Bár szavai akár a dél
| mintha rejtené és bontaná |
|
| úgy fénylenek… Behunyva most |
| szirmán a piros realitás… |
|
|
Zöldebb, egészebb lett
| s a fűzfák bokraiból a lila |
| hangot vált s ott állsz vele |
| a kábulat suhanó sodraiba, |
|
| mely estét hoz kék csónakon |
| együtt velem, s vele, aki |
|
| Most együtt mind!… És így a több!… |
| S míg zeng a toll, ahogyan vezeted, |
| zöldebb, egészebb lett a fűzfa. |
| Erről szól, aki fogja kezemet. |
|
|
Így egész
– Egy hajdanvolt délután idézése –
| És akkor a kéményünk fölött, |
| s idézve azt a régi délutánt, |
| a varjú is ott ült a fán… |
|
| A poharak üveg-szoknyáján |
| átvillogott a voltnak teste |
| még azt a délutánt őrizte… |
|
| S bár sorban mind együtt, |
| a varjú és a bárány lábnyomán, |
|
| tág képletében él a volt, |
| és minden hajnalt és napot |
|
|
Kinyitva néha kapuikat
| s ki tudja, merre vándoroltak? |
| barátaim, de soha a halálban. |
|
| bujkál közöttünk és azok a fák |
| jelzik csak régi helyüket. |
|
| Velük együtt így s mégis otthon |
| sétálok lombon át s a dombon, |
| mely biztos pontosabban tudja, |
| merre az élő forrás kútja, |
|
| s zöld felhőkkel azok a fák |
|
|
Mint szárnyas paripát
| a madarat betonról szárnyat |
| nádból Szilénuszt vagy a varsát |
| szavakkal töltve sejtjeit |
| zsalumról a tollamra száll |
| a versemet s tapintja ujjbegyem |
| az álmot s szilvafák között |
| azt a rigót egy enyves ág talán |
| avagy Debussy, Bartók vagy Chagall |
| s az élő feszes karton útjain |
| látom mint szárnyas paripát zsoké |
| zászlók között egy izmos kar vezet |
|
Kezében így tart?
| Magam, de honnan e magány? |
| Hogyan jutott egymáson át |
| míg dolmányt, tollat váltva |
| magát egyszer csak itt találta |
|
| velem?… És én vagyok, ki ő?… |
| mely páncélt, verset, várat, |
| mint a kovács átkalapálgat? |
|
| S mert nem látom, azért hiszem! |
| Tudom, most is itt ül velem. |
| s körénk ülnek a kis padok… |
|
|
Ahol az óriási páva
| Magányom fényeiben fürdöm. |
| puha szárnyakkal rózsaszín |
| emel magamon és a kerten át… |
| És úgy, hogy már a szárny se rebben |
| a rejtett kikötőkön túl tovább, |
| ahol az óriási páva ül a fán |
| és szemhéja lila holdja mögött |
| lüktet, amit senkise lát… |
|
Mint a gyökeret vert sejtelem
| Itt, de mégsem úgy, ahogy a forráson a nap, |
| de mint a gyökeret vert sejtelem |
|
| Mint akit közéjük vezetett |
| zászlók és nagy szavak helyett |
| És mindig ott és úgy, ahol |
| sohase híd, se föld, sziget. |
| Arasszal csak döngölt utak, |
| eltűnt kulcsok, bezárt kapuk |
|
| A sok formás minden között |
| kezemben mindig ott az a pohár!… |
| mely kövön, ostyán és papíron át |
| zöld térben rajzol kerteket… |
|
| És szól az éber, nagy kakas, |
| hogy hol és mért áll ott a ház? |
| Kié a bádog, csöngető kereszt |
|
| Elém, ha jön, kriptákon át |
| s kezében tartja versemet… |
| Együtt írtuk: a ház, a park, |
| s amit szomjas körén hozott… |
|
|
Két árnyék szíve alatt
| A balkon mögött rózsaszín. |
| Két árnyék és egy vak tuja |
| a tóig ér… Lombjának mását, |
| legelik a fénylő zöld halak. |
| Két hold között reszket a fal |
| Beszegve pontosan a tükröző |
| holdas fényében az a fogat. |
| Vászon s parázsló agy helyett |
| hattyútlan langyos vízű tó |
| s a csillagok hegyeken át |
| hozzák a kő, s az ég borát, |
| együtt és összefogva mind, |
| hogy lássa pincér, főpap és szakács, |
| mit tart s hogyan e magyarmódi táj, |
| a rács előtt, a rózsaszín alatt |
| elindul és viszik a tornyon át |
| együtt a malmot és az éjszakát. |
| Dobog az ing-selyem alatt |
| szívükben fák, oromfalak… |
| Viszik a hegyre?… Vagy csak a |
| de úgy, hogy mégis minden kint marad? |
| És félúton, vagy annyi se, |
| a képbe mozdul Csontváry keze… |
| Előtte nem cédrus… Diófa áll… |
| Alatta várja ott – ő látja is –, |
| Rézgálicálmú mély magyar világ |
| a fa alatt mustos kötélre |
| közöttük az idő már koszorú |
| s körében minden csak marad, |
| balkon mögött a rózsaszín, |
| csillag helyett a poharak, |
| s a rács előtt a vizen a tuja |
| zöld lombjában a legelő halak… |
|
Már éber szerveinken át
| s a teltkörű szép égitest |
| bennünk ébredve élni kezd |
|
| s a kozmosz eggyé kapcsoló heve, |
| ahogy feszül s a test dagad, |
| látjuk s éljük a szavakat… |
|
|
Minden mondatnál gazdagabb
| Fekete park fölött a rózsaszín |
| Kilép valaki most a zöldből |
| s némán szedegeti az éjszakát. |
|
| A tiszafák közül a csillagot |
| behozza fehér oszlopom alá. |
| Beszélni kezd, de nem velem, |
|
| mert messzi nyelv, melyet csak ő ért |
| s a ceruzám talán és jeleit kirakva, |
| kit sose láttam – papíromon át |
| annak ragyog felém az arca |
|
| s együtt vele a nap mögötti |
| kozmoszt elrejtő éjszaka, |
| mely több és szebb így, mint a föld |
| és fény naprendszeri viszonylata. |
|
| Ezt hozta a fekete park fölött |
| valami pávakéken lépve át, |
| s minden mondatnál gazdagabb, nagyobb |
| e földi végtelent túllépő néma táj… |
|
|
Vitte a nagy titkot tovább
– Variáció a Fakutyán, fényben versemhez
–
| Olvasni?… Itt a kő beszél… |
| s a várkövek szava is igazabb… |
| Köröz a volt-való, akár a gólya |
| és megsuhint egy más történelem. |
|
| A toll alól fénylik a szó, |
| és velük száll a jelző pillanat, |
| Akkor a tél, és most a nyár… |
| tarlón vérzik s a fénylő tág lapon |
| nem rossz kaszák… Piros gépek |
| írják a soraink s átfutva mind |
| nem fönt, szemünk síkjában lángol, |
| akár e gazdag, kék tükör… |
|
| És róluk szól, akik csak benne éltek. |
| Szavuk hozza-viszi a nagy barát. |
| Forognak lába közt a mandulák, |
| és templomok és asszonyok, |
| szorítva nyár és tél és szerelem, |
| s a tornyok és a hordók titkai… |
|
| – úgy fénylik a gitárnyakú –, |
| rőt kámzsájából a szavát, |
| de árnyéka és csontja közt |
| mint kenyeret a mondatát. |
|
| s ahogy szétnyílt a rőtszín kámzsa, |
| nem onnan, földről pergett |
| a mag az éhes égi zsákba… |
|
| Akkor a tél… – Tág rianások éle… |
| Arany tarlón most árnyék, |
| vitte a nagy titkot tovább… |
|
|
Papírra adta-e?
| Ne mondjad, hogy költő vagyok! |
| Köröttem zárva mind az ablakok |
| s mögöttük, hogyha van, annak szavát |
| papírra adta-e az a világ? |
|
| De vannak-e hozzá szavak, |
| ha nem tudod, s nem ismered? |
| a házadig, hogy szóljon is veled. |
|
| Ha jött is, pillanatra lett |
| Keményen áll tág mértanában |
| a rejtett nagy szerkezete… |
|
| Falán innen van Drangalag |
| és mondd, ki lépte át e falakat? |
|
|
Útjaikról verseim közé
| Eltünt a forma, csak a madarak |
|
| Sások, szittyók között a senki jár |
| s az évszakon túl az, ami |
| már bennem is telét kibontani. |
|
| A van s a nincs köde egymást fedi. |
| A berkeikből jönnek a sorok, |
| és útjaikról verseim közé |
| róluk beszélő tájat rajzolok. |
|
|
És kezemben lényegük
| terünk elárvult mértanába. |
|
| Megszólal és szólít a mag: |
| a hegy, a vár, a szilvafa, |
|
| a lombon át s velük együtt |
| szilvát és őszt hoz az idő… |
|
|
Arról s oly pontosan
| Kék ábráikkal jönnek hozzám |
| betűk között a rajzlapok. |
|
| testükkel rakva más teret, |
| hogy róluk így, de arról is |
|
| Arról s oly pontosan, ahogy |
| a szó egy disztichonba áll |
| s róla egy piros kalitkával |
| tollamra száll a zöld madár. |
|
|
Szép és összetett mechanika
| Tizenkét hattyú úszott át az öblön. |
| A szétvert hegy felé a nyár |
| velük… Sötét zölddel úszott |
| a zöld gyepen a nap s vele |
| Piros rózsák közé a délután |
| velem egy vers térképivel |
| és rajta már huszonnégy hattyúszárny |
| és velem a versbezárt napot… |
| A hattyúk szárnya vitt a zöld tavon |
| s a vers, az árnyék és piros lugas |
| s a csillagok alatt, a tó fölött |
| néztem-néztem a szoba-rácson át… |
| e szép és összetett mechanikába? |
|
És hallom is
| Itt jár a szőlőink között. |
| Üres vödrével tőlem indul |
| és szárnyát tárva, vissza ahogyan |
| ereszkedik, a felhők és a fű |
| tiszta víz… Úszik s fejünk felett |
| s kinyitva pincénk ajtaját, |
| a völgy szép mellén mint örül |
| s a töklopót hordóba mártva, |
| mert itt lakik és erre jár |
| És szárnyát amikor kitárta újra, |
| lélegző fáink homlokára írta, |
| hogy ez a szép szívünkben |
| e láthatatlan sok-sok vannal |
| s a létezés pontos szavát |
| már így vitték tovább a fák… |
|
Hogy lássa azt is
| Közöttünk jár és mégis ott, |
| ahol ajtóikat |
nyitják a csillagok |
| s megosztva azt a végtelent |
| megáll néha pincém felett… |
|
| Fénylik, – akár egy ritka perc –, |
| testében hordva itt |
azt az eget, |
| mélyebben, mint szülőinket |
|
| vagy egy üveglopó ragyog, |
| borral villogva |
azt, amit hozott, |
| hogy lássa azt is a világ, |
|
|
Mert onnan jár haza
| s szalad minden a lábai alatt |
| és benne úsznak a szavak. |
| Kék sejtekben, mint lombon át |
| fénylik melléről a világ, |
| a távoli, mert onnan jár haza |
| a hegyeinknek őrült angyala. |
|
S ahonnan hozta mind
| Onnan jöttek?… Vagy angyal szárnya, |
| de ott, ahol először láttam, |
| egy óriás próféta lett a hárs |
| és kenyerem, hagymám fölött |
| suhogva jöttek sorba mind… |
| Körém álltak s a hárs és méheink |
| között már magam is velük |
| e pontosan bemért világban, |
| mi adtuk, innen szólítgatva |
| mind, hogy ránk formázzon az az ég… |
| s azóta is csak egyre várom, |
| mit hoz, vagy küld e még?… |
| a hárs fölött, kék gyászával, |
|
Élők között oly létezőt
| Angyal, szép őrült, mondd, ki vagy, |
| hogy egyre csak és mindig te kísértsz? |
| A szépség kényszerétől zaklatott |
| hívás útjaimon együtt kísér |
|
| veled, hogy átragyogd, amerre csak |
| tapint és néz az élet… Igy emel, |
| két test között suhogva szárnyad, |
| mióta sejtve megismertelek… |
|
| Élők között oly létezőt, akit |
| hozzánk termékeny, tiszta sejtek |
| kötnek és úgy szólítanak, |
| hogy szerveimben sem felejthetek. |
|
| Lényedből az üzen, az itti túl |
| Ha mellém ülsz, a poharamba |
| bár fénylő mérget cseppentesz bele, |
|
| de így és épp ezért vagy az enyém, |
| ha jössz, mint évszak vagy a test szava… |
| A szárnyad szívemmel suhog |
| a vad Egész élő rácsaiba. |
|
|
És néha hozzám bekopog
| s az időben nekünk a minden. |
| Mezsgyéjükön az őrült angyal |
| egyik szárnyával itt, másikkal ott |
| Megyünk és ő repkényen jár, |
| Kikerül minket bokor és a fa. |
| Arca piros, a szíve holt-fehér. |
|
Melyről az itt jelez csupán
| de már lilán jelzett a nád, |
| ahol a zsúp kontyára szállt… |
| s hegyes akáckarók között |
| feszítve szét, kiosztotta |
| a pornak és a hegyi rendnek, |
| ahol a roppant, kék akol. |
| Melyről az itt jelez csupán |
| s szárnya alól hegyes karóink közt |
| csupán a zsúp beszélt velem… |
|
Vele együtt lép át
| Az angyal fölzaklatja a hegyet. |
| A törzsükön elfordulnak a fák. |
| síkok bontják a szőlők mértanát. |
|
| Elveszti lényegét a rend, ha jön, |
| s bár szép, de már az őrület köszön |
| a tárgyak közt és láthatatlanul |
| kövülve mind lényéhez alakul. |
|
| A vessző teste és a szirmok szája |
| telt rózsaszínből lesz lila, |
| s ki látta már ingét kibontva, |
| vele együtt lép át titkaiba, |
|
| hol lénye, mint éles zsilett |
| a fényről is árnyékát fejti le |
| s hová a pincefalra fölsuhintja |
| a borból is rádnéz szeme… |
|
|
Átlényegül és vers helyett
| A hajnal angyala akár a köd |
| Aztán piros szárnyakkal, mint a nap |
| s amíg a szőlő-alji harmat |
| útrakész fecskerajt itat, |
| megtisztítja a hegyi kutakat |
| s fogát, mellét villantva |
| pincéink bádog tükreibe néz, |
| de füzetemet meg se várva, |
| átlényegül és vers helyett |
|
És szárnya érinti
| s vele ragyog a tiszta csöndbe |
| a lugasok letarolt zöldje. |
|
| Suhog és foga éles mondatát |
| sugározza az iker bükkfa ág, |
| ezüst lapján villantva szavait: |
| – Legyünk egyek mi ketten így! – |
|
| És szárnya érinti szívem, |
| mint hajdan az a szerelem |
| s viszi tovább a kerten át |
| őszünk az angyal tépett mosolyát. |
|
|
És vele száll a péntek
| A hold, kertjén át látom, |
| szirtek, öblök, hajók fölött |
|
| És nincs sehol csak poharamban, |
|
|
Valami kegyetlen áhitat
| A telihold tűzében nyög a prés. |
| Valami vad s kegyetlen áhitat |
| a jégarcú, nagy égitest alatt. |
|
| Csillog a mell, a kéz tapad. |
| A must-tükör fölött a gyertya |
| s profán freskóra húz jelet |
|
| egy kéz, mert tudd, hogy többet ad, |
| szép áramában ez a sziklapart, |
|
| mint ott, hol muszkolók között |
| nem játszik el a fénylő angyal |
| lágy fürtökkel s merev vasakkal. |
|
|
De ki diktálta
| De honnan jött ez a levél |
| és ki diktálta így neki?… |
| A zöld lapon nem is betűk, |
| A zöld lapon nem is betűk, |
| átúsznak rajtam meztelen, |
| mint fölöttünk a tiszafák |
| és fekete… A hold kútja és orma, |
| mintha megint csak tegnap volna, |
| hogy így ragyognak rajtam át |
|
S oly szép ez így
| Ezek nem levelek… Zöld ég feszül |
| és szebb ez mindig, mint a kék. |
| Kocsim és fecskéink fölött |
| zizeg az élő, tiszta szárny |
| s e kék alatti hűvös, zöld világ |
| tornyai sokszor rám köszöntenek… |
|
| Köztük lobog és tollamhoz feszül |
| rajta a rács, s a jel suhog |
| zöld égen és a testin át… |
|
| Fölöttem megszámlálja a palát, |
| zengő szögekkel, mint a szilofon |
| a verseimre rázuhant az ács. |
| az angyal most mint vérző denevér, |
| mert zöld egéből deres hajnalig |
| a tornyon és erdőn kívül lakik… |
|
| Hogy emlékezzem, a rózsák helyett |
| szőlőfürtökből kötött a csokor |
| s hogy asztalom újra verssel teli |
| e fürtcsokor hozzájuk emeli |
| s oly szép ez így, hogy már a rettenet |
| szakállas horga fogja szívemet. |
|
|
És átemel oda
| s kitárva, nem a szárnyait, |
|
| Már együtt őrlik holddal a lilát. |
| Zöld résén átcsattan két bimbó. |
| és fénylik testén át a tó. |
|
| az angyal fénylő ritmusát. |
|
| És érzi mind, a volt malom, |
| a város is, mint zuhog ereje |
| és átemel oda a nagy kerék, |
| ahol lila parázsban él a szép… |
|
|
De honnan és ki izen
| holt szőlőkből egy venyige. |
| A zsalu szárnya félre lóg. |
|
| és megkínál, ha arra jársz |
| s szíve táján a kék titok |
| s ki szirmaira rányitott, |
|
| de honnan s ki izen nekünk… |
|
|
Otthonát mégis
| Torony tövén vérzik a szárnya. |
| Otthonát mégis megtalálja. |
| s harangokba rejti szavát… |
|
Rejtett, de közös értelem
| És vándorol a hegyeink között |
| és nem a szárnyát, ablakod |
| kinyitva, kulcsot tesz eléd, |
| hogy nyissál át oda, hová |
| tiszta utat rajzol a hold, az ég… |
| És úgy üzen, hogy tükréből a jeleket, |
| velünk megosztva adja át… |
| egy rejtett, közös értelem |
|
Itt hagyta, hogy majd megtaláljam
| és koronájuk az ég hajlítja meg, |
| ahogy a völgyre dől az óriási kék… |
| Hamvas és héjas csillagokkal |
| kering a szilva, az óriás |
| diófa is az égő nap körül |
| s az angyal aranyló, terhes ág alatt |
| hallgatta s látta is a fuvolát… |
| Hegyes, zöld szárnyaik között |
| éneklő törökfecskék hozták |
| s a völgy mély öble úgy adta tovább, |
| hogy megkoccintotta az angyal poharát, |
| s ahogy a fecskéknek mutatta, |
| kezében össze s eggyé ragyogott |
| a völgy, az ég, az ág és a kapák |
| sarával együtt kő és a levél |
| úgy fénylett már, mint élő ötvözet |
| és rajta, mint egy eltűnt költemény |
| a régholt hegypásztor szava… |
| Mert ő is látta, mint e körtefa, |
| hogy itt volt és a terhes ág alatt |
| itt hagyta, hogy majd megtaláljam |
| azt a fénylő, őszi poharat, |
| melyet akkor az angyal ott |
| fűnél sűrűbb titkok között |
| az éneklő törökfecskéknek mutatott… |
|
És verseimet kik is írták?
| és én is fönt még a hegyen. |
|
| között az őrült angyal szárnya? |
| És verseimet kik is írták |
|
| Október mélyén, bent az őszbe |
| borzok, bikák és vadkanok |
| között egy tört mondat ragyog. |
|
| Nem is mondat… Kivert szavak |
| s a télnek dermesztő szaga |
|
|
Fordulnék vissza már
| Tétova este jön a bástyán. |
| Magam vagyok… Botom kopog… |
| Az jön?… Vagy én megyek? – tűnődöm – |
| míg lassan kertemig jutok. |
|
| Tépett tőkék között borong |
| kifosztott szőlőnk tegnap óta. |
| Megyek rettenve, mint a tolvaj |
| karók, falak közé húzódva. |
|
| Hallgat a kő és súlya rámszakad. |
| Gázolt sorok között a rettenet |
| s egy karvaly a fejem felett |
|
| a nádig húz… Üres az ég is! |
| Fordulnék vissza már, de kulcsomat |
| zsebemből kiveszi az alkonyat. |
|
|
Három cella-strófa
| Mély reflexek a hófehér zsalun. |
| Levél-tengerben ül a rács hala. |
| Szent György fölött ilyen az ablakom. |
| Szük cellámból az estet hallgatom… |
|
| a hold mintha pallos lenne. |
|
| Egyetlen lélek sincs már a hegyen. |
| A zöld kinyújtja értem a kezét. |
| Körülvesz a szerves világ. |
| Jönnek kitárt karral a fák… |
|
|
Velem teljesebb velük
| vitt és láttam, de még nem |
|
| ma már tudom, hogy ami indul, |
|
| Így áll köröttem és hagyom… |
|
| mert több… Együtt vagyunk |
| a teljes részei, akár a gaz, |
|
| És ennél többet ki kíván! |
| művel és visz… Testvérien |
|
|
Otthon vagyok eképpen így
| Talán veszett is ez az eb. |
| Itt sétál egyre csak velem. |
|
| – Ki hajtott ki? – Ki küldte őt |
| e széthullt présházak közé? –… |
|
| A volt s mit rárakott a ma. |
| Mennék hozzá, de nem tudom, |
| hol is az otthon és haza? |
|
| röpköd, keresve asztalát. |
|
| Megyek és követ csak az eb. |
| Talán veszett és körbe, mint |
| szöges drótok, villa fogak |
|
| Otthon vagyok eképpen így |
|
| egy rombadőlt présházban. |
|
|
A remete ebédje
| Volt tündöklőbb is az idő. |
|
| Gólyák úsztak és fénylő bálnák… |
| Kéményemen roppant világ. |
| Villám-ostor elöl a hangyák |
| s flaskókkal jött a sok barát… |
|
| Most rigóm csőrében csiga. |
| Így készül az ebéd, neki. |
|
| mely itt s amelyik elrepül… |
|
|
Pincéből nézem
| Miért, hogy tündöklő az ősz |
| Elmosva már a prés, a sajtár. |
|
De édesebb
| Darázs nélkül is már rohad |
| a fürt… Előszüret… A présemen |
|
| Aztán a must és így tovább… |
| de édesebb, mint hajdanán, |
| ahogy hűvös pincémbe lépek. |
|
|
Teraszról és nem fakutyán
| Tüzes bor mellett szebb a tó |
| és hosszabbak a nagy síkok, |
| melyeken hajdan fakutyán, hajón |
| a fénylő végtelen hívott. |
|
| Teraszról nézem most, nem fakutyán… |
| Vitorla, jég helyett a kertek, |
| és poharam arany-tükrében |
|
|
Kis fekete triptichon
| Gurul a dörgés… Magad vagy… |
| Befalaz magányod s közelebb |
|
| S mert jön?… Sírjon helyetted más! |
| Rendben, mint verset és ruhát |
| magam neki majd úgy adom át. |
|
| Csak iszonyúbban mély a csönd. |
| terével lassan rámköszönt. |
|
|
A költő-Brútusznak
| A kén hordómban váratlanul elaludt. |
| Találtam bort és mekkora öröm. |
| Fiúk, e hektó legyen tiétek |
| és pincén át én mennybe költözöm. |
|
| Ilyen egyszerű?… Csak ennyi lenne |
| s nem is kell több se mennybe, versbe? |
| Ki tudja?… De ha ezt te így tudod, |
| megnyugtatsz költő-Brútuszom. |
|
|
Fekete-vidám bordal
| Barátaim neve keretben egyre több, |
| és én karózok és szőlőt kötök… |
| Bosszant a borbogár, mert itt vagyok |
| s fölöttem nem kétes dicsőség, |
| és ez a szebb, hogy az ragyog, |
| mely Delphibe és Krétára hívott. |
|
| Ülök pincém fölött s hogy egyre több, |
| kezem megint csak újra tölt, |
| gondolva most meg tereád… |
| És szólítom a napothordozó urat, |
| hogy jó gazdád legyen s az égi |
| kőasztal körül lopóval vállán |
| a legtisztább pályán köszöntve |
|
| De magamért is lenne pár szavam |
| hogy majd, netán, ha én is meghalok, |
| – bár Vénusszal koccintok néha még |
| s nem szárnyas ő, de kétlábú e nő – |
| egyszóval, értem ti is szóljatok, |
| hogy ne vessen ki majd az ég, |
| e pincei szép koccintásokért… |
|
| Tudom, velem se lesz nagyobb |
| mégis, mint régi pártfogók |
| az érdekembe ti is szóljatok, |
|
|
Keser-édes rigmus
| A hegyben lassan hegymester vagyok. |
| Tündéri nyárban fénylik a papír |
| s rajta egy piros vers ragyog. |
|
| Lehet, hogy borral írtam?… Meglehet! |
| Firtatni mért, nekem ragyog, |
| akárcsak szemben Tatay fala |
| s Fonyód, ahol ma is otthon vagyok. |
|
| – Hányan maradtunk? – Ezt minek |
| számláljuk?… Ott a régi ház! |
| A vár alatt reám s azokra is, |
|
|
A mellén ég a láz
| Új hegycsősz jött a völgybe. |
| Szeme, lába fölér a régivel. |
|
| s mert mindig vár, magánya, |
| mint a lámpa, éjjel is vigyáz. |
| Reszketve les a zörgő fákra |
| s széthajló mellén ég a láz, |
|
| elejteni a legnagyobb vadat |
| e telt-tőgyű szőlők alatt, |
| hogy falra agancsát emelve, |
|
| ragyogjon ott, s ha már lejárt |
| és emlékében lángol csak e nyár, |
| még akkor is fényét keresse. |
|
|
Téleleji kopogós
| és zöld ladikjából a mandula, |
|
| A falra is megjön a freskó. |
|
| A csönd kihullt… Gazban a mandula. |
| Nem október, november ez. |
| s vele a kert és nincs szoba. |
| A deres freskó költözött oda. |
|
|
Írom a magány nyelvtanát
| de még nagyobb ez a magány. |
| Magamra szabtam, mint ruhát. |
|
| Tibet se kell, világ jege |
| s írom a magány nyelvtanát… |
|
|
Mindenből te emlékezel
| Rólam többet tudnak a fák, |
| Öt érzékszerven túl tehát |
|
| Mert vagy, tudom, leszel… |
| És mindenből te emlékezel, |
|
|
A rendről ejtve néha szót
| És rendberaktam itt a cellám. |
| Fölszállt a fény… Zsalum mögött |
| mit tart a nap órám fölött. |
|
| Mind ajándék… Jó és rossz |
| megannyi jel, mert mind velem. |
| Sötét grafittal üres lapra |
| az időt rajzolja velük kezem. |
|
| Akár a virág, vagy a tégla |
| kitöltjük ezt a mély teret. |
| Bibékkel vagy reszkető zölddel, |
| miként a pontos ismeretlenek, |
|
| melyektől szépül körülöttem |
| az ismert, végtelenbe nőve |
| s nem hagy, mert mindenből kilép |
|
| A csúcsról így lejt égre út |
| s talpunk alatt csillog a fény. |
| Köztük a rendről ejtve néha szót |
| a csillagokba üt egy költemény. |
|
|
Duinón, Becén túl
| Ki kapál holdfényben rózsát |
| s mikor a csillagok szedik a szirmát, |
| láttad-e azt a vérző ágat? |
| Képét a képtelen világnak… |
|
| Tíz ujjadon mért tizenkét lepke? |
| Szárnyuk szemével?… Vagy a költő |
| Rilke felel… Alig emberöltő |
|
| s azt a csokrot akkor miért vágta? |
| Kertem fölött mintha most az szállna, |
| suhintva késnek és halálnak, |
| hogy ott szebbek, ott azok a tájak |
|
| Duinón, Becén túl!… Vagy mégis a vályog |
| sarában szebbek a versek és az álmok? |
| Kigyújtott tavaszi cseresznyefámban |
| lángol a képtelen világ magában… |
|
|
Melynek polgára nem a test
| Kör és csíra a zöld lapon… |
|
| A búzaszem, mint a kenyér, |
| hozza egy pékség illatát. |
| Földdel, éggel telik szobám |
| és értem mindkettő szavát, |
|
| de szárnyaikon tartva a kezem, |
|
| melynek polgára nem a test, |
| de rajta túl!… És az a nagyobb! |
| már abban is otthon vagyok? |
|
|
A zöld harang felé
| fehér lapon, együtt velem, |
| amelynek fehér négyszögében |
| mert kötél nélkül nincs harang. |
| – kinyitva tornyom, papírom, – |
|
Elmondom, lássátok ti is
| s Filippo Lippi „A család” |
|
| s olasz ecsettel egyre nő |
|
| Színük, szívük fényében mit tegyek? – |
|
|
Szemklinikán
| Forgatom régi angol könyvemet. |
| s lesem, mint jól preparált sejteket, |
| szavak mögött a költőket megint. |
|
| Most látom, mit felejtett, aki volt. |
| Szótárt se nyitok rájuk és ekképp |
| a szöveget, mint orvos boncolom. |
| És egyre tisztább, biztosabb a kép. |
|
| És ez a jó… Mert látni kell, |
| ha egyre romlik is a szem |
| s bár meg-megrándul a kezem, |
|
| de szebb így tudni s ábrándok helyett |
| látni, hogy csak a biztos szó emel… |
| Így lapozom tovább a könyvemet. |
|
|
Köztük Milton suhan
| Galambokkal jött föl a nap. |
| Látom a fényt s a szárnyukat. |
| Színes kockákkal játszanak |
| ablakomnál a klinika-falak. |
|
| Új tárgyak, szavak, melyeket |
| nyelvemre sem vettem soha, |
| úszkálnak mint a számok és betűk, |
| s köztük Milton suhan tova |
|
| s ahogy az „Elveszett paradicsom” |
| átjön az Üllői útra velem, |
|
| már látom s hallom is, hogy ott |
| Milton helyett egy rigó énekel |
| s szemem a fénylő ágra emelem. |
|
|
Mert hónál, jégnél
| küllőin forgott az az ég, |
| amely alatt a szálkás pálmák |
| vezettek a Mont Blancon át, |
| kinyitni azt a horgolt kupolát… |
| a pókhálókkal rajzolt kis hajó |
| kerítések és huzalok között |
| jelezve nyillal az irányt |
| Tehát Bernben, medvék után |
| a sok-sok zöldes, kis lapon, |
| mint annyi rejtett üzenet, |
| csak így: – Ó, köszönöm uram –, |
| mert hónál, jégnél csillogóbb |
| Vagy, hogy közvetlenebb legyek, |
| bizony mondom: – Ti voltatok, |
|
Egy szürke fényképre
| Fölötte nagybetűkkel a neve |
|
| Köves gyűrűben és az ablak |
| s oromfalunk oly bátran absztrakt, |
| hogy rajta fölmehetnék ma is én |
|
| oda, lehozni a kétest ide, |
| de nincsen kedvem semmijét |
| kirakni kertünk élő füvire. |
|
| Maradjon ott és nékem csak e kép |
| idézze azt, ami a föld alól |
| e szürke fényképre kilép… |
|
|
És suhognak vissza a baglyok
| A baglyok elrepültek a holdon át. |
| Arany táblákká vágja a búzát |
| a fény s szobámban egy árnyék kísért… |
| A fal fehér lapján sétál Babits. |
| Haja zilált és keres valakit… |
| Az átszelt gége hörgő hangja, |
| mintha nem is fénylő este volna… |
| Fekete árnyék csikorgó szava, |
| s alig értem: – A világ?… Vagy a haza? – |
| És suhognak vissza a baglyok. |
| – Fekete tollak írni se hagytok? – |
| Hegyemből is lassan kiűzve |
| nagy pincéket látok az őszbe. |
| Repül a kulcsuk s bele találva, |
| megcsikordul ajtajuk zára… |
|
Majtény előtt
| Duhaj kurucok lába, tánca |
| ki nem ugorhat, fogja a ráma. |
| Lyukas vászon, várfal, zeng a duda, |
| ez a kis kastély se palota. |
| Udvarán talán ez az utolsó… |
| Füstös falak közt röpköd a kancsó. |
| Kancsó, de nem zászló!… Keresheted… |
| A „Pro libertáte” vele odalett! |
|
Az elveszett segesvári füzetlapokról – A hídkarfán írt utolsó villanások –
| Szolga… Az voltál s megtanultad… |
| Itt zeng jövőnk s a múltad! |
| Bátorság?… Már csak öntudat… |
| Szent kartács, te nyithatsz még utat! |
|
| Ó, győzelem?… De, mindig másé, |
| Villogtál?… Más kezében kard! |
|
| Mégis!… Csak most!… És itt, te zengő, |
| magunk fogyasztva bár és irtva, |
| segíts, mezítlen-villogó!… Segíts!… |
| Torkunkon, lásd, a bicska!… |
|
| Szakasznyi székely és huszár… |
| Csak te maradj szent öntudat |
| vezérlőnk!… Nézd, Ő is szalad… |
| Remény… Utolsó hídfőnk, adj |
|
|
Csak puszta kézzel
| – És fejszével élhet e remete? – |
| Hegyi magányom így alig – |
| ha mondhatom… Inkább talán |
| e kő zugán valaki más lakik. |
|
| Ölyvek és halak kedvelője |
| s hozzám, ha egy-egy pap betér, |
| fejszém mellől hiába kér. |
|
| rossz hajójáról kidobott. |
| És így ez nem paradicsom… |
| Fácán helyett, ha verebet fogok. |
|
| A tarka toll, szép mell helyett |
| verébből tépett csöppnyi comb |
| ha jut, s tömött tálról a nagy szavak |
| mögött mindig a semmi volt. |
|
| Csupán e fejsze még velem, |
| de már mit és kit védhetek? |
| Tovább gyorsul a kör a semmiig. |
| Helyettem hát ez szóljon veletek, |
|
| Évezredektől és most is fenik. |
| Hát barlangomból kidobom, |
| hogy több legyen vele nekik |
|
| méltóképp zárni ezt az ezredet, |
| – Csak puszta kézzel már! – De mit?… |
|
|
Negyven év alatt
| Kiirtották és negyven év alatt |
| kopár lett szív és a domboldalak. |
| Elszállt a szép és el az akarat. |
| Üres zászló maradt… Vályogfalak… |
| Forrásra nem járt a vödör. |
| Téglája, csorgója összedőlt… |
| Mocskával országnyi példa lett! |
| Hová is lettél tündéri hegy? |
| Felettem néha gyurgyókák dala. |
| Lidércként egy-egy présház fala |
| s közöttük ahogy megyek tovább |
| Kezükben meggyel a zöld kínál |
| s egy gyalogút keskeny reménye |
| mintha csak gyertyák pincei fénye |
| lobogna mélyből… Innen és onnan |
| valami biztat bontakozóban. |
|
Ő szólít
| Vadul tombol a hegy és egyre zeng! |
| Cellám, ágyam s az irkalap üres. |
| Szavak zsilettjei húz a zsalun át. |
| Formája sincs már semminek, |
|
| de szétdúlt földünk s asztalom között |
| falamban itt valaki hegedül… |
| Ez lenne az a dal, mely ideköt, |
| hogy véle mindig s mégis egyedül? |
|
| Tomboljon csak… Falamból szól a fa |
| és átkent szirtjeink között |
| hiába tank s a nap-ígérő köd |
| ő szólít, s véle Kölcsey szava, |
|
| hogy mindig csak hegyen, s bár egyedül, |
| de érettük kövessem ezt a dalt, |
| mely itt e tomboló hegyen |
| minket talán még összetart… |
|
|
A dór lelke velem
| Saru, vaságy és kell-e több? |
| Körém szoborként áll a szép. |
| Talpa alatt rózsaszínű a föld, |
| s ahogy érintem fügefám kezét, |
|
| messzi délről adja a hírt. |
| – Ott voltál… Láttad, és tudod… |
| Olvastad is ki róla írt… – |
| Idézzük együtt Marathont. |
|
| A dór lelke velem!… Az oszlop |
| jelképnek itt bazaltra állt, |
| idézni közvitézt, királyt. |
|
| Így állnak itt és néhanap |
| letépve maszkjuk, fényben úszva |
| valaki mellém áll fölkoszorúzva. |
|
|
Újra Széchenyi
– A kaposvári Széchenyi István szobor avatására –
| hogy hirdesse, mit jelent |
|
| mely szólít, akit! – s ha nem, |
|
| Várjuk, hogy kezed fölemeld |
| és homlokod – mely szült, |
|
| Ő szólít! Újra Széchenyi: |
| s áttéve, mit a Stádium? – |
| Könyveiddel léptünk-e tovább |
| s hová, e mindig Parlagon? |
|
| Te szólsz: – És hol a Mű?… |
|
| Mint volt a görögnek ott, |
| legyél a sejt, pontos ideg, |
| eszméid szobra legyen a nemzet |
| s e tépett táj ország helyett |
|
|
Szemek tükrén, zászlók hegyén
Mikor szülőfalumat, Tabot, várossá avatták.
| ahol a Kis-Koppány patak, |
| ott állok én, nem a Kilátó, |
|
| Igy futottak akkor is talán, |
| mikor ott lent, egy február, |
| s fölcsattant sírva a világ. |
|
| Köszöntlek s köszönöm, hogy itt |
| villant reám a téli fény, |
| kinyitva felhőit, csillagait |
| e falu-város fölött az ég. |
|
| Köszönöm, hogy lanka földed |
| mely nincs, de mára így a szebb. |
| Földszint fölött mindig az emelet. |
|
| Kerestem többször, alig tudom |
| helyét e város kellős közepén, |
| hol versenyt ragyog az új és régi |
|
| Nekem így vagy és így leszel |
| legszebb, ahogy faluból nőve át |
| a kastély és az állomás között |
| új zászlóddal lobog a nagyvilág, |
|
| mert szép volt bár az is, |
| ahogy a tiszta üzletek sora |
| csilingelt és a rózsaszínű porba |
| este tejét a csorda hozta, |
|
| s együtt tornyok alatt a nép |
| keze ekén és jó szerszámokon, |
| de szebb a Hőlyeg s szőlőid között |
|
| melyen megállj sose legyen! |
| Mert csúcsra aki jut, a távlat |
| naggyá, mint március a tájat. |
|
| Szép reggel ez!… És így, hogy március |
| szent idusára készül nemzetünk |
| s vele egy faluból nőtt várost |
|
| mint hajdan ők Pesten, Budán |
| kimondva, mit kíván a nemzet. |
| Új címerrel ezüstszín zászlód |
| mindig a jó szárnyán vigyen. |
|
| És itt lobognak ők velünk: |
| – Mi a magyar?… És a világ-haza, |
| ki tudta náluk szebben mondani? |
|
| egy körtefa alatt a szépírást, |
| s a szépen túl, hogy semmi mást, |
|
| Se körtefa, se ház, de itt, |
| hogy ekként szólhatok, boldog vagyok. |
| Szemek tükrén, zászlók hegyén |
| új világ és város csillaga ragyog! |
|
|
Csu Fu megtalált verseiből
Drangalagban él Csu Fu
| És Drangalagban él Csu Fu. |
| – De hol?… És merre Drangalag?… |
| Szomszédja sincs, csupán ege, |
| s alatta mindig ugyanaz a van? – |
| …És mosolyával válaszolt Csu Fu, |
| mert ragyogott, s ő szólt neki |
|
Csu Fu lejött a hegyről
| Csu Fu lejött a hegyről… Hívták… |
| Ott állt a palotában már. |
| Várta, hogy az ajtót kinyitják, |
| de csak az arany-sárkányok mögül |
| aki a földet, s eget rendezi… |
| s hogy csend lett, már látta tisztán, |
| miért lakik ott fönt a sziklán. |
|
Palotai fogadáson
| – Mindig a nap és csillagok? |
| – De van-e több? – felelt Csu Fu. |
| – A szerelem szebben ragyog! – |
| És arra is csak bólintott Csu Fu, |
| mert abban is a nap és csillagok… |
| Aztán a bölcseket faképnél hagyva |
| haza indult a hóba, fagyba… |
|
Csu Fu álmaiból
| Jár benne, egyre jár, mint a malom. |
| Viszi a szőlők közt s vele hozom |
| cellámba én is, hol a remete |
| álmodja, itt lakott vele… |
|
| Lakott s e volt lakik azóta itt. |
| Kitölti házát, füzet-lapjait. |
| Versen, betűn s a kerten át |
| látja és hallja is az ő szavát. |
|
|
Esti beszélgetés
| s a kérdésemre így felelt: |
| – A mécs kis kört világít, |
|
És szólt Csu Fu
| mint bambuszkarón a meggy. |
|
| Farkát fogod és így röpít |
|
|
Csu Fu nevet
| Emelik nyakra-főre az adót |
| a szorgalmasokat kifosztja. |
| Igy gyorsan meggazdagszik ő |
| és palotát rak és Csu Fu nevet, |
| hogy aranyat gyűjt és nem verseket. |
|
Fényük sose jut – Csu Fu verses mondataiból –
| Hallom, a császár körül zsonganak. |
| Az udvar pompája világít. |
| Jön-megy a sok előkelő fogat, |
| de fényük sose jut sziklámig. |
|
| Látott nagyobbat is e szikla már. |
| A sivatagban többet a homok. |
| Nem jártam én soha Pekingben. |
| Kapával, tollal itthon dolgozom. |
|
|
Így él Csu Fu
| Csu Fu verset már alig ír. |
| Inkább csak beszélget velem, |
| s mutatja is, hogy lám, e kertben |
| nem is vagyunk mi ketten. |
|
| Egyetlen árnyék sétál a falon |
| és mosolyog, hogy ő, vagy én talán? |
| Így él Csu Fu a hegyi házba… |
|
|
Kezén tartotta
| Fölnéztem… Láttam a hegyet. |
| Fénylettek a sziklafalak. |
| Kimentem, s barlangja előtt |
| két csalán és egy kis menyét |
| és maga bár csak mosolyával írt, |
| de most egy versikét adott. |
| Csak ennyi volt és a kezén |
|
Csu Fu titka
| Gondoltam, végre megtalálom. |
| Szokását, barlangját tudom. |
| Beléptem… Most is versét mondta, |
| de őt nem láthattam soha… |
|
|