Két árnyék szíve alatt

A balkon mögött rózsaszín. Két árnyék és egy vak tuja a tóig ér… Lombjának mását, legelik a fénylő zöld halak. Két hold között reszket a fal köve a lábaik alatt. Beszegve pontosan a tükröző való, akár Csontváry holdas fényében az a fogat. Vászon s parázsló agy helyett hattyútlan langyos vízű tó és jegenyék a ciprusok és poharak a csillagok s a csillagok hegyeken át hozzák a kő, s az ég borát, akár e tónak kelyhe most együtt és összefogva mind, hogy lássa pincér, főpap és szakács, mit tart s hogyan e magyarmódi táj, melyből némán két árnyék a rács előtt, a rózsaszín alatt elindul és viszik a tornyon át együtt a malmot és az éjszakát. Dobog az ing-selyem alatt a tó és benne a halak. Piros lilában lüktetnek szívükben fák, oromfalak… Viszik a hegyre?… Vagy csak a szobájukba viszik, de úgy, hogy mégis minden kint marad? És félúton, vagy annyi se, a képbe mozdul Csontváry keze… Előtte nem cédrus… Diófa áll… Alatta várja ott – ő látja is –, a kékszemű, a jó király. Rézgálicálmú mély magyar világ az lenne most az igazi, a fa alatt mustos kötélre tizenhárom helyett a királyt festeni!… Bacsányi súgja egyre, de közöttük az idő már koszorú s körében minden csak marad, és pontosan úgy, ahogyan a két árnyék szíve alatt balkon mögött a rózsaszín, csillag helyett a poharak, s a rács előtt a vizen a tuja zöld lombjában a legelő halak…