Fekete Bacchusz

 

 

 

 

És verseimet kik is írták?

Még itt vannak a fecskék
és én is fönt még a hegyen.
Afrika sugárzik nékik,
de én mire emlékezem?
Magányból kinőtt sziklák
között az őrült angyal szárnya?
És verseimet kik is írták
s melyik szférába zárva?
Október mélyén, bent az őszbe
borzok, bikák és vadkanok
között egy tört mondat ragyog.
Nem is mondat… Kivert szavak
s a télnek dermesztő szaga
elindít-e s merre haza?

 

 

 

Fordulnék vissza már

Tétova este jön a bástyán.
Magam vagyok… Botom kopog…
Az jön?… Vagy én megyek? – tűnődöm –
míg lassan kertemig jutok.
Tépett tőkék között borong
kifosztott szőlőnk tegnap óta.
Megyek rettenve, mint a tolvaj
karók, falak közé húzódva.
Hallgat a kő és súlya rámszakad.
Gázolt sorok között a rettenet
s egy karvaly a fejem felett
a nádig húz… Üres az ég is!
Fordulnék vissza már, de kulcsomat
zsebemből kiveszi az alkonyat.

 

 

 

Három cella-strófa

 

1

Mély reflexek a hófehér zsalun.
Levél-tengerben ül a rács hala.
Szent György fölött ilyen az ablakom.
Szük cellámból az estet hallgatom…
 

2

Botok, balták, edények
s onnan azok a fények…
Nyakszirtem égre szegve,
a hold mintha pallos lenne.
 

3

Egyetlen lélek sincs már a hegyen.
A zöld kinyújtja értem a kezét.
Körülvesz a szerves világ.
Jönnek kitárt karral a fák…

 

 

 

Velem teljesebb velük

Csupán csak ennyi volt
és ez maradt… A kert?
És való részei között
a zöld emlékezet
a kezdetig, mikor
benzinnel, motoron
nem is a test, de valami
más, fölpörgetett fokon
vitt és láttam, de még nem
úgy, ahogyan máma
a rostok és a mész
kezemből néz e fákra.
Az ennyi-volt-csupán
völgyéből nézve szét,
ma már tudom, hogy ami indul,
megleli mindig a helyét.
Így áll köröttem és hagyom…
A zöldjével nevel.
Az egész velem teljesebb
velük s így leveleivel
még árnyékot se vet,
mert több… Együtt vagyunk
a teljes részei, akár a gaz,
vagy mint a pipacsok…
És ennél többet ki kíván!
E zöldben ennyi én
művel és visz… Testvérien
jönnek s nőnek belém.

 

 

 

Otthon vagyok eképpen így

Talán veszett is ez az eb.
Itt sétál egyre csak velem.
Emelhetem rá a kezem,
barátom mégis e hegyen.
– Ki hajtott ki? – Ki küldte őt
e széthullt présházak közé? –…
Suhog és mintha mondaná,
szavait rakva fák fölé
az emlék és történelem.
A volt s mit rárakott a ma.
Mennék hozzá, de nem tudom,
hol is az otthon és haza?
Csak a pirosarcú pohár
röpköd, keresve asztalát.
Üres ajtó-kereten át
szemem tűnő világba lát.
Megyek és követ csak az eb.
Talán veszett és körbe, mint
szöges drótok, villa fogak
az erdő bekerít.
Otthon vagyok eképpen így
lopóval a hordók között.
Húzom arcomhoz a napot
s a gyertyaláng fölött
pislákol katakomba sor.
A hegy testébe ásva
idézi Rómát szép Somogy
egy rombadőlt présházban.

 

 

 

A remete ebédje

A kutyának néha dobnak,
de nékem e hegyen?
Volt tündöklőbb is az idő.
Éhemben rá emlékezem.
Gólyák úsztak és fénylő bálnák…
Kéményemen roppant világ.
Villám-ostor elöl a hangyák
s flaskókkal jött a sok barát…
Most rigóm csőrében csiga.
Okosan sziklához veri.
Így készül az ebéd, neki.
Nem költő, megteheti.
Beérem ezzel… E látvány,
mely itt s amelyik elrepül…
Papírt veszek elő, de
adnak-e ebédet a betűk?

 

 

 

Pincéből nézem

Megint szüretre készülök
és mindig kevesebb.
Miért, hogy tündöklő az ősz
és fukarabb a hegy?…
Vagy csak a pince nagy
és egyre csak nagyobb…
Valami végtelenbe nőnek
a szüreti alkonyatok.
Oda, ahonnan át,
mely visszahozna még,
olyan utat nem ismer ez
a szőlőrakta hosszú hegy
és pincék közti ég…
Elmosva már a prés, a sajtár.
Helyén a must
és tiszta már a kád.
Pincéből nézem
ezt az úttalan
sötéten néma éjszakát…

 

 

 

De édesebb

Darázs nélkül is már rohad
a fürt… Előszüret… A présemen
tisztítom a csavarokat…
Olaj fénylik a kezemen.
Aztán a must és így tovább…
Lejár az év s az élet,
de édesebb, mint hajdanán,
ahogy hűvös pincémbe lépek.

 

 

 

Teraszról és nem fakutyán

Tüzes bor mellett szebb a tó
és hosszabbak a nagy síkok,
melyeken hajdan fakutyán, hajón
a fénylő végtelen hívott.
Teraszról nézem most, nem fakutyán…
Vitorla, jég helyett a kertek,
és poharam arany-tükrében
feketeszárnyú fellegek.

 

 

 

Kis fekete triptichon

 

1

Gurul a dörgés… Magad vagy…
Sötéttel telik meg időd.
Befalaz magányod s közelebb
hozzád betűidnél a föld.
 

2

S mert jön?… Sírjon helyetted más!
Rendben, mint verset és ruhát
mappák és mángorlók alá,
magam neki majd úgy adom át.
 

3

És ez az est se több…
Csak iszonyúbban mély a csönd.
Az óceánnál is nagyobb
terével lassan rámköszönt.

 

 

 

A költő-Brútusznak

A kén hordómban váratlanul elaludt.
Találtam bort és mekkora öröm.
Fiúk, e hektó legyen tiétek
és pincén át én mennybe költözöm.
Ilyen egyszerű?… Csak ennyi lenne
s nem is kell több se mennybe, versbe?
Ki tudja?… De ha ezt te így tudod,
megnyugtatsz költő-Brútuszom.

 

 

 

Fekete-vidám bordal

Barátaim neve keretben egyre több,
és én karózok és szőlőt kötök…
Bosszant a borbogár, mert itt vagyok
s fölöttem nem kétes dicsőség,
és ez a szebb, hogy az ragyog,
mely Delphibe és Krétára hívott.
Ülök pincém fölött s hogy egyre több,
kezem megint csak újra tölt,
gondolva most meg tereád…
És szólítom a napothordozó urat,
hogy jó gazdád legyen s az égi
kőasztal körül lopóval vállán
a legtisztább pályán köszöntve
vendégeljen ő…
De magamért is lenne pár szavam
hogy majd, netán, ha én is meghalok,
ti is, kicsik és nagyok,
– bár Vénusszal koccintok néha még
s nem szárnyas ő, de kétlábú e nő –
egyszóval, értem ti is szóljatok,
hogy ne vessen ki majd az ég,
e pincei szép koccintásokért…
Tudom, velem se lesz nagyobb
az égi magyar Helikon,
mégis, mint régi pártfogók
az érdekembe ti is szóljatok,
s mert Ő, mindenható,
a mennyei vinkó helyett,
beceivel fogadjatok…

 

 

 

Keser-édes rigmus

Kínálnak nyakra-főre.
A hegyben lassan hegymester vagyok.
Tündéri nyárban fénylik a papír
s rajta egy piros vers ragyog.
Lehet, hogy borral írtam?… Meglehet!
Firtatni mért, nekem ragyog,
akárcsak szemben Tatay fala
s Fonyód, ahol ma is otthon vagyok.
– Hányan maradtunk? – Ezt minek
számláljuk?… Ott a régi ház!
A vár alatt reám s azokra is,
akik elmentek, ő vigyáz…

 

 

 

A mellén ég a láz

Új hegycsősz jött a völgybe.
Szeme, lába fölér a régivel.
Asszony vigyáz az őszre,
jöhet a madár seregivel,
s mert mindig vár, magánya,
mint a lámpa, éjjel is vigyáz.
Reszketve les a zörgő fákra
s széthajló mellén ég a láz,
elejteni a legnagyobb vadat
e telt-tőgyű szőlők alatt,
hogy falra agancsát emelve,
ragyogjon ott, s ha már lejárt
és emlékében lángol csak e nyár,
még akkor is fényét keresse.

 

 

 

Téleleji kopogós

A csönd mikor kihull
és zöld ladikjából a mandula,
az október akkor beül
az ágak közé és lila
a kert és a szoba.
A falra is megjön a freskó.
Dérrel rajzolja az idő.
Ruhát sem ad rá, didereg
vele együtt a költő
és cellájából most hova?
A csönd kihullt… Gazban a mandula.
Nem október, november ez.
Az ágról elszállt a lila
s vele a kert és nincs szoba.
A deres freskó költözött oda.

 

 

 

Írom a magány nyelvtanát

E csend már iszonyú,
de még nagyobb ez a magány.
Pokróc alattam s rajtam.
Magamra szabtam, mint ruhát.
Tibet se kell, világ jege
cellámba szorított,
mint Kőrösi Csomát,
s írom a magány nyelvtanát…

 

 

 

Mindenből te emlékezel

 

1

Rólam többet tudnak a fák,
mint róluk én tudok…
Öt érzékszerven túl tehát
hozzájuk fordulok…
 

2

Mert vagy, tudom, leszel…
Hiába nincs!… Ez a rend…
És mindenből te emlékezel,
mint törvényre a csend…

 

 

 

A rendről ejtve néha szót

És rendberaktam itt a cellám.
Fölszállt a fény… Zsalum mögött
fehér hűvösben várhatom,
mit tart a nap órám fölött.
Mind ajándék… Jó és rossz
megannyi jel, mert mind velem.
Sötét grafittal üres lapra
az időt rajzolja velük kezem.
Akár a virág, vagy a tégla
kitöltjük ezt a mély teret.
Bibékkel vagy reszkető zölddel,
miként a pontos ismeretlenek,
melyektől szépül körülöttem
az ismert, végtelenbe nőve
s nem hagy, mert mindenből kilép
a biztosnak ellenkezője.
A csúcsról így lejt égre út
s talpunk alatt csillog a fény.
Köztük a rendről ejtve néha szót
a csillagokba üt egy költemény.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]