Ő szólít

Vadul tombol a hegy és egyre zeng! Cellám, ágyam s az irkalap üres. Szavak zsilettjei húz a zsalun át. Formája sincs már semminek, de szétdúlt földünk s asztalom között falamban itt valaki hegedül… Ez lenne az a dal, mely ideköt, hogy véle mindig s mégis egyedül? Tomboljon csak… Falamból szól a fa és átkent szirtjeink között hiába tank s a nap-ígérő köd ő szólít, s véle Kölcsey szava, hogy mindig csak hegyen, s bár egyedül, de érettük kövessem ezt a dalt, mely itt e tomboló hegyen minket talán még összetart…