A múlóból mindazt
Martyn Ferenc kaposi rajzkiállítására
| Nyolcvan év… És nyolcvan rajz… És itt Kaposban… |
| Örülök, hogy újra látlak s látom. |
| Megörvendeztettél kettősen, barátom. – |
| Ahol az ifjúság, ma sötét szemüveg, |
| de rajzaid így szebben fénylenek; |
| a feketén tündöklik és kápolna-tiszta |
| és nem is emlék, de mind való… |
|
| A rajz kidobja, ami lényeg |
| s már nem is ott, a Szépben élnek, |
| a sárga kastély tiszta távlatába. |
| Ott állnak mind, hársfákba zárva |
| s azok az élő kerti aktok |
| agárkutyával s messze, kéken |
| a kikötők fehér tenger-vizében |
| Cassandra és Idő… Megannyi költő |
| s az egyetlen vonás… A soha másik… |
| A villanó acéltoll a lovag |
| kezében dárdaként szikrázik |
| s szállnak a szárnyas, éteri lovak. |
|
| – melyeken Berzsenyi is lépdelt –, |
| s a tó, idézve tenger távlatát, |
| melyből nem Aphrodite, Szent Mihály, |
| a hegy, a temető szigetje |
| Györökön s majdhogy belép a kertbe… |
|
| Barátom, most, hogy itt állok megint |
| a sok között Veled, e rajzok |
| a múlóból mindazt, ami soha, |
| idézik, mint a címer-pajzsok |
| s a Monstrumok között, mintha megállna |
| a szép előtt hódolva a Homok |
| és nem pereg, ragyog!… Az idő szárnya |
| viszi a sárga templomok fölött |
| oda, ahol velünk Rónai látja… |
|
| Porzott a város… Most aszfalt suhan… |
| Vált minden maszkot és ruhát. |
| Csak ő nem, a toboz s a dió is örök! |
| A tapló rajzos belsejében |
| a világ, s a szerkezet mintha szikrázna, |
| mint órás műhelye s kódex-lapon, |
| présen, romon tojásra szállva, |
| itt leng az ős madárnak szárnya… |
|
| Itthon vagy újra hát… Köszöntelek… |
| Elhoztad s nézem otthonunk, |
| mert mindig az marad a Rend. |
| A torzon át is mindig azt teremt, |
| otthont a kéz, a mindig sziklás parton… |
|
|
|