Duinón, Becén túl
| Ki kapál holdfényben rózsát |
| s mikor a csillagok szedik a szirmát, |
| láttad-e azt a vérző ágat? |
| Képét a képtelen világnak… |
|
| Tíz ujjadon mért tizenkét lepke? |
| Szárnyuk szemével?… Vagy a költő |
| Rilke felel… Alig emberöltő |
|
| s azt a csokrot akkor miért vágta? |
| Kertem fölött mintha most az szállna, |
| suhintva késnek és halálnak, |
| hogy ott szebbek, ott azok a tájak |
|
| Duinón, Becén túl!… Vagy mégis a vályog |
| sarában szebbek a versek és az álmok? |
| Kigyújtott tavaszi cseresznyefámban |
| lángol a képtelen világ magában… |
|
|
Melynek polgára nem a test
| Kör és csíra a zöld lapon… |
|
| A búzaszem, mint a kenyér, |
| hozza egy pékség illatát. |
| Földdel, éggel telik szobám |
| és értem mindkettő szavát, |
|
| de szárnyaikon tartva a kezem, |
|
| melynek polgára nem a test, |
| de rajta túl!… És az a nagyobb! |
| már abban is otthon vagyok? |
|
|
A zöld harang felé
| fehér lapon, együtt velem, |
| amelynek fehér négyszögében |
| mert kötél nélkül nincs harang. |
| – kinyitva tornyom, papírom, – |
|
Elmondom, lássátok ti is
| s Filippo Lippi „A család” |
|
| s olasz ecsettel egyre nő |
|
| Színük, szívük fényében mit tegyek? – |
|
|
Szemklinikán
| Forgatom régi angol könyvemet. |
| s lesem, mint jól preparált sejteket, |
| szavak mögött a költőket megint. |
|
| Most látom, mit felejtett, aki volt. |
| Szótárt se nyitok rájuk és ekképp |
| a szöveget, mint orvos boncolom. |
| És egyre tisztább, biztosabb a kép. |
|
| És ez a jó… Mert látni kell, |
| ha egyre romlik is a szem |
| s bár meg-megrándul a kezem, |
|
| de szebb így tudni s ábrándok helyett |
| látni, hogy csak a biztos szó emel… |
| Így lapozom tovább a könyvemet. |
|
|
Köztük Milton suhan
| Galambokkal jött föl a nap. |
| Látom a fényt s a szárnyukat. |
| Színes kockákkal játszanak |
| ablakomnál a klinika-falak. |
|
| Új tárgyak, szavak, melyeket |
| nyelvemre sem vettem soha, |
| úszkálnak mint a számok és betűk, |
| s köztük Milton suhan tova |
|
| s ahogy az „Elveszett paradicsom” |
| átjön az Üllői útra velem, |
|
| már látom s hallom is, hogy ott |
| Milton helyett egy rigó énekel |
| s szemem a fénylő ágra emelem. |
|
|
Mert hónál, jégnél
| küllőin forgott az az ég, |
| amely alatt a szálkás pálmák |
| vezettek a Mont Blancon át, |
| kinyitni azt a horgolt kupolát… |
| a pókhálókkal rajzolt kis hajó |
| kerítések és huzalok között |
| jelezve nyillal az irányt |
| Tehát Bernben, medvék után |
| a sok-sok zöldes, kis lapon, |
| mint annyi rejtett üzenet, |
| csak így: – Ó, köszönöm uram –, |
| mert hónál, jégnél csillogóbb |
| Vagy, hogy közvetlenebb legyek, |
| bizony mondom: – Ti voltatok, |
|
Egy szürke fényképre
| Fölötte nagybetűkkel a neve |
|
| Köves gyűrűben és az ablak |
| s oromfalunk oly bátran absztrakt, |
| hogy rajta fölmehetnék ma is én |
|
| oda, lehozni a kétest ide, |
| de nincsen kedvem semmijét |
| kirakni kertünk élő füvire. |
|
| Maradjon ott és nékem csak e kép |
| idézze azt, ami a föld alól |
| e szürke fényképre kilép… |
|
|
És suhognak vissza a baglyok
| A baglyok elrepültek a holdon át. |
| Arany táblákká vágja a búzát |
| a fény s szobámban egy árnyék kísért… |
| A fal fehér lapján sétál Babits. |
| Haja zilált és keres valakit… |
| Az átszelt gége hörgő hangja, |
| mintha nem is fénylő este volna… |
| Fekete árnyék csikorgó szava, |
| s alig értem: – A világ?… Vagy a haza? – |
| És suhognak vissza a baglyok. |
| – Fekete tollak írni se hagytok? – |
| Hegyemből is lassan kiűzve |
| nagy pincéket látok az őszbe. |
| Repül a kulcsuk s bele találva, |
| megcsikordul ajtajuk zára… |
|
Majtény előtt
| Duhaj kurucok lába, tánca |
| ki nem ugorhat, fogja a ráma. |
| Lyukas vászon, várfal, zeng a duda, |
| ez a kis kastély se palota. |
| Udvarán talán ez az utolsó… |
| Füstös falak közt röpköd a kancsó. |
| Kancsó, de nem zászló!… Keresheted… |
| A „Pro libertáte” vele odalett! |
|
Az elveszett segesvári füzetlapokról – A hídkarfán írt utolsó villanások –
| Szolga… Az voltál s megtanultad… |
| Itt zeng jövőnk s a múltad! |
| Bátorság?… Már csak öntudat… |
| Szent kartács, te nyithatsz még utat! |
|
| Ó, győzelem?… De, mindig másé, |
| Villogtál?… Más kezében kard! |
|
| Mégis!… Csak most!… És itt, te zengő, |
| magunk fogyasztva bár és irtva, |
| segíts, mezítlen-villogó!… Segíts!… |
| Torkunkon, lásd, a bicska!… |
|
| Szakasznyi székely és huszár… |
| Csak te maradj szent öntudat |
| vezérlőnk!… Nézd, Ő is szalad… |
| Remény… Utolsó hídfőnk, adj |
|
|
Csak puszta kézzel
| – És fejszével élhet e remete? – |
| Hegyi magányom így alig – |
| ha mondhatom… Inkább talán |
| e kő zugán valaki más lakik. |
|
| Ölyvek és halak kedvelője |
| s hozzám, ha egy-egy pap betér, |
| fejszém mellől hiába kér. |
|
| rossz hajójáról kidobott. |
| És így ez nem paradicsom… |
| Fácán helyett, ha verebet fogok. |
|
| A tarka toll, szép mell helyett |
| verébből tépett csöppnyi comb |
| ha jut, s tömött tálról a nagy szavak |
| mögött mindig a semmi volt. |
|
| Csupán e fejsze még velem, |
| de már mit és kit védhetek? |
| Tovább gyorsul a kör a semmiig. |
| Helyettem hát ez szóljon veletek, |
|
| Évezredektől és most is fenik. |
| Hát barlangomból kidobom, |
| hogy több legyen vele nekik |
|
| méltóképp zárni ezt az ezredet, |
| – Csak puszta kézzel már! – De mit?… |
|
|
Negyven év alatt
| Kiirtották és negyven év alatt |
| kopár lett szív és a domboldalak. |
| Elszállt a szép és el az akarat. |
| Üres zászló maradt… Vályogfalak… |
| Forrásra nem járt a vödör. |
| Téglája, csorgója összedőlt… |
| Mocskával országnyi példa lett! |
| Hová is lettél tündéri hegy? |
| Felettem néha gyurgyókák dala. |
| Lidércként egy-egy présház fala |
| s közöttük ahogy megyek tovább |
| Kezükben meggyel a zöld kínál |
| s egy gyalogút keskeny reménye |
| mintha csak gyertyák pincei fénye |
| lobogna mélyből… Innen és onnan |
| valami biztat bontakozóban. |
|
Ő szólít
| Vadul tombol a hegy és egyre zeng! |
| Cellám, ágyam s az irkalap üres. |
| Szavak zsilettjei húz a zsalun át. |
| Formája sincs már semminek, |
|
| de szétdúlt földünk s asztalom között |
| falamban itt valaki hegedül… |
| Ez lenne az a dal, mely ideköt, |
| hogy véle mindig s mégis egyedül? |
|
| Tomboljon csak… Falamból szól a fa |
| és átkent szirtjeink között |
| hiába tank s a nap-ígérő köd |
| ő szólít, s véle Kölcsey szava, |
|
| hogy mindig csak hegyen, s bár egyedül, |
| de érettük kövessem ezt a dalt, |
| mely itt e tomboló hegyen |
| minket talán még összetart… |
|
|
A dór lelke velem
| Saru, vaságy és kell-e több? |
| Körém szoborként áll a szép. |
| Talpa alatt rózsaszínű a föld, |
| s ahogy érintem fügefám kezét, |
|
| messzi délről adja a hírt. |
| – Ott voltál… Láttad, és tudod… |
| Olvastad is ki róla írt… – |
| Idézzük együtt Marathont. |
|
| A dór lelke velem!… Az oszlop |
| jelképnek itt bazaltra állt, |
| idézni közvitézt, királyt. |
|
| Így állnak itt és néhanap |
| letépve maszkjuk, fényben úszva |
| valaki mellém áll fölkoszorúzva. |
|
|
Újra Széchenyi
– A kaposvári Széchenyi István szobor avatására –
| hogy hirdesse, mit jelent |
|
| mely szólít, akit! – s ha nem, |
|
| Várjuk, hogy kezed fölemeld |
| és homlokod – mely szült, |
|
| Ő szólít! Újra Széchenyi: |
| s áttéve, mit a Stádium? – |
| Könyveiddel léptünk-e tovább |
| s hová, e mindig Parlagon? |
|
| Te szólsz: – És hol a Mű?… |
|
| Mint volt a görögnek ott, |
| legyél a sejt, pontos ideg, |
| eszméid szobra legyen a nemzet |
| s e tépett táj ország helyett |
|
|
Szemek tükrén, zászlók hegyén
Mikor szülőfalumat, Tabot, várossá avatták.
| ahol a Kis-Koppány patak, |
| ott állok én, nem a Kilátó, |
|
| Igy futottak akkor is talán, |
| mikor ott lent, egy február, |
| s fölcsattant sírva a világ. |
|
| Köszöntlek s köszönöm, hogy itt |
| villant reám a téli fény, |
| kinyitva felhőit, csillagait |
| e falu-város fölött az ég. |
|
| Köszönöm, hogy lanka földed |
| mely nincs, de mára így a szebb. |
| Földszint fölött mindig az emelet. |
|
| Kerestem többször, alig tudom |
| helyét e város kellős közepén, |
| hol versenyt ragyog az új és régi |
|
| Nekem így vagy és így leszel |
| legszebb, ahogy faluból nőve át |
| a kastély és az állomás között |
| új zászlóddal lobog a nagyvilág, |
|
| mert szép volt bár az is, |
| ahogy a tiszta üzletek sora |
| csilingelt és a rózsaszínű porba |
| este tejét a csorda hozta, |
|
| s együtt tornyok alatt a nép |
| keze ekén és jó szerszámokon, |
| de szebb a Hőlyeg s szőlőid között |
|
| melyen megállj sose legyen! |
| Mert csúcsra aki jut, a távlat |
| naggyá, mint március a tájat. |
|
| Szép reggel ez!… És így, hogy március |
| szent idusára készül nemzetünk |
| s vele egy faluból nőtt várost |
|
| mint hajdan ők Pesten, Budán |
| kimondva, mit kíván a nemzet. |
| Új címerrel ezüstszín zászlód |
| mindig a jó szárnyán vigyen. |
|
| És itt lobognak ők velünk: |
| – Mi a magyar?… És a világ-haza, |
| ki tudta náluk szebben mondani? |
|
| egy körtefa alatt a szépírást, |
| s a szépen túl, hogy semmi mást, |
|
| Se körtefa, se ház, de itt, |
| hogy ekként szólhatok, boldog vagyok. |
| Szemek tükrén, zászlók hegyén |
| új világ és város csillaga ragyog! |
|
|
|