Otthon vagyok eképpen így

Talán veszett is ez az eb. Itt sétál egyre csak velem. Emelhetem rá a kezem, barátom mégis e hegyen. – Ki hajtott ki? – Ki küldte őt e széthullt présházak közé? –… Suhog és mintha mondaná, szavait rakva fák fölé az emlék és történelem. A volt s mit rárakott a ma. Mennék hozzá, de nem tudom, hol is az otthon és haza? Csak a pirosarcú pohár röpköd, keresve asztalát. Üres ajtó-kereten át szemem tűnő világba lát. Megyek és követ csak az eb. Talán veszett és körbe, mint szöges drótok, villa fogak az erdő bekerít. Otthon vagyok eképpen így lopóval a hordók között. Húzom arcomhoz a napot s a gyertyaláng fölött pislákol katakomba sor. A hegy testébe ásva idézi Rómát szép Somogy egy rombadőlt présházban.