Hogy lássa azt is

Közöttünk jár és mégis ott, ahol ajtóikat ahol ajtóikat nyitják a csillagok s megosztva azt a végtelent megáll néha pincém felett… Fénylik, – akár egy ritka perc –, testében hordva itt testében hordva itt azt az eget, mélyebben, mint szülőinket   rejtik a gyökerek… És hordón, gyertyán túl velük, már élő lombon át viszi a jeleit tovább… Viszi, ahol a vulkán, vagy egy üveglopó ragyog, borral villogva borral villogva azt, amit hozott, e tündéri alkimiát, hogy lássa azt is a világ, amit talán maga se lát…