A zöld harang

 

 

 

 

Duinón, Becén túl

Ki kapál holdfényben rózsát
s mikor a csillagok szedik a szirmát,
láttad-e azt a vérző ágat?
Képét a képtelen világnak…
És hogy jelölnéd versbe?
Tíz ujjadon mért tizenkét lepke?
Szárnyuk szemével?… Vagy a költő
Rilke felel… Alig emberöltő
s azt a csokrot akkor miért vágta?
Kertem fölött mintha most az szállna,
suhintva késnek és halálnak,
hogy ott szebbek, ott azok a tájak
Duinón, Becén túl!… Vagy mégis a vályog
sarában szebbek a versek és az álmok?
Kigyújtott tavaszi cseresznyefámban
lángol a képtelen világ magában…

 

 

 

Melynek polgára nem a test

Kályhám csempéin
napkorong és búzaszem.
Kör és csíra a zöld lapon…
Tűnődöm jelképeiken,
s mikor halkan a köd,
akár egy Chopin polonéz,
kályhám zöld napja
arcomba és tollamra néz.
A búzaszem, mint a kenyér,
hozza egy pékség illatát.
Földdel, éggel telik szobám
és értem mindkettő szavát,
de szárnyaikon tartva a kezem,
a füzet-lapomon
föl-fölvillan keményen
egy másik birodalom,
melynek polgára nem a test,
de rajta túl!… És az a nagyobb!
És búzán, napon át talán
már abban is otthon vagyok?

 

 

 

A zöld harang felé

Kitölti a teret
és itt a rajzlapomat is
kitölti e torony…
És zöld harang lesz
lassan már az ég,
a rajz, a vers
fehér lapon, együtt velem,
ahogy e rossz betűkkel
asztal sarkán
építkezik kezem
telítve e cella-magányt,
amelynek fehér négyszögében
megyek egy létrán
a zöld harang felé…
Megyünk, a rég halott
tetőfedő és bádogos,
akikkel akkor én
és újra most
rakjuk együtt a tornyot
és a versemet…
És a kötél a földre lóg,
hogy hangja is legyen,
mert kötél nélkül nincs harang.
S te se feledd,
– kinyitva tornyom, papírom, –
megkondítani
ezt a zöld eget,
idézve pár sorom.

 

 

 

Elmondom, lássátok ti is

Még áll a fa asztalomon.
Arany csillaggal a fenyő
s Filippo Lippi „A család”
képével a szobámba nő.
Kitárul sziklája fala…
Felhője és a levegő
a könyveim között suhog
s olasz ecsettel egyre nő
a gyermek és a glóriák…
Színük, szívük fényében mit tegyek? –
Elmondom, lássátok ti is
szikláitok közt emberek…

 

 

 

Szemklinikán

Forgatom régi angol könyvemet.
A kórház erre kényszerít
s lesem, mint jól preparált sejteket,
szavak mögött a költőket megint.
Most látom, mit felejtett, aki volt.
Szótárt se nyitok rájuk és ekképp
a szöveget, mint orvos boncolom.
És egyre tisztább, biztosabb a kép.
És ez a jó… Mert látni kell,
ha egyre romlik is a szem
s bár meg-megrándul a kezem,
de szebb így tudni s ábrándok helyett
látni, hogy csak a biztos szó emel…
Így lapozom tovább a könyvemet.

 

 

 

Köztük Milton suhan

Galambokkal jött föl a nap.
Látom a fényt s a szárnyukat.
Színes kockákkal játszanak
ablakomnál a klinika-falak.
Új tárgyak, szavak, melyeket
nyelvemre sem vettem soha,
úszkálnak mint a számok és betűk,
s köztük Milton suhan tova
s ahogy az „Elveszett paradicsom”
a Szigony utca nevivel
átjön az Üllői útra velem,
már látom s hallom is, hogy ott
Milton helyett egy rigó énekel
s szemem a fénylő ágra emelem.

 

 

 

Mert hónál, jégnél

– Paul Klee emlékének –
És Bernben a medvék után
Paul Klee fogadott.
Sok-sok vékony kerék
küllőin forgott az az ég,
amely alatt a szálkás pálmák
vezettek a Mont Blancon át,
kinyitni azt a horgolt kupolát…
Rámtündöklött a toll,
mert toll-hegyéről
adta át, hogy mit izen
a pókhálókkal rajzolt kis hajó
kerítések és huzalok között
jelezve nyillal az irányt
a nem is létező vizen…
Tehát Bernben, medvék után
a sok-sok zöldes, kis lapon,
mint annyi rejtett üzenet,
az egetseprő pálmaág
s a szélkerék között
Paul Klee szólított
s én meghajtva magam,
csak így: – Ó, köszönöm uram –,
mert hónál, jégnél csillogóbb
nagyok ők voltak…
Vagy, hogy közvetlenebb legyek,
bizony mondom: – Ti voltatok,
ti tollhegyéről villogó,
arasznyi, alpesi lapok…

 

 

 

Egy szürke fényképre

Ajtóban ő áll, nagyapa.
Fölötte nagybetűkkel a neve
s kis utca, óriás szoba
között az idő zöld tere.
Köves gyűrűben és az ablak
tükrében négyszögű az ég
s oromfalunk oly bátran absztrakt,
hogy rajta fölmehetnék ma is én
oda, lehozni a kétest ide,
de nincsen kedvem semmijét
kirakni kertünk élő füvire.
Maradjon ott és nékem csak e kép
idézze azt, ami a föld alól
e szürke fényképre kilép…

 

 

 

És suhognak vissza a baglyok

A baglyok elrepültek a holdon át.
Arany táblákká vágja a búzát
a fény s szobámban egy árnyék kísért…
A fal fehér lapján sétál Babits.
Haja zilált és keres valakit…
Az átszelt gége hörgő hangja,
mintha nem is fénylő este volna…
Fekete árnyék csikorgó szava,
s alig értem: – A világ?… Vagy a haza? –
És suhognak vissza a baglyok.
– Fekete tollak írni se hagytok? –
Hegyemből is lassan kiűzve
nagy pincéket látok az őszbe.
Repül a kulcsuk s bele találva,
megcsikordul ajtajuk zára…

 

 

 

Majtény előtt

– Egy Rudnay képre –
Duhaj kurucok lába, tánca
ki nem ugorhat, fogja a ráma.
Lyukas vászon, várfal, zeng a duda,
ez a kis kastély se palota.
Udvarán talán ez az utolsó…
Füstös falak közt röpköd a kancsó.
Kancsó, de nem zászló!… Keresheted…
A „Pro libertáte” vele odalett!

 

 

 

Az elveszett segesvári füzetlapokról

– A hídkarfán írt utolsó villanások –
Szolga… Az voltál s megtanultad…
Itt zeng jövőnk s a múltad!
Bátorság?… Már csak öntudat…
Szent kartács, te nyithatsz még utat!
Ó, győzelem?… De, mindig másé,
mert soha a magunk ügye…
Villogtál?… Más kezében kard!
Vérünktől ég e híd köve…
Mégis!… Csak most!… És itt, te zengő,
magunk fogyasztva bár és irtva,
segíts, mezítlen-villogó!… Segíts!…
Torkunkon, lásd, a bicska!…
Szakasznyi székely és huszár…
Csak te maradj szent öntudat
vezérlőnk!… Nézd, Ő is szalad…
Remény… Utolsó hídfőnk, adj
 
szárnyakat!…

 

 

 

Csak puszta kézzel

– És fejszével élhet e remete? –
Hegyi magányom így alig –
ha mondhatom… Inkább talán
e kő zugán valaki más lakik.
Ölyvek és halak kedvelője
s hozzám, ha egy-egy pap betér,
tanácsot világ rendjéről
fejszém mellől hiába kér.
Vagyok… E hibbant század
rossz hajójáról kidobott.
És így ez nem paradicsom…
Fácán helyett, ha verebet fogok.
A tarka toll, szép mell helyett
verébből tépett csöppnyi comb
ha jut, s tömött tálról a nagy szavak
mögött mindig a semmi volt.
Csupán e fejsze még velem,
de már mit és kit védhetek?
Tovább gyorsul a kör a semmiig.
Helyettem hát ez szóljon veletek,
e vas, mert jó az éle…
Évezredektől és most is fenik.
Hát barlangomból kidobom,
hogy több legyen vele nekik
méltóképp zárni ezt az ezredet,
s így bátran mondhatom:
– Csak puszta kézzel már! – De mit?…
Bocsássa meg a hatalom…

 

 

 

Negyven év alatt

Kiirtották és negyven év alatt
kopár lett szív és a domboldalak.
Elszállt a szép és el az akarat.
Üres zászló maradt… Vályogfalak…
Forrásra nem járt a vödör.
Téglája, csorgója összedőlt…
Mocskával országnyi példa lett!
Hová is lettél tündéri hegy?
Felettem néha gyurgyókák dala.
Lidércként egy-egy présház fala
s közöttük ahogy megyek tovább
elvadult istenek a fák.
Kezükben meggyel a zöld kínál
embertelen idők után
s egy gyalogút keskeny reménye
mintha csak gyertyák pincei fénye
lobogna mélyből… Innen és onnan
valami biztat bontakozóban.

 

 

 

Ő szólít

Vadul tombol a hegy és egyre zeng!
Cellám, ágyam s az irkalap üres.
Szavak zsilettjei húz a zsalun át.
Formája sincs már semminek,
de szétdúlt földünk s asztalom között
falamban itt valaki hegedül…
Ez lenne az a dal, mely ideköt,
hogy véle mindig s mégis egyedül?
Tomboljon csak… Falamból szól a fa
és átkent szirtjeink között
hiába tank s a nap-ígérő köd
ő szólít, s véle Kölcsey szava,
hogy mindig csak hegyen, s bár egyedül,
de érettük kövessem ezt a dalt,
mely itt e tomboló hegyen
minket talán még összetart…

 

 

 

A dór lelke velem

Saru, vaságy és kell-e több?
Körém szoborként áll a szép.
Talpa alatt rózsaszínű a föld,
s ahogy érintem fügefám kezét,
messzi délről adja a hírt.
– Ott voltál… Láttad, és tudod…
Olvastad is ki róla írt… –
Idézzük együtt Marathont.
A dór lelke velem!… Az oszlop
jelképnek itt bazaltra állt,
idézni közvitézt, királyt.
Így állnak itt és néhanap
letépve maszkjuk, fényben úszva
valaki mellém áll fölkoszorúzva.

 

 

 

Újra Széchenyi

– A kaposvári Széchenyi István szobor avatására –
Az ércbeformált test
a szellemnek csak jele,
hogy hirdesse, mit jelent
e téren a hazának
Széchenyi neve.
Az ércnél emberibb íme
itt ül közöttünk
e halovány szecesszió
és félig se modern
között és vele,
köztünk, maga a mű,
mely szólít, akit! – s ha nem,
még akkor is csak
légy s maradj velünk,
mert sohase volt
nagyobb a szükség!
Várjuk, hogy kezed fölemeld
és homlokod – mely szült,
mint a görögnek
Zeusz feje, –
e barna magyar térben
szavaddal emelje kezed,
mely minden ércnél
hatalmasabbat írt.
Emeljed hát szavad
és suhintsad ostorod,
mint akkor, hogy most is
a legjobbat tegyed!
Emeld és suhints,
mert sohasem volt
nagyobb a szükség!
Emberek!… És tettek…
És lelkiismeret
e kéz alatt
nézzünk csak
egymás szemébe…
Ő szólít! Újra Széchenyi:
– Van-e Hitel s kinek
s figyelve rád, lessük,
mit is mond a Világ
s áttéve, mit a Stádium? –
Könyveiddel léptünk-e tovább
s hová, e mindig Parlagon?
S míg itt állunk veled
hangos igékkel
vitázva sorson és hazán,
álmok és ábrándok között
harsogva némán is
Te szólsz: – És hol a Mű?…
És végre, hol a Tett,
mely mint a lánc
és mint a híd
hajdan Pestet-Budát,
pusztánk fölött a mát
jövőnkbe köti át? –
Jövőbe mát,
mert széles a mocsár
és nagy a sár,
a nádi zaj és csácsogás!
Szólítsd hát újra Te
Dunánkhoz a hazát.
Szólítsd okos huszár,
kinek lova minél
messzebbre járt,
annál emberibb
és magyarabb lett
itt e táj…
Mint volt a görögnek ott,
ihlető tett legyen
a magyarnak itt
kezed és homlokod.
Segíts erős kovács!
Sorompók, inasok
és vaskapuk között
legyél a formaöntő
mester és apa!
És minden ár előtt
legyél velünk a gát.
Úton kerék, s a gép.
Betűk, törvények közt
a szép, a jó,
habon hajó,
mocsár helyén a föld,
a közjót hordozó.
Titkok, csontok között
legyél a sejt, pontos ideg,
mint okos jövőt, építsd
testünkbe eszméidet,
hogy homlokod körül
eszméid szobra legyen a nemzet
s e tépett táj ország helyett
végre haza…

 

 

 

Szemek tükrén, zászlók hegyén

Mikor szülőfalumat, Tabot, várossá avatták.
Fénykép a völgy fölött,
ahol a Kis-Koppány patak,
ott állok én, nem a Kilátó,
a futó felhők alatt.
Igy futottak akkor is talán,
mikor ott lent, egy február,
akár a kulcs a zárat
s fölcsattant sírva a világ.
Köszöntlek s köszönöm, hogy itt
villant reám a téli fény,
kinyitva felhőit, csillagait
e falu-város fölött az ég.
Köszönöm, hogy lanka földed
tartotta azt a házat,
mely nincs, de mára így a szebb.
Földszint fölött mindig az emelet.
Kerestem többször, alig tudom
helyét e város kellős közepén,
hol versenyt ragyog az új és régi
e márciusnak ünnepén.
Nekem így vagy és így leszel
legszebb, ahogy faluból nőve át
a kastély és az állomás között
új zászlóddal lobog a nagyvilág,
mert szép volt bár az is,
ahogy a tiszta üzletek sora
csilingelt és a rózsaszínű porba
este tejét a csorda hozta,
s együtt tornyok alatt a nép
keze ekén és jó szerszámokon,
de szebb a Hőlyeg s szőlőid között
egyre följebb a jó úton,
melyen megállj sose legyen!
Mert csúcsra aki jut, a távlat
szívét s hazáját emeli
naggyá, mint március a tájat.
Szép reggel ez!… És így, hogy március
szent idusára készül nemzetünk
s vele egy faluból nőtt várost
reménnyel ünnepelhetünk,
mint hajdan ők Pesten, Budán
kimondva, mit kíván a nemzet.
Új címerrel ezüstszín zászlód
mindig a jó szárnyán vigyen.
És itt lobognak ők velünk:
Zichy Mihály és Rudnay.
– Mi a magyar?… És a világ-haza,
ki tudta náluk szebben mondani?
Tőlük és itt tanultam én
egy körtefa alatt a szépírást,
s a szépen túl, hogy semmi mást,
igazat tisztán mondani!
Se körtefa, se ház, de itt,
hogy ekként szólhatok, boldog vagyok.
Szemek tükrén, zászlók hegyén
új világ és város csillaga ragyog!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]