki a villanylámpák. A fáradtság bár dagad Felicián lábában, de mégsem tud megpihenni. Hiába halkul az este, belülről mindig hangosabb. Csak azt várja, hogy ketten maradjanak. Aztán, amikor elcsendesedik a ház, és a lámpában pislogni kezd a kanóc a fullasztó gerendák alatt, megszólal.

– Hol voltál? – Még sohasem tegezte a feleségét.

Felicián áll az asztal előtt. Mereven néz.

Messziről hirtelen kattogni kezd egy géppuska. Egyfolytában szól és rettentő erőszakosan. Anna még nem látta ilyennek az ura arcát. Az megfordul, és beteszi az ablakot, mintha nem akarná, hogy más is hallja, amit kérdez. Vagy talán csak azért, hogy ne zavarja a géppuskaropogás?

– Hol voltál estig… – mintha valamit le is nyelne. Talán válaszolna Anna, de a kérdésben és az elhagyott szóban annyi gyanúsítás van, hogy csak néz.

Hirtelen piros jelzés világítja be az eget. Mintha kivörösödne az ablak. A piros fény nagy ívben fut az égen, és Annán végigszalad a kérdés. A fegyverkattogás egyre fokozódik. Vele együtt sziszegi:

– Talán azt hitte, hogy a halait fogom őrizni reggeltől estig? Azt gondolta, hogy a maga őrültségét fogom gyászolni? Talán azt hitte, hogy várom, amíg magának méltóztatik megjönni, ahogy a hóbortja hozza? – Anna lefojtja a hangját, de a szavainál jobban ég a szeme. – Maga mer kérdezni engem? Még maga mer ezzel jönni?

Felicián elengedi az asztalt. Előrelép, mintha újra elöntené a piros fény az ablakot. Anna éleset toppant a lábával.

– Tudja mit? Maga most itt marad ezzel, ezzel a… – bal kezével rámutat az ajtóra, és sziszegve folytatja a mondatot – ezzel a maga emberével. Összeillenek! De most én megyek el! – Felicián elsápad. – Akarja tudni, Sámson tanár úr, hogy hová? – Felicián alól mintha kirántották volna a talajt.

Kint zöld sugár emelkedik az égre. Anna arcát mintha sápadt zománccal futtatná, és Feliciánt mintha izzadság verte volna ki. Dermedten néz. Szeretne egy csapással véget vetni kínjainak… Mihály jár az eszében. Hogy meghallja, és akkor… A házavatás villan benne. Még alig engesztelődhetett meg. Rémületében a válaszra se gondol. Közeledik az asszony felé. Szemében a dühös indulat parancsoló kérésfélévé szilárdul. Ujjait görcsösen szorítja össze. Anna látja, de csak beszél. A lámpa egyre halványabban világít.

– Tudja, hová?

Felicián megragadja az asszony kezét. Az csak hadar, mint az eszelős.

– Most én megyek ki a patakhoz. – Felicián arcán megváltozik minden. – És mit szól ehhez az én kedves uram? – Hangja fojtott, és a negédesség kínlódva táncol benne. Felicián mind keményebben szorítja a csuklóját. Anna kínjában közeledik, és végül belenevet Felicián arcába. – Most énrám jött a bolondéria. Most tehát én megyek ki a patak zenéjét hallgatni! – Hangjában annyi sérült gúny és kihívás van, hogy Felicián rémülten elengedi a kezét, mint eszmélő bűnös az áldozatát. Nem ezt várta. Nem ezt a feleletet.

Anna mosolyog, mintha megőrült volna, és beszél: – Remélem, nincs egyedül a patak. Valaki csak vár annál a háznál?… Vagy csak a magány segíthet már – nyögdécseli gúnyosan. Hangja és szavainak értelme úgy fúródik Feliciánba, mint bordák közé a jeges penge. Belehasít: – Mégis igaz lenne, amit sejtett?

Sápadtan néz a feleségére. Az bólogat. Szép haja a szemébe esik, mintha az is mondaná: – Igen, igen, így állunk, uram.

Felicián áll, mint akinek lábát megfogta a hurok. Kint kattognak a fegyverek. A patak, mint a kísértés, föl-fölbukik benne. Időnként különös fények másznak az égre, és elhomályosítják a szép csillagokat. Az emberek kísértik az eget? Feliciánt pedig a patak? A Zenélő patak, amelyről úgy érzi most, hogy mindennek az oka.

Anna bevágja az ajtót. Sámson Feliciánban fölzeng az ajtócsapás, és azt várja, hogy forduljon a kulcs. Csak áll, és nézi az ajtót. A zár néma marad.

Az udvaron mintha valaki járna. Letörli a homlokát. Odamegy az ablakhoz, és úgy áll ott, mint délelőtt, amikor a bezsaluzott sötétben tapogatott a fény után. Most, ebben az áttetsző, különös ragyogásban látja, amit eddig nem. Aztán kinyitja az ajtót, és kiszédül az udvarra.

Valaki van a diófa alatt. Cigarettájának parazsa izzik. Az alak fekete, mint a korom. Újra egy fénycsóva, Mihály az. Feliciánt elönti a hideg veríték. – Hát ez ébren van még? Talán minden szót meghallott. – Hidegek lesznek a végtagjai. Nem mer odamenni hozzá. A patak jár az eszében és az, hogy én vagyok kint. Behúzza az ajtót, és nagyon óvatosan visszamegy a szobájába. Ott benn úgy nézi azt a másik ajtót, mint az ugrásra kész állat. Összeszorítja a fogait, és azt latolja, vajon Anna bezárta-e azóta?

Messziről és a szőlők végéből is a katonai éjjeli gyakorlat csattogása hallatszik, ahogy azt Nagy Mátyás jósolta délután.

Magányos Mihály még sokáig állt a diófa alatt. Semmit sem hallott, ami odabent történt. Ez a gyér tűzijáték csalta ki. Amikor az első jelzés fölsistergett a szőlősdombok fölé, akkor jött ki. A hold sarlóját különös színre festették ezek a jelzőlövések. Olyan volt olykor, mintha almazöld vízen úszna egy különös fényű kagyló. Aztán meg a várost figyelte, ahonnan távoli zeneszó szűrődött a lámpák fényével. De nemcsak miattuk nem aludt. A két ház járt az eszében. Meg a fia.

Felicián is sokáig forgott és izzadt, amíg elnyomta az álom. De akkor is tovább viaskodott. A patakot látta. De az már nem volt a régi Zenélő patak, melynek ölén a kék magány békés háza áll.

Azt álmodta, és egyre csorgott róla a veríték, hogy a Zenélő patak lerohant a kápolnák alá, és elárasztotta a zöld völgyet. Anna és Mátyás a túlsó dombon rekedt. A víz pedig, hiába könyörgött neki, mindig csak emelkedett. Aztán egy csónak jött, de Mihály továbbvitte azt, hiába kiabált segítségért.

Jó, hogy fölkeltette a hajnali hűvösség.

– Jó volt?…

Az elsuhant álom után a kegyetlen valóság ott repítette tovább a lelkét, ahol az álom karmai föltépték. Amint kilépett, a legrettenetesebb az volt, hogy kényszertől szorítva, a völgyre kellett néznie. Nem is a völgyre, de az ikráztatóra. Úgy nézett a cementezett tégla négyszögre, mint az áldozat a gödörre, amit megásattak vele.

Aztán meg ez nem hagyta nyugodni, hogy mit fog cselekedni Anna? A szobája felől nagy csendesség áradt. Mi lesz akkor, ha most kilép, és azt mondja: – Jó étvágyat! Egyék meg, amit főztek! – és itthagyja faképnél őket, és lemegy a városba. Mihály előtt szörnyű lenne ez. Már csak Mihály miatt is irtózik ettől a naptól. Észre sem veszi, hogy megint a külsőségek miatt tér ki a valóság elől.

– De hol járhat Mihály? Csak nem hallotta meg az éjjel?…

Felicián olyan rémülten áll a borház előtt, észre sem veszi, hogy füstölni kezd a kémény. Arra rezzen, hogy Mihály is kiabál. Ott lenn áll a réten, és nézi a medencét. Ebben a pillanatban Anna lép ki az ajtón. Terít a verandán. Felicián egy pillanatra elérzékenyül. – Lám, mégsem olyan Anna… Íme, ez az ő otthona. És ott lent van a vendég.

Valami meghitt hullám fonja be, olyan, amilyen ott kint szokta mostanában szíven ütni, valahányszor a házára gondolt. Az az érzése támadt, hogy vissza se megy. Itt marad, ezek között a vastag és meghitt falak között. De amint Mihályra és az ikráztatóra néz, belenyilall: – Vissza kell menni… Nem maradhat! Még akkor sem, ha Anna tartóztatná, és megbocsátott volna! Kint várja a víz és az üres szemű ház. Itt pedig a halivadékok! Mihály és a város is tudják, hogy mibe kapott. Mi lenne, ha megtudnák a kirakatlakók, hogy Sámson Felicián csak a felhőkön lovagolt? Lábatlan és fejetlen álmokat szőtt. Különös madarat kergetett, amelyik éppúgy nincs, mint az a fekete, óriás rák, a tavasz Szörnyetege. A herceg is várja a jelentést és az első három halat.

Orrát csiklandozza a kávé illata, és mégis az jut az eszébe, hogy ott, valahol messze, egy határszéli várban, amikor a vajban sült nemes halakat majd odateszik ezüst tálban Fedorovszky elé, talán azt fogja mondani: – Íme, a pisztrángjaink, a Kecskés első pisztrángjai. – Talán még a nevére is emlékezni fog, és ajkára veszi az ő szerény nevét a rengeteg tornyok kegyura. Talán azt mondja: – Sámson Felicián… Neki köszönhetjük ezt a kedves csodát.

Ezért kell kivinnie a halakat is, de akkor aztán megjön. Hideg fut rajta végig, mintha a képzelődés figyelmeztető ujja lenne. Mihály már fölfelé jön.

– Hogy aludt? – kérdezi Anna, és valamit beszélnek. Felicián is odamegy az asztalhoz. Ragyog a fehér terítő, és a piros szélű asztalkendők égnek. Tudja Anna a rendjét.

– Ne haragudjanak, legyenek türelemmel néhány percig. Megvárjuk Mátyást. Jobb vendégekkel az asztal körül – és ránéz hidegen Feliciánra. Annak a kávéskanál, amellyel játszott, megáll a kezében. Ez neki szólt. – Kellett a vendég? – Anna elperdül az asztaltól.

– Ki az a Mátyás? – kérdezi Mihály.

Feliciánnak nehezen jön a szó a szájára. Csodálja is az erdei gazda.

Odakint fogat áll meg. Mátyás jön.

Reggeli után Mihály mindjárt elindult a domb alatti gyümölcsösbe. Felicián pedig azért is itthon maradt. Így mentek ezek a napok. Anna is itthon volt, de Mátyás sohasem hiányzott. Hol reggelin, hol ebéden, hol meg este maradt itt. Úgy ült az asztalnál, mintha a végzet angyala parancsolta volna ide. Már mit sem törődött Felicián szótlanságával. Beszélt helyette is. Feliciánt pedig minden arra sürgette, hogy cselekedjék.

Mihály meg lenn volt egész napokat a gyümölcsösben. Azzal nyugtatta magát, amint a nap tüzében mindjobban szikkadt a föld, és ért a kalász, hogy rendületlenül kérdezősködött és szemlélődött. Alig jutott eszébe ilyenkor Katrincza, a puskaműves, és a fia. Domjánt, a kályhást, faggatta rendületlenül a fák titkairól és a gyümölcsészet csínjairól. Magányos Mihályt most már hiába kísérti az apja is. Arra gondol csak, hogy jó volt bejönni a városba, és okosan tette, hogy megvette ott kinn a kerítés alatt azt a földet. Beülteti az oldalt gyümölcsfákkal. Több ugar nem lesz nála. Csak meg kell tanulni. Ha eszébe jut az anyja és a felesége, most már nem komolyodik el. Ahogy sárgulnak a búzavetések, Mihály csak azt hajtogatja: – Csak várjatok. Nemhiába jöttem ide! Meglátjátok majd. Viszek haza valamit. Csak addig vigyázzatok, asszonyok.

Nem így Felicián. Már itt van érte nem Mihály, de a hercegi gazdaság kocsija. Vállán a város, Fedorovszky és önbecsülésének keserű kényszere. A halak és a patak is sürgeti. Már föl is tették a hordót. Zsákkal kötötték le a száját, hogy a zökkenőknél ne loccsanhasson ki a víz és vele együtt a parányi ivadék. Mihálytól elbúcsúzik. Újra csak megkérte, maradjon addig, amíg visszajön.

Mihálynak nem esett nehezére. Nem volt kíváncsi a halöntésre. Inkább izgatta a Domján-birtok gyümölcsöse. Meg aztán amúgy is megfogadta, hogy azon a kerítésen nem teszi át többet a lábát. Így nem sok értelme lenne, ha a drótkerítésig visszakísérné Feliciánt.

A kocsi vitte az ajtót, ablakot, emeletes ágyat és a hordó ivadékhalat a patak felé. És hiába tündökölt az ég, Felicián lelkében csak egyre borult. Egyetlen, ami megnyugtatta, hogy Mihály ott maradt a borházban. Szívében nyugtalanság és muzsika. Az egyik mintha visszaparancsolná, a másik mintha csalogatná. Anna és a Zenélő patak. Felicián rémülettel hallgatta ezt a muzsikát, mert Anna szavai kísértik. Máskor gyalog sem viselte úgy meg az út, ahogy ez a kocsizás. A lovak patája alatt úgy döngött az erdő, mintha a patak sötét barlangokkal hálózta volna alá ezt a hőséggyűjtő, horpadt tetőt.

A buktató mélyéből a fák koronája kandikált a kocsi felé. Nagyon várják már Sámson Feliciánt? Látják, hogy magányosan és igen komolyan jön feléjük. Megáll a két oszlop előtt. Nézi a sűrű dróthálót, melyet a Kecskés medrébe már Ferenczivel beleágyaztunk. A vén cserfa mintha azt mondaná: – Nincs semmi baj… Kihozta őket. – Leveleiben enyhe borsódzás remeg. A hűvös sűrűből mindig föl-fölszökik egy kis fuvallat. Mintha mosolyogna a vén fa. A kecskerágók és a somok kimosott, piros gyökereiket rázzák a sodrásban, és azt mondják egymásnak: – Kihozta ám a pisztrángjait. Lesz, ami csiklandozza a gyökereinket… Odvas törzsek és gyökerek, nem fogtok ti se mindig feketén ásítozni… Itt vannak Sámson Felicián halacskái abban a hordóban… – Így beszélnek a gyökerek, és nevetnek a fekete szemű kavicsok a napsugár és a hideg víz ragyogásában. Csak épp ő nem nevet.

Valahonnan az alsó völgyből mintha tompa sulykolás hallatszana. Felicián az előtte álló cölöp szétvert végére néz. Tudja jól, hogy alul, a fenyőkapu körül feszítjük a hálót. De esze ágában sincs, hogy lejöjjön. Még ha kéznél is lenne valaki, talán akkor sem üzenne, hogy meghozta a halakat.

Visszamegy a kocsihoz, és lecsúsztatják a hordót. Ridegen és némán dolgozik. Amikor már ott van a parton az ivadékoshordó, mintha megrezdülne benne valami húr. A hangja olyan, hogy megáll egy pillanatra. Az arca mintha ellágyulna. – Persze, ő sem így képzelte… De hol vannak a barátai? Vannak egyáltalán?… – Talán Mihály jut egyedül az eszébe. Az áll most odahaza az ő helyén. – Hát akkor mire vár? A többire kár a szó…

Megfogja a hordót a kocsissal, és amint belezúdítja az ivadékos vizet a patakba, még ránk se gondol, akik ott lenn Fedorovszky kerítése alatt sulykoljuk a cölöpöt, hogy ráfeszíthessük a nagy szemű hálót.

– Nem ünnep ez! A kényszer! – kiáltaná a habzó vízre, ha nem állana itt a kocsis.

Mi meg izzadunk, mert hogy is érezte volna meg a lábunk a ragyogó vízben, hogy íme, megtörtént az, ami Sámson Felicián nevét fogja hirdetni. Felicián meg csak nézi a patakot, amelynek beváltotta az ígéretét.

– Nesze, itt vannak a pisztrángjaid. És te mit adsz nekem? – megborsódzik a haja töve, mintha hideg kéz húzna végig a gerincén. Sötéten néz a patakra.

Hogy nincs rendjén a dolog Feliciánnal, azt az első pillanatban láttam. Jár a patak és a ház körül. Nem akarok eléje állni. A hordó üres. Ez a bizonyíték, meg a kocsis. Azt már az előbb meg is kérdeztem. Csak arra gondolok, hogy három hónap, és villogni fog a víz. Gyorsan nő az ilyen ragadozó hal.

– De mi történhetett, hiszen mindig azt hajtogatta, hogy erre a napra meghívja Mihályt is? – Úgy képzeltem, hogy ezen a napon kibékítem Ferenczit és Mihályt.

– Hol van Mihály? – kérdem.

– Inkább arra felelj, hol van Ferenczi? Már ideje lenne, hogy összeüssük ezt a házat. Más dolga is akad az embernek – tér ki a válasz elől.

– Más dolog?… Mit jelentsen ez? – meresztettem a szemem. – Nekünk mi más dolgunk akadna? Még Mihálynak csak akad, mert ha így tart a hőség, napok múlva megpendül a kasza, és neki aratni kell…

Felicián egyre sürgette a munkát, de maga másnap is csak ímmel-ámmal segített.

Amint ott mentem a patakparton, észrevettem, hogy egy gyerek lapul a cserjék között, és integet. A szájára teszi a kezét, mintha azt jelezné, csendesen – és a ház felé mutat. Zavartan néztem körül. Újra int, hogy menjek oda. Aztán behúzódik a gyertyánosba. Lehúztam a cipőt, és úgy csináltam, mintha csak a lábamat akarnám áztatni. Belementem a vízbe. A kölyök kidugja a fejét. A fele se tréfa, hogy ennyire sürgős neki. Átmentem a vízen, és mint aki csak pücskörészik, bementem a gyertyánosba. Amikor eltűntem Felicián és Ferenczi szeme elől, szedtem a lábam a gyerekhez. Az, mint aki nem biztos a dolgában, kutatva néz.

– Maga a fiatalabbik úr a halasoknál?

– Az. Mit akarsz? – sürget a türelmetlenség.

– Hajagos Mihály várja.

– Hol? – rémülök meg.

Amerre megyünk, alig emelkedik az út, mégis olyan hangosan dobog a szívem, hogy hallom. – Mihály nem jön hiába. És miért nem Feliciánt hívja? Az ő házából jön. – Úgy kergetik bennem egymást a kérdések, hogy a nagy izgalomban észre sem veszem, hogy ott ül, nem messze tőlem, egy kidőlt fenyőn. A gyereket mindjárt elküldi. Az a kanászházak irányába szalad.

– Nincs rengyén a házná – kezdi Mihály. – Ahogy együtt az úr, megin ott termett az a papírbótos. Tuggya, mellik? – és úgy néz rám, mint aki azt kutatja, hogy egyáltalán tudok-e és látok-e valamit. – Valamit beszétek. Délután pedig ement az asszony is… Este se gyütt meg. De a papírbótos se gyütt. – Tanácstalanul néz rám.

– A rosseb ebbe a szentképnyomóba! – perdül velem az erdő. – Ezért áll itt minden a feje tetején. – Az a halöntés… Az anyját! – Csak nézem Mihályt. Aztán megbeszéltem vele, hogy várjon meg itt, mert mindjárt visszajövök. Bemegyünk a városba.

– Jó, de amíg odalesz, addig én is hazaugrom – válaszol Mihály. – Ha má itt vagyok, valami elemózsiát kötök a kendőbe, mert attú a csibétű, amit a naccsága hagyott, főkopik az állunk.

– Tehát itt találkozunk – kötöm a lelkére.

Sietünk a két erdei tanya felé. Mihály még csak könnyen megy, de én hogy állítsak Felicián elé? Csak gyanút ne fogjon, és föl ne zaklassa, hogy ilyen sürgős lett nekem a bemenetel. Az óta az alsónadrág-história meg a halászházavatás óta furcsán viselkedik. Mindegy. Most már bemegyek a városba.

Felicián, amikor kibököm a szándékomat, úgy néz rám, mint a kés, és azt mondja, hogy ő is velem jön. De akkor eszébe jut, hogy minek, hiszen otthon hagyta Mihályt. Egy kicsit megenyhült.

– Már két hete nem láttam a várost – töröm meg a feszülő csendet.

– A várost?… Ne mondjad – néz rám gunyorosan, és magában Annára gondol.

– Holnap visszajövök, kihozom a zárt is.

– Szóval, holnap estére itt vagy… De nézz be hozzám is. – Elfordul, de a szeme sarkából figyel.

– Az csak természetes.

Amikor szól, a szája szélén mintha gúny ülne.

– Ott van Mihály is. Mondjad meg neki, hogy sietek. Mondd, hogy várjon meg! – Az utolsó két szót olyan hangsúllyal ejti, mintha nekem mondaná, hogy értsek belőle. – Téged meg én várlak holnap – néz rám Felicián hidegen.

Korábban érkeztem a megbeszélt helyre, mint Mihály. Türelmesen üldögéltem a fenyőn. Azon tűnődtem, biztos azért csavarta ki a vihar ezt a fát, mert igen egyedül állhatott az irtáson. Itt nagy rohanással fordulhat a szél a völgy felé. Lám, fönt az erdőben egyet sem tudott kidönteni. Végre megérkezett Mihály. Elindultunk.

A borház üres volt, ahogy ő mondta. Este is az maradt. Szép este volt, csak a tanácstalanság ne nyomott volna úgy bennünket. Mihály egyre azt hajtogatta, hogy ő már bizony nem marad szívesen itt. – Mit mondjon Feliciánnak, ha megjönne? Az aratásra is elő kell készülni. – Jól tudom, ez mind csak kifogás.

Ebből a kellemetlen helyzetből akar szabadulni.

– Nem kell a legrosszabbra gondolni – hajtogattam.

A hold úgy jött fel, mint égő kazal. A nap után mintha most izzó parazsa sugározná az esti meleget. Lassan tudtam csak rávenni, hogy maradjon. Elvégre Anna is megjöhet addig…

De nemcsak mi, Felicián is nyugtalan volt. Másnap késő délutánig a halászháznál várt. Egyre leste a percet, mikor érkezem. Türelmetlenül járkált. Amikor leáldozott a nap, visszament az erdősházba. De nem tudott nyugodtan vacsorázni. Mindig kifelé lesett.

– Tudhattam volna, hogy így lesz… – ezt ismételgette magában, és Anna szavai jártak az eszében. Aztán mindjárt felkelt az asztaltól. A ház elé ment.

– Már csak ezen az úton jöhet… Este ez a legkényelmesebb – kínlódott. – Őrültség!… Nem magam megyek, hanem őt küldöm haza… – Töprengésében arra lett figyelmes, hogy már messze lent jár.

A rét fölött pára úszott. Olyan, mintha a két végét kibontották volna. Igen finom, kék fátyol folyt belőle, és abban három embert pillantott meg. Mihály tanyája felől jöhettek. Úgy látszik, azok is észrevették, mert megálltak. Mintha tanakodás közben egy darabig egy bokor körül topogtak volna. Aztán indultak újra csak. Felicián azt hiszi, mi vagyunk.

– Te vagy?

A holdas völgyben különösen száll a hangja. Csak a hatalmas bolthajtások alatt szárnyal így a kiáltás. De választ nem kap. Azok csak jönnek szó nélkül.

– Jó estét…

Mintha ismerős lenne a három közül az egyik. A fiatalabb. Megállnak. Mintha föllélegzettek volna, amint látják, hogy kivel kerültek össze… Sorra köszöngetnek, hogy megtörjék a csendet.

Felicián is kényelmetlenül érzi magát. Három ember. Akkor látja, hogy a fiatalabbik az a kerékpáros, akit a városban látott. Hajagos Mihály fia. Meg is kérdezi menten. Erre fészkelődni kezdenek. Összenéznek. Mintha bizony nem nagyon örülnének. Úgy húzódik az egyik hátrább, mintha ördöge lenne annak, akivel beszél. A hold megszürkíti a képüket. Sohase látták ezt az embert. Városi forma, és mégis itt, éjszaka, alighogy kiléptek a párából, és alighogy el tudták rekkenteni a puskát, máris azt mondja ez az idegen: – Te a Hajagos Mihály fia vagy! – Mégiscsak ördöge van. Topognak a holdsugárban, és nemcsak a hold, de a harmat is fényesre tisztítja a csizmáikat.

– Hunnan ismeri? – bök a fiatalra göbös ujjával Javós János, a harangozó. A szava úgy reszket a szájában, mint a harangé, amikor megfogják a nyelvét.

– Nálam van az apja. Vendelt meg a városban láttam. Katrinczától, a puskaművestől jött ki. Ugye így van?

Amint meghallja a puskaműves nevét is, akitől a patront hozta Vendel, Javós Jánosba belefagy a lélek. – Mindent tud… Aztán ráadásul micsoda fényesség van a völgyben. Hogy szökik a pára is… Ilyenkor jönni… – Úgy csinál, mintha fázna. Topog, és a kezét veri össze. Pedig langyos, csak nagyon fényes este van.

– Ugye így van? – kérdi újra Felicián.

– Igaz! – és a Hajagos gyerek hangja mintha megeredne, mintha vidámabb lenne. A másik kettő csak nézi, hogy mi történt vele.

– Tegnap itthon vót az apám.

– Mi-it? – És a szó után Felicián előtt széttágul a hold. Mintha egyre csak nőne, és végül is gyötrő fényesség önt el mindent. Egyszerre látja benne a patakot, a borházat és ezeket az embereket.

– Hát az úr nem tud róla? Itthun vót pedig. Csak benézett, asztán ment is vissza. Aszt monta, hogy hónap regge itthun lesz. Biztosra monta.

Feliciánban elakad a szó. Nézi a három embert. Mintha sohasem látott volna ilyeneket. Ép gondolat nem mozdult benne. Rontás alatt áll így az ember. A három ember, ahogy szintén nézte, a nagy csöndes világosságban egymáshoz közelebb húzódott.

– Mennyünk!… No, Isten vele! – sürgetődzött Javós, és émelyítő gyertyaszag maradt mögötte. Aztán Felicián is megindult, de csak megszokásból, mert búcsúzás után mégsem állhat meg az ember.

A tölgyek alatt fekete volt az erdő. Sötét barlangnak látszott az út az erdősház felé. Felicián arra tartott.

A három ember is ment-ment, de folyton vissza-visszanéztek. Mikor eltűnt Felicián az erdei úton, megálltak. Egymást nézték, mintha csak azt mondták volna: – Való igaz? Hm!… még a Katrincza nevet is megmondta… Ki lehet ez? – Különösen kettőben citerázott a gonosz. Aztán lassan, mint akikről elmúlik a rossz álom, visszafordultak. A bokorig mentek. Ott Mihály fia benyúlt a levelek közé, és kihúzta a puskát. A másik feléből meg Dara Sándor vette ki az övét. Letörölgették róluk a harmatot, és elindultak újra. De csak mindegyiknek ott motoszkált a fejében ez az éjszakai ember. Aztán elindultak kétfelé. Dara Sándor, aki a plébánost szokta szekerezni, bemegy a Kecskés völgyébe. Vendel pedig Javóssal átmegy a Kikiricsköltő réten. Át a dombon, és abban a völgyben áll meg, amelyik a falu felől kanyarodik a tanyához. Vendel tudja jól, hol vált át a bika. Még az is szerencse, hogy nincs messze a tanya. Így aztán hiába tilos az idő. Egykettőre hazaviszik.

A hold magasan szállt már. Csak akkora, mint fényes gubacs az égen. De jól lehet látni. Javós János csak ül Hajagos Vendel mellett, és azon tűnődik: – Mifajta ember lehet, aki nem is erdős, nem is holdkóros, a városban lakik, és mégis itt épít magának a pataknál? Mifajta ember az ilyen? Mihály is megkapta a nevét. De most megint mi ütött abba is? Bent jár a városban. Ennél az embernél lakik. Talán bizony megunta ezt a nagy magányosságot? De miért megy akkor is a városba, amikor közelebb a falu?

Így tűnődik a harangozó. A szeme azonban éber, mint a macskáé. Valahol madárka kezd csipegni. Mintha megzavarták volna édes álmában. Bogarat követel az anyjától. Szemben húzódik az irtáserdő. A magányos anyafák között a fiatal cserjék és a rengeteg árnyék sötétíti el az oldalt. Vendel és az oldal között tágas rét terül.

A várakozó ember mit tehet, ha már beszélgetni sem szabad? Újra elkezdi ott, ahol abbahagyta az előbb. Így van Javós János is. Milyen buta dolgot nem terem a véletlen? – még billegeti is hozzá a fejét, úgyhogy Mihály fia azt hiszi, a ravasz, vén orvvadász valamit jelez. Majd kidülled a szeme. Pedig csak azon csodálkozik a társa, hogy ilyen is megeshet. Ha neki valaki azt mondta volna este: hallgass ide, te veres bajszú harangozó, ne menj ki, mert ott kinn vár rátok egy ember, aki még azt is tudja, hogy a patron Katrinczától való, akkor biztos azt hitte volna, hogy megbolondult, aki ilyeneket beszél. Az is lehet, hogy menten elhatározta volna, hogy abbahagyja a harangozást, mert úgy látszik, rosszul végzi. Lám, visszajárnak a holt lelkek a búcsúztatása után. És itt van mégis, lám, találkozik azzal az emberrel.

Akkor figyelt csak föl. Szemközt, az irtás szélében mintha megállt volna valami. Ropogott is az előbb. Persze hogy áll. Nézi Hajagos Vendel is. Aztán szép nyugodtan elindul az árnyék a réten. Mikor elfordulna, halkan szisszen János. A bika, mintha gyökeret vert volna a rétben, úgy megtorpant. Akkor dörren a puska. Az állat hátrarogy, de csak egy pillanatra. Furcsán fölveti magát, és nekiiramodik. Mintha nem látna, egyenesen a legelődomb legmeredekebb részének tart.

Javós áll, és néz utána. A puskapor kesernyés szaga csiklandozza az orrát. A bika hirtelen féloldalra rogy. A két első lábán térdel. Agancsát magasan tartja. Szaladnak feléje. Dobog a torkuk. Az újra fölerőlködik. Megindul. Csak össze-össze csuklik, és újra és újra megkísérli a menekülést. Ott ül a fűben. Vendelnek reszket a keze. Azt sem tudja, mit tegyen, amint megtorpannak a szarvas előtt. A harangozó is áll. Tisztes távolságról nézik. Az hol az egyikre, hol a másikra fordítja fejét. A széles korona méltóságteljesen fordul. Valami rettentő fenyegetés van ebben a súlyos agancsban.

Szálas felhőkbe megy a hold. Javós János nem bánná, ha most valami becsalogatná az ég fekete barlangjába. Egyszerre nagyon szeretne árnyékban állni. Nem ám itt a réten, a holdsugárban, ezzel az ugrásra kész szarvassal.

Vendel fölemeli a puskát. János beleborzad még a gondolatba is. Ilyen rettentő csöndben még egy lövés. Elég volt az az egy is. Az is hogyan sikerült. Fülére teszi a kezét, és mintha csendőrkakastoll lengene minden bokor közül, olyan rémülettel szól:

– Vigyázz, te, vigyázz! Ne bomuj! – Rekedt és didergő a hangja. – Megbolondútá? Még meghajják! Keservit a kezed szárának.

Vendel leereszti a fegyvert, és abban a pillanatban ő is hallja az előbbi dörrenést. – Igaza van a harangozónak. Hogy is jutott az eszébe? Még idehívná az erdőst. De így sem várhatnak.

A bika úgy forgatja a fejét a két összezavarodott erdei paraszt között, mintha csak játszana velük: – Na, most lőjetek!

Vendelt hol a hideg, hol meg a forróság önti el. Mindegyik reszketteti. A szarvas pedig csak fekszik a fűben, mint aki ráér. A harangozó feléje lép. Akkor olyan mozdulatot tesz, hogy a fiatal Hajagost kiveri a rémület. Még csak az kellene. – Mit rémítgeti. – Arra gondol, hogy mindjárt üthetik a nyomát. Amint így tanakodnak kapkodva és tanácstalan, egyszer csak azt hallják, hogy jön valaki. Először János, aztán, ahogy Vendel észreveszi az öreg szándékát, ő is megfordul, és inalna. A harangozó már a hátát mutatja.

– Hé! – Erre megáll. – Hiszen ez Dara Sándor hangja.

A szarvas a két első lábára húzza magát. Szeme tüzesen forog. Orrlyukából gőzöl a pára. Dara Sándor kitér nagy kerülővel, és összedugja fejét a három ember.

– Hallottad? – kérdezi Vendel.

– Rossebes puska. Majd rám dűt a hegy.

– Aztán még újbú akart lűni.

– Még csak a kőne. Nyakunkra hozna mindent.

A harangozó jön magához.

– Mennyetek a kocsiér. Maj csak bevisszük.

Vendel és Dara Sándor észbe kap.

– Ütne a menkü ebbe a dögbe. Persze, elűne itt. – A bika csak nézi a három gazdát. Már indulna is a kettő, amikor megszólal a harangozó.

– Add ide a puskát.

Javós János, ahogy érzi a hideg fegyvert a kezében, egyszerre inába száll a bátorság. Fészkelődik. Aztán a vállára veszi, és úgy áll a delejes holdfényben, a sebzett szarvas mögött, mint a templomi kísértet. Gyertyaszag és meleg vérszag lengi körül. Belül a szíve egyre jobban citerázik, és azon könyörög a szentekhez titokban és alázatosan, hogy erőre ne kapjon a bika. Csak eszébe ne jusson a menekülés, és olyan bárányszemekkel nézi, hogy aki nem látná a szarvast, még meg is szánná Javóst. – Mi lesz, ha fölugrik? Azt mégsem hagyhatja. Mit szólnának, ha hűlt helyét lelnék az állatnak? János üveges szemmel nézi a szarvast. A puska, mint az ólom, húzza a vállát. – Mit csinál, ha fölugrik? És ha jön valaki? – A bika mintha elértené a gondját, olykor föltámaszkodik, aztán meg térdre roskad, és újra elfekszik. Mikor messziről meghallja János a kocsinyekergést, föllélegzik. – Jönnek ám.

A két tehén előtt jön Vendel. Sándor fönt ül a kocsin. A szarvasbika nézi az alázatos, holdvilágos menetet. A puffanásra és a lánccsörgésre, ahogy Vendel kiakasztja a lőcsöt, és ledobja a kocsioldalt, újra tápászkodni kezd. Csapkod a fejével előre. Mihály fia mintha hallaná, hogy sissen a levegő. A széles, erős nyakon villog a tízágú villa.

Nincs idő. Dara Sándor is kapja a lőcsöt. A bika erre fölveti magát. A föld tompán dobban patája alatt. Magasra sötétlik az agancs, mint a végzet. Szétugrik a három ember. A tehenek megrázzák a jármot, és elindulnak.

– Hőhe, az anyátokat – fut Vendel hozzájuk.

– Szakaggy meg a szarvasodda. Megnézhetted vóna jobban. Most mit csinász?

A nyomorult állat alig tesz pár ugrást. Lerogy a fűbe. Csak úgy puffan. Úgy rúgkapál a patáival, hogy csomóba vágja ki a füvet. Mintha csak érezné a végét. Agancsával is kotorja, tépi maga körül a rétet. Vak rémületében oldalt veti magát.

Megint odavezeti Vendel a teheneket a közelbe. Szidja, üti őket. A szarvas pedig amelyik oldalról közelednek, úgy forog. A fekete vértől csúszós a fű alatta és körülötte. A tehenek is mintha ezt éreznék, nem nyugszanak. Vendel olyanokat üt, hogy csak úgy kopog a homlokuk.

– Nesztek a kötél.

Azon igyekszenek, hogy a bika agancsára csavarják, de az levágja róla. Vendel szembeáll Sándorral. Úgy dobja át a kötelet. Közben kétszer szétugranak, mert talpra szökött az állat.

– Ezt akartad te bevezetni? Agyon se tudod ütni.

– Szakaggy meg vele – törli a homlokát János, és úgy látszik, hogy már cserbenhagyják Hajagos Vendelt. Akkor az dühösen fölkapja újra a puskát.

– Tedd le, az anyád!… Még engem akarsz börtönbe vinni. A fejedet verem szét ezze a lőccse.

– Ne bomuj. – Újra fülére teszi a kezét a harangozó. Olyan a helyzet, hogy a három erdei ember már-már egymásnak megy a szarvas miatt. Az megint arrébb vonszolta magát. Újabb és újabb rétdarabot szabdal föl a patájával és az agancsával. Végre sikerült. A kötél jól beleakadt a villák közé. Kétszer is körbe szaladnak vele. Így húzzák le a földre a nyakát.

– Vágj oda! Üss má! – szuszog a két ember. A harangozó csak húzódozik. Megy is, nem is. A bika kapál, de nem tud lábra szökni. Javós, aki az előbb még azon könyörgött, hogy el ne szökjék, arra gondol, bár megtette volna. Csak áll sunyin a megvadult, agyonkínzott állat előtt. Az úgy fújja a habot, és úgy rúgja féloldalt szorítva is a füvet, hogy szeme közé csapódik a föld.

– Üssed, az anyád!…

– Mit vársz?… Amíg megszakadunk?

A völgy visszhangzik a biztatástól. Rég megfeledkeztek már a csendről, annyira beletüzesedtek a küzdelembe. De magukban még mindig arra gondolnak, hogy mentől halkabban, és Isten mentsen még egy golyó. Nem tudják, és nem hallják, mi történik velük. Pedig ettől igazán jöhetnének a csendőrök. De mikor járt erre csendőr? Talán tíz éve, amikor Magányos Mihály volt bajban az uradalommal. Azóta sem… De az erdősök?… Se hall, se lát a három ember. Csak azt érzik, hogy el kell pusztítani ezt a szarvast. Minél hamarabb, mert másképp baj lesz! Bennük tesz kárt. Már a rémület hajtja őket. A harangozó lesújt. A lőcs úgy csattan a bika homlokán, mint a deszkakerítésen. A hatalmas állat végső rémülettel felvágódik. Vendel és Sándor, ki térdre, ki oldalt esik, amint váratlanul lecsúszik az agancsról a kötél. A harangozó mintha a végső óra ütött volna, akkorát ordít a rémülettől. Liheg ő is. És fúj az állat is! A nyál és a hab kiveri. A szemébe ömlik a vér. A bika előrezuhan, mintha öklelés közben szédült volna meg. Fújtat a bendője, remeg az oldala. Reszket az egész teste.

János magához tér, és olyanokat vág, csak úgy recseg. Visszhangzik a völgy, mintha duhaj legények csépelnék egymást. Csak a két tehén kérődzik szelíden.

– A mindenit az anyádnak. De ijjet… – rúg bele a csupa vér állatba a paphordozó Sándor.

– Ez is a te munkád. – Nézi a lövés helyét. – Csak látná az apád. Így lűni… – törli a zsebkendővel gőzölgő fejét.

Vendel összeborzad erre. Fölnéz a holdra. Sietni kell. Odaállítják a szekeret, odafektetik a kocsioldalt a bika mellé, amelyik elnyúlva úgy fekszik a harmatos fűben, mintha vége volna. A két tarka tehén szeméből szomorú szelídség árad. Különösen csillog a holdfény a bánatos állatszemekben.

– Hóha, az anyátok. Ájjatok békive! – vágja orron a teheneket. Azok egyre csak menni akarnak. A vad- és a vérszag zavarja őket.

– Hát ezt megcsinátad.

– Így se maradhat.

– Gyerünk, gyerünk… – sürgeti őket a fiatal gazda.

Úgy beszélnek, olyan hangosan, mintha csak szénát gyűjtenének. A hang messze száll. Káromkodnak, szidják Vendel kezét, és a veríték szakad róluk, mintha a hidegláz gyötörné őket. Néha összevillan a szemük. Olyan türelmetlenek, úgy taszítják arrébb egymást, hogy máskor ezért kiontották volna egymás belét. Végre fönt van a tízes bika a szekéren. A harangozó letép egy nyaláb füvet. Úgy hersen, mintha legelésző szarvas kanyarította volna a nyelve alá. Azzal törli a vért magáról. Vendel újra odaáll a két tehén elé. Nyikorogni kezd a szekér. A kocsi mellől Dara Sándor visszanéz.

– Így nem maradhat.

– Hó! Ájj! Hun a puska? – rémül meg Vendel.

Összezavarodva néznek egymásra.

– Kendnek attam, az istenfáját, hun van?

A harangozó észbe kap. Persze, ő vigyázta vele a bikát.

– Hű, a keservit – kapkodja a lábát. Szalad vissza.

Most látja, hogy mit csinált ez a bika. Hogy kiszabdalta a rétet. Ahol hosszan elhevert, csupa fekete folt a fű. Három ilyen nagy, szétgázolt hely éktelenkedik a csillogó rétben. Nem is olyan messze egymástól. Mintha formátlan, fekete vérrel teli gödrök lennének a széles réten. A harmadiknál megleli a puskát Javós János. A kocsi csak nyekereg. Eltűnik a domb mögött. Fújtatva iparkodik utánuk, mintha félne egyedül maradni.

– Hát e jó sikerűt. Így nem maradhat a rét. Legalább azt higgyék, hogy füjet kaszátak.

– Ki higgye? – vágja oda hetykén Vendel, pedig rágja a félelem.

– Hagass… Legyüvünk és lekaszájjuk. Mink is benne vagyunk. – Ránéz a szarvasra, mintha egyúttal a részét is értené. Azt a részt, ami az állatból rá esik. Neki ez fontos, mert ő nem gazda, csak harangozó. A jó darab húsra gondol. Ahogy ballagnak Magányos Mihály erdei tanyájához, olyan a menet elöl a két tehénnel, a véres szarvasbikával, a két puskával, hátul meg a harangozóval, mintha különös szertartáshoz készülnének.

Az udvaron kifogják a teheneket, és bekötik az istállóba. Mintha nappal lenne, úgy világít a hold. Ahogy egymásra néznek ebben a nagy éjszakai világosságban, egyszerre kezdik.

– Hát az bizony nem maradhat így… Oda le kő menni.

A járás-kelésre és beszédre fölébred az öregasszony. A nyitott ablakon át kiszól az ágyból:

– Te vagy az, Vendel? Hogy nem férnek a bőrükbe… János, az Isten vergye meg kendet, mit bolondittya ezt a kölköt.

– Ölég legyen. Nem kendre tartozik.

Behúzzák a szarvast a pajtába, az istálló mellé. Kívülről ráhajtják a deszkaajtót.

Amikor indulnak a holdsugárban, úgy csillog a két kasza, mintha rendet akarnának vágni a lelkiismeretük körül. Sietnek. Nem is gondolkoznak. A nagy holdfény meg a váratlan akadályok teljesen összekuszálták a két erdei gazdát és a harangozót.

Mi pedig késő délután épp tanácstalanul üldögéltünk Felicián borházában, amikor váratlan betoppant Anna. Látszott, meglepődött az ábrázatunkon. Bárki észrevehette volna. Mégis úgy csinál, mintha minden a rendjén menne. Gyorsan vacsorát készített. De nem volt ott az esze. Mintha valamit forgatna az agyában. Aztán megterített, és evés után mindjárt azt mondta:

– Csak beszélgessenek, én meg visszamegyek Karolina nénihez. Maguk úgyis vigyáznak a házra – mosolygott.

Mihály letette a kést. Azonnal ajánlkoztam, hogy lekísérem, mert dühösített a dolog. Egyre csak Nagy Mátyás bokázott előttem.

– Nem! Nem! – tiltakozott. – Egyedül is letalálok – azzal már ment is. Kezében kis szatyrot vitt. Valami könnyű ruhafélék lehettek benne. Amint betette a kaput, Mihály fölállt.

– Már bizony én nem túrok ki senkit a házbú. Ha eszt tuttam vóna, eddig se maradok.

Hiába beszéltem, hogy más viszi Annát.

Beszélhettem én. Vette a kosarat, és nekivágott az erdőnek. Így maradtam egyedül Sámson Felicián házánál. Mihály pedig akkor érhetett a patakhoz, amikor a három ember épp javában vágta a füvet a holdfényes, fekete szarvasfekvések fölött. Így kerülték el egymást.

Amint ment a Fedorovszky kerítése mellett, azon tépelődött, vajon holnap átmenjen-e rajta a patakhoz, és elmondja-e, ami a borháznál történt? Így érkezett mind közelebb a tanyájához. Amint elérné, mintha sápítozást hallana. Megáll. Csak a hold ragyog. Tisztán hallja az anyja hangját. Nem is kiabálás ez. Inkább, mint akit a boszorkány nyargal, olyan rémült kínlódás.

– Édes Krisztusom, e ne haggy… Én Máriám… Jézusom… Jaj, ki vagy te? – sír az anyja hangja. – Szójjál má, te gonosz!…

Mihályban meghűl a vér. A haja is borsódzik. Lúdbőrzik ettől a földöntúli szólongatástól a háta is.

– Hun vannak?… Hun vannak?… Embörök! Máriám, vigyed el!…

– Mi löli kendet? – rohan Mihály az ablak alá, és az első gondolata, hogy hol lehet az a gazember városlátogató fia.

– Jaj, én gyerököm. Hagass csak! Itt jár! Nem hallod, hogy kalamul, hogy járgya a házat a gonosz?

– Én vagyok. Én, Mihály – és azt hiszi, hogy megbomlott az anyja.

– Itt van az is.

Föl akar sietni a verandára, hogy bemenjen, amikor valóban hallja, hogy valami zörög a ház körül.

– Ki az? – ordít olyat Mihály, csak úgy visszhangzik bele az udvar. Messze csapódik a hangja az istálló faláról a dombokra. De csak topog és zörög mindig hangosabban valaki. Egyszerre mintha a mennyezet gerendáján táncolna. – Nem bolond az ő anyja!… – zsebébe nyúl a bicskája után. Fülel, honnan jön a hang. Csend van. Aztán újra kezdi. Ott dolgozik a pajtában.

– Megájj, az anyád! – ugrik az ajtóhoz. Valami belülről mintha óvatosságra intené, de végigfut a hátán az anyja óbégatása.

– Jaj, én lölköm… Vigyázz, a gonosz! – Ez a sápítozás mintha váratlan lökést adott volna neki. – Mi az, talán kísértettől viszolyog így a háta? – Azzal csakazértis kiakasztja a pajta ajtaját. Ahogy kivágja, az utolsó csepp vér is kiszalad a fejéből. Mint a végzet, csapódik ki a bika. Irtó ütést érez a mellén és az arcán. Úgy vágódik a falhoz, mintha valami rettentő óriás kapta volna a villájára, és az dobta volna oda. Piros, kék karikák szaladnak előtte. Aztán a következő pillanatban azokat az agancsokat látja, amelyek ott sorakoznak a padláson. A reccsenés és a puffanás zúg a fülében. Éles fájás repegeti. A karikák is rettentő sötétbe folynak. Elborul minden körülötte. Csak erős zúgást érez. Még a bika föl-fölrémlik benne, aztán valami olyan megnyugtató érzés gyengíti el, mintha valami azt súgná, hogy így kellett lenni. Az erdőre gondol és arra, hogy elérte végzete… – Tízes volt – kalimpál még benne, amint az agancsra gondol.

Így találták meg Mihályt. Ott feküdt, csaknem a kútnál. Az arcát elborította az alvadt vér. A kabátja alól is egyre szivárgott. A kaszákon úgy villogott a holdsugár, mintha a halál jeges szárnya lett volna a két éles penge. A szarvas az orrát a földre támasztva feküdt. Agancsán az alsó villa csorba volt. Talán Javós János törte le a lőccsel. Kékes pára ült a hideg csontokra. Olykor nagyokat fújt, mintha az orrából akarná kitüsszenteni a port, amit fölszívott, de már a fejét nem tudta emelni. Földre szorította a nehéz korona.

Felicián meg, amint elvált a három embertől, és megtudta Vendeltől, hogy Mihály fönt volt a tanyán, ettől a pillanattól szörnyű éjszakája volt. Azt hajtogatta, hogy Mihály itt volt, és egyedül maradt a háza. Makacs rögeszmévé szilárdult már benne, hogy valakinek otthon kell lenni, mert csak akkor nem történhet baj. Biztosra vette, hogy én is láttam Mihályt, mégpedig akkor, amikor ment a tanya felé. Épp azért mentem a városba, mert Anna egyedül lesz. A féltékenység emésztő indulata mind vadabbul űzte. Első pillanatban csak én, aztán a szentképnyomó, később meg a patak lett a gyűlöletének tárgya. Alig várta a pirkadást.

Délelőtt összeszedte mindenét, és fújtatott Mihály tanyájára. Előbb beszél vele. A patak mentén sietett. A halászház ajtaja nyitva volt, mintha valaki bekíváncsiskodott volna az éjjel, és nyitva felejtette volna. Az ablakon át látszott Csuka Feri puskalövésének füstös foltja. Felicián ment, mint aki se lát, se hall. Nyitva volt lent a széles fenyőkapu is. Mintha azt is kitárták volna az éjjel.

Amint fölérkezett a tanyára, és megállt az udvaron, csattogást hall, meg késköszörülést. Bent dolgoznak. Arra megy. A pajtaajtó a lépésekre kinyílik, és megjelenik Javós János képe. Mint a kísértetre, úgy néz. Úgy, hogy Felicián megáll. János behúzza az ajtót, és nagy csend lesz odabenn. Leteszi a bárdot. Amint hallgatódzva ráesik szeme a már-már földolgozott bika farára, és a lövés fekete zúzását nézi, hűvös lesz a hónalja, mint az éjjel. Vacogni kezd, mint a hideglelős, és azt mondja: – Már megint itt van, aki azt is tudja, hogy a Katrinczától való a patron.

– Jó reggelt… Jó reggelt – kiabál Felicián.

Az anyja áldóját – vakaródzik János. – Még csak az kő, hogy eszt is megtuggya. – Odalép a deszkaajtóhoz, és belülről húzza. Máris kopogtatnak rajta.

A köszönésre meg a zajra Mihály anyja jön ki. Egy szót sem tud szólni, csak néz, és mozog a szája széle. A szeme vörös és fényes. A szája széle szederjes. A kezét morzsolgatja. Feliciánban hideg lesz a lélek. Valamit szólni kell, mert némán áll az asszony, és a pajta felől is mintha hallgatódznának, mintha türelmetlenül lesnék a szavát.

– Megjött-e Mihály a városból?

Az öregasszony jajgatni kezd. Az unokája lép ki. Úgy néz az is Feliciánra, mint az előbb az a vörös bajszú arc a pajtából.

– Még csak a harmadik hiányzik – csapja meg a hűvös Feliciánt, és látja őket az esti, párás bokor mögött. Az ő arcára is ráugrik a rémület.

– Mi történt? – de csak magára gondol, arra, hogy ott, a város fölötti dombon történt valami. – Másképp miért is jött volna vissza Mihály? Ezek valamit tartogatnak. Nagy baj lehet…

Megy, megy a lépcsőn, és úgy néz a fiatal gazda szemébe, olyan kétségbeesetten és rémülettel vegyes kéréssel, hogy az félreáll. Felicián az ajtóra néz. Ott fekszik Mihály. Ami látszik belőle, eltorzult, dagadt és kék. A kötést átütötte a vér. A dunyha nyakig borítja. Az is véres felül. Bent a pajtában mintha csontot vágnának megint. Sietősen dolgozik valaki.

– Mi történt?

Az öregasszony jajgat.

– …Azok az átkozott szarvasok… Az isten verje meg azt a… – elcsuklik a hangja. – Vendel néz az öreganyjára, hogy mit akart mondani.

– Orvos!… orvos!… – hajtogatja Felicián. Aztán megfordul az ágytól és rohanni kezd a dombról lefelé.

Vendel szalad utána. Megragadja a karját. Néz, vacog a foga, és úgy szorítja, mintha vissza akarná tartani. Aztán hirtelen elengedi.

Felicián pedig hamar kifullad a sietéstől és izgalomtól. Le kell ülnie. Nem gondolkozik, hogy hová. A tűző napra ül. Nem bírja sokáig. Föláll, és odahúzódik a galagonyabokor alá. Egy fülemüle rémült sírást csap körülötte. Itt a fészke, és úgy repked, olyan ijedt védekezéssel, hogy el lehetne kapni. De nem látja, nem hallja Felicián.

A szerencsétlenség annyira megrendítette, hogy el is felejtette, ami a tanyára űzte. Izmaiban csak a segítés lüktetett. Úgy érezte, tervei annyira összeforrtak Mihállyal, hogy nélküle összeomlik, amit épített. Ez hajtotta tovább. De több pihenőt kellett tartania.

Mire meglátta a kápolnákat, melyek nem is olyan régen úgy megbámulták Mihályt, a város fölött már sötétedett. Pedig alig volt alkonyatidő. Az égen vastag felhők ültek.

Talán akkor jutott eszembe nekem is, amikor már az első nyári vihar csaknem rajt ült a városon, hogy vajon mi lehet Felicián szőlejében? Az esti vacsoránál, amikor faképnél hagyott bennünket Anna, úgy összezavarodtunk, hogy most az az érzésem támadt, hogy Mihály után a távozáskor nem zártam be az épületet, se az ablakot. Ilyen gondolatoktól zaklatva rohantam a köblösi hát felé.

Amikor az Első Városi Gőz- és Hengermalomhoz érek, látom ám, mintha a gyülekező felhőkre bámulnának, úgy tátják a szájukat Sámson Felicián borházának nyitott ablakai. A kulcs jut az eszembe. Ijedten tapogatom az esőkabátom zsebét. – Hogy is találnám benne? Tegnap, a rekkenő, tiszta estében, mit is keresett volna velem az esőköpeny? – …Hátha közben Anna jött meg? Most már mindegy. Hátranézek. A tó felől terül, folyik a sötétlila felhőáradat. Onnan, ahonnan szép időben vidám, kék hegyek látszanak.

Alig ugrom át a szőlő kapuján, máris sűrű zaj támad mögöttem. Szaladok a verandához. Akkor már itt a szél. Megrázza az egyik kitárt ablaktáblát. Az ajtó zárva. Szaladok körbe. Szólítgatom a nyitott ablakokat. Hallgatnak azok. Hirtelen zúgás fordítja dél felé a lombokat. Vad lebegéssel rázza a diófa minden levelét. Zúgnak, sisteregnek és megnyúlnak tehetetlenül, amerre a szél kényszeríti őket. Elhajlik a fa lombkoronája. Rászorítja az esőköpenyemet lábam szárára a szél. Nincs sok idő a teketóriára. Még kiönti az eső a szobákat. Felicián jut az eszembe.

Ha így látná szegény most a házát!

Fölkapaszkodom az ablakra, és amint lenézek innen, érzem, a száraz hőség mint tikkasztja el a torkomat. Látom, már csak a három torony tartja a felhőket, hogy le ne csapjanak a rétre és a hegyre. Alul fehéren gomolyognak, mintha kirepítették volna zsákjukat az éles toronyvasak. Mintha fehér vatta ömlene és foszlana alá. Még tartja a három torony, de mindjárt itt lesznek. Fogni kell az ablakokat, amint húzom be, hogy be ne vágja a szél. Csak úgy fütyül. Két ablakot már betettem. Ahogy a harmadikhoz szaladok, amelyiken bemásztam, az jut az eszembe, mintha az asztalterítőt láttam volna lobogni az előbb a verandán. Megnézem, jött e valaki? Szaladok az ajtóhoz. Persze, zárva… Amint visszafordulok, és ereszkedem le az ablakból, ott áll előttem sötéten, vihartól árnyékolt arccal Felicián. Veszett fény sugárzik a szemében.

– Hát így állunk! Te… te! – Látom az arcán, biztos benne, hogy Anna egyedül van a házban, és mert észrevettem őt, azért igyekszem az ablakon keresztül. Szólanék. A pillanatnyi düh és a szánalom is parancsolja, de abban a pillanatban szemvakítót villámlik.

– Takarodj!

Az ordítás és a távoli dörgés összegomolyodik a kitörő vihar morgásával. Azt hittem, nekiugrom, de a hirtelen fénynél egyszerre átérzem a lelkiállapotát. Felicián megfordul, és hallom, rohan az ajtó felé.

Megragadja a kilincset. Úgy markolja, mintha egy rántással le akarná szakítani. Leszorítja. A kilincs kattan, de nem enged. Nekivadulva rázza. Rezeg az üveges előszobaajtó. A veranda szőlőlevelei között fütyül a szél. Kívül bevágja azt a buta ablakot. Csörömpölve hull az ablaktábla is. Felicián nem törődik vele. Egyre rázza az ajtót.

– Ezt kellett megérnem?… Nem volt elég, hogy Mátyás… Ezzel az asszonnyal akartam megértetni a terveimet?

Csak dörömböl makacsul. Azt követeli, maga Anna nyissa ki az ajtót. Ráordít a tejüveges ablakra.

– Nyissa ki! Azonnal nyissa ki!

Csak a szél fütyül rá újra és újra, és még jobban fölingerli a hallgatás és a vihar zengése. – Anna most biztosan úgy csinál, mintha nem is tudná, hogy ő megérkezett. De ebből nem eszik Anna. Idekényszeríti… – Addig veri ezt az ajtót. – Nem érdemel mást… Lássuk csak, hogy mer ideállni?

– Nyissa ki!… Nyissa ki!…

Egy hatalmas, lombos ág lereped a barackfáról. Olyan mély dörgés gurul a felhőkben, hogy minden ablak rezeg. A vakító villámlásban az csattan Feliciánba, hátha Anna rémületében kilép az ablakon. Elereszti a kilincset, és rohan hátra.

Az ablakráma üresen csattog. Alatta csillog az üveg. Megtorpan. Amint rálép a cserepekre, az viszolyog végig a hátán, mint a múltkor, amikor a csigaházakra lépett Anna keresése közben. Borsódzik a bőre, és összehúzza az ujjait. De nem enged. Föllép az ablakba.

Bent homály és mozdulatlanság. Csak a szél lobogtatja az ágyterítőt. Ahogy leugrik, mintha magához térne. Néz dermedten az ablakra. Tekintetében kétségbeesés, rémület és az értelmetlenség zavara. El sem mozdul a helyéről, pedig a három torony vaskampója már elengedte a sötétlila felhőket.

– Mi volt ez akkor?… Hiszen üres a szoba… – Értelmetlen nézi az ablakot, amelyikből az imént ugrottam eléje.

Egymás után fényeseket villámlik, és megindul a felhők áradása a szőlőhegyek felé. Mit sem törődik ezzel. Megfogja a ki-be csapódó keretet, és végighúzza rajta a kezét. A szemében különös fényű kutatás bujkál, mint mikor valaki kétségbeesetten vizsgálja önmagát. Az értelem és a vak indulat mérkőzése látszik az arcán.

– Igaz lenne, amit látott?… Mi volt akkor ez a menekülés? – és amint ráesik a botra a tekintete, karjában újra érzi a megfékezett indulat remegését.

A kora alkonyi sötétet, melyet zöldes színre mélyített a lerobbanó vihar, sárga, rózsaszín villogás festi. A fény Felicián arcára mély árkokat húz. Fölötte és körös-körül kopognak, zúgnak a levelek. Úgy lobognak a fák, úgy táncolnak, rángatódznak a törzsek, mintha szárnyas kísértetekké váltak volna. A millió kifordított levél földöntúli, ezüstös színben sistereg.

– Anna!… Anna! – ordít be újra.

Azzal megfordul, mint aki választ se vár, és visszasiet a verandása. Amint odaér az ajtóhoz, lehajol, és a kulcslyukba kandikál. Arcában torz fintor ül.

– Persze, nincs benne a kulcs… – Erre a felfedezésre akkora lesz az értelmi és lelki zűrzavar benne, hogy reszketve kezd keresgélni a zsebében. Végre megtalálja a kulcsot. Amint kinyitja az ajtót, a vihar épp eléri a hegyet. Az elszabadult felhők megakadnak a szőlősdombok peremén. Egymást hempergetik, tapossák. Úgy villognak, mintha Mihály arkangyal verné a hegyet.

Ahogy becsapódik mögötte az ajtó, még magához térni sincs ideje. Ugyanaz a kín rohanja meg, amelyet már egyszer érzett. Az üres lakás szörnyű érzése. De akkor itt állt mögötte Mihály – zsibbadt bele Feliciánba.

Ahogy belép az ebédlőbe, és ráfütyül a szélroham a törött ablakon át, összerázkódik. A szobák árvasága nekizúdul. Amint nagyot csattan a lengő ablakkeret, egyszerre kondul bele: – Nincs itthon Anna… – Mintha jégből dobták volna forróságba, olyan gyengének érzi magát. Alig tud kapaszkodni az asztal szélébe. Aztán, amint ráesik szeme Anna szobájának ajtajára, mintha elsüllyedne benne minden, ami a tanyától eddig űzte. Csak nézi, nézi az ajtót, amely ellenállhatatlanul húzza, tömöríti a gondolatait Anna felé. Akkor is így állt itt, amikor zöld és piros rakéták világították be az eget. De most minden más. Akkor itt volt Mihály is. Akkor csak az emberek kísértették az eget. Most az ég vágta ide a vihart. Amint megy lassan az ajtó felé, Nagy Mátyás jut az eszébe. Ahogy kinyitja Anna szobájának ajtaját, nagyot reccsen a folyóvölgy és a domb. Az üres szoba ablakán dobolni kezd az eső.

Felicián pedig megfordul. Zavaros fényesség lobog a szemében és mint akit elvakított az égiháború, és összezavart az események különös áradása, nekivág a zuhogó esőben, a szőlők között.

– Cselekedni kell! – ragadja ki valami vad kényszer idegeinek örök tétovázásából. – Erősnek kell lenni! – szakítja ki gyengeségéből valami végzetes indulat. Viszi a gyűlölet is, melyet Nagy Mátyás iránt érez… – Egyedül vagy! Csak így segíthetsz… – motyogja rohanás közben.

A felhők forognak, hánykolódnak a présházak fölött. Felicián meg megy lefelé a horhón. Fölötte, a meredek löszpartok tetején, összekuszálja az akácokat a szél. Sistereg és föl-fölvillan a partba vájt, huzatos út. Aztán recsegő, sudár fénysáv csapódik a tetőre. Felicián megtorpan. A horhóban nem érzi annyira az elemek erejét, de amikor a villám után újra elönt mindent a sötét, a fekete út zúgásában a búcsú jut az eszébe. Egyszerre az ég büntetését látja a viharban.

– Istencsapás? Mihály arkangyal veri a véres búcsú miatt a hegyközséget? – És megcsappan benne a vak önbizalom. És amint a rákra gondol, amelyik miatt ott, a kápolna alatt véres fejjel esett a bőgőbe Dina Jóska, érzi, mint hagyja el az erő. Mind bizonytalanabbak lesznek a lépései. Feltűri a gallérját. A szél elől összefogja a kabátot a mellén. Eddig nem is gondolt ilyesmikre. Eddig csak arra gondolt, hogy cselekedni kell, amíg nem késő. Észre sem veszi, hogy váratlanul elállt az eső.

Amint kilép a horhóból, a domboldalról lángok fénye csapódik a szemébe. Körülötte enyhe pirosságban fürdenek a fák, és az égnek különös, rózsaszín fénye van. Az egyre mélyülő sötét tágítja a fényt. A szél vadul dobálja a lángot.

Feliciánnak földbe gyökeredzik a lába. A szája széle remeg, és mintha azt mondaná:

– Ugye megmondtam… Ugye megmondtam… És most Mihály sincs itt!…

Nagy Mátyás borháza ég.

– Későn érkeztél – csap rá egy fütyülő szélroham. Felicián, mintha védekezni akarna a láthatatlan ellenség ellen, ütésre emeli a karját. A következő pillanatban aztán nekiiramodik. Valami olyasmi hajtja, hogy ott a présháznál valami rettentő történt, de ő segíthet még.

– Siess!… Siess!… Világosan kell hogy láss… Most láthatsz… Lám, az ég is szeret. Nézd, milyen fáklyát gyújtott neked – gúnyolódik valami kegyetlenül vele.

Amint eléri a hegy lábát és visszafordul, látja, hogy innen is, onnan is apró fényecskék gyulladnak. Kis, boldog lámpák, melyek mintha azt mondanák: – Elment ám… Elment ám… Lássátok, mi meg itt vagyunk. – Egyre több présház jelzi, hogy nincs baj. Csak Felicián lelkében sötétedik.

Amint fölfut a dombra, csak úgy reszket. A nyírfák lába véres. Finom hajkoronájukat úgy cibálta a szél, mint a menekülő szép asszonyokét. A tűzre innen is, onnan is előcihelődtek már a gazdák. Csáklyákkal, vödrökkel igyekeztek. A kút is folyvást nyikorog, és csörög a lánc. Egy vibráló árnyék létrával iparkodik elő a rángatódzó homályból.

Felicián egyenesen a présház ajtajának rohant. Akárcsak otthon, úgy csapott rá a vaskilincsre. Azután rázni kezdte, mint az őrült. Öklével verte a tömör és pántos ajtót. Hirtelen elhallgatott a kútlánc csörömpölése. Minden szem feléje fordult.

– Mit dörömböl! Inkább adogassa ezt a vödröt – ordít rá az egyik izzadó árnyék.

Felicián mintha nem is hallotta volna. Csak verte az ajtót. Aztán az ablakhoz ugrott. Arcát rászorította az üvegre. Úgy lesett a szobába.

– Hogy mit? – Azt maga se merte volna kimondani. De valami azt parancsolta: – Ki kell feszíteni az ajtót, mert a villám belevágott a présházba, és ott benn valakinek lenni kell. Nem a tető a fontos! Inkább az, ami ott benn történt. – A gazdák még nézték pár pillanatig, aztán, mint az eszelőst, magára hagyták.

Barna láng gomolygott fölötte. A város felől mintha tűzoltók kürtje hallatszott volna. Már jól lehetett látni azt is, hogy merről jönnek. Fáklyáik fénye ott lobog a réten. A lovakkal jönnek, mert a nagy, motoros fecskendő, az öntözőautó mellett a város másik büszkesége, megrekedne, vagy el sem férne a szőlők szűk útjain.

Felicián, amint meghallotta a tűzoltókürtőt, eleresztette a kilincset. Arcáról a tűz melegétől csorgott az izzadság. Dühöset rúgott az ajtóba, aztán, mintha kijózanodott volna, meredt, de zavaros szemmel nézett szét. Mintha csak most vette volna észre, mennyien dolgoznak a présház körül.

– Mi az? Hát ennyi emberre tartozik ez a tűz? És tessék, egyik se neki segít! Mind csak a tetőt nézi. Ilyenek az emberek! – rémült meg Felicián. – Ilyen volt ő is! Mindig csak a magasba nézett, és nem a lába alá…

Még egyszer ránézett az ajtóra, aztán, mintha megrémült volna, hogy ennyi ember előtt árulta el magát, elsietett. Odaállt a feketevörös fenyők és tuják árnyékába. Már tisztán hallja a tűzoltókocsi robaját és a lovak nyerítését is. Behúzódik a fekete lombok közé. A levelek összeszurkálják. Aztán, amint ki akar lépni, hogy újra az ajtónak rohanjon, két fekete ménló fordul a ház elé. Toporzékolnak, és úgy döng a patáik alatt az udvar, mintha Nagy Mátyás boroshordói fölött táncolnának. Felicián visszahőköl. A mentők két ménlova ez.

Hatalmas sürgés támad. Hangos parancsok, csattogás, csizmák dobogása. Az orra előtt gurul végig a tömlő a kút felé. Sötétlila egyenruhák táncolnak körülötte. Aztán, amint kifogják és elvezetik a két lovat, újra erőt vesz rajta, ami eddig űzte. Mindjobban zaklatja a vörös fény és a hőség is. Minden úgy hajlik, leng és táncol, mintha vak rémületében reszketne. Tudja jól, hogy a hőségtől van, de szédíti és kínozza a sok vibráló, torzuló, mindig más és más táncú vonal. Egy sisak villan elő a kémény mögül. Olyan vörös a létra, mintha égne a tűzoltó alatt. Hirtelen hófehér füst gomolyodik a lángok közül. A tetőt tömör zúgással veri a vízsugár.

Felicián, amint nézi a tűzoltók tervszerű munkáját, lassan kijön a tuják közül. A dolgozó és lármás árnyékok között olyan csendes nézelődésével, tanácstalan menésével, mint a kísértet. Szólni és tenni szeretne, de visszatartja valami. Akkor veszi észre, hogy a diófa alól aki a legjobban osztogatja az utasításokat, Tönky az. – Ki is lenne más? Hiszen ő a városi tűzoltók parancsnoka. – Fölzaklatott idegeiben a sietés és a rémület ágaskodik újra.

– Nincs vesztegetni való ideje!… Nem maradhat üres a háza és az élete. Íme, fényt gyújtott az ég!… Most beleláthat Nagy Mátyás titkaiba. Mi is lehet e falak mögött?… Gyorsan, gyorsan!… De visszaretten attól, amire gondol. – Talán villám sújtotta volna őket? – Száraz, émelyítő szomjúság gyötri. A remény is pislog benne, hogy hátha nincs így… – Akkor pedig neki innen tovább kell állnia. Késő van. Nincs idő. Annának már rég otthon lett volna a helye.

Lassan, merev nyakkal fordítja a fejét Tönky felé, aki még mindig ott áll a diófa alatt. Felicián szeme zavaros. Akkor veszi észre, mintha a présházajtó résein füst szivárogna elő. Odaugrik az ajtóhoz. Aztán, amint meggyőződik róla, és amint Tönkyre néz, újra nem tud uralkodni magán.

– Halló!… Segítség! – dörömböl az ajtón.

Tönky megismeri Feliciánt.

– Mi baj van, tanár úr? – kiált, és szalad oda.

– A villám… Bentégnek…

Tönky arra gondol, hogy talán a bútorokat és a fehérneműket félti, és amint látja, hogy valóban szivárog a füst a küszöb alól, nekidönti a vállát. Amint így nekifeszülve küzdenek az ajtóval, arra lesz figyelmes, mintha ezt hallaná:

– Erősnek kell lenni… Csak erősnek… Akkor nincs baj…

Ahogy átfordul, látja szemtől szembe, hogy Felicián motyog. Ez is észreveszi, hogy Tönky milyen különösen néz rá. Elugrik az ajtótól. Vörös színben ragyog az arca. Szeme a lángok csóvájára tapad. Furcsa, ahogyan néz. Tönkynek akkor már két tűzoltó segít. Feszítővassal nyúlnak az ajtó alá.

Felicián, ahogy nézi a lángokat, a piros fényről a vér színe jut az eszébe, és újra Mihályt látja…

– Mi lesz vele? – szédül el, és csak lobog körülötte minden. És amint látja, a vízsugár mint lohasztja a tüzet, az az érzése támad, hogy a láng pirosával együtt vérzik el Mihály. Már csaknem megfordul rémületében, amikor nagy csattanással kifordul az ajtó. A levegőhöz jutott füst magasra kunkorodik a szemöldökfa alól. Mintha a présház ajtaján néma suhanással menekülne ki valami különös szárnyú madár a kormos és remegő ég felé.

Feliciánból kiesik Mihály. Mindenkit széjjellökve ugrik a présházba. Az emberek meghökkenve néznek. Tönky úgy néz körül, mintha valakitől fölvilágosítást várna, hogy mi történhetett Sámson Felicián úrral.

Az pedig kidülledt szemekkel kutatott a szobában. A bútorok sötét nyugalommal néztek rá. Csak árnyékaik vibráltak rémülten, de mintha azok is az ő arcától reszketnének így. Az olajnyomatos Mária-kép piros szíve mintha könnyezett volna. Rózsaszín keze úgy nyúlt Felicián felé, mint békét intő galambszárny. És Feliciánban egyszerre különös boldogság támadt. Megragadta az ágy támláját, és mosolyogva rázni kezdte. Az fénylett benne, hogy íme, nincs itt a felesége.

Mögötte mintha ürítették volna a szobát. A kesernyés füst marni kezdte a szemét. Amint tekintete megint ráesett az olajnyomatos képre, akkor hallotta meg Tönky szavát:

– Hagyjanak mindent a helyén. Semmi baj…

A két utolsó szónak hűvös, simító legyintése volt Felicián lelkében. De akkor újra Mihály képe lepte meg. Ahogy Tönkyre nézett, látszott az arcán, hogy szeretne kérni tőle valamit. Aztán, mint aki rádöbben a kérés lehetetlenségére, sötét gyűlölet sugárzott róla. A bosszú támadt föl benne.

– Ha nincs itt Anna, minek oltani?… Hadd égjen minden! Hiszen csak Nagy Mátyásé!… Ami pedig azé, az pusztuljon!

Amint lohadt a tűz, és ahogy halványult a fény, Feliciánban úgy lángolt föl, hogy Mihályon segíteni kell!… De Mátyás és Anna képe is megjelent. – Hol lehetnek? – és olyan sötéten nézte a padlót, mintha a lábuk nyomát kutatná.

Amint kifordulna az ajtón, hogy a városnak vegye útját, észreveszi, hogy jön Ferdinánd, a hegy doktora. Velem együtt iparkodott a tűzhöz. A domblábnál találkoztunk össze. Amint Ferdinándra esik Felicián tekintete, megint a búcsút látja. Legjobban szeretne nekimenni. De visszalép a szobába. Csak áll és vár. Nézi az ajtót. Szeme ugrál… Az arca rángatódzik.

Ferdinánd pedig amint belép, és megpillantja Feliciánt, az istállólámpával az arcába világít, és nevet, mintha azt mondaná: – No, végre megvagy.

– Ez aztán a felebarát – lóbálja a lámpát, és körülnéz diadalmasan.

Felicián összehunyorítja a szemét a fényben. Hallani, hogy csikorog a foga. Az jár az eszében, éppígy röhögött a pisztrángosterven is. – De most hiába nevet… Lám csak, üres Nagy Mátyás présháza. – De hiába gondol erre. Valami kétségbeesett húr remeg benne.

– Ez a derék dolog – folytatja Ferdinánd. – Hát csak oltsad, pajtás, a Mátyás tüzét. Azt hiszem, ráfér. – Hangjának olyan az íze, mintha gazdáját csalódás fűtené.

– Mit beszélsz? – néz rá Felicián.

De Ferdinánd csak nem tér magához. Olyan érzéketlen, mint a fa. Nevet, és leteszi a lámpát a poharak és az evőeszközök közé. Felicián még mindig a választ várja. Mereven néz Ferdinándra. Közben húzódik az asztal felé.

– Mit beszélsz?… – ismétli.

– Azt, milyen szép dolog, hogy te is oltod a Mátyás tüzét!… – Összetalálkozik a szemük. Mégis folytatja. – De, azt hiszem, elkéstél… Te már nem éred utol…

Felicián a háta mögött kotorászik. Ujjai remegve keresgélnek az asztalon. Ferdinánd pedig folytatja, mint a jó viccet:

– Azt hiszem, nincs is rád szüksége… Lesz elég víz a tengeren.

– Mi-i?… – és Felicián nagy, tarajzó, kék vizet lát és rákot.

– Mi-i? – mosolyog hegyesen Ferdinánd, és hogy súlyt adjon szavainak, előrelép. – Mi?… Láttam, amikor felszálltak a fiumeire!…

Feliciánt úgy vágják arcul a szavak, csak úgy cseng belé a füle. Ferdinándnak pedig ez a lépés volt a szerencséje. Feliciánnak csak az alsókarja vágódik a nyakára. A késpenge mögötte villan. A következő pillanatban, amint ellöki magától Ferdinánd, Tönky felé sújt. – Szerencséd, hogy rád még szükségem lesz – és a szeme zavarosan villant rám, amint kivágódott az ajtón.

Mint a parázs tapadt rá a hír. Futás közben mind vadabb lángra kap benne. Csak a tengert látja, és azt szeretné, ha valami meredek partra futhatna föl… – A tenger!… Megint a tenger… – Aztán a várost látja. A három torony mintha újra a nevetéstől dülöngézne előtte.

A szétdobott tetőről úgy nézett utána a kémény, mint valami fekete bálvány. Alatta a szobában egy pillanatra dermedt csend lett. Aztán Ferdinánd elkezdett ordítani.

– Gazember!… Gazember!…

A gazdák értelmetlenül néztek. Mások meg a sötétségbe bámultak, amerre Felicián rohant.

– Merre ment? Merre ment? – kiabál, forog Ferdinánd.

– Arra – mutat a kút felé az egyik.

– Mit csináltál? – ugrom Ferdinánd elé. A részvét és a rémület táncol bennem. – Gyere… Gyere… – sürgetem zavaromban. – Legalább segíts, ha ezt csináltad…

– Mit? Még ennek? Majd a törvényen! – ordítozik.

Úgy léptem tőle vissza, mint az őrült elől. Ugyanaz a tűz ég a szemében, mint az előbb Feliciánéban. A felhők közül ki-kivillanó holdsugár kísértetiesen játszott a szétvert présháztetőn. Siettem, és közben csak jegesedett a hátam. Amikor elértem Felicián borházának kapuját, megtorpantam. Komor és sötét volt a ház. Parányi fény sem szivárgott ki.

– Bár itthon lenne – kívántam, de azért tárva hagytam magam mögött az előszobaajtót. Mikor átkutattam a házat, kicsit megnyugodtam. De a várakozás annál szörnyűbb volt. Csak lengtem a szobákban, mint a kísértet. Anna szökése, mint a hideg hold a sötét felhőket, úgy kísértett bennem. Mind biztosabb lettem, hogy Felicián valami őrültséget csinál. Vártam, topogtam egy darabig, aztán bezártam mindent.

Ahogy a kapuhoz érek, hallom, valaki jön. Behúzódtam a lugasba. Ferdinánd az. Megy közönyösen a ház előtt. Még csak feléje sem néz. Valamit dünnyög, és lengeti kezében az istállólámpát, amely furcsa fényeket kaszál eléje.

Csak virradttájt tudtam elaludni. Erős kopogtatásra rezzentem. A hirtelen zajtól elállt a lélegzetem. Ahogy kinyitom a szemem, látom ám, magasan ragyog a nap. A szemközti ház tetődíszének árnyéka már ott táncolt az ajtómon, amelyen egyre követelődzőbben kopognak. Nyitom gyorsan. Csenterich áll a küszöbön. Szinte meghökkenek tőle, akkora a szakálla. Régen láttam, és nem tudtam erről a kísérletéről. Úgy látszik, amióta a pataknál dolgoztam, unalmas délutánjait szakállnövesztéssel igyekezett hasznosan kitölteni. Ahogy letelepszik a zengő rugózású díványra, lerí arcáról a nagy önelégültség. Alig fészkeli be magát, máris kezdi:

– Neked aztán vannak barátaid… Micsoda ember…

– Kiről beszélsz?

– Na ne félj. Nincs semmi baja…

– Kinek?

– Hát ki lenne? Ki gondoskodik újabban a csudálatos dolgokról… Na, de ilyet még nem szült Európa – nevet a szakállába Csenterich.

– Mi történt? – és úgy állok ott a hosszú hálóingben, mezítláb, hogy házigazdám már-már hahotázik.

– Mit rezegsz? Vigyázz! Vigyázz! Még elröppensz! Talán bizony te voltál az őrangyala? Akkor jobban is vigyázhattál volna rá… Ha-ha-ha… Bolond volt az világéletében. Most végre a helyére került…

– Hová?

– Az elmeosztályra… De előbb kiviccelte magát. – Csapkodja a térdét Csenterich. – Ez aztán az ember! Az önzetlen Sámson Felicián… Mielőtt bevonult, még gondoskodott rólunk… – Úgy szórakozik, hogy alig tudja kinyögni a szavakat. – Képzeld, az éjjel berohant a pályaudvarra… Hallottál ilyet? Nekiesett a pénztárosnak, hogy merészelt a feleségének jegyet adni! Hallottál ilyet?… Lecsirkefogózta, asszonyszöktető társgazembernek nevezte Pilovic urat. – Csenterich alatt csak úgy zengett, énekelt a dívány rossz rugózása. Én csak álltam, és rémülten néztem rá, de mégis Ferdinándot láttam. – A rendőrnek, érted ezt? – igyekezett fölhangolni házigazdám – a rendőrnek kellett közbelépni. Hegyibe verte az ablakokat Pilovicnak. – Mint tavaszi áradás ömlött Csenterichből a jókedv. – De most már jó helyen van…

Dermedten néztem. Csenterich csak zötykölt a díványon és csuklott: – Pilovic, az asszonyszöktető társgazember… Pilovic!… Pilovic!… Megáll az ész! Megáll! – harsogta.

– Hát mégse tévedtem… Szegény Felicián.

Csenterich nevetése mint a rugó ütött belém. Fölkapkodtam a ruhát. Alig mertem a képire nézni. Sietve szedtem a lábam, és úgy maradt a dívány párnái között házigazdám, mint kotlós a szakasztóban.

Ahogy föl-fölnéztem olykor, mintha valóban újra mosolygott volna a polgárok képe, akárcsak áprilisban, a híres história után. A kitartó szorgalommal városiasodó polgárjelöltek arcán meg úgy ült, derék és tiszteletre méltó törekvésül, mint Csenterich arcán a megszentelt szakáll…

– Szegény Felicián, hogy menekült előlük… Hogy futott ezek közül a falak közül… És íme!

Már föltűnt a nagy, emeletes épület, amely ott álldogál a város szélén, ahol a déli országút bekanyarodik a tó felől a házak közé. Tágas park öleli körül. Inkább kastélynak látszik, mint bolondokházának. Talán még nagyobb Fedorovszky kastélyánál is. Nemes formáival méltóságteljesen néz a járókelőkre.

Amint befordultam a parkba, a kapus kérdően néz. Összeszorul a torkom. Nem merem kimondani Sámson Felicián nevét. Lesütöm a fejem, és úgy megyek tovább. Ahogy kilépnék a hársfasorból, megpillantom. Ott ül az ablakban. A távoli, kék dombok felé néz.

– Felicián itt!? – csap rám a rémület. – És a patak? – Hát hiába dolgoztunk volna? – kapkodok levegő után.

Visszahúzódom a jázminok mögé. Egész csapat méhecske zümmög föl a virágok fürtjeiről, és bennem döngicsélni kezd keservesen Feliciánnak az a beszéde, amelyet ott a tavaszi tölgyesben hallottam tőle a házról, a tűzhelyről és a gyógyító magányról, amelyet annyira keresett… Szédülök… Az enyhe bódulatban mintha a patak kísértene.

A sárga falak vakítóan tükrözik a napot. Földre kell sütnöm a szemem. Ott meg a sárga homok izzik az úton. Csak most veszem észre, milyen émelyítően büdös az ilyen kitenyésztett díszbokor.

Úgy szöktem egyik bokortól a másikig. Hiába kísértett, amit az égő présháznál ordított felém: – Rád még szükségem lesz. – Hiába húzott vissza, mégis kifelé lopakodtam. A fasor végén, amikor visszalestem, megláthat-e, ha kilépek a lombok alól, akkor vettem észre, hogy a nagy, sárga épület homlokzatán hatalmas, vörös kőtábla áll. Épp Felicián ablaka fölött. A márványban hidegen kacskaringódzik a rózsaszín erezet. Betűiből ezt olvasom: – „Ez épületet az szenvedő emberiségnek emeltette Joó Gáspár vármegyei első alispány. Anno 1832.” – A mély déli ég keretében úgy vibrált a ragyogó márvány, mint a kísértő lelkiismeret.