És verseimet kik is írták?
| és én is fönt még a hegyen. |
|
| között az őrült angyal szárnya? |
| És verseimet kik is írták |
|
| Október mélyén, bent az őszbe |
| borzok, bikák és vadkanok |
| között egy tört mondat ragyog. |
|
| Nem is mondat… Kivert szavak |
| s a télnek dermesztő szaga |
|
|
Fordulnék vissza már
| Tétova este jön a bástyán. |
| Magam vagyok… Botom kopog… |
| Az jön?… Vagy én megyek? – tűnődöm – |
| míg lassan kertemig jutok. |
|
| Tépett tőkék között borong |
| kifosztott szőlőnk tegnap óta. |
| Megyek rettenve, mint a tolvaj |
| karók, falak közé húzódva. |
|
| Hallgat a kő és súlya rámszakad. |
| Gázolt sorok között a rettenet |
| s egy karvaly a fejem felett |
|
| a nádig húz… Üres az ég is! |
| Fordulnék vissza már, de kulcsomat |
| zsebemből kiveszi az alkonyat. |
|
|
Három cella-strófa
| Mély reflexek a hófehér zsalun. |
| Levél-tengerben ül a rács hala. |
| Szent György fölött ilyen az ablakom. |
| Szük cellámból az estet hallgatom… |
|
| a hold mintha pallos lenne. |
|
| Egyetlen lélek sincs már a hegyen. |
| A zöld kinyújtja értem a kezét. |
| Körülvesz a szerves világ. |
| Jönnek kitárt karral a fák… |
|
|
Velem teljesebb velük
| vitt és láttam, de még nem |
|
| ma már tudom, hogy ami indul, |
|
| Így áll köröttem és hagyom… |
|
| mert több… Együtt vagyunk |
| a teljes részei, akár a gaz, |
|
| És ennél többet ki kíván! |
| művel és visz… Testvérien |
|
|
Otthon vagyok eképpen így
| Talán veszett is ez az eb. |
| Itt sétál egyre csak velem. |
|
| – Ki hajtott ki? – Ki küldte őt |
| e széthullt présházak közé? –… |
|
| A volt s mit rárakott a ma. |
| Mennék hozzá, de nem tudom, |
| hol is az otthon és haza? |
|
| röpköd, keresve asztalát. |
|
| Megyek és követ csak az eb. |
| Talán veszett és körbe, mint |
| szöges drótok, villa fogak |
|
| Otthon vagyok eképpen így |
|
| egy rombadőlt présházban. |
|
|
A remete ebédje
| Volt tündöklőbb is az idő. |
|
| Gólyák úsztak és fénylő bálnák… |
| Kéményemen roppant világ. |
| Villám-ostor elöl a hangyák |
| s flaskókkal jött a sok barát… |
|
| Most rigóm csőrében csiga. |
| Így készül az ebéd, neki. |
|
| mely itt s amelyik elrepül… |
|
|
Pincéből nézem
| Miért, hogy tündöklő az ősz |
| Elmosva már a prés, a sajtár. |
|
De édesebb
| Darázs nélkül is már rohad |
| a fürt… Előszüret… A présemen |
|
| Aztán a must és így tovább… |
| de édesebb, mint hajdanán, |
| ahogy hűvös pincémbe lépek. |
|
|
Teraszról és nem fakutyán
| Tüzes bor mellett szebb a tó |
| és hosszabbak a nagy síkok, |
| melyeken hajdan fakutyán, hajón |
| a fénylő végtelen hívott. |
|
| Teraszról nézem most, nem fakutyán… |
| Vitorla, jég helyett a kertek, |
| és poharam arany-tükrében |
|
|
Kis fekete triptichon
| Gurul a dörgés… Magad vagy… |
| Befalaz magányod s közelebb |
|
| S mert jön?… Sírjon helyetted más! |
| Rendben, mint verset és ruhát |
| magam neki majd úgy adom át. |
|
| Csak iszonyúbban mély a csönd. |
| terével lassan rámköszönt. |
|
|
A költő-Brútusznak
| A kén hordómban váratlanul elaludt. |
| Találtam bort és mekkora öröm. |
| Fiúk, e hektó legyen tiétek |
| és pincén át én mennybe költözöm. |
|
| Ilyen egyszerű?… Csak ennyi lenne |
| s nem is kell több se mennybe, versbe? |
| Ki tudja?… De ha ezt te így tudod, |
| megnyugtatsz költő-Brútuszom. |
|
|
Fekete-vidám bordal
| Barátaim neve keretben egyre több, |
| és én karózok és szőlőt kötök… |
| Bosszant a borbogár, mert itt vagyok |
| s fölöttem nem kétes dicsőség, |
| és ez a szebb, hogy az ragyog, |
| mely Delphibe és Krétára hívott. |
|
| Ülök pincém fölött s hogy egyre több, |
| kezem megint csak újra tölt, |
| gondolva most meg tereád… |
| És szólítom a napothordozó urat, |
| hogy jó gazdád legyen s az égi |
| kőasztal körül lopóval vállán |
| a legtisztább pályán köszöntve |
|
| De magamért is lenne pár szavam |
| hogy majd, netán, ha én is meghalok, |
| – bár Vénusszal koccintok néha még |
| s nem szárnyas ő, de kétlábú e nő – |
| egyszóval, értem ti is szóljatok, |
| hogy ne vessen ki majd az ég, |
| e pincei szép koccintásokért… |
|
| Tudom, velem se lesz nagyobb |
| mégis, mint régi pártfogók |
| az érdekembe ti is szóljatok, |
|
|
Keser-édes rigmus
| A hegyben lassan hegymester vagyok. |
| Tündéri nyárban fénylik a papír |
| s rajta egy piros vers ragyog. |
|
| Lehet, hogy borral írtam?… Meglehet! |
| Firtatni mért, nekem ragyog, |
| akárcsak szemben Tatay fala |
| s Fonyód, ahol ma is otthon vagyok. |
|
| – Hányan maradtunk? – Ezt minek |
| számláljuk?… Ott a régi ház! |
| A vár alatt reám s azokra is, |
|
|
A mellén ég a láz
| Új hegycsősz jött a völgybe. |
| Szeme, lába fölér a régivel. |
|
| s mert mindig vár, magánya, |
| mint a lámpa, éjjel is vigyáz. |
| Reszketve les a zörgő fákra |
| s széthajló mellén ég a láz, |
|
| elejteni a legnagyobb vadat |
| e telt-tőgyű szőlők alatt, |
| hogy falra agancsát emelve, |
|
| ragyogjon ott, s ha már lejárt |
| és emlékében lángol csak e nyár, |
| még akkor is fényét keresse. |
|
|
Téleleji kopogós
| és zöld ladikjából a mandula, |
|
| A falra is megjön a freskó. |
|
| A csönd kihullt… Gazban a mandula. |
| Nem október, november ez. |
| s vele a kert és nincs szoba. |
| A deres freskó költözött oda. |
|
|
Írom a magány nyelvtanát
| de még nagyobb ez a magány. |
| Magamra szabtam, mint ruhát. |
|
| Tibet se kell, világ jege |
| s írom a magány nyelvtanát… |
|
|
Mindenből te emlékezel
| Rólam többet tudnak a fák, |
| Öt érzékszerven túl tehát |
|
| Mert vagy, tudom, leszel… |
| És mindenből te emlékezel, |
|
|
A rendről ejtve néha szót
| És rendberaktam itt a cellám. |
| Fölszállt a fény… Zsalum mögött |
| mit tart a nap órám fölött. |
|
| Mind ajándék… Jó és rossz |
| megannyi jel, mert mind velem. |
| Sötét grafittal üres lapra |
| az időt rajzolja velük kezem. |
|
| Akár a virág, vagy a tégla |
| kitöltjük ezt a mély teret. |
| Bibékkel vagy reszkető zölddel, |
| miként a pontos ismeretlenek, |
|
| melyektől szépül körülöttem |
| az ismert, végtelenbe nőve |
| s nem hagy, mert mindenből kilép |
|
| A csúcsról így lejt égre út |
| s talpunk alatt csillog a fény. |
| Köztük a rendről ejtve néha szót |
| a csillagokba üt egy költemény. |
|
|
|