És hallom is
| Itt jár a szőlőink között. |
| Üres vödrével tőlem indul |
| és szárnyát tárva, vissza ahogyan |
| ereszkedik, a felhők és a fű |
| tiszta víz… Úszik s fejünk felett |
| s kinyitva pincénk ajtaját, |
| a völgy szép mellén mint örül |
| s a töklopót hordóba mártva, |
| mert itt lakik és erre jár |
| És szárnyát amikor kitárta újra, |
| lélegző fáink homlokára írta, |
| hogy ez a szép szívünkben |
| e láthatatlan sok-sok vannal |
| s a létezés pontos szavát |
| már így vitték tovább a fák… |
|
Hogy lássa azt is
| Közöttünk jár és mégis ott, |
| ahol ajtóikat |
nyitják a csillagok |
| s megosztva azt a végtelent |
| megáll néha pincém felett… |
|
| Fénylik, – akár egy ritka perc –, |
| testében hordva itt |
azt az eget, |
| mélyebben, mint szülőinket |
|
| vagy egy üveglopó ragyog, |
| borral villogva |
azt, amit hozott, |
| hogy lássa azt is a világ, |
|
|
Mert onnan jár haza
| s szalad minden a lábai alatt |
| és benne úsznak a szavak. |
| Kék sejtekben, mint lombon át |
| fénylik melléről a világ, |
| a távoli, mert onnan jár haza |
| a hegyeinknek őrült angyala. |
|
S ahonnan hozta mind
| Onnan jöttek?… Vagy angyal szárnya, |
| de ott, ahol először láttam, |
| egy óriás próféta lett a hárs |
| és kenyerem, hagymám fölött |
| suhogva jöttek sorba mind… |
| Körém álltak s a hárs és méheink |
| között már magam is velük |
| e pontosan bemért világban, |
| mi adtuk, innen szólítgatva |
| mind, hogy ránk formázzon az az ég… |
| s azóta is csak egyre várom, |
| mit hoz, vagy küld e még?… |
| a hárs fölött, kék gyászával, |
|
Élők között oly létezőt
| Angyal, szép őrült, mondd, ki vagy, |
| hogy egyre csak és mindig te kísértsz? |
| A szépség kényszerétől zaklatott |
| hívás útjaimon együtt kísér |
|
| veled, hogy átragyogd, amerre csak |
| tapint és néz az élet… Igy emel, |
| két test között suhogva szárnyad, |
| mióta sejtve megismertelek… |
|
| Élők között oly létezőt, akit |
| hozzánk termékeny, tiszta sejtek |
| kötnek és úgy szólítanak, |
| hogy szerveimben sem felejthetek. |
|
| Lényedből az üzen, az itti túl |
| Ha mellém ülsz, a poharamba |
| bár fénylő mérget cseppentesz bele, |
|
| de így és épp ezért vagy az enyém, |
| ha jössz, mint évszak vagy a test szava… |
| A szárnyad szívemmel suhog |
| a vad Egész élő rácsaiba. |
|
|
És néha hozzám bekopog
| s az időben nekünk a minden. |
| Mezsgyéjükön az őrült angyal |
| egyik szárnyával itt, másikkal ott |
| Megyünk és ő repkényen jár, |
| Kikerül minket bokor és a fa. |
| Arca piros, a szíve holt-fehér. |
|
Melyről az itt jelez csupán
| de már lilán jelzett a nád, |
| ahol a zsúp kontyára szállt… |
| s hegyes akáckarók között |
| feszítve szét, kiosztotta |
| a pornak és a hegyi rendnek, |
| ahol a roppant, kék akol. |
| Melyről az itt jelez csupán |
| s szárnya alól hegyes karóink közt |
| csupán a zsúp beszélt velem… |
|
Vele együtt lép át
| Az angyal fölzaklatja a hegyet. |
| A törzsükön elfordulnak a fák. |
| síkok bontják a szőlők mértanát. |
|
| Elveszti lényegét a rend, ha jön, |
| s bár szép, de már az őrület köszön |
| a tárgyak közt és láthatatlanul |
| kövülve mind lényéhez alakul. |
|
| A vessző teste és a szirmok szája |
| telt rózsaszínből lesz lila, |
| s ki látta már ingét kibontva, |
| vele együtt lép át titkaiba, |
|
| hol lénye, mint éles zsilett |
| a fényről is árnyékát fejti le |
| s hová a pincefalra fölsuhintja |
| a borból is rádnéz szeme… |
|
|
Átlényegül és vers helyett
| A hajnal angyala akár a köd |
| Aztán piros szárnyakkal, mint a nap |
| s amíg a szőlő-alji harmat |
| útrakész fecskerajt itat, |
| megtisztítja a hegyi kutakat |
| s fogát, mellét villantva |
| pincéink bádog tükreibe néz, |
| de füzetemet meg se várva, |
| átlényegül és vers helyett |
|
És szárnya érinti
| s vele ragyog a tiszta csöndbe |
| a lugasok letarolt zöldje. |
|
| Suhog és foga éles mondatát |
| sugározza az iker bükkfa ág, |
| ezüst lapján villantva szavait: |
| – Legyünk egyek mi ketten így! – |
|
| És szárnya érinti szívem, |
| mint hajdan az a szerelem |
| s viszi tovább a kerten át |
| őszünk az angyal tépett mosolyát. |
|
|
És vele száll a péntek
| A hold, kertjén át látom, |
| szirtek, öblök, hajók fölött |
|
| És nincs sehol csak poharamban, |
|
|
Valami kegyetlen áhitat
| A telihold tűzében nyög a prés. |
| Valami vad s kegyetlen áhitat |
| a jégarcú, nagy égitest alatt. |
|
| Csillog a mell, a kéz tapad. |
| A must-tükör fölött a gyertya |
| s profán freskóra húz jelet |
|
| egy kéz, mert tudd, hogy többet ad, |
| szép áramában ez a sziklapart, |
|
| mint ott, hol muszkolók között |
| nem játszik el a fénylő angyal |
| lágy fürtökkel s merev vasakkal. |
|
|
De ki diktálta
| De honnan jött ez a levél |
| és ki diktálta így neki?… |
| A zöld lapon nem is betűk, |
| A zöld lapon nem is betűk, |
| átúsznak rajtam meztelen, |
| mint fölöttünk a tiszafák |
| és fekete… A hold kútja és orma, |
| mintha megint csak tegnap volna, |
| hogy így ragyognak rajtam át |
|
S oly szép ez így
| Ezek nem levelek… Zöld ég feszül |
| és szebb ez mindig, mint a kék. |
| Kocsim és fecskéink fölött |
| zizeg az élő, tiszta szárny |
| s e kék alatti hűvös, zöld világ |
| tornyai sokszor rám köszöntenek… |
|
| Köztük lobog és tollamhoz feszül |
| rajta a rács, s a jel suhog |
| zöld égen és a testin át… |
|
| Fölöttem megszámlálja a palát, |
| zengő szögekkel, mint a szilofon |
| a verseimre rázuhant az ács. |
| az angyal most mint vérző denevér, |
| mert zöld egéből deres hajnalig |
| a tornyon és erdőn kívül lakik… |
|
| Hogy emlékezzem, a rózsák helyett |
| szőlőfürtökből kötött a csokor |
| s hogy asztalom újra verssel teli |
| e fürtcsokor hozzájuk emeli |
| s oly szép ez így, hogy már a rettenet |
| szakállas horga fogja szívemet. |
|
|
És átemel oda
| s kitárva, nem a szárnyait, |
|
| Már együtt őrlik holddal a lilát. |
| Zöld résén átcsattan két bimbó. |
| és fénylik testén át a tó. |
|
| az angyal fénylő ritmusát. |
|
| És érzi mind, a volt malom, |
| a város is, mint zuhog ereje |
| és átemel oda a nagy kerék, |
| ahol lila parázsban él a szép… |
|
|
De honnan és ki izen
| holt szőlőkből egy venyige. |
| A zsalu szárnya félre lóg. |
|
| és megkínál, ha arra jársz |
| s szíve táján a kék titok |
| s ki szirmaira rányitott, |
|
| de honnan s ki izen nekünk… |
|
|
Otthonát mégis
| Torony tövén vérzik a szárnya. |
| Otthonát mégis megtalálja. |
| s harangokba rejti szavát… |
|
Rejtett, de közös értelem
| És vándorol a hegyeink között |
| és nem a szárnyát, ablakod |
| kinyitva, kulcsot tesz eléd, |
| hogy nyissál át oda, hová |
| tiszta utat rajzol a hold, az ég… |
| És úgy üzen, hogy tükréből a jeleket, |
| velünk megosztva adja át… |
| egy rejtett, közös értelem |
|
Itt hagyta, hogy majd megtaláljam
| és koronájuk az ég hajlítja meg, |
| ahogy a völgyre dől az óriási kék… |
| Hamvas és héjas csillagokkal |
| kering a szilva, az óriás |
| diófa is az égő nap körül |
| s az angyal aranyló, terhes ág alatt |
| hallgatta s látta is a fuvolát… |
| Hegyes, zöld szárnyaik között |
| éneklő törökfecskék hozták |
| s a völgy mély öble úgy adta tovább, |
| hogy megkoccintotta az angyal poharát, |
| s ahogy a fecskéknek mutatta, |
| kezében össze s eggyé ragyogott |
| a völgy, az ég, az ág és a kapák |
| sarával együtt kő és a levél |
| úgy fénylett már, mint élő ötvözet |
| és rajta, mint egy eltűnt költemény |
| a régholt hegypásztor szava… |
| Mert ő is látta, mint e körtefa, |
| hogy itt volt és a terhes ág alatt |
| itt hagyta, hogy majd megtaláljam |
| azt a fénylő, őszi poharat, |
| melyet akkor az angyal ott |
| fűnél sűrűbb titkok között |
| az éneklő törökfecskéknek mutatott… |
|
|