Bár szavai akár a dél
| mintha rejtené és bontaná |
|
| úgy fénylenek… Behunyva most |
| szirmán a piros realitás… |
|
|
Zöldebb, egészebb lett
| s a fűzfák bokraiból a lila |
| hangot vált s ott állsz vele |
| a kábulat suhanó sodraiba, |
|
| mely estét hoz kék csónakon |
| együtt velem, s vele, aki |
|
| Most együtt mind!… És így a több!… |
| S míg zeng a toll, ahogyan vezeted, |
| zöldebb, egészebb lett a fűzfa. |
| Erről szól, aki fogja kezemet. |
|
|
Így egész
– Egy hajdanvolt délután idézése –
| És akkor a kéményünk fölött, |
| s idézve azt a régi délutánt, |
| a varjú is ott ült a fán… |
|
| A poharak üveg-szoknyáján |
| átvillogott a voltnak teste |
| még azt a délutánt őrizte… |
|
| S bár sorban mind együtt, |
| a varjú és a bárány lábnyomán, |
|
| tág képletében él a volt, |
| és minden hajnalt és napot |
|
|
Kinyitva néha kapuikat
| s ki tudja, merre vándoroltak? |
| barátaim, de soha a halálban. |
|
| bujkál közöttünk és azok a fák |
| jelzik csak régi helyüket. |
|
| Velük együtt így s mégis otthon |
| sétálok lombon át s a dombon, |
| mely biztos pontosabban tudja, |
| merre az élő forrás kútja, |
|
| s zöld felhőkkel azok a fák |
|
|
Mint szárnyas paripát
| a madarat betonról szárnyat |
| nádból Szilénuszt vagy a varsát |
| szavakkal töltve sejtjeit |
| zsalumról a tollamra száll |
| a versemet s tapintja ujjbegyem |
| az álmot s szilvafák között |
| azt a rigót egy enyves ág talán |
| avagy Debussy, Bartók vagy Chagall |
| s az élő feszes karton útjain |
| látom mint szárnyas paripát zsoké |
| zászlók között egy izmos kar vezet |
|
Kezében így tart?
| Magam, de honnan e magány? |
| Hogyan jutott egymáson át |
| míg dolmányt, tollat váltva |
| magát egyszer csak itt találta |
|
| velem?… És én vagyok, ki ő?… |
| mely páncélt, verset, várat, |
| mint a kovács átkalapálgat? |
|
| S mert nem látom, azért hiszem! |
| Tudom, most is itt ül velem. |
| s körénk ülnek a kis padok… |
|
|
Ahol az óriási páva
| Magányom fényeiben fürdöm. |
| puha szárnyakkal rózsaszín |
| emel magamon és a kerten át… |
| És úgy, hogy már a szárny se rebben |
| a rejtett kikötőkön túl tovább, |
| ahol az óriási páva ül a fán |
| és szemhéja lila holdja mögött |
| lüktet, amit senkise lát… |
|
Mint a gyökeret vert sejtelem
| Itt, de mégsem úgy, ahogy a forráson a nap, |
| de mint a gyökeret vert sejtelem |
|
| Mint akit közéjük vezetett |
| zászlók és nagy szavak helyett |
| És mindig ott és úgy, ahol |
| sohase híd, se föld, sziget. |
| Arasszal csak döngölt utak, |
| eltűnt kulcsok, bezárt kapuk |
|
| A sok formás minden között |
| kezemben mindig ott az a pohár!… |
| mely kövön, ostyán és papíron át |
| zöld térben rajzol kerteket… |
|
| És szól az éber, nagy kakas, |
| hogy hol és mért áll ott a ház? |
| Kié a bádog, csöngető kereszt |
|
| Elém, ha jön, kriptákon át |
| s kezében tartja versemet… |
| Együtt írtuk: a ház, a park, |
| s amit szomjas körén hozott… |
|
|
Két árnyék szíve alatt
| A balkon mögött rózsaszín. |
| Két árnyék és egy vak tuja |
| a tóig ér… Lombjának mását, |
| legelik a fénylő zöld halak. |
| Két hold között reszket a fal |
| Beszegve pontosan a tükröző |
| holdas fényében az a fogat. |
| Vászon s parázsló agy helyett |
| hattyútlan langyos vízű tó |
| s a csillagok hegyeken át |
| hozzák a kő, s az ég borát, |
| együtt és összefogva mind, |
| hogy lássa pincér, főpap és szakács, |
| mit tart s hogyan e magyarmódi táj, |
| a rács előtt, a rózsaszín alatt |
| elindul és viszik a tornyon át |
| együtt a malmot és az éjszakát. |
| Dobog az ing-selyem alatt |
| szívükben fák, oromfalak… |
| Viszik a hegyre?… Vagy csak a |
| de úgy, hogy mégis minden kint marad? |
| És félúton, vagy annyi se, |
| a képbe mozdul Csontváry keze… |
| Előtte nem cédrus… Diófa áll… |
| Alatta várja ott – ő látja is –, |
| Rézgálicálmú mély magyar világ |
| a fa alatt mustos kötélre |
| közöttük az idő már koszorú |
| s körében minden csak marad, |
| balkon mögött a rózsaszín, |
| csillag helyett a poharak, |
| s a rács előtt a vizen a tuja |
| zöld lombjában a legelő halak… |
|
Már éber szerveinken át
| s a teltkörű szép égitest |
| bennünk ébredve élni kezd |
|
| s a kozmosz eggyé kapcsoló heve, |
| ahogy feszül s a test dagad, |
| látjuk s éljük a szavakat… |
|
|
Minden mondatnál gazdagabb
| Fekete park fölött a rózsaszín |
| Kilép valaki most a zöldből |
| s némán szedegeti az éjszakát. |
|
| A tiszafák közül a csillagot |
| behozza fehér oszlopom alá. |
| Beszélni kezd, de nem velem, |
|
| mert messzi nyelv, melyet csak ő ért |
| s a ceruzám talán és jeleit kirakva, |
| kit sose láttam – papíromon át |
| annak ragyog felém az arca |
|
| s együtt vele a nap mögötti |
| kozmoszt elrejtő éjszaka, |
| mely több és szebb így, mint a föld |
| és fény naprendszeri viszonylata. |
|
| Ezt hozta a fekete park fölött |
| valami pávakéken lépve át, |
| s minden mondatnál gazdagabb, nagyobb |
| e földi végtelent túllépő néma táj… |
|
|
Vitte a nagy titkot tovább
– Variáció a Fakutyán, fényben versemhez
–
| Olvasni?… Itt a kő beszél… |
| s a várkövek szava is igazabb… |
| Köröz a volt-való, akár a gólya |
| és megsuhint egy más történelem. |
|
| A toll alól fénylik a szó, |
| és velük száll a jelző pillanat, |
| Akkor a tél, és most a nyár… |
| tarlón vérzik s a fénylő tág lapon |
| nem rossz kaszák… Piros gépek |
| írják a soraink s átfutva mind |
| nem fönt, szemünk síkjában lángol, |
| akár e gazdag, kék tükör… |
|
| És róluk szól, akik csak benne éltek. |
| Szavuk hozza-viszi a nagy barát. |
| Forognak lába közt a mandulák, |
| és templomok és asszonyok, |
| szorítva nyár és tél és szerelem, |
| s a tornyok és a hordók titkai… |
|
| – úgy fénylik a gitárnyakú –, |
| rőt kámzsájából a szavát, |
| de árnyéka és csontja közt |
| mint kenyeret a mondatát. |
|
| s ahogy szétnyílt a rőtszín kámzsa, |
| nem onnan, földről pergett |
| a mag az éhes égi zsákba… |
|
| Akkor a tél… – Tág rianások éle… |
| Arany tarlón most árnyék, |
| vitte a nagy titkot tovább… |
|
|
Papírra adta-e?
| Ne mondjad, hogy költő vagyok! |
| Köröttem zárva mind az ablakok |
| s mögöttük, hogyha van, annak szavát |
| papírra adta-e az a világ? |
|
| De vannak-e hozzá szavak, |
| ha nem tudod, s nem ismered? |
| a házadig, hogy szóljon is veled. |
|
| Ha jött is, pillanatra lett |
| Keményen áll tág mértanában |
| a rejtett nagy szerkezete… |
|
| Falán innen van Drangalag |
| és mondd, ki lépte át e falakat? |
|
|
Útjaikról verseim közé
| Eltünt a forma, csak a madarak |
|
| Sások, szittyók között a senki jár |
| s az évszakon túl az, ami |
| már bennem is telét kibontani. |
|
| A van s a nincs köde egymást fedi. |
| A berkeikből jönnek a sorok, |
| és útjaikról verseim közé |
| róluk beszélő tájat rajzolok. |
|
|
És kezemben lényegük
| terünk elárvult mértanába. |
|
| Megszólal és szólít a mag: |
| a hegy, a vár, a szilvafa, |
|
| a lombon át s velük együtt |
| szilvát és őszt hoz az idő… |
|
|
Arról s oly pontosan
| Kék ábráikkal jönnek hozzám |
| betűk között a rajzlapok. |
|
| testükkel rakva más teret, |
| hogy róluk így, de arról is |
|
| Arról s oly pontosan, ahogy |
| a szó egy disztichonba áll |
| s róla egy piros kalitkával |
| tollamra száll a zöld madár. |
|
|
Szép és összetett mechanika
| Tizenkét hattyú úszott át az öblön. |
| A szétvert hegy felé a nyár |
| velük… Sötét zölddel úszott |
| a zöld gyepen a nap s vele |
| Piros rózsák közé a délután |
| velem egy vers térképivel |
| és rajta már huszonnégy hattyúszárny |
| és velem a versbezárt napot… |
| A hattyúk szárnya vitt a zöld tavon |
| s a vers, az árnyék és piros lugas |
| s a csillagok alatt, a tó fölött |
| néztem-néztem a szoba-rácson át… |
| e szép és összetett mechanikába? |
|
|