Kodály

Még szól a tücsök, mintha idézne   bennem egy délutánt,   amikor Kodály bejött szobámba s szólt vala: – Nézzük, van-e somogyi furulya? – S kezében, mint arany jogar világított a száraz bodza, börtön fölött, a múzeumba…   Mert az volt!   Rozsdás rácsa mögött pásztorok lakása vasban, de kezükben bicska.   A szabadságot   így faragták tört csontra, somfa-botra…   Csak állt a Mester.   Nézte:   a büszke szarvas,   koronás páva   miről is zeng   a vármegyeházba! – A kés a dalnak társa! –   Nézett… Olyan volt, mint a penge és nyelvemen a válasz is: – Az volt mindig e tájba –, és szavammal kezemből is   elébe téve zengett, mint citera pengése a kanászok faragó-kése… Puskapor szénnel keverve, bizsók metszésébe kenve a Dallam vonalát övezve, mint borostyán   a fát,   a rajz,   az ősi forma, messzi szállásról, Somogyba… Nézte, nézte s kezébe véve, mint kottát olvasta tovább, amit a dal s a gép soha, de Egy, ha más is vonala!… Cidrusfán a szalakóta, mintha kotta-fej lett volna… Balta tükre és az üveg – valami tündér-felület –   dala sugárzott… Hegedű a furulyával   s makkfa alatt   zsandár, vadkan…   Itt váratlan    levelemre térve át, – mit Csöngén olvasott –    munkácsi soraim idézve, mint aki messze-messze lát, maga is mint a pásztor állt.   Így kelti most is   ébresztve bennem   azt a délutánt,   amikor Kodály   a sorsról   és a versről     szólva bejött hozzám a múzeumba     és szólt vala: – Nézzük, van-e somogyi furulya? –