A láthatatlan van

 

 

 

 

És hallom is

Itt jár a szőlőink között.
Üres vödrével tőlem indul
a forrásokhoz hegyre föl
és szárnyát tárva, vissza ahogyan
ereszkedik, a felhők és a fű
között fénylik a hűvös
tiszta víz… Úszik s fejünk felett
ragyog a teli, kék vödör
s a tikkadt nyár örül,
mert lombjaink árnyékát
és a forrást osztja szét
s kinyitva pincénk ajtaját,
küszöbre ül, hogy lássa
a völgy szép mellén mint örül
az ég és combjai között
a simatörzsű bükk
s a töklopót hordóba mártva,
mintha igét pezsdítene…
A néma fürtök és halak
között én hallom is,
mert itt lakik és erre jár
a források, a templom
és a tó között…
És szárnyát amikor kitárta újra,
lélegző fáink homlokára írta,
hogy ez a szép szívünkben
és csak így igaz
e láthatatlan sok-sok vannal
a látható világ
s a létezés pontos szavát
már így vitték tovább a fák…

 

 

 

Hogy lássa azt is

Közöttünk jár és mégis ott,
ahol ajtóikat
ahol ajtóikat nyitják a csillagok
s megosztva azt a végtelent
megáll néha pincém felett…
Fénylik, – akár egy ritka perc –,
testében hordva itt
testében hordva itt azt az eget,
mélyebben, mint szülőinket
 
rejtik a gyökerek…
És hordón, gyertyán túl
velük, már élő lombon át
viszi a jeleit tovább…
Viszi, ahol a vulkán,
vagy egy üveglopó ragyog,
borral villogva
borral villogva azt, amit hozott,
e tündéri alkimiát,
hogy lássa azt is a világ,
amit talán maga se lát…

 

 

 

Mert onnan jár haza

Suhog és láthatatlan
s szalad minden a lábai alatt
és benne úsznak a szavak.
Kék sejtekben, mint lombon át
fénylik melléről a világ,
a távoli, mert onnan jár haza
a hegyeinknek őrült angyala.

 

 

 

S ahonnan hozta mind

Onnan jöttek?… Vagy angyal szárnya,
de ott, ahol először láttam,
egy óriás próféta lett a hárs
és kenyerem, hagymám fölött
suhogva jöttek sorba mind…
Körém álltak s a hárs és méheink
között már magam is velük
e pontosan bemért világban,
honnan a csillagok nevét
mi adtuk, innen szólítgatva
mind, hogy ránk formázzon az az ég…
És lett benne tűz,
akár szívemben ez a láng
s azóta is csak egyre várom,
mit hoz, vagy küld e még?…
S ahonnan hozta mind,
a hárs fölött, kék gyászával,
azóta is üres az ég…

 

 

 

Élők között oly létezőt

Angyal, szép őrült, mondd, ki vagy,
hogy egyre csak és mindig te kísértsz?
A szépség kényszerétől zaklatott
hívás útjaimon együtt kísér
veled, hogy átragyogd, amerre csak
tapint és néz az élet… Igy emel,
két test között suhogva szárnyad,
mióta sejtve megismertelek…
Élők között oly létezőt, akit
hozzánk termékeny, tiszta sejtek
kötnek és úgy szólítanak,
hogy szerveimben sem felejthetek.
Lényedből az üzen, az itti túl
sohasem fogható tere.
Ha mellém ülsz, a poharamba
bár fénylő mérget cseppentesz bele,
de így és épp ezért vagy az enyém,
ha jössz, mint évszak vagy a test szava…
A szárnyad szívemmel suhog
a vad Egész élő rácsaiba.

 

 

 

És néha hozzám bekopog

Mindenben ott él az idő
s az időben nekünk a minden.
Mezsgyéjükön az őrült angyal
egyik szárnyával itt, másikkal ott
és néha hozzám bekopog…
Megyünk és ő repkényen jár,
így nincs sehol nyoma.
Kikerül minket bokor és a fa.
Arca piros, a szíve holt-fehér.
Útunk mögülünk hova ér?

 

 

 

Melyről az itt jelez csupán

A mandulás-soron
akkor végigrepült
s a nádzsúpra leszállt.
Mögötte fénylett még
az út köve tovább,
de már lilán jelzett a nád,
ahol a zsúp kontyára szállt…
A szárnyait kéményeink
s hegyes akáckarók között
feszítve szét, kiosztotta
a pornak és a hegyi rendnek,
amit onnan hozott,
ahol a roppant, kék akol.
Melyről az itt jelez csupán
s szárnya alól hegyes karóink közt
e ránk tündöklő árnyék…
Én szóltam is, hogy itt,
de nyújtva a kezem,
csupán a zsúp beszélt velem…

 

 

 

Vele együtt lép át

Az angyal fölzaklatja a hegyet.
A törzsükön elfordulnak a fák.
Lépcsők éléről meredek
síkok bontják a szőlők mértanát.
Elveszti lényegét a rend, ha jön,
s bár szép, de már az őrület köszön
a tárgyak közt és láthatatlanul
kövülve mind lényéhez alakul.
A vessző teste és a szirmok szája
telt rózsaszínből lesz lila,
s ki látta már ingét kibontva,
vele együtt lép át titkaiba,
hol lénye, mint éles zsilett
a fényről is árnyékát fejti le
s hová a pincefalra fölsuhintja
a borból is rádnéz szeme…

 

 

 

Átlényegül és vers helyett

A hajnal angyala akár a köd
megáll a karóink között.
Aztán piros szárnyakkal, mint a nap
a vágók lábáig szalad
s amíg a szőlő-alji harmat
útrakész fecskerajt itat,
megtisztítja a hegyi kutakat
s fogát, mellét villantva
pincéink bádog tükreibe néz,
de füzetemet meg se várva,
átlényegül és vers helyett
a hajnal áll a nádban…

 

 

 

És szárnya érinti

Az őrült angyal mosolyát
hozza az ősz a kerten át
s vele ragyog a tiszta csöndbe
a lugasok letarolt zöldje.
Suhog és foga éles mondatát
sugározza az iker bükkfa ág,
ezüst lapján villantva szavait:
– Legyünk egyek mi ketten így! –
És szárnya érinti szívem,
mint hajdan az a szerelem
s viszi tovább a kerten át
őszünk az angyal tépett mosolyát.

 

 

 

És vele száll a péntek

Elszállt a szerda is,
az őrült angyal napja
és csütörtök kering
a mély, üres magasba.
Egy lila csillag követi.
A hold, kertjén át látom,
szirtek, öblök, hajók fölött
suhog s megáll a nádon.
Szemében égő teste
lángol és a kémény
fokáról int felém
a korom meredélyén.
És száll vele a péntek.
És nincs sehol csak poharamban,
mint hideg arany-érem
az őrült angyal arca.

 

 

 

Valami kegyetlen áhitat

A telihold tűzében nyög a prés.
Valami vad s kegyetlen áhitat
szorítja musttá a hegyet
a jégarcú, nagy égitest alatt.
Csillog a mell, a kéz tapad.
A must-tükör fölött a gyertya
arcáról festi a falat
s profán freskóra húz jelet
egy kéz, mert tudd, hogy többet ad,
e fénnyel telített delej
szép áramában ez a sziklapart,
mint ott, hol muszkolók között
nem játszik el a fénylő angyal
lágy fürtökkel s merev vasakkal.

 

 

 

De ki diktálta

De honnan jött ez a levél
és ki diktálta így neki?…
A zöld lapon nem is betűk,
az őrült angyal jelei,
akár a tó fölött a köd,
a köd fölött a pára,
úsznak a kékszirmú sorok
a holdon át a házba…
A zöld lapon nem is betűk,
a tegnapok a mába
átúsznak rajtam meztelen,
mint fölöttünk a tiszafák
korom-fekete láza…
Mint tó, ahogy a testet,
minden sora úgy befogad.
Bennem suhog a zöld
és fekete… A hold kútja és orma,
mintha megint csak tegnap volna,
a tegnap és a tiszafák…
De ki diktálta ezt neki,
hogy így ragyognak rajtam át
az őrült angyal jelei?…

 

 

 

S oly szép ez így

Ezek nem levelek… Zöld ég feszül
és szebb ez mindig, mint a kék.
Az őrült angyal ege ez.
Együtt lobog vele a bükk
s a cigányarcú berkenye…
Kocsim és fecskéink fölött
zizeg az élő, tiszta szárny
s e kék alatti hűvös, zöld világ
tornyai sokszor rám köszöntenek…
Köztük lobog és tollamhoz feszül
elhagyva magas ablakát.
Hasított ablak és piros
rajta a rács, s a jel suhog
zöld égen és a testin át…
Fölöttem megszámlálja a palát,
ahonnan nem is hajdanán
zengő szögekkel, mint a szilofon
a verseimre rázuhant az ács.
S oda, ahonnan akkor ő,
az angyal most mint vérző denevér,
létrám fokára odanő,
mert zöld egéből deres hajnalig
a tornyon és erdőn kívül lakik…
Hogy emlékezzem, a rózsák helyett
szőlőfürtökből kötött a csokor
s hogy asztalom újra verssel teli
e fürtcsokor hozzájuk emeli
s oly szép ez így, hogy már a rettenet
szakállas horga fogja szívemet.

 

 

 

És átemel oda

Foga tündéreké, ha jön
az őrült angyal a hídon
s kitárva, nem a szárnyait,
forogni kezd az a malom.
Már együtt őrlik holddal a lilát.
Zöld résén átcsattan két bimbó.
Lüktető tengelyen remeg
és fénylik testén át a tó.
Az ívek hajló, szép sora
feszül, ahogy a láz
heve kinyitja és löki
az angyal fénylő ritmusát.
És érzi mind, a volt malom,
a város is, mint zuhog ereje
és átemel oda a nagy kerék,
ahol lila parázsban él a szép…

 

 

 

De honnan és ki izen

Az őrült angyal útjain
a kövek mindig feketék.
Madár vesztette mandulák
hálójában remeg az ég.
Kiül és sír lába nyomán
holt szőlőkből egy venyige.
A zsalu szárnya félre lóg.
A szoba penésszel tele
és megkínál, ha arra jársz
s szíve táján a kék titok
virága naplemente szín,
s ki szirmaira rányitott,
az őrült angyal útjain
már sose járhat egyedül.
Előtte száll az a pohár,
de honnan s ki izen nekünk…

 

 

 

Otthonát mégis

Torony tövén vérzik a szárnya.
Otthonát mégis megtalálja.
Kötél varrja be ajtaját
s harangokba rejti szavát…

 

 

 

Rejtett, de közös értelem

És vándorol a hegyeink között
és nem a szárnyát, ablakod
kinyitva, kulcsot tesz eléd,
hogy nyissál át oda, hová
tiszta utat rajzol a hold, az ég…
És úgy üzen, hogy tükréből a jeleket,
mint élő ragyogást
arcod elé, lába alá
velünk megosztva adja át…
S mert kulcsát adta,
ablakom előtt
egy rejtett, közös értelem
fényében ragyog a világ…

 

 

 

Itt hagyta, hogy majd megtaláljam

Lilába mennek át a fák
és koronájuk az ég hajlítja meg,
ahogy a völgyre dől az óriási kék…
Hamvas és héjas csillagokkal
kering a szilva, az óriás
diófa is az égő nap körül
s az angyal aranyló, terhes ág alatt
hallgatta s látta is a fuvolát…
Hegyes, zöld szárnyaik között
éneklő törökfecskék hozták
s a völgy mély öble úgy adta tovább,
hogy megkoccintotta az angyal poharát,
s ahogy a fecskéknek mutatta,
kezében össze s eggyé ragyogott
a völgy, az ég, az ág és a kapák
sarával együtt kő és a levél
úgy fénylett már, mint élő ötvözet
és rajta, mint egy eltűnt költemény
a régholt hegypásztor szava…
Mert ő is látta, mint e körtefa,
hogy itt volt és a terhes ág alatt
itt hagyta, hogy majd megtaláljam
azt a fénylő, őszi poharat,
melyet akkor az angyal ott
fűnél sűrűbb titkok között
az éneklő törökfecskéknek mutatott…

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]