Szemek tükrén, zászlók hegyén
Mikor szülőfalumat, Tabot, várossá avatták.
| ahol a Kis-Koppány patak, |
| ott állok én, nem a Kilátó, |
|
| Igy futottak akkor is talán, |
| mikor ott lent, egy február, |
| s fölcsattant sírva a világ. |
|
| Köszöntlek s köszönöm, hogy itt |
| villant reám a téli fény, |
| kinyitva felhőit, csillagait |
| e falu-város fölött az ég. |
|
| Köszönöm, hogy lanka földed |
| mely nincs, de mára így a szebb. |
| Földszint fölött mindig az emelet. |
|
| Kerestem többször, alig tudom |
| helyét e város kellős közepén, |
| hol versenyt ragyog az új és régi |
|
| Nekem így vagy és így leszel |
| legszebb, ahogy faluból nőve át |
| a kastély és az állomás között |
| új zászlóddal lobog a nagyvilág, |
|
| mert szép volt bár az is, |
| ahogy a tiszta üzletek sora |
| csilingelt és a rózsaszínű porba |
| este tejét a csorda hozta, |
|
| s együtt tornyok alatt a nép |
| keze ekén és jó szerszámokon, |
| de szebb a Hőlyeg s szőlőid között |
|
| melyen megállj sose legyen! |
| Mert csúcsra aki jut, a távlat |
| naggyá, mint március a tájat. |
|
| Szép reggel ez!… És így, hogy március |
| szent idusára készül nemzetünk |
| s vele egy faluból nőtt várost |
|
| mint hajdan ők Pesten, Budán |
| kimondva, mit kíván a nemzet. |
| Új címerrel ezüstszín zászlód |
| mindig a jó szárnyán vigyen. |
|
| És itt lobognak ők velünk: |
| – Mi a magyar?… És a világ-haza, |
| ki tudta náluk szebben mondani? |
|
| egy körtefa alatt a szépírást, |
| s a szépen túl, hogy semmi mást, |
|
| Se körtefa, se ház, de itt, |
| hogy ekként szólhatok, boldog vagyok. |
| Szemek tükrén, zászlók hegyén |
| új világ és város csillaga ragyog! |
|
|
|