Fekete-vidám bordal

Barátaim neve keretben egyre több, és én karózok és szőlőt kötök… Bosszant a borbogár, mert itt vagyok s fölöttem nem kétes dicsőség, és ez a szebb, hogy az ragyog, mely Delphibe és Krétára hívott. Ülök pincém fölött s hogy egyre több, kezem megint csak újra tölt, gondolva most meg tereád… És szólítom a napothordozó urat, hogy jó gazdád legyen s az égi kőasztal körül lopóval vállán a legtisztább pályán köszöntve vendégeljen ő… De magamért is lenne pár szavam hogy majd, netán, ha én is meghalok, ti is, kicsik és nagyok, – bár Vénusszal koccintok néha még s nem szárnyas ő, de kétlábú e nő – egyszóval, értem ti is szóljatok, hogy ne vessen ki majd az ég, e pincei szép koccintásokért… Tudom, velem se lesz nagyobb az égi magyar Helikon, mégis, mint régi pártfogók az érdekembe ti is szóljatok, s mert Ő, mindenható, a mennyei vinkó helyett, beceivel fogadjatok…